Heves Megyei Hírlap, 1991. február (2. évfolyam, 27-50. szám)
1991-02-23 / 46. szám
4. SZEMTŐL SZEMBE 1991* február 23., szombat „Vagy győz a zöld eszme, vagy az emberiség elpusztul” Nyilatkoznak az egri zöldek Egerben a Zöld Pártról nem mindennap hallani, de amikor színre lépnek, akkor hangosan. így például annak idején a Sörkertben tartották az összejöveteleiket, sátoroztak az utcán, és néhány napja is igen élesen fogalmaztak, amikor az egri önkormányzat azon tagjait támadták, akik a támogatásukkal jutottak be, de szerintük ezzel nem törődtek. Ne féljünk a dinoszauruszoktól! UFO-glasznoszttyal ■ dlAt elhallgatás ellen Interjú Hargitai Károly íróval — Az bántott bennünket — mondja a két ügyvivő: Pápai Ákos és Tóth Péter —, hogy annak idején a szórólapjukon az állt: a környezet és természet épségét a Zöld Párt támogatása garantálja. Ezzel szemben a legtöbbjük azóta sem nézett felénk. — Ha mégis felkeresnék önöket, mire tudnák felhívni a figyelmet? — Egerben rettentő fontos lenne több helyen is az azonnali forgalomkorlátozás. Elő lehetne segíteni az autók sebességének a csökkenését is, korlátok felállításával, amelyek megfosztanák a lökhárítóiktól a gyorsan hajtókát. Ez nem brutális megoldás, hiszen Hollandiában is van ilyen, ahol pedig kulturáltabbak az emberek, mint nálunk. De annak is örülnénk, ha valaki megmagyarázná, hogy miképpen kerültek olyan lőszernek a hüvelyei az Egedre, amelyek az országban be is vannak tiltva. Gyakran kirándulunk, s az egyik legutóbbi alkalommal találtuk ezeket. — Önök felvetik a problémákat. Tudnak-e tenni is valamit a megoldásokért? — A nyáron próbálkoztunk ezzel: patakot takarítottunk. De nagyot kellett csalódnunk, ugyanis a rendbe tett part egy héttel később ugyanolyan volt, mint azelőtt. Aztán a városgondozási üzem is vállalkozott hasonló feladatra, de abban több kár volt, mint haszon: takarítás címén egy fűzfát is kivágtak. Aztán meg azt közölték, hogy hiba volt a gazt elvinnünk, mert az „ápol és eltakar”. — Ahogy említették, nincs megfelelően megoldva a képviseletük az önkormányzatban. Ezt nem lehetett volna megelőzni azzal, hogy önálló, tisztán zöld jelöltet állítanak, s őt próbálják bejuttatni? — Nagyon nehéz volt akkor a helyzetünk, hatszáz forint volt a kasszában, és volt ötven plakátunk, meg három festékszórónk. Mindezzel nem sikerült volna megfelelő propagandát kifejteni. Akiket viszont támogattunk, azok kijelentették, hogy a mesz- szemenőkig képviselői majd a zöld elképzeléseket is. — Nemrégiben országos kongresszusuk is volt. Mennyire „ nagy ” párt a zöldeké? — Ezerkétszáz taggal működünk, ennyi volt a Fidesznek is a prágai események idején. Van város, ahol a párt alpolgármestert tudott állítani. A mostani kongresszuson végre rendeződtek a sorok, választottunk elnököt és háromtagú titkárságot, ahová nagy örömünkre bekerült egy igen radikális szellemiségű fiatal is. A kongresszuson öntöttük végleges formába az állatvédelmi törvényjavaslatunkat is, amelyet az Országgyűléshez akarunk eljuttatni. Ennek az a lényege, hogy az állatokat élőlénytársként kell kezelni, nem szabad olyan munkára használni őket, ami a fizikai erejüket meghaladja, és az olyan állatkerteket, amilyen például Budapesten is van, be kell zárni, és rezervátumokat létrehozni, hogy ott szabadon élhessenek. Botrányosnak tartjuk azt, ahogy ma a magyar falvakban disznót vágnak, hiszen az szinte kéjgyilkosság. Beledöfnek a disznóba, az visít, szalad még két kört, amíg elvérzik. Minden faluba kellene egy böllér vagy mészáros, aki ezt a munkát elvégzi. Azt is követeljük, hogy az álatokat ne tenyész- szék a prémükért, hiszen a bunda azé, aki benne született, nem azé, aki felveszi. — Nem vagyok benne biztos, hogy ezt a törvényt a mostani Országgyűléselfogadja. De a zöldeket, mint harcos tüntetőket is ismeri a közvélemény. — Igen, ennek főleg Nyugaton van nagy hagyománya. Akadnak, akik csuklyával a fejükön rontanak be üzletekbe, és festékszóróval tönkreteszik a nercbundákat. Magyarországon még ilyenek nincsenek, ám várható, hogy itt is erősödik a zöld-mozgalom, hiszen már hozzánk jönnek a nyugatiak állatkísérleteket végezni, mert ott már szinte fegyverrel kell megvédeni őket, itt pedig szabadon garázdálkodhatnak. Mi még törvényes eszközökkel próbálkozunk, de kevés sikerrel. A mostani politikusok jelentős része is már beleszeretett a hatalmába, és ennél több nemigen érdekli. — Az eddigiekből valamelyest az is kitűnik, hogy az állami környezetvédőkkel sem felhőtlen a kapcsolatuk. — Már csak azért sem, mert a környezetvédelem és zöld-mozgalom távol áll egymástól. A zöldeknek ideológiájuk van, a környezetvédők pedig csak tüneti kezelést végeznek. Mi már a megelőzést is fontosnak tartjuk, és az egész életformánkat ennek rendeljük alá. — Hogyan kell élnie egy zöldnek? — Egy zöld többnyire tehetetlenül duzzog. Ez változik sokszor aktív radikalizmussá, például csuklyás akcióvá. Nem árt, ha egy zöld vegetáriánus, de nem kell feltétlenül annak lenni. Sokat járjuk a természetet, s azt talán nem is kell mondani, annyira magától értetődik, hogy nem szemetelünk. — Befejezésképpen egy aggódókérdésem van: van valamilyen perspektívája a zöld-mozgalomnak Magyarországon? — Az emberiségnek most két lehetősége van: vagy győz a zöld eszme, vagy elpusztulunk. Magyarország biztos, hogy rossz úton jár, s ha jobb lenne az élet- színvonal, igazibb fogyasztói társadalom lenne, akkor a jelenlegi magatartásunkkal ökológiai katasztrófát okoznánk. Nyugaton erre rájöttek, és hatalmas pénzeket fordítanak arra, hogy ez ellen tegyenek. Nálunk erre nem biztos, hogy lesz pénz. Nyugaton már eljutottak oda, hogy kikérik a zöldek véleményét. Magyarországon felépítenek egy Bős- Nagymarost, és utána kapnak a fejükhöz: ja, nem jó? Miért ne lenne jó? Hát jó az. És még mindig ez megy. KovácsAttila Mit tegyünk akkor, ha éjfél után felriadva azt tapasztaljuk, hogy kis zöld emberkék állják körül ágyunkat, majd rémült sikoltozásunk következtében kísértet módjára átlebbennek az ablaküvegen? Vagy, ha késő este egy elhagyott mellékúton hirtelen szemkápráztató fénysugár vágódik a lábunk elé, s valami ellenállhatatlan erő vonz bennünket egy különös szerkezet felé? Nos, ijedtségre semmi okunk, hiszen csak UFO-lények vetették ki ránk hálójukat, tőlük pedig nincs mitől tartanunk. Legalábbis így vélekedik Hargitai Károly, a hazai UFO-kutatás ismert szakértője, aki meglepő módon korábban maga sem hitt abban, hogy az azonosítatlan repülő tárgyakat földönkívüli lények irányítják. Majd eljött 1980. szeptember kilencediké. — Este nyolc óra körül egy hatalmas gömböt pillantottam meg budai házam erkélyéről — elevenítette fel a maradandó nyomot hagyó emléket Hargitai Károly. — A barnásvörös színű alakzat hangtalanul repült, majd derékszögben jobbra fordult. Ugyanezt tette az a másik két gömb is, amely valamivel később bukkant fel az égen. Mindez nyilvánvalóvá tette számomra, hogy nem földi eredetű objektumokat láttam. Ettől az időponttól kezdődően foglalkozom komolyan az UFO-jelen- séggel. — Ön gyakorta hivatkozik arra a közel negyven évvel ezelőtti bejelentésre, amelyben hivatalosan is elismerték az UFO-k létét. — Ez kétségkívül igaz. Washingtonban, 1952. július 25-én éjszaka tizenkét UFO jelent meg a Fehér Ház és a Capitolium felett, s ennek következtében mozgósították az amerikai légierőt. A bekövetkező tűzharcban az egyik UFO megsérült, egy darab le is tört belőle, ezt később meg is vizsgálták. Két nappal később az Egyesült Államok magas rangú tisztje hivatalosan is elismerte a történteket. — Mégis, az azóta eltelt időre sokkal inkább a tagadás és az elhallgatás a jellemző. Miért tabu téma még ma is sokak számára az UFO-jelenség? — Erre a kérdésre sokrétű válasz adható. Bizonyára sokan tartanak a pánikhangulattól, ami törvényszerűen bekövetkezne, ha elismernék a földönkívüli lények létezését. Ugyanakkor az sem vitás, hogy az ufonauták léte megkérdőjelezi egész civilizációnk értelmét, bebizonyosodna, hogy ötezer éve tévúton járunk. — Egyáltalán milyen lények ezek az ufonauták? — Akikről legtöbbször szó esik, azok dinoszauruszok, tehát rendkívül fejlett gyíkok. Földünkön ezek az őshüllők több mint százmillió évvel ezelőtt rejtélyes módon kihaltak, s ezzel megszűnt annak a lehetősége, hogy az evolúció rendjének megfelelően értelmes lényekké váljanak. Más bolygókon viszont ez megtörtént. Persze, mindez nem jelenti azt, hogy másutt esetleg ne alakultak volna ki más formákban. — De vajon milyenek is lehetnek ezek a más bolygókról érkezett „dinók”? — Valószínűleg olyan magas tudati és intelligenciaszint jellemzi őket, hogy esetükben nincs értelme érzelmi vonatkozásokról beszélni. Az biztos, hogy nem mészárolják le az embereket, nem ölik le az állatokat, s nem irtják ki a növényvilágot. Ez a tevékenység egy másik értelmes lényre jellemző... — Vajon miért érdekes számukra a Föld, mit adhatunk nekik mi, emberek? — Ezt nagyon sokan szeretnék tudni. Ha meg akartak volna bennünket semmisíteni, azt már régen megtehették volna. Én azt hiszem, hogy egyrészt tanulmányoznak bennünket, méghozzá természettudományos precizitással, másrészt figyelik, hogy mi történik a bolygónkkal. Mivel növényevők, nem mellékes számukra a földi növényvilág. Az sem kizárt, hogy szaporítóanyagokat visznek nőktől és férfiaktól egyaránt, saját fajuk felfrissítése céljából. — Véleménye szerint szándékukban áll-e megállítani azt az önpusztítást, amit az ember visz végbe a Földön? — Lehetséges, de ugyanígy az ellenkezője is elképzelhető. Hiszen ha elpusztítjuk önmagunkat, legfeljebb távoznak tőlünk, egy lakott bolygóval odébb. — Hargitai Károly számos könyvet írt az UFO-rejtélyről. Adatgyűjtései, kutatásai alapján miként vélekedik: közel jutott a titok megoldásához? — Egyelőre még csak része vagyok ennek a jelenségnek, azaz az UFO-glasznoszty folyamatának. Az csak a bevezetőben említett véletlennek köszönhető, hogy engem az emberek jobban megismertek, mint más UFO- kutatókat. Eddig ebben a témakörben négy könyvem jelent meg, most jön az ötödik, de a tárgya hadd legyen meglepetés. Szeri Árpád rw • Zsuzsi méreget...„Kik vagytok, idegenek”, sugallja a tekintete, de a szemében szikrányi félelem vagy idegenkedés sincs. Aztán fecskendőt vesz elő, amiben — hála az égnek — nincs tű, és ránk irányítja. „Megmérgezlek benneteket, huss, huss” — szavalja a varázsigét, miközben szigort erőltet az arcára. Nem sokkal később belátja, hogy az édesanyjával beszélgetünk, és csalhatatlan gyermeki ösztönnel vonja el fotós kollégám figyelmét rólunk. Hoz neki egy Szmena típusú fényképezőgépet. „Nézd csak, nekem is van” — aztán kézen fogja: „gyere fel a mi szobánkba, ott vannak játékok is, megmutatom...” Az anyja szeme egészen addig követi a kislányt, amíg az el nem tűnik a tetőtérbe vezető lépcső- fordulóban. — Látja, az az előbbi, injekciós tűs „mérgezési sztori” is a kórházból maradt ránk — mondja Balogh Sándomé. Hevesen, a Marci utca 10. szám alatti új otthonukban beszélgetünk Zsuzsiról, akit tavaly és tavalyelőtt műtötték Hannoverben. A diagnózis: komplex szívhiba (vitium cardis). — Mikor megszületett a kislányom, rá két nappal vették észre, hogy valami baj van a szívével — emlékezik Baloghné. — Öt- vagy hétnapos lehetett, amikor azt mondták az orvosok, ez olyan bonyolult szívhiba, hogy kétséges: életben marad-e. Három hetet vagy három hónapot adtak neki — legfeljebb. Semmi ellenálló képessége nem volt, ha ráfújt a szél, már 39 fokos láza lett. Hároméves koráig többet volt kórházban, mint itthon, de aztán később mintha javulni kezdett volna. Reménykedtünk, hogy megerősödött a szíve, és nem lesz semmi baj... Aztán, amikor a második kislányom megszületett, Zsuzsi nagyon beteg lett. Gyógyszerekkel már nem lehetett tovább kezelni, bevittük a kórházba, ahol közölték: sürgősen műteni kell. Egy jóakaratú orvos azt is megmondta: ne bízzuk senkire Magyarországon a műtétet, ha lehet, mindenképp külföldön próbáljuk meg... Ehhez viszont nagyon sok pénz kellett, több mint egymillió forint valutában, ráadásul itt álltunk az építkezés kellős közepén. A mai napig hálás vagyok minden embernek, aki akkor felénk nyújtotta a kezét. A munkahelyem, a Hevesi 5-ös Számú Általános Iskola gyűjtést kezdeményezett. A férjem munkahelye, a Metalloglobus tarnaszentmikló- si telephelye felajánlott egymillió forintot. Most is facsarja a szívemet, amikor arra az idős nénire gondolok, aki 217 forintot küldött el a nyugdíjából... Nem beszélve arról a pénzben ki nem fejezhető segítségről, amit a hevesi gyerekorvostól, dr. Morvái Ist- va'níd/kaptunk, akinek nem számított, éjjel van-e vagy hajnal, fáradt-e: ha hívtuk, jött... Az első műtétre 1989 novemberében került sor. Megoperálták Zsuzsit a hannoveri klinikán, a műtét után két órával már ott lehettem nála, s onnantól kezdve végig gondoskodhattam róla. Tudja, meg is lepődhettem volna, hogy milyen lehet a beteg és orvos közötti viszony, de ott mindez teljesen természetes volt. Nem viselkedtek sem a profesz- szorok, sem a nővérek „bennfentesként”, és ez nagyon megnyugtatott. Karácsonykor hazajöttünk, de három nap múlva a kislányom nagyon rosszul lett. Felvittük Pestre, a kardiológiai intézetbe. Megállapították: valami történt, de hogy pontosan mi, azt nem tudják. Úgy viselkedtek velünk, hogy megértsük: a gyereket nem itt műtötték, vigyük oda most is, ahová először vittük. 13 kiló volt ekkor, pedig már elmúlt négyéves... Dr. Simon György, a szabadság-hegyi tüdőgondozó intézet professzora, akihez egri barátunk, Varga György gyerekorvos irányított, segített: olyan állapotba hozták Zsuzsit néhány hét alatt, hogy „utaztatható” legyen. ő beszélt a hannoveri klinikával is. Ekkorra viszont már egy fillérünk sem maradt. Később tudtam meg, hogy a kinti klinika professzora közölte: ha a magyar állam akarja, írásba adja, hogy minden költségünket a hannoveri kórház fedezi... Február 28-án a lányomat újból megműtötték. Percről percre látható volt a javulás, ült az ágy szélén, enni kért. Aztán egyszer görcsbe rándult az egész gyerek, ma is megrémülök, ha rágondolok, úgy nézett ki, mintha részeg lett volna, kifejezéstelen tekintettel... csak üvöltöttem ápolónő után, de aztán kiküldtek a szobából. „Talamuszinfarktust” kapott... és onnantól kezdve Zsuzsi nem beszélt, nem hallott, nem evett és nem látott. Azt mondták, fokozatosan fog csak javulni. Meg kellett tanítani járni, enni, beszélni, elölről kellett kezdeni mindent. Lassan eléri a korosztályának megfelelő, ötéves szintet. Gyógyszereket sajnos élete végéig szedni kell, s előttünk áll még néhány műtét, amit csak idősebb korban lehet rajta elvégezni. A szíve, hál istennek, jól bírja a terhelést. Én hat éve nem dolgozom, itthon vagyok a két gyerekkel. Tudja, néha elvesztem a türelmemet, rájuk ripakodok, igazából a nagyobbikat sem tudom úgy kezelni, hogy beteg... Zsuzsi nagy szemekkel nézi, ahogy öltözködni kezdünk. „Figyelj, volt nekem egy infúzióm” — mondja, s tűri fel apró kis mellkasán a pulóvert. Mutatja a behegedt sebeket. „Adok puszit, jó?” — mondja búesúzásképp, és mi meghatódva szívjuk be puha arcáról a ■semmihez sem hasonlítható gyerekillatot... Doros Judit
