Heves Megyei Hírlap, 1991. január (2. évfolyam, 1-26. szám)

1991-01-02 / 1. szám

4. HORIZONT HÍRLAP, 1991. január 2., szerda Napjaink kérdései Hol tart az előprivatizáció? Az Országgyűlés még szep­temberben megalkotta a kiske­reskedelmi, a vendéglátóipari és fogyasztási szolgáltató tevékeny­séget végző állami vállalatok va­gyonának privatizálásáról szóló 1990. évi LXXIV., ún. előpriva­tizációs törvényt. A kívülállók számára úgy tűn­het, hogy az eltelt 3 három hónap alatt nem történtek érdemi lépé­sek a törvény végrehajtására. Ez­úttal a látszat megtévesztő. A színfalak mögött, az Állami Va­gyonügynökség Előprivatizációs Programigazgatóságán ugyanis intenzív előkészítő munka fo­lyik. Az érintett állami vállalatok a törvény hatálya alá tartozó üz­leteikről, műhelyeikről, a ben­nük meglévő eszközökről már tájékoztatták a Vagyonügynök­séget. Az adatok feldolgozása is folyamatban van. Ezzel párhu­zamosan az Állami Vagyonügy­nökség Koordinációs Konzulta­tív Bizottsága elfogadta azokat a szabályokat is, amelyeket a tör­vény végrehajtása során minden érintettnek be kell tartani. Mit rejtenek ezek az eljárási szabályok? Az Állami Vagyonügynökség, illetőleg ennek megbízottja az érintett vállalatok üzleteit, mű­helyeit, telephelyeit nyilvános árveréseken értékesíti. Ezek mindegyikét közjegyző jelenlé­tében kell lefolytatni. Az így el­adott ingóságokon a vevő a szer­ződés megkötése, illetve a vétel­ár megfizetése után tulajdonjo­got kap. Ingatlanon viszont csak akkor szerezhet tulajdonjogot, ha ez az árverési hirdetményben, a kikiáltási árban is így van fel­tüntetve. Az Előprivatizációs Igazgató­ság az üzletek értékesítése érde­kében, az állami vállalatok beje­lentései alapján vagyonértékelést végeztet. Az árverésre csak a vagyonér­tékelés befejezése és a szigorú szabályok szerint előírt árverési felhívás közzététele után kerül­het sor. Az árverési hirdetményt az árverést megelőzően 30 nap­pal két országos és a legnagyobb példányszámú helyi napilapban legalább kétszer közölni kell, az üzletben pedig az árverés napjáig ki kell függeszteni. Az árverésre az időpontjánál 8 nappal koráb­ban lehet bejelentkezni. A pályá­zók az árverésen személyesen, vagy meghatalmazott képviselő­jük útján vehetnek részt. A részt­vevők a teljes eljárás alatt isme­retlenségben maradnak. Az Mami Vagyonügynökség nevében eljáró értékesítőnek kö­telessége egy ún. „üzleti tájékoz­tató elkészítése is, amelyet a je­lentkezők, érdeklődők számára át kell adni. Ebben az anyagban kapnak részletes tájékoztatást a jelentkezéssel kapcsolatos fel­adatokról, a szükséges okmá­nyok becsatolásáról, a bánat­pénz mértékéről, befizetésének módjáról, a licitálási lépcsőkről, stb. Szintén ebben a tájékoztató­ban szerepel a vagyonértékelő jelentése, az üzlet éves kereske­delmi forgalma, a helyiség bérleti dija, energiaköltségei, az üzletre vonatkozó érvényes hatósági en­gedélyek és kötelezések kataló­gusa, a profilváltozás helyható­sági korlátozása. A pályázók az árverést meg­előzően az üzletet, annak eszkö­zeit is megtekinthetik. Ez a bejá­rás adott időpontokban, szerve­zetten, a bonyolító és a jelenlegi üzemeltető képviselőinek együt­tes jelenlétében történhet meg. Az árverésen azok a természetes személyek vehetnek részt, akik megfelelnek a magánvállalko­zásról szóló 1990. évi V. tör­vényben meghatározott feltéte­leknek. Ezenkívül nyitott az út a kizárólagosan magánszemélyek részvételével működő gmk-k, betéti vagy korlátolt felelősségű társaságok előtt is. Arra is lehetőség van, hogy több vállalkozó együttesen árve­rezzen azzal az előzetes szándék­kal, hogy az üzlet megszerzése után annak üzemeltetésére gaz­dasági társaságot hoznak létre. Ebben az esetben a létrehozásra vonatkozó szándéknyilatkozatot az értékesítő részére át kell adni. Az árverés során azonos végső ajánlat esetén az érintett üdét vezetője, dolgozója, az üzlet sze­mélyzetéből alakult gazdasági társaság, a vállalat dolgozója, il­letve a dolgozókból alakított gazdasági társaság, továbbá az, aki az ellenértékét készpénzben fizeti meg, a törvény által megha­tározott sorrend szerint előnyben részesül. Eredményes árverést követő­en a közjegyzői tanúsítvány bir­tokában az adásvételi szerződést 30 napon belül kell megkötni. November utolsó napjaiban je­lent meg az Egzisztencia Alapról szóló 97/1990. (XI. 27.) Korín, sz. rendelet, ami a privatizációt elősegítő pénzalapok megterem­téséről és a hitelfolyósítás felté­teleiről rendelkezik. A jövő év januárjában me­gyénkben is megkezdődnek a va­gyonértékelések, február végén, március elején már e lapok ha­sábjain is olvashatók lesznek az árverési felhívások. Gyakorló jogtanácsosként — mint aki részt vett az előprivatizációs eljárás országos kidolgozásában — mit tanácsolhatok az előprivatizáci­óban érintett olvasóknak? Nos, számot kell vetni lehetőségeink­kel, s hosszabb távra előrenézni. Körbe kell járni a meghirdetett üzleteket, ki kell számolni a vár­ható keresletet, tárgyalni kell a bankokkal, fel kell fedezni a tár­sulásokban rejlő lehetőségeket. Mert ha hátranézünk, mögöt­tünk a munkanélküliség árnyéka állhat. Dr. Sebestyén Emil vezető jogtanácsos Dalban, táncban Dalban, táncban őrzi, ápolja a folklórt már színházat is játszva a gyöngyösiek kitűnő, a közelmúltban — sorrendben immár harmadszor — Arany I. minősítést szerzett együtte­se, a Vidróczki. Képeink az országos helyezések, dijak, kitüntetések mellett külföldi elis­meréseket is szerzett gárda produkcióiból villantanak fel emlékezetes pillanatokat. (MTI-fotó: Szabó Sándor) SZILVÁS ISTVÁN: Ne lehelj a jégvirágra Hideg van itt, annyira áthűlt a levegő, hogy finom leheletburkok fonják körül a szavakat. S így azok is metszenek, mint a pengeélű jégdarab, ami megtört a zománca vesztett vödör karimájánál, ahogy belerúgtam tehetetlen elkeseredésemben. Mert minden szónak éle van, szinte véresre sértik a közös emlékeket, fagyosan koppannak, csillapíthatatlan visszhangot verve ismétlődnek a dobhártyán. — Elmehetsz... Elmehetsz... Milyen szűk lett hirtelen ez a szoba, menekülni kellene, mi tartóz­tat még itt, hiszen remegsz, reszketsz. Talán miatta, aki csak úgy odavágja könnyedén, hogy nem kötelező megfagyni. Azt nem, csu­pán meggémberedni ebben a didergő légkörben, bénultan állni az ajtó előtt, amiben ott a kulcs. Csak egyetlen kis mozdulat, s feltárul a világ, nagyot szippanthat az ember a friss téli fuvallatból, amely lágy táncra perdíti a pelyheket, majd játékos hófodrokat simít a küszöb elé, hogy kilépve megroppanjon a lábad alatt. — Nem enged a jégvirág — fordulok vissza. — Túl vastagon szőtte be az üveget, kilátástalan innen minden... Tágra nyílt szemek néznek rám. Ebbe a tekintetbe csak belebor- zongni lehet, mert egyszerre taszít és vonz, erejét veszti tőle, aki állni próbálja a zöldeskék sugárzást. Ilyen volt akkor is, amikor megis­merkedtünk... < * . ..Csúcs volt az a találkozás. Május 24-ét írtunk, emlékszem, azó­ta is huszonnégy szál rózsámba kerül minden évforduló. Reggel azt mondja a rádió, éppen a borotvahabot kapartam le az arcomról, hogy szenzációs cikk van a tudományos lapban a UFO-król. Gon­doltam, mielőtt buszra szállók, megállók a sarki újságosnál, később meg majd szakítok időt az olvasásra. Hogy elüssem az időt, néhá- nyan toporogtak már a stand előtt a friss napilapokért, belebambul- tam a szexsajtó címlapjaiba. Mire felocsúdtam két hatalmas, szili­konnal hizlalt mell látványából, odább lépett a sor, s észrevétlenül elém furakodott egy nő. — Jaj, bocsásson meg — csicseregte vele született természetesség­gel, mintha mit sem hallott volna még az élet nagy sorbanállásairól. — Azt hittem, csak úgy nézelődik. — Ugyan, nem történt semmi. Valóban elbámészkodtam. Tudja, egyébként is arra gondoltam, hogy valami jót kellene cselekednem ma, maradjon csak — tereltem vissza. — Legyen ez magának az én névnapi ajándékom. Eszter, mert mint később kiderült, így hívták, majd felbukott egy helyéből kibillent kockalapban, amikor tágra nyűt szemmel ismét hátranézett. Istenem, azok a szemek... — Honnan tudja, hogy névnapom van? — Nézze, bocsánat asszonyom, illetve kisasszony, nem is tudom, miként szólíthatom, itt hátul — érintettem meg teljesen elbűvölve egy apró szöszke hajtincset a nyakában —, itt ni, van egy kis pihe. Nos, a tudomány mai állása szerint ez, ha egy csinos nőnek névnapja van, huncutul és szemtelenül árulkodva illeged magát. Apró haj­szálrezgéseket ad, olyan ez, mint a radarhullám, amely után bizton eligazodhat bármelyik hajóskapitány vagy pilóta. Csak oda kell fi­gyelni rá... Még a buszon is kuncogott magában, s mielőtt a belvárosi megál­lóban leszállt, vidám szemvillanással búcsúzott. — Hogy micsoda mesét ad itt be nekem, méghogy egy pihe... Egyszer, jó sokára már, egy kellemes délutánon jutott eszébe újra az eset. Évődve bújt közelebb a takaró alatt, a tarkómon játszadoz­tak az ujjai, összecsippentett néhány hosszabbra nőtt hajszálat, és váradanul megszólalt. — Mondd, te komolyan tudtad akkor, hogy névnapom van, vagy csak rájátszottál? — Ugyan, butuska, én minden nőt így szedek fel — kacérkodtam —, vagy bejön, vagy nem. Elvégre hajpihéje mindegyikőtöknek van, nem igaz? Bár ne szaladt volna ki a számon. Azok a szemek... Elszürkültek, duzzogni kezdtek, és soha többé nem tudtam igazán visszavarázsol­ni beléjük a stand előtti hamiskás villanást. Hirtelen elfordult, csak a fenekét éreztem, meg hogy meg-megrándul a válla. Eszter megváltozott. Nem múlt el találkozó, hogy ne csípett vol­na belém. — Milyen színű volt...? — kérdezte minden átmenet nélkül. — Micsoda? — Hát a hajtincse a legújabb hódításodnak — vetette oda félváll­ról, aztán, mintha mi sem történt volna, egészen másról kezdett be­szélni. Ruhákról, az égig szökő divatárakról, néha a munkájáról, ami nem kötötte le igazán. És észrevettem, egyre kevesebbet a közös terveinkről. Pedig, mint minden fiatal nőnek, ezernyi ötlet kavar­gód a fejében. Egyszer, micsoda képtelenség, kitalálta, hogy ve­gyünk meg egy vízimalmot. — Tudod, mit? — lelkendezett. — Csinálunk belőle egy szupeijó patakparti panziót. Valami olyan nevet képzeltem neki, hogy „Fo­gadó az ősz molnárhoz”, még illene is a hajadhoz. Én meg minden reggel szépen megfésüllek, egy vízimolnárnak adnia kell magára, s ott sürgök-forgok körülötted egész nap, nehogy becsábítson vala­melyik hölgy a liszteskamrába. Egy apró kis gondolat is elég volt, hogy színét változtassa a sze­me. — Mert meg is fojtanám...! Ilyenkor hosszú csend ült közénk. Eszter tett-vett valamit a szo­bában, vagy csak úgy elnyúlt mellettem, oldalra fordult, egyik karját a feje alá tette és hallgatott. Soha nem árulta el, hogy abban a pilla­natban merre járnak a gondolatai, míg álomba nem szenderül. Órá­kig töprengtem mozdulatlanul, rá-rápillantottam, s egyre szoronga- tóbban gyötört a kérdés: vajon a köztünk lévő korkülönbség zavar­ja, amit megjegyeztek már a barátnői..., s vajon meddig marad mel­lettem ez a lány? Bárhogy is áltatom magam, nincs még baj az ágy­ban, fiú, s addig rá se ránts, tiéd a világ, mégis csak negyven múltam, ő meg... alig huszonéves. Egy teljesen más csillagrendszer, saját ga­laktikával, pályaívekkel, a sejtelem viliódzó fényeivel. Amelyek számomra bármelyik pillanatban kozmikus robbanással kihunyhat­nak, s botorkálva indulhatok neki a végtelen sötétjének. Egyetlenegyszer engedte meg, hogy szóba hozzam ezt, egy ver­gődő, nyugtalan álom után, amikor kapkodva öltözködni kellett, s nem volt idő kibeszélni a holnapot, a holnaputánt, s a nagy-nagy űr­ben lebegő távlatokat. Mintha a harisnyaszemek sercegése és az idomokhoz simuló pulóver puha surrogása közé ékelődött volna a szenvtelenül odavetett mondat. — Olyan komoran látsz mindent. De ha ráadásul úgy is érzel, ak­kor kár volt az eddigiekért, akár el is mehetsz... * ...Újra átjár a szoba hidege. Pillanatnyi meleget csak az a hirtelen mozdulat hozott, amellyel, nagy lendületet véve, megcéloztam a je­ges vízzel teli vödröt, hogy szóra kényszentsem: odadobott a sors­nak. Vagy magamra uszítsam: tényleg én lennék az, aki eltúlozza ebben a kapcsolatban az életből elröppent esztendők számát. Akár­hogy is, csak el kellene fordítanom a kulcsot, s csendben véget érne minden. Lépteim nyoma, kinn a hóban, még frissen őrizné, merre is mentem. S ahogy kavarja a szél a pelyheket, úgy lágyulnának el a mély hóbordák körvonalai, beleveszve a vakító fehérségbe. — Ne lehelj a jégvirágra — zökkent vissza a négy fal közé szoli­dabb árnyalatával a hang —, ne olvaszd el, olyan szép, mint a ritka kincs, mint talán a boldogság. Hadd maradjon mindaddig, amíg rá nem süt a nap, s a párásodó üvegen útjára nem indul egy nyughatat­lan kis vízcsepp, amiből, ki tudja, valahol talán csörgedező patak lesz. S a hang, amely az imént még jégtűként sértett, sejtelmes változá­sával odavarázsolja elém a lomha vízfolyást, amelyre üde zöld bok­rok borulnak, s a fodrozódd hullámok csobogva ütődnek a kövek­hez. Ugyan, messze van mindez ettől a téli világtól, habár holnap szilveszter, beletrombitál fülünkbe az új év, s mindjárt az első napon, erre most szent fogadalmat teszek, még ha másnapos ünnepi bo­lyongónak tartanak is, végigjárom a hivatalt, s mindenütt megkér­dezem. — Uraim, mennyibe kerül ma egy vízimalom...?

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents