Heves Megyei Hírlap, 1991. március (2. évfolyam, 51-76. szám)
1991-03-18 / 64. szám
Üzen a szerkesztő! F. G.: A nagykockás árkuspapírra írott levelet négyoldalasra méretezte, mert szerette volna kiüríteni mindazt a keserűséget, amit élete során lenyelt. Hogy hányszor kezdte újra az életét, hol, hogyan bántak el az ön sorsával, miért nincs megoldva az ön családja körül semmi, pedig már betegek, öregek, meg kell válogatni, hova szegődne el még munkára. A dél-hevesi végeken az ön apja is tíz holdon felüli földön gazdálkodott, kétszer is megjárta a fekete földért Amerikát; a felesége családja is kipenderült a földből, amikor a központi akarat a téeszre vezényelt. Felsorolja, ki mennyit és hogyan vesz fel mostanság, mekkora jövedelemmel rendelkeznek azok, akik intézkednek, akik egymás között osztják fel a feloszthatót. Na-, gyón fáj önnek, hogy amíg az önök földje, a fekete bent van a tsz-ben, ön a kérelemre csereföldet kapott — homokosat. Olyan földért, bérletnek, mint az önöké is, évente tizenötezer forint bérleti dijat is elkérnek, ön pedig sanyarú sorsát nem tudja jobbítani, mert a tsz gazdái esetében is igaz, hogy „minden szentnek maga fele hajlik a keze”. Pedig a gazdák egyáltalán nem szentek. Nem idézzük megállapításait, mert önnek is ártanánk, meg magunknak is. Kifakadásait ilyen mondatok is megtörik, erősen gondolkodóba ejtve a szöveg olvasóját: „Torgyán urat üdvözlöm, még meg fogják emlegetni.” Vagy ez is egy mondat önmagában: „Szeretnék egy igazi, bátor riporterrel vagy újságíróval találkozni!” Hogy miért, azt az életrajz rövid szövege, az adatok is indokolják, sőt, az alábbi levélzáró sor is: „Kedves Szerkesztőség! Még egyszer elnézést kérek, ha valamit nem jól írtam, mindenkor az önök rendelkezésére állok, és a szavamat is állom” (Teljes cím a szerkesztőségben). ■ Egy család vergődése, apyagi gondjai, az okok es a kényszere- dések, a földhözragadt paraszti röppálya rajzolódik ki egy valóban panasznak íródott levélből. Azt tudjuk, hogy korszakváltáskor a viszonyok, különösen a jogviszonyok elbizonytalanodása idején, az ügyeskedők — általában — élnek, mint hal a vízben. És az" még csak visszataszítóbbá teszi az ilyen ügyeskedést, ha ezt csapatban teszik, az „én adok neked, te adsz nekem, ő ad neked, majd én is adok neki” körbejáték szabályai szerint. Mégis azt gondoljuk: ez a mai drámai feszültség a falun, a föld körül, a földdel és a tulajdonnal való csatározás, a föld sorsának és a tulajdonjog kezelésének, kimérésének, ha úgy tetszik, tisztázásának az ideje mar régen eljött — volna. Meg várni kell, ki tudja, mennyit. Talán mire e sorok az újság lapjain megjelennek, olvashatjuk a törvényt, amely nagy-nagy viaskodások után lesz a megszületendő kompromisszum. Vagy ha ön Torgyán doktort említette, az sem lehetetlen, hogy éppen az ő személyisége, programja, hangneme, elképzelései, fenyegetésnek is felfogható kifakadásai fodrozzák fel a mai magyar közéletet és a parlamenti munkát, hogy a kérdések kérdése — a tulajdon — zátonyra futhat valamennyi időre. Azt is válaszolhatnánk, hogy egy dél-hevesi család sorsa — egy csepp a tengerben. Ezt a cseppet nem lehet behelyettesíteni, es a tenger helyett csak azt látni. De ha utánaszámolunk, hogy a sok tízezer család közül csak néhá- nyan emelik fel a tollat, és általános törvényszerűséget keserűen fogalmaznak meg, azt ugyanis, hogy csak a vezetők járnak mostanság jól, mert ők osztanak, ahogy lehet, és ez az „ahogy lehel önnek és az önhöz hasonló- aknak megint csak csaknem a fügét mutatja, akkor ezt a hangot hagyni kell szólalni. Már csak azért is, hogy értsenek belőle azok, akiknek fülük van a hallásra. Mert mit is mond a költő: „habár felül a gálya, s alul a víznek álja, azért a víz az úr.” Kár lenne ezt a vizet a háborgásig mozgásba hozni. K. A.: írja: „Négygyermekes családanya vagyok. 1983. nyarán kezdtük az építkezést. Az 1983. júliusában kötött szerződés alapjan két gyermek után kifizettek hatvanezer forintot. Mi a szerződést teljesítettük. 1987. november 8-án született harmadik gyermekünk, és 1990. januárban a negyedik. Bejelentettük szoc-pol. igényünket az OTP felé. Ok az 1983-as szerződésre hivatkozva csak SOSO ezer forintot vonhatnak le a kölcsönből. (Még csak ki sem fizetik.) Miért nem kaphatjuk meg a 3. és a 4. gyermek után az időszerű szociálpolitikai kedvezményt?” A tényállást pontosan irta le. A megkötött szerződést az OTP az abban a pillanatban értékelt és értékelhető feltételek mellett kötötte meg. Ezt az 1983. évben létrejött szerződést egy újabb megállapodással megfejelni nem lehet, hiszen akkor az ügyintézést — minden, a meghitelezésre bármilyen hatást gyakorló körülményváltozás esetén — meg kellene változtatni. Ennek a mobilitásnak nemkívánatos következményei lennének a hiteléletre vonatkozóan. A jogi szabályozás időközben azokat a módozatokat tette lehetővé, amikről ön is beszámol panaszában. A kiinduló tétel ugyanis változtatlan: egy meghitelezés — egy szerződés. Az megint más kérdés, hogy olykor az elet átjátssza ezeket a szabályokat, és ha szociálpolitikára gondolunk, akkor az ön gondolatmenetének is helyet kellene valahol szorítani. Hogy újabb törvényi szabályozás kellene?. Elférne a többi között. Az időhúzás ellennünk hat 1991. január 5-én „Hátrahagyott kórkép” címmel — érvekkel alátámasztott gondolatokkal — igyekeztem a „tanácsi” bérlakások értékesítésével kapcsolatos nézeteimet ismertetni a Heves Megyei Hírlap hasábjain. A különböző reagálásokat követően álláspontom változatlan, sőt, erősödött. Miért? Mert az új lakástörvény már csak az 1992-es évre várható, másrészt a kérdés elodázhatatlan, a jelenlegi jogi szabályozás alapján megnyugtatóan rendezhető, a lakosság reakciója elsöprően pozitív. Kétségtelenné vált továbbá, hogy a tetemes nemzeti vagyont képező bérlakásállomány valódi, tényleges tulajdonosokat igényel. További fenntartására, felújítására az állam, az önkormányzat nem — még átalakított IKV-val sem — képes, a lakbéremelési rémkép pedig etikátlan, katasztrofális, elkerülendő és el- kereülhető. Az önkormányzatok részére ingyenesen átadott lakásvagyon- nal gazdálkodni kell. Ennek során — a korábbi érveken túlmenően — figyelembe kell venni, hogy az ingatlankezelő vállalat állagmegóvási, felújítási feladatait 40 éven át nem teljesítette, ezért a felújításra váró bérlakásokkal való legésszerűbb gazdálkodás ma már azok gyors értékesítése, tényleges, valódi tulajdonosokhoz történő juttatása. A liberális piaci elvek érvényesíthetőségét kizárja — többek között —, hogy az állam ingyenesen juttatta ezeket a lakásokat az önkormányzatok tulajdonába, eredetileg mindnyájunk pénzéből épültek, 40 évi elhanyagolásuk a bérleti dijakat fizetők terhére valósult meg. Tehát nem történik más, mint egyfajta nagy társadalmi kárpótlás. Más oldalról nézve: meg kell találni a legfontosabb „piaci feltételt”: a fizetőképes keresletet. Megállapíthatjuk, hogy a potenciális bentlakó vevők ezen képessége legfeljebb a forgalmi érték 15-30 százalékáig terjed. Jó azt is figyelembe venni, hogy a Polgári Törvénykönyv 367 paragrafusa /1/ bekezdése szerint: „az eladó köteles a vevőt a dolog lényeges tulajdonságairól, ... a dologgal kapcsolatos terheltről tájékoztatni.” Ennek elmulasztása esetén az ügylet bírói útón is támadható. A korábbi cikkből és a reagálásokból kitűnik, hogy a bérlakások vevői milyen terheket vásárolnak (amelyekről az ajánlat nem szól), átvállalva egyidejűleg a terhekkel járó felelősséget (pl. helytállási kötelesség a felújításokért stb.) is. Még egy gondolat: az egri bérlakásoknak a fiezetőképes kereslet alapján történő értékesítése esetén a város már 1991-ben több 100 millió forint saját bevételhez juthat. Indokolt lehet ennek érdekében pl. 15 százalékos vételár megállapítás mellett a teljes összeg befizetését előírni, illetve részletfizetési kedvezményt csak 30 százalékos vételárnál nyújtani. A lakásértékesítésekből befolyt összegből lakástámogatási alap képezhető, amelynek éves kamatait lehetne erre a célra felhasználni. Fizetőképes kereslet hiányában az árakat bármilyen magasan megállapíthatjuk. Az esetleges adás-vételekből bevétel helyett bizonytalan kimenetelű perek sokasága képződhet, az értékesítés elmaradása pedig kezelhetetlen csődtömeget eredményez. Hangsúlyozom, hogy saját gondolataimat közlöm, igyekezve mindezek helyességéről képviselőtársaimat ezúton is meggyőzni. Csak üdvözölni tudom, hogy Eger megyei jogú város közgyűlése ad hoc bizottságot kíván létrehozni a lakásgazdálkodási koncepció előkészítésére. Ténykérdés, hogy a vitában ellenérvként felhozott a budapesti XV. kerületi önkormányzat — nem kis lakossági nyomásra — felülvizsgálja eddigi eltérő (az értékesítéseket felfüggesztő) állásfoglalását, s a többi területhez hasonlóan, a jelenlegi hatályos jogi szabályozás alapján kívánja a lakásgazdálkodást rendezni. Az időhúzás mindannyiunk érdeke ellen hat. Dr. Bárdos Rezső KDNP képviselő Osszuk-e a földet? Bizony, ez itt a kérdés. Hiszen valaha valakik elvették tőlünk, és ez akkor nagyon fájt. A magyar paraszt évezredes álma századunk közepén megvalósult, hogy egy keserű ébredésben köddé váljon. Aztán szép lassan megszoktuk a „közöset”, és több-kevesebb sikerrel fejlesztgettük, néha foldozgattuk, néha erőltettük. Volt ahogy volt. Lényeg, hogy a piacra, meg az éléskamrákba is jutott a föld adományából, és éhen sem halt senki. Közben új példaképünknél, az immár barátivá előlépett nyugaton is változtak az idők, és csodák csodája, a kis farmok helyét átvették a nagy gazdaságok, különböző formájú mezőgazdasági „társulások”. Azt csiripelik a madarak, hogy ezek jól működnek, és igyekeznek minél erősebb gazdasági érdek- szervezeteket kialakítani. Már csak azért is, hogy valahogy ott maradhassanak azon a bizonyos világpiacon. A fejlődés azonban nem állhat meg. Majd mi utat mutatunk az elmaradott keletnek és a fejlődésben „megtorpant” nyugatnak. A még működőképes, reformálható mezőgazdasági üzemeinket .szétziláljuk, feldaraboljuk. Hadd örüljön a dolgozó, ha tovább nem, hát az első privatizált kapavágásig. Mert akkor rájön, hogy azt a bizonyos kapát, no, meg az összes földművelő eszközt már rég megette a rozsda, elhamvasztotta a cserépkályha tüze. A régi tapasztalatok elfelejtődtek, vagy — hála a tudománynak — korszerű technológiába mentek át, amit viszont csak a jól képzett szakemberek ismernek. Az erős, nagylétszámú patriarkális családok szétestek. Tagjaik jórészt egymástól távol élve alapozták még egzisztenciájukat. Többségük nem akar az „ősi” birtokon gazdálkodni. De ha szeretnének is valamit kezdeni a földdel, akkor is felmerül a kérdés, mivel és milyen területen termeljen az „új földesúr”? Hisz, aki csak egy kicsit is ért a gazdálkodáshoz, az tudja, 3-4 hold földből — néhány esetet kivéve — alig, vagy egyáltalán nem lehet megélni. Amennyiben valaki mégis megpróbálná, számolnia kell azzal, hogy a szükséges gépi eszközök és létesítmények minimális költségei elérik az egymillió forintot. Egy 50-100 holdas gazdaság beruházási költsége tíz millió forint is lehet. Aztán itt az értékesítés kérdése. Hová vigye a termelő nagy mennyiségű áruját, ha nem ismeri a piacot, a keresletkínálat viszonyait? Elvégre nem járhatja körbe naponta az ország összes felvevőhelyét, hogy megtalálja a számára előnyöset. Valahogy az az érzésem, csupán egy szűk réteg ragaszkodik csak ennyire ősi jussához. Végül is, ez nem is volna baj. Ha valaki feltétlenül két kezével akarja művelni néhai birtokát, hát tegye. Csak az a gyanúm, hogy nem mindenkinek ez a szándéka. Nem szabad megfeledkezni arról, hogy az önálló gazdálkodás nem azonos az elmúlt idők háztáji gazdálkodásával. Az önállóság egyben azt is jelenti, hogy megszűnik a megszokott, szerény, de biztos jövedelmet, nyugdijat adó főállás. Ezzel együtt megszűnik a termelőszvetkezetektől természetbeni juttatásként kapott termény, az esetleges kedvezményes elszámolású gépi munka és még sok más egyéb, ami eddig segítette a kis, másodgazdaságok tengődő életét. Tanulhattunk volna már a múltból. Ahogy a közös gazdaságok erőszakos létrehozása is sok gonddal, emberi problémával járt, úgy a föld gyors, nem teljesen átgondolt privatizálása sem kecsegtethet gyors, fényes gazdasági eredményekkel. Meg kellene végre értenünk a „régmúlt” időket. Az 1945 előtti állapotokat már nem lehet és nem is érdemes visszaállítani. Hogy miért? Azért, mert 1991-et írunk! * Csak akkor azt nem értem, minek ez az erőszakos földosztás, mire ez a nagy sietség? Gál Csaba Feldebrő Horoszkóp március 18-tól március 24-ig Sok a hirdetés, de... ...az újság így teljes Az utóbbi napokban néhány Kedves Olvasónk szóvá tette, hogy lapunkban az átlagosnál több hirdetés található, s — mondták — ez nem éppen örömteli annak, aki elsősorban a különböző cikkekért vá- sárolja-rendeli meg a Hírlapot. Tisztelt Olvasóink! Szerkesztőségünk azon igyekszik, hogy mind jobb, mind színvonalasabb újságokat vehessenek a kezükbe. Tekintve azonban, hogy lapunk önfenntartó — tehát támogatást külső forrásokból neül remélhetünk —, így a fentebbi célunk eléréséhez nélkülözhetetlenek a hirdetések. Arról nem is szólva — mert bevételeinket szinte kizárólag a reklámok és az eladott lapok ára adja —, hogy a hirdetések az Önök érdekeit is szolgálják. S most nem arra gondolunk elsősorban, hogy sokan vannak, akik élvezettel szemezgetnek a reklámok között is, sőt, nem is arra, hogy alkalomadtán éppen az ilyen jellegű információk révén tudhatják meg, hol érdemes vásárolni, nyaralni, stb., stb. Sokkal inkább arra, hogy a Hírlap ára — akárcsak más sajtótermékeké — hirdetések hiányában jóval magasabb lenne. Ezt pedig mindenképpen szeretnénk elkerülni. S noha ezek valós tények, szerkesztőségünk — érzékelve e problémát —a jövőben megkísérel olyan módszereket bevezetni, amelyek segítségével méginkább Olvasóinknak tetsző újságot készíthetünk majd... A Hírlap szerkesztősége
