Heves Megyei Hírlap, 1991. március (2. évfolyam, 51-76. szám)
1991-03-23 / 69. szám
HÉTVÉGI MAGAZIN HÍRLAP, 1991. március 23., szombat Egy négy évtizeden át tiltott regény margójára Wass Albert: Afuntineli boszorkány Habentsuafata libelli— a könyveknek megvan a maguk sorsa. Az egyik töretlen íveléssel hódítja meg a világot, szerez rajongókat, a másik hosszú évek múltán, csak nagy kerülővel érkezhet meg tulajdon értő és befogadó közegébe: az anyanyelvi olvasók táborához. Ez lett a sorsa Wass Albert remekművének, A funtineli boszorkánynak is. 1952-ben jelent meg először, mégpedig a nyugati magyar irodalom elsöprő sikerű alkotáséiként, s csak most, majd negyven esztendő elmúltával érkezett haza. Korábban a határon elkobozták, a posta visz- szaküldte, s a szerencse kedvelnének tudhatta magát az, aki külföldön járva elolvashatta. Pedig ez a csodálatos trilógia semmi olyat nem tartalmaz, ami „ideológiailag” nemkívánatosnak minősült volna. Sőt! Erdély jó emberöltő előtti múltjáról egy olyan példaértékű rajzot kínál, amely sok tekintetben a mának szóló üzenet! Wass A Ibert valaha erdélyi gróf volt, s már a két világháború közötti időkben is sikeresnek tekinthető író (1944-ben, a pályája kezdetén egy ideig Egerben is tanárkodé Makay GusztávírXn róla az utolsó hazai méltatást a Magyar Csillogóan), ma pedig „Amerikában élő honfitársunk”, a nyugati magyar irodalom egyik nesztora és reprezentánsa. Már 1946-ban megírta az emigrációs irodalom egyik „első nagy könyvsikerének bizonyult” művét, Adjátok vissza a hegyeimet címmel, amely nemcsak magyarul, de német, spanyol és angol fordításban is sikerkönyv lett. A funtineli boszorkány vélhetően itthon is hamar népszerű lesz. Mert erre is érvényesek ama svéd irodalomtanárnő szavai, aki Ivó Andric Nobel-dija kapcsán jegyezte meg: „Végre olyan író kapta a kitüntetést, aki gyönyörűen ír, és akit épp ezért élvezettel lehet olvasni.” Nos, aki már netán olvasta a trilógiát, tanúsíthatja: Wass Albert is gyönyörűen ír, és élvezettel lehet olvasni. A Maros völgyében, Déda, Marosvécs, Ratosnya vidékén játszódó történet a havaslakó nép világába viszi az olvasót. Csodálatos régió: „Keleten a Pietrosz..., Cserbükk..., Kelemen..., délen az ilvai, bélbori, borszéki hegyek..., nyugat felé a görgényi gerincek szelíd láncai, és északon a lapos tetejű Istenszéke...” Ebben a mesés, vadregényes tájban élnek, ölelnek, szeretnek, örülnek és szenvednek a regény hősei. Nuca, Tóderik, Dumitru, Vénség, Iván és az öreg Sándru és fiai, Szőrfülű, az örmény kocsmáros, a haramiává lett Bandilla, s a vidék birtokosai: a vécsi báró, Éltető uraság, Gáspár úrfi, s még számosán az itt nem említettek. A történet az Urszuban tanyát verő Tóderik, s a kis Nuca színrelépésével indul, s a Funtinelen zárul. A szűkszavúság és nyerseség fogalmaival illethető expozíciót követően érdekfeszítő eseménytörténet következik, amelynek epizódjai önmagukban is kiérdemelnék a szépírói remeklés minősítését — egy-egy elbeszélés valamennyi. Mert nem csupán Nuca nagylánnyá növekedésének, szerelmének, csalódásainak és sorsa beteljesülésének történetét ismerjük meg, hanem a felsoroltak legtöbbjének életstációit is. Döbbenetes emberi sorsok és döbbenetes emberi tartás és méltóság az esetek minndegyikében. És közben — miként egy monumentális díszlet — elénk tárul a havasi világ minden szépsége és csodája. A havasok, ahol „ostorral veri a zápor a világot”; ahol „fehér fénnyel villám hasítja ketté a zápor palástját”; ahol az emberek között „lassú beszédet virágzik a csönd”; ahol reggelente „a patakokon vastagon ül... a hajnal teje”, a köd; ahol az éjszaka távoztakor „a virradat már valahol” „a felhők között” „tétovázik”; ahol a csöndes szavú emberek zivatar idején némán „nézik az időt”; s ahol a leányszem olyan „mély... és tiszta, mint azok a kis kék tavak a hegyek tetején...” És korántse higgye a kedves olvasó, hogy e tájrajzban testet öltő csodának ezzel vége van. A trilógia minden lapján jelen van a havasi világ megannyi szépsége: fák, virágok, bokrok, üverek és szíriek, kristályvizű források és patakok, vérszomjas farkasok és szelíd őzek, királyi szarvasok s a plájászok juhnyájai a legelőkön. S lám: a természet ezernyi csodája, törvényes, sajátos, de igazságos rendje is kevés ahhoz, hogy az ember jó legyen. Mert hiába megy a világ elől a vén Tóderik a csöppnyi Nucával a havasok közé, a világ utánamegy. S akik a világból képletesen avagy valóságosan is követik, azok nem a havasok, hanem a világ törvényei szerint élnek és cselekszenek — nemegyszer mások rovására. Ahogy az öreg Birtalan mondja: „Az embereket, a többit... elrontotta... az, hogy nem voltak soha egyedül, és nem tanulhattak meg olyan dolgokat, amiket az erdő meg az egyedüllét tarnt. Hanem megteltek sok másféle dologgal, hazugságokkal, amiket egymásnak összehazudtak, félelmekkel, amikkel egymást ri- asztgatták, és megteltek valami rosszasággal, ami a szemükre borult, mint egy hályog... és csak azon keresztül tudják látni a világot és a többi dolgokat...” A tragikus életsorsok ábrázolása, a varázslatos tájrajz vagy a sajátos írói bölcselet még korántsem jelenti a mű értékhordozóinak teljes spektrumát. A páratlan kompozíció, a mértéktartó, de annál érdek- feszítőbb vadászjelenetek, a jellemrajzok, a cselekmény fordulatossága, a hiedelemvilág stb. sorolható még el talán, mint a legfontosabbak. És a regényinformáció, az életanyag gazdagsága, amely végső soron a havasi világ, a havasi létforma enciklopédiájává emeli a regényt. Mert az erdélyi havasok világáról már él egy színárnyalatokban gazdag kép az olvasóban, az, amelynek szépírói forrásvidéke is jól ismert: a legnemesebb magyar nyelvű széppróza, Tamási Áron és Nyíró József munkai. Most mégis azt kell mondanunk: Wass Albert műve teszi teljessé az erdélyi táj e csodálatos szépírói eszközökkel rajzolt pannóját... "Mindezek az idők” persze „elteltek már régen”. „Ma vonatok dübörgése tölti meg a Maros völgyét, s fűrésztelepek szirénája sivít bele az erdők csöndjébe, s ha valaki siető útján, egyik irtástól a másikig menve, áthalad egy-egy... eldugott tisztáson, a régi faházak dőlt romjait látja, nem ér rá gondolkozni azon, hogy ki is élhetett valamikor abban a házban. Régi életek sok furcsa titkát belepte már a moha, mint ahogy belepte az ösvényeket is régen, melyeken hajdan emberek jártak ismeretlen célok után, s melyek ma már nem vezetnek sehova.” Emlék lett minden. Ám, hogy az emlék mégsem múljék el nyomtalan az időben, az író Wass Albert maradandóvá tette „a tisztességadás ácsolt fakeresztjének” szánt művével... Lőkös István Olasz folyóirat a Szovjetunióban Az APN hírügynökség és a milánói Europeo könyvkiadó TU ITI címmel szovjet - olasz folyóirat alapítására kötött megállapodást Moszkvában. A vállalkozás az olaszországi Anten- na-3 nevű magántelevíziós társaság és az Expo ST cég közreműködésével jött létre. A TUT- TI havonta egyszer jelenik meg. Bolognában adják ki orosz nyelven, és kizárólag a Szovjetunióban kerül terjesztésre. A folyóirat célja, hogy a szovjet olvasót megismertesse az olasz élet különböző területeivel, Olaszország ősi kultúrájával, képzőművészeti alkotásaival, nemzeti hagyományaival. A szovjet üzletembereknek is hasznára lesz ez a folyóirat. Az olasz gazdaság eredményeit és a technikai újdonságokat ismertető cikkeken kívül a folyóirat közli olyan cégek reklámjait is, amelyek szovjet partnereikkel üzleti kapcsolatokat akarnak kialakítani. A TUTTI első száma a múlt év végén jelent meg 150 ezer induló példányszámban. Ára 3 rubel. Tavaszi csokor M orcos, testet, lelket sanyargató telet hagyunk magunk mögött. A jégcsapokká keményedéit szívek olvadozó cseppjei is inkább bánatot, mint örömet hordoznak, és a remény csak félve, titokban bujkál közöttük. Kiáltani szeretnénk, de a hitetlenség a torkunkra fagyasztja a szót, amely kimondatlanságában éppen a legfájdalmasabb, félelmet és bizonytalanságot szül. És mi mégis reménykedünk, mert az ember természete ilyen: napfényt sejt a tétova fénysugárban, meleget egy marék parázsban, tavaszt, ha a felhők mögül elő-előbukkan a nap. Hajnalban eső veri az ablakot, a szél, mint nyüszítő kutya fütyül a házak között, öreg kéményekből kesernyés koromszag árad szerteszét. Szendergésemet furcsa álmok zavarják, sok katonát és vért látok, amelyekben a tegnap esti tévéképek iszonyatait vélem felfedezni, aztán nyugod- tabbá válik a szunnyadás: madarakat látok, a levegő szárnyas kalandorait, amint éppen szerelemre, fészekrakásra vágyva hazaérkeznek. — A tavaszi szelek szárnyán jöttünk! — újságolja a barázda- billegető, szárnyait szitálva bizonygatja ezt a pacsirta, és az örvösgalamb szíve csordultig van izgalmas, tavaszi várakozással. Kinyitom az ablakot, a felhők eltakarodtak az égről, fény öleli körül álmaimmal együtt az egész szobát. Gerlék turbékolnak a park kopasz ágain, feketerigók futkosnak a bokrok alatt, és a dermedt fagytól oldódó földben lárvákat, gilisztát keresnek. Szinte mulatságos a tüsténkedésük, amint szaladgálnak a bokrok alatt, és bekiáltanak az ablakon: ébredjen fel, hogy alhatik ilyenkor valaki, amikor mi már érezzük a tavaszt? — Kicsit ér, kicsit ér... szólal meg a cinke, noha az ő hangján is érzem, hogy ezt nem komolyan mondja, csak úgy kiabál tavaszos jókedvében, és csodálkozik, hogy a morcos emberek milyen nehezen értik meg, hogy végét járja már a tél, az ajtóban a tavasz, erről szól a rigófütty és a cinkenóta... A hét végén nem bírom a négy fal között, hátizsákos barátommal járom az erdőt, tüdőt tágító hegyi ösvényeink titokzatosak és ígéretesek. Áz erdő aüg nőtt tavaly óta, az öreg fácánkakas most is itt gallyaz mellettem, úgy hangoskodik mintha tudná, hogy fegyvertelen a vadász, a pintyőke is abba a bokorb^ repül, ahová tavaly szokott, egy denevér a fejem fölött libben el. — Csak ez a kutya szél ne fújna! Csakhogy a szélnek fújnia kell ahhoz, hogy tavasz legyen, ez a természet rendje, mint ahogyan a zivatar sincs fellegek nélkül. Szürkül az ég alja, a völgyekben megbújó sötétség tolvaj módjára lopakodik mind feljebb, a nappal birkózik az éjszakával, éppen úgy, mint a tavasz a téllel. Harc ez, méghozzá nem is akármilyen, ősi törvények szerint, ősi parancsra történik minden, és ebbe a változásba az ember — bármilyen nagy úr — nem szólhat bele. Kis pontok vagyunk a természet törvényeihez képest, gyakorlatlan ügyvédbojtárok, kontárok és hivatlan prókátorok, akik tudni vélik azt, amit még nem is sejthetünk, mivel csupán csak részecskéi vagyunk a Természetnek. — Hallgassa csak! Forgatom a fejem, kibicsaklott nyakam fejemmel együtt belefárad mind a filozófiai eszme- futtatásokba, mind az ég bámulásába, ahol mégiscsak felcsillan valami. — Ott az Esthajnalcsillag! Nagyot dobban a fegyvertelen vadász szíve a szeles, de langyos márciusi estén, amikor a szárnyas világ szerelmi kalandjainak kezdődő időszakában, a mézesheteket ígérő tavasz legelején megpillantja az első hosszúcsőrű madarat a szalonkát. Úgy utaznak, mint az inkognitóban surranó feleségek a titkos légyottra, kiszámíthatatlanul és némán. Régről tudom, hogy először — a tavaszi lesen — csupán a szállás- csinálóikat várhatom, akik hangtalanul elsurrannak a fejünk fölött, és mint a villám csapnak a bokrok közé, úgy tűnnek el a szemeink elől. — Hallotta? Semmit sem hallok, csupán a szél tilinkózik a gallyak között, rázza a cserfák tavalyi rokojáit, de érzem a föld szagát, a fagytól dermedt cserjék kesernyés ízét, szinte harapom és tudom, hogy ez már a tavasz része. Az égóceánon, mint parányi világítótornyok ragyognak fel a csillagok: A Göncöl, a Fiastyúk és a többiek, miközben ránk borul az este. Ma hiába várjuk a hosszúcsőrűeket, néhány bagoly üzen egymásnak, de mi a madárnyelv analfabétái mit sem sejtünk abból, hogy ők miről beszélnek. Sokak szerint olyan üres, egyhangú az erdő, amíg a szalonkák meg nem érkeznek, mert ez a félénk kis madár hozza meg a változatosságot, ő jelenti a tavaszi hírverést, a hosszú tél végét. Ám moccannak a madárszívek, és napról napra hangosabbá válik a szalonkales, hangokkal telik meg a levegő, apró árnyékok libbennek a bokrok között, szélesedik a tavasz... — Majd holnap! És az éltető remény erősödik bennünk, amelynek manapság oly nagy híjával vagyunk, noha tudjuk, ismerjük a kerékforgás elméletét, amely szerint a reménykedésnek realitása van. Másnap langyos eső áztatja a tavaszt váró, kopasz földet. Egyik-másik felhő, mintha nem is lenne igazi, csak úgy oda van rajzolva az égre, világos a széle, puffadó a közepe, az egész olyan, mint egy nagy foszlósbélű kalács, amelyet húsvétra sütnek a háziasszonyok. A kora tavaszi zápor amilyen hamar jött, olyan gyorsan továbbáll, a tavasz derűjében, és borújában leli játékos kedvét. Ilyenkor márciusban már a valóságos tavasz szenteltvize ez, amelytől kizöldellnek az elhalt növények, feltámadnak a füvek, és előbújnak a virágok. Tavaszlesünkről emlékként egy csokor hóvirág maradt... Szalay István Konczek József Kurdics a mennyországban Kurdics egyik reggel a mennyországban egy pádon üldögélt. Erősen tűzött a nap, ezért lehunyta a szemét, majd amikor újra kinyitotta, a sugárzóan kék égi porta felhőkből tornyosuló hatalmas ívei borultak a feje fölé, duzzadt-gömbölyű robusztus felhőépítmények, kupolák, csavarvonalú oszlopok, s a messszi távolból tisztán áradt az egyenletes, aranyszínű fény, majd nemsokára, felszikrázva egy vakítóan fehér felhő sarkán, a nap beúszott valamiféle derűs égi udvarba, jobbról-balról szél feszítette a felhőpalotát, s jól látszott, hogyan nyílik meg fokról fokra, s foszlik széjjel a nagy fal. Egy pillanatra, mint hópely- hek a vízben, a duzzadt tömeg szélén leszakadó laza anyag mintha szabályos szerkezetet mutatott volna, ám hamar kiderült, hogy csak káprázat az egész. Elolvadt, felszívódott a kékségben. A felhőfal mégegyszer kitü- remkedett, majd elvékonyodott, s gigantikus fodrai mögött ugyanaz a kékség bukkant elő. Kurdics csak nézte, nézte ezt a csodálatosságot, s érezte, mint zuhan, úszik, száll valaminek a mélysége felé. De hogy mi lenne az, elképzelni sem bírta. Mint ahogyan azt sem érzékelte, lefelé vagy fölfelé mozog egyáltalán. Szabadon, félelem nélkül hullott, hullott valahová, s olyan hatalmas és szelíd volt a mély. Átengedte magát a súlytalanságnak, s úgy tűnt, hogy minden erőfeszítés nélkül lehet a központja mindannak, amit lát, érzékel, amit sejthet az elosztó felhők mögött. Amint a tekintete lejebb szállt a zöld barátságos tartományába, meglepődve tapasztalta, hogy irányítani tudja magát, sőt, hogy ő maga azonos valamilyen anyagtalan energiával vagy mivel, s ahhoz, hogy helyzetét változtassa, elégséges a tekintetét elfordítania. "Lehet, hogy én vagyok az Isten?” — gondolta ijedten. Eltűnődött aztán, belenézte magát a kékségbe ismét, majd elsúlyosította nézését, hogy megint leszálljon a zöldhöz. Mintha egy lassan mozgó hajóhintában lenne, hogy az ég nem rohant hirtelen a feje fölé, hanem lassúda- dan, fokozatosan váltott át kékből a zöld, zöldből a kék, ahogyan éppen kívánta. Egyszercsak felfedezte a szíve egyenletes dobbanásait.” Ezek szerint mégiscsak ember vagyok” — futott át agyán a gondolat, de a játékot nem volt kedve abbahagyni. A gyerekdal már jó ideje a fülében motoszkált, hallotta eddig is csak nem figyelt rá. Most arra nézett. Az éneklő gyerekek aranysárga csillagvirággal bontott bokor mellett álltak szépen egymás kezét fogva, s nagy, dús orgonafürtöt lengetve egy kellemes fürdőruhás iíjú női jelenség vezényelte őket. Később a gyerekek a madarakról kérdezgették az iíjú hölgyet, Kurdics pedig örömmel vette tudomásul, hogy itt a mennyországban szép, teljes mondatokban beszélnek az emberek. Szerette volna odanézni magát az óvónéniszerű kedves jelenség elé, hogy az arcát is megpillanthassa, ám mire eltökélte magát, amaz, ruganyos léptekkel már oda is lépett hozzá: „Nem hideg ez a pad?” Milyen aranyos, gondolta Kurdics, csak úgy, közvetlenül megszólít engem, lehet, hogy mellém fog ülni. Kurdics megköszönte az érdeklődést, majd azt felelte, hogy nem is vette észre. „Csak azért, mert így május első napjaiban még nagyon vigyázni kell az ilyen dolgokkal!” — mondta hamiskásan mosolyogva a bájos hölgy. Látva, hogy Kurdics a zsebeit tapogatja, kecses mozdulattal átnyújtott neki egy szál cigarettát, felkattintotta a melltartójából előhalászott gyöngyházberaká- sos öngyújtót is, s amikor Kurdics nagyot szívott az illatos, lágy füstből, könnyed mozdulattal melléült a padra. Ahogy Kurdics odanézett a bokájára, látta, hogy ebben a pillanatban millió virág nyílik a fűben. „Kér egy kávét?” — kérdezte feléje fordulva a leány, s szépvonalú bokáját megvillantva már futott is a bokorhoz. A termosz kupakját csavargatva jött vissza. „Sajnos, tejet nem tudok adni... egyébként nem cukroztam meg. Kér hozzá egy édeskét?” Kurdics elhárító mozdulattal egyúttal meg is köszönte, majd átvette, és a padra tette a kávét. Mire belekortyolt, a gyönyörű nő már megint nem volt ott. Megitta a kávét, s a válla fölött hátranézve pillantotta meg az ifjú hölgyet, amint kézenfogva vezet vissza egy gyermeket a rétet szegélyező virágfák alól. Menet közben lehajolva felemelt mutatóujjával oktatgatta türelmesen, hogy nem szabad virággal dobálni a járdán sétáló bácsikat. „Akkor menjünk labdázni!” — mondta a göndörhajú gyermek, s már hozta is a nagy pöttyös labdát. Kurdicsnak kavargóit egy kicsit a feje, mert még mindig érezte az előző éjszaka hatását, de azért kedvtelve nézegette a labdázó párost. Végigsimított a homlokán, s hogy újra rájuk pillantott, a gyermek a csillagvirágos bokor felé futott. Mire a bokor alól előhalászta a labdát, az égen újra kisütött a nap. Kurdics lehunyta szemét, arcát süttette a nappal. Később megint beborult egy pillanatra, s amint felnézett, látta, hogy a gyermek megint a bokor alól kanalazza ki a labdát. Akkor a szép óvónéni megfogta, és egy hálószatyorba rakva felakasztotta egy tulipánfa ágára. A gyermek ágaskodott utána egy ideig. Kurdics odalépett, hogy segítsen neki levenni. A labda olyan forró volt, hogy szinte megégette a kezét. Néhányszor még megpróbálta megérinteni, aztán letett róla. "Kérsz ilyent?”- hallotta a háta mögül. Á gyermek állt ott, és valami felhőszerű anyagból csipegetett. Kurdics is csípett belőle, de mire bekapta volna, már semmi sem volt az ujjai között. „Onnan hoztam” — mutatott a rét széle felé a gyermek. Kurdics odanézett. Egy kerékpárra szerelt dobozból sorban csavarodtak elő a felhőcs- kék. Aki a kereket forgatta, háttal állt, s el-elkapdosta a hófehér foszlányokat egy-egy kispálcá- val, majd sorban a gyerekeknek nyújtotta őket. A dobozból a kék égre is szökve úsztak föl a fel- hőcskék... Odament a kerékpárhoz. Az öregember rámosolygott. Vászonruhát viselt, melléig ért a hófehér szakálla, övébe tűzve egy nagy kapukulcs ragyogott, feje fölött pedig valami fényes rézkarika lebegett. ’’Bocsásson meg, hol vagyunk most? Mi ez a hely itt...” — szólította meg Kurdics az öreget. Hol lennénk? Hát nem látja, hogy a mennyországban?” — kacsintott rá az öregember.
