Heves Megyei Hírlap, 1991. március (2. évfolyam, 51-76. szám)
1991-03-02 / 52. szám
8. HÉTVÉGI MAGAZIN HÍRLAP, 1991# március 2* szombat Fél évezrede az imádkozó dervisek itala volt Kávé és tea „Vánkosokra ottan, ketten leülének Egymás között sok dolgokról beszélgetőnek Kávét kitsiny findzsából hörbölgetének.” (Részlet a Szigeti veszedelemből) Aligha van olvan élvezeti cikk a világon, amely annyira elterjedt volna — mind az előkelőségek, mind a köznép köreiben —, mint a kávé és a tea. A szenvedélyt szító kis ördög mindkét italban a „coffein”, amely kesernyés ízű, növényi eredetű alkaloida; kávé, tea, kakaó (kóla-dió) gyümölcseiből nyerik. Kisebb mennyiségben élénkítő hatású, a szív és idegek működését fokozó gyógyszer. Nagyobb adagokban méreg! Összeállításunk szerint mindkét ital fogyasztása több évszázados múltra tekint vissza, de általános elterjedése úgyszólván szerte a világon újkeletű. Feltehetően a kávét az abesszin Ka fa városában árulták először a XV. században, és az adeni mufti imádkozó derviseit élénkítették vele. Annyi bizonyos, hogy amint élvezetük elterjedt, már tiltották is. Khair bej mekkai helytartó 1511-ben addig akarta tiltani, amíg ő maga is rászokott a bűbájt előidéző italokra, kiváltképpen a kávéra. Amennyiben hinni lehet a kutatóknak, a világon az első kávéházat 1534-ben 11. Szolimán Sztambulban nyittatta meg. Ki gondolta volna akkor, hogy a kávé és a tea ilyen karriert futnak be a világon, és ily módon átalakítják egész életünket? Elterjedésük a mezőgazdaságra, az iparra, a kereskedelemre, sőt a társadalmi életre is óriási hatással volt. Merjük kimondani; forradalmat csinált! Terjedtek, szaporodtak híveik, de mindig voltak ellenségeik is, akik ádáz küzdelmet folytattak termesztésük, ipari feldolgozásuk, széles körű elterjedésük ellen, olyannyira, hogy a pártolók és ellenzők számos helyen összecsaptak, és gyakorta folyt vér a két tábor hívei között. Csupán Brazíliában a kávé kétszáz fajtáját ismerik, a teakeverékeket például Kínában a tökéjig fejlesztették szíh, ízlés és a hatóanyag erőssége szerint. Tudunk „kávéháborúkról” és az ezeket követő népnyomorról, amelyet éppen az elvezeti cikk termelésének átmeneti betiltása idézett elő. Tiltás ide, vagy oda, mindkét élvezeti cikk elárasztotta a világot, és ez alól nem volt kivétel hazánk sem. Valahol olvastam; jött a kávé Magyarországba a török veszedelemmel együtt... Czeglédi István 1670-ben így ír: A tipasa szokása szerint leültet mindjárt, vendégséget indít, hozat egy-egy findzsa kávét és azután a serbetet. ” Kávényomozó történészeink kiderítették, hogy maga Dobó István kapitány úr is kedvelte a „fekete levest”, és faggatta jól ismert vár- kémét, Varsányit, hogy a hatvani Manaa bég miként készítetteti a jó kávét. íme Varsányi állítólagos jelentése: ”Úgy isszák ezekek a kávét, kapitány uram, mint magyar a bort! Valami babból főzik, amely megrágva olyan keserű.. hogy még másnap is csak pökik tőle, aki megkóstolja.” A kávé elterjedését illetően szólaltassunk meg egy másik derék magyart, Mikes Kelement, akinek az volt a véleménye, hogy nem a Kelet, hanem Becs elpu- hulása az oka ezen ital elterjedésének. A Rákóczi-kor egyik főembere így gúnyolja a törököt: "Majd sok török test lesz eves, akiknek nem kell kávéleves”. Mind a kávézás, mind a teázás az előkelőségek, a nemes emberek körében dívott leginkább, amit bizonyít Faludi jellemábrázolása: “Adjunk tízórát nyugodalmakra, valami hat órácskát, amíg a vendégek cafét isznak és a teátrum házakban mulatnak.” Bécsben az első kávéházat 1683-ban Kulcsiczky uram nyitotta meg, és ezzel egyidőben terjedt el hirtelen a kávézás és a teázás egész Európában. Országa és nemzete válogatta, hogy hol az egyik, illetve a másik jobban! Közismert az orosz tea karrierje, a híres szamovárkészletek és teáskancsók térhódítása, nem is szólva a kínai teaházakról, ahol békés nyugalommal lehetett a szenvedély istenének áldozni. II. Frigyes porosz királynak óriási ötlete támadt akkor, amikor állami monopóliumként használta ki a kávéfogyasztást. Párizsban is százával nyíltak meg a híres te- ázók és kávéházak, újságok írtak a nemes italok hasznáról, káráról, tudósok, kereskedők mondtak véleményt a kor divatjáról, a terjedő szenvedélyről. A francia forradalomban nagy része volt Párizs 300 kávéházának! E meglepő kijelentés egy történetírótól származik. Lehet, hogy sokak számára ez valóban meglepő, pedig nem árt, ha tudjuk, hogy a márciusi ifjak 1848-at éppen a derék, és mindig az ifjúságért rajongó Fillinger apó kávéházában álmodták meg. Bizony, az idők múlásával a kávézás és a teázás, a kávéházakban való időtöltés a beszélgetések, vitatkozások, irodalmi szópárbajok színhelye lett, detroni- zálva a sötét lebujokat, a rossz és kétes hírű kocsmákat, ahol a szellem nemhogy épült volna, hanem éppenséggel elbutult. Manapság alig vannak igazi kávéházak, ahol a korabeli italok voltak kaphatók, a presszók ugyanis merőben mások azoknál. Nem lesz felesleges talán felidézni egy múlt századbeli kávéház képet és hangulatát: "A Kávéház az az utcaiföldfeletti üzlet- helyiség, amelyben kávé, tea, kakaó, csokoládé — italmérés tárgyát nem képező szeszes italok —, nemkülönben az ezekhez fogyasztandó sütemények állandóan kaphatók. A kávéházban legalább két tekeasztal folyton a vendégek rendelkezésére álljon, berendezése tiszta és barátságos legyen. ” Meg kell jegyezni, hogy e kavéházakban zenelés, dalolás és a kártyajáték teljes szigorral tiltva volt. Pillantsunk bele a korabeli statisztikákba, és bámuljunk a kávé gyors „felfutásán”. Száz évvel ezelőtt a magyar kávéfogyasztás személyenként 0,3 kg volt, ugyanakkor a németeknél 2,3 a franciáknál 2,2, a hollandoknál 8 kiló volt. E század elején a magyar kávéfogyasztás fejenként 3,5 kilóra ugrott. Mindezek után marad a nagy kérdés: használ, árt, netán mérgez-e a kávé? A vita a kávé, a tea, vagyis a koffein tartalmú italok fogyasztását illetően évszázadok óta tart, sőt, ha lehet, fokozódik. ‘Annak idején az. újságírók megszólaltatták Verebélyi Tibor professzort, Vámossy Zoltánt, a gyógyszertan professzorát, akik szerint ma már az emberiség nem tudja nélkülözni ezeket az élvezeti cikkeket, mivel az élet lelkileg, testileg többet követel tőlük, mint eddig. Mondták akkor! Nos, mi lenne a véleményük most, amikor egyetlen hét, vagy hónap alatt több minden történik, mint hajdan akár száz esztendő alatt. — A mérték uraim, a mérték. Ez a döntő! — nyilatkozott annak idején Beznák Aladár, az élettan professzora, és úgy tűnik, neki volt és van igaza... (Sz.) Siklós István: Ikerarc A bűntudat teljesön kihalt kihalt a bűntudat Izmainkból MAGUNKRA maradtunk kavicsokkal leomló parton sziliekkel ózonban sípoló magaslaton MAGUNKRA maradtan csak idegeinket borzolja már a kihunyt égitestek érintése az izzadtság savanyú (részlet) szagával növények röptét lesve MAGUNKRA maradtunk egészen a vérszomjas önzéssel a szájon túlcsorduló nyállal a táplálékok olajával a hemzsegő bacllusokkal fertőzött oxigén burokkal a változás trágya, kupacaival úszó kontinenseken MAGUNKRA egészen a sejtekkel vegyületekkel # kimért térben tolongó hörgő teremtményeinkkel a közönnyel MAGUNKRA maradtunk egészen láthatatlan lobogó képeinkkel lélek égető lehelettel benépesítve az üreges időt MAGUNK B ecsönget egy irhabun- dás fiatalember. Az első pillantásra ismerősnek tűnik az arca, de a nevét már ő maga mondja meg: — Szekeres Antal. — Akaszd a fogasra a birkát, és kerülj beljebb! A legényről az apjára ismerek, de az orra, a szája ívelése olyan, mint gyermekkorában a Mata Erzsié. — Hogy hívják édesanyádat? — Mata Erzsébet. így rakosgatom össze a törékeny évtizedek cserépdarabkáit, míg végre szépen összeilleszkedik a mozaik és az arc is, akit keresek. Tóni apja mindig jó emberem volt, becsültem nyűt őszinteségét. Miközben az emlékeimet keresgélem, a legény egy csokor hóvirággal kedveskedik: — Édesanyám szedte. — Megvan még a kiserdő? Szeme felcsillan, és a hírhozó igyekezetével tájékoztat: — Rá sem ismerne már a tájra! Felfogták az erdő alatti forrás vizét, csőbe szorították a patakot, és abból iszik most három falu. Ismeri-e az erdő alatti tisztást? Ott osztja most a fiataloknak a házhelyet az új helyhatóság. Vízbe kerül a hóvirág, a szerényen bólogató tavaszi hírnök, engem pedig — gondolatban — a távolodó időbe visznek a fiú szavai. Nézem őt, miközben gondolataim a falujában kószálnak, ahol a fiataloknak éppen telket osztat a polgármester. — Apám levelét hoztam! Járatos vagyok én errefelé... A fiúban most újra az anyját látom, Mata Erzsiké egykori réHóvirág vedező, gondolkodó tekintetét, amint az iskolapadban a feladott kérdésen töri a fejét. Látása nélkül talán soha eszembe sem jutna a hajdani gyermekarc, a riadt őziketekintet, a parányi horpadás a finom babaarcon, a piros folt a fekete szem alatt. Ha Tóni nem lenne itt, számomra már régen nem létezne ez a gyermekkép, és helyette be kellene érnem 'Szekeres AntalnésmXetetX Mata Erzsébettel. — Azt mondod, járatos vagy errefelé? — Egy lány lakik a szomszéd házban. Barna Erika! Egy név hallatán először tűnődik az ember: — Az apja mérnök, az anyja gépírónő, ő pedig most végzi a főiskolát. Felcsillan a fiú szeme, úgy tűnik, egyszerre közeli ismerősök, sőt jó barátok leszünk, az eltelt néhány másodperc közelébb hoz minket egymáshoz, mint az együtt töltött másfél óra. A szó mégis elakad, mint a kátyúba jutott szekér, és kérdés hiányában nincs»mire válaszolni. Kezembe akad a levél, olvasom a férj diktálta gyöngysorokat, érzem belőle az aggódást, a féltést, az egyetlen gyermek sorsáért nyugtalankodó szülői törődést. Az utóiratot Szekeres Antal saját kezével írta: — Itt az ideje, hogy megnősüljön! Zsebre dugom a levelet, és még az arcok rezdülését is eltitkolom, úgy teszek, mintha az újságból számomra érdektelen híreket böngésznék. — Mióta jártok együtt? — A múlt ősszel a főiskolások nálunk szüreteltek, Erika megbotlott egy tőkében, és kificamodott a bokája. Én voltam a felügyelőjük, rám várt a feladat, hogy bevigyem a kórházba. A lényegtelennek tűnő semmiségek néha meghatározzák az ember életét, mások viszont, amiknek nagy jelentőséget tulajdonítunk, szétpukkant léggömbök módjára semmivé válnak. — Véletlen ismeretség? — Véletlen szerelem! Szívesen hallgatom a törpe életrajzot, egy érett, szerelmes férfi teljesedő álmait és vágyakozását, amelyben már helyet kapnak a jövő tervei is: az építkezés, a ház, az ezüstfenyős udvar, az erdő zsongása, friss levegője. Erika biológus, akivel együtt lehet bújni, kutatni a hegyeket, fényképezni a fűszálakon megpihenő lepkéket, a figyelő vadat. — Jártál már náluk? — Egyszer, amikor Erika levélben megköszönte a segítségemet, meghívott. — Tudja, hogy itt vagy a szomszédban? — Nem. A kimondott szavak sok mindenről árulkodnak, és többet is mondanak jelentésüknél. — Mikor kezded az építkezést? — Tavasszal szeretnénk. Beszélgetünk még egy ideig, de a fiú mind nyugtalanabbnak tűnik — Szeretnéd látni Erikát? Belepirul a felcsillanó boldogságba, aztán eszébe jut, mi lesz, ha a lány megtudja, hogy itt járt a szomszédban, és hazament anélkül, hogy csak egy pillantásra is láthatták volna egymást. — Menj át hozzájuk! Felkapja a tekintetét. — Csak úgy beállítsak? — Úgy nem! De egy csokor hóvirággal, igen! A vázából újra a szalvétányi kis selyempapírba csomagoljuk a tavaszi hírnököt. — Anyám haragszik majd! — nyújtja vissza a csokrot. — Miért? — A virágot bűn visszakérni! — Nem te kérted! Kinyitom az ablakot, és nézek a fiú után. Szívéhez szorítva, úgy viszi a néhány szál hóvirágot, mintha egy vagyont érő ajándék- kosarat tartana a karjai között... Szalay István Kende Sándor: Egy római festő A Via Marguttán és a vele párhuzamos Via del Babuinon aránylag szelídebb az autóőrület. Az üzletek és a műhelyek is csöndesebbek. Régiségkereskedők hirdetik közelgő aukciójukat, az üzletek javarésze antik stílusbútorraktár, szomszédságukban aranyozó és képkeretező műhelyek, és húsz-harminc méterenként egy-egy műterem, földszintesen, közvetlenül az utcára tárt portállal, s az üvegajtó - világosságában itt-ott maga a festő dolgozik nappal is. Ez Róma hivatalos művésznegyede. Itt van a képzőművészeti főiskola, a művészkávéház, és évente kétszer, ősszel és tavasz- szal az utcán állítják ki műveiket a fiatalok három-három napra. Éjszaka itt ilyenkor egyfolytában . világos minden, és kihasználják a legszűkebb helyet, a kapualjakban, a falakon, a kerítéseken is. Pietro N. — amikor először láttam — az aszfaltra festette kompozícióját. Cipőt nem hordott. Csak holmi valószínűtlen, bibliai sarut. Éppen menni készült, vállára lendítette a kabátját. Fiatalsága nyilvánvaló volt, bár jókora sötét karika ült a szeme alján. Arcvonásai még határozatlanok, de a haja alaposan megritkult, fejtetőn teljesen kopasz, kétoldalt pedig átlátszott a fejbőre. Néhány szál haja hosszú fürtökben csavarodott a vállára. Amikor megszólítottam, elhajította krétáit, és úgy nekiindult, mintha valami sürgős tennivaló jutott volna hirtelen az eszébe. Majd alaposan végignézett, lebiggyesztette ajkát, s ezt kérdezte: — Ebédelt ma? Ilyen kérdésre nem számítottam. Nyilván elégtételt érzett, hogy sikerült valakit megdöbbentenie. Nem várta hát, hogy válaszoljak, hanem tüstént folytatta: — Én tegnap sem. Indult. Vele tartottam. Ezért nem haragudott. — Pedig van pénzem — csörgetett valamit a zsebében. — Csakhogy egy egész ebédre kevés. Addig meg nem várhatok, míg annyi összegyűl... Ezt megeszem most, meg kell ennem, mert ugyebár éhes vagyok. Pofon egyszerű, igaz? Aztán, amit holnap keresek, azt holnap eszem meg, mert addigra ismét éhes leszek. Megért?... Lám- lám. így viszont nem áll össze egy ebédre való soha. Nem érem utol magam, ez a baj. Bolondnak néztem, otthagytam. Másnap korán, csaknem hajnalban keltem. A Villa Borghese örökzöld parkjaiban csavarogtam. Azt mondják, Róma reggel a legszebb, amikor még ritkábbak az autósorok. Elfáradtam, padot kerestem. Ekkor akadtam rá Pietróra másodszor. Nem feküdt, csak behúzódott a kőkerítés sarkába. Gallérját annyira fölhajtotta, hogy a feje alig látszott, csak hosszú, szőke fürtjei buktak elő. És hát cipő meg harisnya nélkül, mint tegnap. Saruban. Pislogva, meglepő jókedvvel fordult felém: — Megmondtam ugye, hogy hamarosan rám akad! Pedig egy csöppet se vette komolyan, vallja csak be. Később megigazította a gallérját, és hellyel kínált: — Nem akartam a műtermemben aludni — mentegetőzött. — Elég hitvány lyuk, de legalább világos. Mégse szeretek ugyanott aludni, ahol dolgozom. Ezt talán megérti. Biztosra vettem, hogy nincs műterme. Hallgattunk. Majd megint ő kezdte: — Rettenetes! Maguknál is így siet mindenki? Már reggel is? — Mindenütt, azt hiszem. — Rettenetes! — ismételte. — Olyan ez, akár az ópium. Utáljuk, tudjuk, hogy öl, de nem élhetünk nélküle. A falusi nyugalom például fölvetne! Magát nem? A csönd egyenesen megsi- ketítene!... Ezt nagyon rég mondta. Legközelebb három év múlva láttam viszont. A rohamosan szaporodó autók a Via Marguttára is betódultak már, s a festők beszorultak az utcáról a műtermekbe, ő hű maradt az aszfalthoz. Viszont az ő művészi pályáj a is fölfelé ívelt: előkelőbb negyedben dolgozott már, a Via Veneto .torkolatában, a Porta Pinciana előtti járdaszigeten festett. Ekkoriban nem voltak ebédgondjai, sőt, délre összegyűjtött annyit, hogy futotta múzeumi belépőre is. Elcsalt hát a Modig- liani-kiállításra. Rajongott Mo- diglianiért, cipőt húzott a kedvéért, mint aki gazdag vendégségbe készül, és hetenként legalább egyszer megnézte. Cinikus, fa- nyalgó mosolyát az utcán hagyta; a múzeumban kigyúlt, arcára lázrózsák ültek, s önfeledten magyarázott: — Látja, a festő addig távolodik a modelljétől, míg a természetes részletek egyszínűvé simulnak. Azonban hátrálva tőle, magával viszi a lényeget! A lényeget, barátom, amit viszont egész közelről, belülről csípett el, és amit aztán éppen a távolodás folyamán kisimult lényegtelenbe ültet. — Igaz-e hát — kérdezem —, hogy korunk csakis a lényegre kíváncsi? Mert a szomszédos termekben kiállított egészen új alkotások erdejében szédelegve az volt a benyomásom, hogy ezek a festők mindössze abban követték Mo- diglianit, hogy a modelltől ugyan ők is eltávolodtak, de a lényeget már nem akarták (nem tudták) elcsípni, hanem az egésznek hátat fordítva, csak az emlékezetükben megmaradt egy-egy szimpla csíkot húztak föl a vászonra. Nekik már semmi sem lényeges, csak maga a távolság. Pietro nem válaszolt. Csak jóval később, kifelé menet, amikor még egyszer visszafordult Mo- diglianihoz: — Művészi hivatás? Ekkora távolságból fürkészni a modellt, azaz az embert? Lehet-e művészi eszme azt ábrázolni mindössze, hogy az idegen magasságból hidegen alápillantva, milyen semmi az élet?! Színpadi pátosszal szélesre tárta a karját. * * * ...Sok évvel később az újságban találkoztam Pietro N.-nel. Fésületlen, gubancos haja most is a nyakába lógott. Szeme szomorúságát elfátyolozta a nyomdagépek nemtörődömsége. Első pillanatban arra gondoltam, hogy íme, végül mégis híres ember lett, ha az újságok ennyit írnak róla: valaki tán fölfedezte a nyomorgó művészt. Valóban fölfedezték. Képei kikerültek az amerikai kiállításra, egy jól ismert műkereskedő vette meg őket. És írni kezdtek róla, egy csapásra híressé nőtt. Kézjegye a képek sarkában keresett márka lett, s egymás után kerültek elő rajzai a lakás-műterem ágya alól. Életében először alakult a sorsa úgy, hogy nyugodtan alhatott másutt, mint ahol dolgozott, nem kellett éjszakára a Villa Borghese padjaira húzódnia. És belevetette magát a fölfedezett „nagy” életbe. Mintha hirtelenjében egyszerre akart volna kipótolni mindent. A saruját vajon megtartotta- e?... Már nemcsak egyszer evett napjában, és ebédje nem a két banán egy tenyérnyi kenyérrel, sem az olcsó sárgarépa. Hanem mindent kívánt, sűrítve, mindent, mindent, amit más a születése óta élvez: lakást, munkahelyet és nagytányéros, jó ebédeket. Belehalt ebbe az új életbe. Egyszerű és magától értetődő volt az újság tudósítása. Semmin sem akadt fönn. A világon minden természetes. Az a riporter biztosan nem éhezett még soha.
