Heves Megyei Hírlap, 1991. február (2. évfolyam, 27-50. szám)
1991-02-02 / 28. szám
8. HÉTVÉGI MAGAZIN HÍRLAP, 1991. február 2., szombat Szalay István: Téli szerelem A fenyves előtt kétfelé ágazott az út, amely mindössze egy toló- lapátnyi széles volt a méteres hóban. Az üdülő és a fenyők között vastag hófal emelt kerítést, a gyalogösvény szelet volt egy nagy nabostorta közepén, az alvó fák gyökérmarkukban szorították a föld melegét, a fenyők földig érő hószoknyái elkápráztatták a sétálót. — Jobbra vagy balra? — A hógolyo váratlanul csattant a hátán, visszafordultában érte a második találat a mellén, a szíve táján. — Harcoljunk! — kiáltott egy f yerek, és már gyúrta is a követező hógolyót Péter derűs kedvében volt, hangulatát bearanyozta a havas téli ragyogás, az ózondús levegő felvillanyozta, átjárta egész lényét. Éppen dobásra emelte a karját, amikor egy nő bukkant elő a magas hófal mögül. — Mit csinálsz Attila? — Hógolyózunk! — lihegte a gyerek, es visszafogott izgalmában harapni kezdte a havat. A nő szőke volt és fiatal, a kucsma és a drága szőrmebunda egy váratlanul előbukkanó téli tündér illúzióját ébresztette. — Bocsásson meg! Én vagyok a hibás, elbámészkodtam, és egyedül hagytam a fiamat. Közben pontosan célbatalált Péter kabátján a következő hógolyó is, amitől elpirult a szőke szépség, miközben sűrű bocsánatkérés közepette galléron ragadta a fiát. — Azonnal hagyd abba! A bácsi nem a játszótársad... A férfi eldobta a félig meggyúrt hólabdát, lesöpörte a kaBán Zsuzsa: — Tollaaat veszeeek, használt dunyhát, párnát, háázhoz megy eeek... A kántálás idegesítően hasít a piac általános zsongásába, legfeljebb úgy lehet kibírni, ha távolabb kerül tőle az ember. A tető alatti padok a piac sűrűje, hétről hétre ugyanazok az arcok, ugyanazok a szájak és hangok hagymát, tojást, paprikát, paradicsomot, virágot kínálnak. Nem hagyják, hogy az áru önmagáért beszeljen, hívogatják, marasztalják a padjuk előtt sodródó tömeget- , — Ujhagymát vegyen, nézze ezt a cseresznyét, vigyen egy kis borsót, babot, zöldségét!!! Egy sem mondja, hogy: Csak ennyi, vagy annyi az ára, az mindig a legvégén derül ki, amikor mar megfogták a vevőt. Valahogy egyik sem azzal dicsekszik, hogy mibe kerül. Pedig az igazi vonzerő az volna, még ha a vegén kiderül, hogy nem is járt olyan jól a vevő. Ha megtetszik valami, és megáll itt valaki, aztán sor kerül a terbátjáról a havat, és mintha ez lett volna a legtermészetesebb lépés, bemutatkozott: — Dunai Péter. Az asszony kihúzta a kezét a meleg kesztyűből, és maga elé nyújtotta. — Még egyszer kérem, ne haragudjon! Ez a gyerek olyan, mint a kiszabadult csikó, most, hogy itt vagyunk az üdülőben, a hegyek és a fák között, úgyszólván nem bír magával. Attila a maga részéről — önmagát győztesnek kikiáltva — befejezettnek nyilvánította a csatát, és egy friss, alig taposott ösvényen az üdülő fele indult. Hirtelen csend támadt körülöttük, csupán egy fakopács verte valahol egy oavas fa oldalát, és feke- terigok sütkéreztek a fenyők galy- lyai alatt. Péter asztala az ablak melletti harmadik volt, szembe ültek vele új ismerősei. Az ebédhez tódult forgatagból távolról is könnyen kiválasztota Attilát és a mamáját, aki szolid, de választékos öltözködéssel vitte a pálmát. Kedvesen üdvözölték egymást, az asz- szony bűnbánó mosolyában ott bujkált a jókedv és a derű. — Délután csatázunk egyet? Az asszony a gyerek szájára tapasztotta tenyeret, és restell- kedve tárta szét a karját. Péter huncutul rákacsintott a fiúra, és a bűntárs vállalkozó kacérságával intett, hogy oké, de erről többet egy szót sem... Egy idős, szemüveges házaspár volt Péter asztaltársa, akik már az első alkalommal úgyszólván mindent elmeséltek magukról, a világ válságos helyzetétől kezdve a lakások megadóztatámék árára is, azt mondják: Ja, kérem, ezért meg kell ám dolgozni! Úgy mondják annak a varosinak, mint akiről fel lehet tételezni, hogy az nem dolgozik. Mit tudja az, mi a munka? De enni bezzeg szeretne... Ez az egy szerencséjük egyébként, mert na nem szeretne enni, eladhatnák egymásnak az árujukat. Sült kolbász és lacipecsenye illata a friss zöldségek illatával keveredik, szinte feszegítően hat a friss nyári reggelben. A műsoros kazettaárus felől meg „zeng az ének”, jó kis lakodalmasok magyartalan szövegekkel, de körül- allják, mert olyan mulatós hangulatuk van. Legalább így mulasson az ember, hogy ingyen meghallgatja. Öreg néni ledobált zöldségleveleket gyűjt egy foszlott szatyorba, ügyet sem vetnek rá. Biztosan nyugdíjas. Egy másik csak úgy táskából árul néhány tojást, kis csokor margarétákat szégyenlősen. Nincs még gyakorlata, keveset szól, inkább a szemésáig, és látva az újdonsült barát- kozást, nyomban érdeklődni kezdtek. — Ismerősök talán? Péter biccentett, és az italos asztalkát tologató lánynak intett, aztán, amint lehetett, elnézést kérve odébbállt. Az ismerkedési esten a hölgy és a férfi egymás mellett ülve hallgatták meg a műsort, táncoltak, sokat beszélgettek, Péter unszolására pezsgőt is bontottak. Dunai Peter nem kedvelte a kellemetlen, nehéz helyzeteket, utálta a feszélyezettséget, és ezek elkerülésére — ha szükségét látta — kockáztatott is. — Szólítson Péternek! — Maga pedig Mártinak. Tekintetülckel végigsimogatták egymást, és azt érezték, hogy jó, kellemes így együtt, hamar telnek a percek, röpülnek az órák. — Mit keres itt egyedül? — Amit maga! A fiammal együtt vakációzom, aki már az első napon felcsípte magát. Táncoltak, kortyolgatták a pezsgőt, zeneszünetben beszélgettek. — Engem nem lehet felcsípni! Ha nem tetszik a csípés, visszacsípek. Márti arca elkomorodott, parányi szarkalábak jelentek meg a szeme alatt, az a furcsa tűz a szemében, amelyet Péter már első pillanattól figyelt, parázsként izzott. — Hányszor kérjek még bocsánatot? A gyerek apa nélkül nőtt fel, így aztán olyan, mint a kis vadmacska. Minden idegenhez dörzsölődik... Péter kifejezetten jól érezte magát, legalább öt éve nem kötött ilyen szerencsés, hamar ismeretséget, arról nem is szólva, hogy ahogyan teltek a napok, az asszony mind jobban tetszett neki; lévén mérsékelten tartózkodó, hiányzott belőle minden póvel kérlel: vegye meg már valaki! Lehet vagy két tyúkja szegénynek otthon a hátsóudvarban, ka- pirgálnak egy régi mosódézsába ültetett, rózsaszín virágú leán- derbokor alatt. Egy ágyás margaréta a konyhaablak előtt, ezekből árul itt szegény. A tojást megenné ő is, de kenyérre is kell a pénz, villanyszámlára, orvosságra. Színes kendős asszonyok tyúkokra, libára alkudnak, nem Kell sietnünk, ráérnek. Messziről is idehallatszik a tollasasszony bosszantó kántálása: — Házhoz megyeek! Mit csinál a regi, redves toliakkal? Azt ő tudja a legjobban, mindenesetre nem szorul rá, hogy kenyeret kénen. Mindenki úgy él, ahogy tud. Ha élhetetlen, vessen magára! Üres szatyorral végül is senki nem hagyja ott a piacot, előbb-utóbb elcsábul valahol, és hazafelé cipekedve azt bizonygatja magának, hogy jól vásárolt... Amíg az első zöldségbolt kirakata elé nem ér a városban, és meg nem látja, hogy ugyanaz a zolás, a természetes egyszerűség áradt az egész lényéből. Szóban, tréfában, őszinteségben azt adta vissza, amit kapott. — Elváltak? — Össze sem házasodtunk. A bárban halkan szólt a zene, villogtak a lámpák, csillantak a koccintásra nyújtott poharak. A férfi a tenyerebe vette Márta kezét, és puhán megcsókolta. — Szóval rámhajt? — Csupán magához dobok egy hógolyót... Tánc közben az asszony engedett a finom húzásnak, és Péterhez simult, miközben nyakán lüktetett az ér. Kevés idő múltán Péter a vállára hajtotta a fejét, és megcsókolta a selymes, fehér bőrt. — Hideg, mint a hógolyó. — Mint egy hóember! — nevetett az asszony, és mintha fáradt lenne, abbahagyta a táncot, majd a Péter karján az asztalhoz mentek. A magasra emelt poharakon megtört a Tény, a pezsgő édeskés illatot árasztva gyöngyözött. — Kíséijen fel a szobámba, és nézze meg a harcostársát... Álltak a gyerek ágya előtt, aki már régen az igazak álmát aludta, kezeit a mellén ökölbe szorítva tartotta. — Még álmában is hógolyózik... Néhány pillanat múlva Márta belekarolt Péterbe, és az ajtóig kísérte. — Köszönöm a felejthetetlen estét A férfi kedvesen feléje nyúlt, hogy magához húzza. Meg akarta csókolni, de az asszony finoman, szinte bájosan kitért. — A hóemberek nem csóko- lóznak, kedves Péter! Ezt maga is tudhatná... Dunai Péter akkor az este érezte magát hosszú idő után boldognak, nekivágott hát a holdvüágos téli éjszakának, a havas erdőnek. Amikor frissen, ki- pirultan visszatért az üdülőbe, a portás nevetve fogadta} mert úgy nézett ki, mint egy valódi, hamisítatlan hóembercseresznye, amit a táskájában cipel negyvenért, itt harmincöt forint. Nagy kár volt, hogy meglátta, mert lelohad a kedve, de nemsokára megint csak felderül. Mert azért a piac az más. Megtelítődik az ember látvánnyal, hangokkal, illatokkal, valahogy jobb kedvre hangolódik közben, és az illúzió végig megmarad, hogy amit ott vásárolt, az sokkal frissebb, mint a boltban. A piacnak, mint minden nyílt téri vasárnak, hangulata, levegője van, amit sok városi üzletről nem lehet elmondani. Akkor is, ha váratlanul elered az eső, mint most is, amikor a sátrak fóliatetejét zörögve verdesi a szél. A vásárlók megfogyatkoznak hirtelen, az árusok kapkodva mentik az árut, ha olyan, hogy árt neki az eső. Egy hórihorgas férfi viharkabátban, kicsi sátor alatt árul leleményes háztartási eszközöket. Az eső rácsorog, és azt mondja maga elé zsörtölődve: — Most már azt sem tudom, az orrom folyik-e, vagy ez az eső... Mókuskerék orog körülöttünk a világ, mint a mókuskerék. Azelőtt évtizedek során sem történt velünk annyi, mint mostanság egyetlen nap alatt. Jobban váijuk talán a déli harangszó utáni rádióhíreket, mint az ebédet, amelyet aggodalommal teli oda sem figyeléssel bekapunk. Szellemi mohóságunk és kíváncsiságunk kielégíthetetlen, aggodalmaink nőttön nőnek előrelátásunk olyan, mint a sűrű ködben tapogató emberé: tétova és bizonytalan. Úgy tűnik, mintha egy titkos kéz korbáccsal hajtaná előttünk az eseményeket, miközben tudós emberek, politológusok és derék történészek, pszichológusok és csillagjósok kísérlik megmagyarázni a jelent, és százalékosan saccolják meg a jövő kilátásait, pedig ha igazán őszinték lennének, valamennyien azt mondanák: — Mi sem tudjuk! Mit tagadjuk, gyakran csapnak be minket jósnokok és látnokok, akikben tegnap még szentül hittünk, azokba ma kételkedni vagyunk kénytelenek, és nem egyszer úgy tartjuk, hogy értékeiket eladják egy tál lencséért. És miközben egymással civódunk, egymáson akaijuk minél sürgősebben beváltani a tegnapi ígéreteket, noha azok mára már vajmi keveset érnének megvalósulásuk esetén is. Valós vágyaink ugyanis leszűkülnek — vagy bővülnek? — békességre és szerény megélhetésre, ki tudja? Világrengető események szabnak határt vagy gátat cselekedeteink sodrásában, miközben buzgóknak és tettre készeknek mutatkozunk, kiderül, hogy alig múlik rajtunk valami, mivel „külső” körülmények foglyai vagyunk. Ki ne látott volna már mókuskereket, amelybe a pajkos, jókedvű állatkák naphosszat han- cúroznak, gondolván, hogy nekik áll a világ, pedig viszonylagos szabadságuk határai véget érnek a mókuskerékben. — Tehetetlenek lennénk? — Szó sincs róla, csupán lehetőségeink függenek másoktól; a háborútól és a békétől, az élettől, a haláltól, és szabadon csupán a világ által szabott korlátok között mozoghatunk. Szorongatott helyzetünkben legkevésbé szabad azt tennünk, ami — sajnos — gyakorlattá válik, hogy egymást okoljuk, vádoljuk, legkevésbé önmagunkat hibáztatva. Arról, hogy sok az eszkimó és kevés a fóka, nem mi tehetünk, mégis az asszony szidja a férjét és fordítva, a munkaadó a munkavállalót, a kölcsönadó az adóst, nem egyszer az apa a fiát. Igazuk van azoknak, akik azt állítják, hogy bizonyos dolgokat csak menetközben lehet megértenünk, és mindenkinek véghez kell vinnie a maga feladatát, biztatás és nógatás nélkül. Sütő Andrással szólva: tartsuk tisztán az ablakunkat és a lelkiismeretünket. Minél nehezebb a helyzetünk, annál közelébb kell kerülnünk egymáshoz, mert széthúzásunk csupán új bajoknak új forrása lehet. Az emberek lelkűk mélyén szomjazzák a jó szót, a megértést, a barátságot, ugyanakkor szemünk előtt női góliáttá az erőszak, izmosodik a gyűlölet, az irigység, és pokolba kívánja egyik ember a másikat. Ki ne tudná, hogy az elnémított emlékek a legsajgóbbak, de vajon most, ebben a pillanatban van-e itt az ideje, hogy egymástól számonkéijünk, egymást ítélőszék elé állítsuk? Bármennyire is nehéz a teher, súlyos idők zúdulnak ránk, nem lehetünk meg bizakodás és hit nélkül. Ugye hallották már a történetet, hogy egy ember elment a bölcs öreghez, hogy megtudakolja tőle, hogy mit tegyen nehéz és szorongatott helyzetében? — Higgyél! — volt a válasz. — De miben, uram? A bölcs öreg tömjént szórt a lángok közé, és még ennyit mondott: — Amiben még hinni tudsz... Ne szégyelljük bevallani, hogy a világ a félelemben él, félünk a háborútól, a vértől, a pusztítástól, miközben féltjük immár nem is annyira önmagunkat, mint gyermekeinket, unokáinkat, akiknek építenénk a miénknél szebb és jobb életet. Nem prófétai jóslat, vagy kegyes jó tanács, de valamennyien tudjuk, hogy egymás nélkül, egymás ellenében nem megy előre a szekér, mert; a mókuskerék viszonylagos szabadsága is csupán lehetőség valóságaink között... Sz. I. Makay Ida: Súlyos a mennybolt Eltemették az öreg cigányasszonyt. Súlyos a mennybolt, mint a pap szava. Legyen övé az irgalom. Az Eden, ahová elment, vén vándor, haza. Ragyogjon téli békesség fölötte. Rongyain, arcán boldog glória. Eltemették az öreg cigányasszonyt. Fogadja férgek, fáraók hona. A csoda nem mült el Elmúltak a karácsonyi ünnepek. Nosztalgiával gondolunk vissza a szent estére, az ajándékokra. Kinek több, kinek kevesebb jutott belőlük. Ha szerényebben is, mint máskor, de találtunk kedves meglepetéseket a karácsonyfa alatt. Ha nem nagy értéket,- de olyat, ami kifejezi a karácsony lelkületét. Az ajándék mindig valaminek a jele. Az aranylánc nagy érték. Sokkal többet ér azonban a szeretet lánca, amely kapcsolat két ember, vagy több ember között. A naptár már az új év lapjait forgatja. Úgy érezzük azonban, hogy a karácsony csodája nem múlt el. Ne feledjük, karácsonykor csoda történik. ”A múltba vissza út sosem vezet” — írja Juhász Gyula egyik gyönyörű négysorosában. Egy nap azonban igen: karácsony^ kor. A vezérigazgató, a külügyi dolgozó, a külkeres tisztviselő, a professzor, az igazgató főorvos „hazamegy”. Esetleg egy kis városba, vagy egy kis faluba, amelyet régen elhagyott. A magányos özvegy lázban ég már hetek óta, hiszen „hazajönnek a gyerekek”. Haza a régi házba, a régi tornácra, a régi udvarra, ahol ge- meskút áll, és talán még a szekér is ott ácsorog a kocsiszínben. Otthon lenni annyit jelent, hogy van valaki, aki vár és akinek szivén mindig otthont találunk. „Hazamegyek a falumba. — Szif 'orú szeme meg se rebben. — Fa- u még nem várt kegyesebben — Városi bújdosóra. — Vagyok tékozló és eretnek. — De ott engem szánnak, szeretnek. — Engem az én falum vár.” Karácsonykor nem megyünk el sietős részvétlenséggel az elesett mellett, hanem felemeljük, és ünnepet készítünk neki. Karácsonyi vacsorát, édességet és meleg ruhát ajándékozunk. Jóllakik az éhező, megmelegszik a didergő, fedél alá jut a hajléktalan. Feloldódnak az elfojtott ellentétek, gyűlölségek. Együtt ül és együtt erez a család. Most nincs szó öröklésről, enyém-tiedről. A lelkekből feltörnék az alapérzelmek. Mindenkiben meglátjuk a jót, a szeretetreméltót, sajnáljuk a megbántás mérges töviseit, szeretnénk jóvátenni mindent. Ha másképp nem, legalább vidám mosollyal, meleg kézszorítással, nemcsak udvarias, netán júdási csókkal. Befogadjuk a rokonokat, akikkel régen találkoztunk, és őszintén érdeklődünk sorsuk fordulói felől. Megvesz- szük a mamának azt a meleg házicipőt, amire szüksége van, lehúzzuk a lábáról a kopottat, mert már szétnyílt a sarka. Az utcán is csoda történik. Elhallgattak az autók és az emberek. Kihalt az utca. Mindenki meleg helyet keres lelkének a karácsonyfa alatt. Kicsi és nagy megkapja a maga ajándékait, hogy sugározzák arcán az angyalok hirdette öröm. Az ajándékban szívdobbanást érzünk, annak tudatát: valaki szeret engem, sokan szeretjük egymást, és milyen jó ebben a szeretetben élni. Milyen jó karácsonykor élni és karácsonyban élni! Honnan ez a csoda? Miből sugárzik karácsony titka? Az ősi antifóna magyarázza meg: „Ma szállott le nekünk az égbőlaz igazi béke. — Ma az egesz világon mézzel folyók lettek az egek. — Ma felragyogott nekünk az új megváltás napja, a régmúlt jóvátételének napja, a múlhatatlan boldogság napja.” Egy nap, amikor mindenki örül Egy nap, amikor mindenkit rásegítünk arra, hogy örülhessen, hogy jóllakjon, hogy megmelegedjen. „Valami nagy tüzet kene gyújtani, hogy megmelegedjenek az emberek...” Ez a tűz meggyulladt, és most is ég karácsony éjjelén. Pedig ez a tűz egy didergő Kisded szívéből fakadt. Tőle, aki levetette a fényes palotákat, aki nem hallotta testőrök dárdájának koppanását, Tőle, aki már akkor kivetett és megtagadott volt. Akinek nem jutott nely a kivilágított betlehemi otthonokban, a gazdagon megterített asztalok mellett, a biztos és szigorúan őrzött kapukon belül. Akit a keleti emberek rideg és szigorú közönyével utasítottak el. Aki végül is születésére egy elhagyott, várostól távoli barlangis- tallóban kötött ki. Akinek nem volt ringó gyermekkocsija, még meleg bölcsője sem. Csak a falhoz tapasztott jászol jutott neki egy kis otthagyott szénával és szalmatörmelekkel. Nem volt elegáns babaruhája, csak a szükség néhány ruhadarabjába takargatták. De volt emberi szíve, lelke. Csak az emberséget őrizte meg, csak ezt vette kölcsön tőlünk, nem villáinkat, gyárainkat és autóinkat. Csak az emberséget tisztelte meg jelenlétével, annak felvételévelj ele2íe, milyen csodálatos dolog minden ember, milyen remeke a Teremtőnek minden emberi test és lélek. Emberként született a vüágra, üzenve, hogy milyen csodálatos kilátásai vannak az embernek, az emberiségnek. És hogy mennyire meg kell becsülnünk az embert, akivel testvériségre lépett. Próbálkoztunk már változatos megoldásokkal, amelyek nem vezettek eredményre. Van űrhajónk, rádiótelefonunk. Vajon boldogabbak vagyunk-e? Sem az úr, sem a polgártárs, sem az elvtárs megszólítás nem oldotta meg ember és ember kapcsolatát. Erre csak a betlehemi barlang képes, amely nem tekint sem származásra, sem vagyonra, sem társadalmi osztályra; csak egyre: megmenteni az ember alapeszméjét, és tisztelni azt a képet, amely minden emberből kiragyog, a teremtés ősmintáját, a oetlehemi Gyermeket. Ezt a varázsszót hozta nekünk: testvér. A Kisded először a szegényeket fogadta. „A szegényeknek hirdetik az örömhírt.” Beduin pásztorok látogatása volt az első. Küldetését ott kezdte, az egyszerű, képmutatás nélküli, primitív pásztoroknál. Nincs a világon más nemzet, amely olyan gazdagon termett volna karácsonyi enekeket, mint mi, magyarok. Talán azért, mert nálunk sokáig élt a pásztorkodás, az ősi idill. Gondoljunk legszebb karácsonyi énekeinkre, amelyeket a ásztorok hódolata ihletett, ásztorok, keljünk fel, hamar induljunk el... Csordapásztorok... Ne féljetek, pásztorok, örömet hirdetek... Pásztorok, pásztorok, örvendezve sietnek Jézushoz Betlehembe... Boldogító számunkra az, ha ételt adunk az éhezőnek, ruhát a szegénynek, megbecsülést a lebecsültnek. Jézus felbecsülte a társadalmon kívülieket, a páriákat, az érinthetetleneket, es ezzel új kilátásokat nyitott reménytelennek tűnő életűnknek. Karácsony csodája hajdan énekre fakasztotta az egyszerű embereket, akik kántálni járták a kivilágított ablakok alá. Á falvak csengtek karácsony éjszakáján a kántalók énekétől. Ma már nincs kántálás, de karácsony melege ott él a szívekben. Még a nem hívő is ízlelgeti, mert jó és ellenállhatatlan, mert nekünk szól ez a csoda. Hogy valaki ennyire puritán legyen, ennyire meztelen egyszerűséggel álljon a világ elé, s közben ilyen titáni erővel küzdjön meg az emberi gonoszsággal, hogy ennyire meghódítsa a sziveket melloztetés es üldöztetés ellenére: ehhez isteni erővel kell bírnia. A Gyermek ezt birtokolta. Innen ered varázsa, soha el nem múló, ellenállhatatlan vonzása. Milyen jó volt karácsonykor! Jó szeretni egymást. Jó biztonságban és békeben élni. Beh kár, hogy elmúlt! Új év után újra pereskedünk, újra rázzuk az öklünket a mazsolákra, újra gyűlölünk és újra habzsolunk...? Jó volna mindig olyan boldognak lenni, mint karácsonykor! December 25-e elmúlik, de szívünkben megőrizhetjük karácsony boldog csodáját. Miklós Béla
