Heves Megyei Hírlap, 1991. január (2. évfolyam, 1-26. szám)

1991-01-19 / 16. szám

8. HÉTVÉGI MAGAZIN 1991. január 19., szombat Lénárt János munkásságáról Izig-vérig pedagógus volt Eger — iskolaváros jellegéhez méltóan — sok kiváló tanárt adott a magyar nevelésügynek. Egyikük volt Lénárt János, aki­ről cikkemben megemlékezek. 1896. január 18-án született a megyénkbeli Feldebrőn, sze­gény zsellércsaládban. Édesapja évtizedekig dohánykertészként dolgozott Szabolcs, Szatmár és Bereg megyékben. Az elemi is­kola ötödik osztályának elvégzé­se után egyik tanítójának segítsé­gével gimnáziumba került. Ta­nulmányait a beregszászi és a szatmárnémeti fiúgimnáziu­mokban végezte az 1907 és 1915 közötti években. Szegény diák­ként tanítványok oktatásából tartotta fenn magát. 1914-ben, a világégés kezdeti évében besorozták katonának. 1918 november közepéig teljesí­tett katonai szolgálatot. Huszon­nyolc hónapot töltött a fronton, ahol kétszer is megsebesült. A világháború után beiratko­zott a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemre, ahol kö­zépiskolai tanári oklevelet szer­zett. Évek múlva doktorált is. Anyagi gondok miatt az alap- és a szakvizsgák letétele után, 1920. október elsején a nyíregy­házi felsőkereskedelmi iskolá­ban kezdett tanítani, előbb óraa­dóként, majd pedig helyettes ta­nárként. Az oklevél megszerzése után — 1922-ben — rendes taná­ri kinevezést kapott az intézet­ben. Nyíregyházáról 1923. augusz­tus 1-jei hatállyal Egerbe került, ahol a római katolikus felsőke­reskedelmi iskolában kapott ál­lást. Itt oktatott beosztott tanár­ként 1946 márciusáig, amikor felsőbb hatósága igazgatónak nevezte ki. A felsőkereskedelmi iskolán kívül 1925-től a Jegyzők Orszá­gos Árvaházi Egyesülete Egri Fiúintemátusában nevelőtanár­ként működött. Később az intéz­mény igazgatója lett, amely funkciót 1946-ig látta el. A val­lás- és közoktatásügyi miniszter 1938-ban a miskolci tankerület­ben történelem és földrajz szakos tanulmányi felügyelővé nevezte ki. Ezenkívül — 1930-tól 1945- ig — igazgatta az egri kereskedő- tanonc-iskolát. Magas színvona­lú oktató-nevelő munkája mel­lett derekasan kivette részét az if­júság iskolán kívüli neveléséből is. Már Nyíregyházán bekapcso­lódott a cserkészmozgalomba, amelyhez annak megszűnéséig nem lett hűtlen. Egerben városi és kerületi vezető cserkésztiszt­ként dolgozott. Cserkészként több külföldi utat tett. Járt Ang­liában, Ausztriában, Belgium­ban, Franciaországban, Len­gyelországban, Németország­ban, Olaszországban és Svájc­ban. A rendkívül sokirányú ok­tatói és igazgatói feladatok ellá­tásán kívül arra is szakított időt, hogy 1925-ben bekapcsolódjék az akkor induló várásatási mun­kálatokba, amelyet 1950-ig ve­zetett. Lenyűgöző előadóként gyak­ran tartott a különféle egyesüle­tekben ismeretterjesztő előadá­sokat. Tevékenységét egy időre fél­beszakította a második világhá­ború. 1944 júniusától behívták katonai szolgálatra. Fogságba került, ahonnan csak 1945 máju­sában jött haza. 1945 júniusában átesett a po­litikai igazoláson, és ismét bele­vetette magát a munkába. Isko­lája igazgatói tisztén kívül ellátta a helyi népi kollégiumok baráti köre elnöki funkcióját is. A Ma­gyar — Szovjet Társaság tagja­ként szorgalmas ismeretterjesztő munkát fejtett ki az orosz nép történelmének megismertetése érdekében. Sajnos, az 1940-es évek végén eluralkodó politikai bizalmat­lanság őt sem kerülte el. 1950- ben koholt vád alapján letartóz­tatták, majd internálták. 1953. szeptember 3-án szabadult, de egy évig még nem térhetett vissza iskolájába. így fizikai munkák­ból tartotta el családját. A reha­bilitáció után — 1954. szeptem­ber 15-én — a Gárdonyi Géza Tanítóképző tanárának nevezték ki, ahol annak megszüntetéséig dolgozott. 1956 után korát meghazudto­ló aktivitással dolgozott. Vezette iskolája természetjáró szakkörét. Az úttörőknek nyári táborozáso­kat szervezett. Ó lett a megyei út­törőelnökség táborozási fele­lőse. 1958 szeptemberében a megyei KISZ-bizottság termé­szetjáró és táborozási bizottsága elnökének nevezték ki. Elnöksé­gi tagja lett a Természetbarátok Egri Szövetségének. Felettes tanügyi hatóságai munkáját elismerték. Ennek bi­zonyítéka az is, hogy 1957 máju­sában megkapta az Oktatásügy Kiváló Dolgozója címet. Öt évtizedes tanári szolgálat után a Gárdonyi Géza Gimnázi­umból ment nyugdíjba. Nagy ak­tivitását nyugdíj aséveiben is megtartotta. Különösen a turiz­mus megkedveltetése terén járt élen. Nem véletlen, hogy halálá­ig ő volt a Heves Megyei Termé­szetbarát Szövetség főtitkára. Ezenkívül alapításától fogva tit­kára volt az Eger Vára Baráti Körének. 1973 májusában hunyt el. Eger pedagógustársadalma egy nagy tudású, kiváló tagját veszí­tette el benne. Gyászolta őt a tu­risták, az ismeretterjesztő mun­kások széles tábora is. Halála után — felejthetetlen alakját megbecsülve — a Bükkben for­rást neveztek el róla, s a termé­szetjárók minden évben megren­dezik a Lénárt János-emléktú- rát. Szecskó Károly Birtalan Balázs: bénult betűkhöz láncolod magad fele királyságod szóért humusszá rohadt közhelyek gyűrűjében vonaglasz képzettársításokon felnőtt gyerek egy költő ígérte sakkozik veled előbb verd meg apád vezér nélkül állnak a bábuk mattnál gyorsabban jött a halál központozatlan gondolatok tizenhat évesen emlékezni kell *• zárt ajtók telt üveg négy barát próbálja feledni koholt baját semmi zaj csak szú ha perceg jönnek éjféltáji versek gyilkos papír fehér teste utadba áll száz halálból százszor ébredsz porból lettél porrá éghetsz Háromkirályok.. Fekete gyásztitézek, varjak röppennek elő a tejfehér ködből. Ügyetlenül ugrálnak a frissen ásott földön, aztán károgva odébbállnak, mintha csupán sür­gős üzenetet hoztak volna vala­honnan, és mennének is már to­vább. A pince előtt kopott kucsmá­ban, bekecsben áll egy ember, meleg leheletét maga elé fújja. A kaptatón másik kettő kapaszko­dik kifelé a csúszós, télen nyak­törő úton. Meg-megállnak, tü­dejük sípolását, köhécselésüket már a borházból hallom, de amíg az ajtóig nem érnek, nem veszek róluk tudomást, a jövevény ugyanis attól a pillanattól ven­dég, amikor beköszön. — Januári tavasz!— hallom a beszédet, visszhangozzák a han­gokat a meredek tufafalak. — Tavaly sem volt tél — dör­ren a másik szava, miközben fel­löki a homlokán az izzadtságtól nedves sapkát. Sírva nyílik a pinceajtó, a rozs­dás sarokvasak egymásnak pa­naszkodnak, mintha törődne is velük valaki, így aztán a rozsda továbbra is marja a vasat, ki tud­ja, meddig. Langyos meleg csap föl a pin­céből, a csizmák talpa alatt dong a föld, a meleget megtartó, a hi­deget távoltartó tufa megismétli a hangokat onnan a mélységből. — Isten éltessen, Gáspár! — Téged is, Boldi. A sarokban még ittfelejtett szüreti emlékek kavarognak, amelyek azonban vízkeresztre megkopnak, elfogynak, mint az érlelődő bor kesernyés illata. — Kóstoljuk először az újat! Nem tiltakoznak, lopó alá tartják a poharakat, és csokorba fonódunk a tölgyfaasztalon pis­lákoló gyertyafény köré. Kóstolások, ízlelések, hosszú hallgatások következnek, mert a magyar paraszt nem kapkodja el a véleményét, ha úgy adódik, hallgatni is tud, tűrni is, és a mon­danivalóját megrágja, mint a sza­lonnabőrt. Tartja Gazsi a poharat a gyer­tyafényre, csillogásában a saját tekintetét keresi, kóstolgatja, forgatja a szájában, ízlelgeti, illa­tát levegőzteti az orrán át. Böldizsár az arcát lesi, fürké­szi a homlokráncait, mivel ugyanezt a műveletet végzi ő is a másik pohárral, mint félhivata­los, de számomra hiteles és értő borkóstoló. Kíváncsi lenne a má­sik véleményére, de egyelőre csupán kóstol, nem szól egyikük sem. Mi ketten — az érdekeltek — nem is zavarjuk őket, halkabbra fogjuk a szót, a most kiadott ren­deletet sorjázzuk a helyi adókról, a házról, a telkekről, amelyek ha tényleg élni kezdenek, még job­ban földbe verik a parasztot... — Szép bor. Ez a három király egyikének a véleménye. Szűkszavú, de szá­momra rendkívül becses és érté­kes mondanivaló, amely el nem hangzana, ha nem lenne színtisz­ta valóság. Ha hibát lelne a bor­ban, akkor sem sértene, és legfel­jebb azt mondaná: — Megjárja. Boldizsár, a második király még hallgat, de az arcán látom-az elégedett dicséretet, amely ha­marosan szavakban is kifejező­dik. — Túltesz az óboron! Csobban az üvegfiaskóban a bor, hányja-veti magát, mint ta­vaszi fényben a fickándozó kis- csikó, majd megnyugszanak a-pi- cike buborékok, és a megbírált italok méltóságával folyik a po­harakba. Iszogatunk, beszélge­tünk, homlokráncaink sűrűsöd­nek, mint a becsapódó pára itt a pince alján, nevetés, vidám kaca­gás helyett súlyos szavak dörren- nek a hordók között. — Egy liter bort és egy liter benzint? — Szabad a vásár... Vér tódul a fejekbe, de nem a bor, hanem a düh és a harag festi pirosra az arcokat. „Szabad”. Ez a szó elcsavarja a torkokat, noha évszázadokon át hirdették jel­szóként nemzedékek, miként magunk sem tettünk és teszünk másképpen most sem, pedig tud­juk, hogy az elcsépelt kévéből hi­ába várunk magot... Négyen birkózunk a szavak­kal. A paraszti sors vegyestáljá­ból ki-ki előszedi a saját porció­ját, sokan olyanok is, akik a csi­csókára azt mondják, krumpli, és szabad kézzel akarnak belenyúl­ni a méhkasba, mert csupán a mézre gondolnak, és meg sem fordul a fejükben, hogy a méhek- nek is élni kellene ahhoz, hogy mézet gyűjtsenek... A vörösbornak új poharakat törlők, végigsimogatom a bepá­rásodott lopót, amely velünk együtt könnyezik, és kihúzom a hordóból a dugót. — Tavalyelőtti bikavér! Szenesednek a kanócok a gyertyákon, régen csappantóval újították fel a fényt, most ujjal, körömmel szedem el a gyertyák hamvát. — Isten éltessen mindenkit. — Az ünnepelt királyokat! Erre koccintunk, és a remé­nyeinkre, ahol majd tisztességes termelői ára lesz a szőlőnek, a bornak, a tejnek, a marhának, a sertésnek is, és a busás haszonból azok is zsebre tehetnek valameny- nyit, akik ezeket megtermelik... Szalay István Benke László: Hosszú éj Ettem inkább vagy gondolkodtam, világom nehogy leromboljam. Túl sok sajnálat gyűlt föl bennem s mindig magammal verekedtem. Csak ültem, ültem hosszá éjben késsel kezemben, folyt a vérem, iszonyodtam és öldököltem, nem öltem meg magamat könnyen. Most meg virrasztóm. Hogyha moccan, takargatnom kell szép halottam, féltőn s félve, nehogy remegjen s ha lejár az éj, fölébredjen. Szepesi Attila: Két betű Lapozgatom Weöres Sándor utolsó könyvét. Az utolsót, amit még a kézjegyével ellátott. Korábban annyiszor megajándékozott a köteteivel, s bennük a bizarr, raizos-bolondos dedikációkkal, hogy ez az utolsó szinte kopárnak tűnhetne a többihez képest. Mert nincs itt semmi rajz, ákombákom, arabeszk, tréfás ötlet, ami fintorogva őrizné a pillanat emlékét. Csak két, reszketeg tollvonással jegyzett betű, meg egy évszám. Mégis, talán ez a legkedve­sebb. A Kútbanéző. Büszkél­kedni ugyan nemigen lehet vele, mint a korábbiakkal — a szöveg mellé hol egy tekergő kígyót, hol egy kifliholdat, hol egy pápua­maszkot kanyarított a tolla —, vagy mint azokkal a tőle kapott könyvekkel, amelyek egy furcsa szokását, a „továbbdedifcálásét” őrzik. Utóbbi azt jelenti, hogy a számolatlanul kapott könyvek közül, ha már elolvasta azokat, egyet-egyet továbbajándéko­zott: „X. Y. barátom nevében is szeretettel, Weöres Sanyi”. Kap­tam így tőle norvég versesköte­tet, angol Rustavelit, anyák nap­jára ósszefércelt versalbumot, vagy éppen párizsi kiadású avantgarde-kötetet, amelyről azt sem tudni, a végén van-e az eleje, vagy megfordítva. Szóval „to- vábbdedikált” farsangi ötlettel ezt-azt, de a Kútbanéző ákom­bákom bejegyzésével egyik se vetekedhet. ’87 decemberéből való ez a kézjegy. Nehezen mozdult már. A kaput sem ő nyitotta, pedig ez korábban valóságos szertartás volt. Jött a kerti ösvényen, hosz- szan csörömpölt a kulcsokkal, felhívta az ember figyelmét, hogy jó mélyre kell hajolni, mert a virágzó bokrok belülről való­sággal elözönlötték a kaput. S odabent a kertben, míg lassan haladtunk a ház felé, elmesélte a fákat-bokrokat: a vénülő, gö- csörtös diófát, a rigók járta orgo­nabokrot, meg a vörös kányafát. Most, legutoljára, már nem ő nyitotta a kaput. Kucorgott a díványon, és alig hallatszott a szava. Élőbbi nem volt szokatlan, hisz mindig úgy telepedett le, hogy az ember nem tudhatta, ül-e vagy fekszik: fél­oldalt billent, kurta lábait maga alá húzta. De akadozó beszéde szokatlan volt. Korábban mindig számtalan kérdéssel fogadott, és azonnal nekifogott a kávéfőzés­nek. Most akadozva szólt, és a kávéfőzővel sem kezdett el bíbe­lődni. A kávé készen volt már — feltehetően nem ő főzte —, ne­hézkesen csurgatta poharakba a csillogó findzsaból: olykor meg­remegett a keze, a fekete sugar félrebicsaklott. Nem emlékszem, hogy ez utolsó alkalommal láttam volna körülötte macskát. Ez megle­pett, hisz gyerekesen ragaszko­dott négylábú kedvenceihez. Leg­először, ’61 őszén, mikor meglá­togattam, még kutyája volt: egy lompos, öreg puli. Később min­dig élt a háznál egy-egy macska, olykor több is — tudni kellett, ki a vendég, és ki az „igazi” —, s ezek a miákolók igencsak úgy vi­selkedtek, mintha minden az ő kedvükre volna itt berendezve. Weöres Sándor pedig élvezte a játékot. Úgy tett, mintha a cir­mosok volnának az ő gazdái, nem pedig megfordítva. Tanúja voltam számtalanszor, hogy az ajtót szinte percenként nyitotta- csukta, ha a macskauraságnak ki-be korzózni támadt kenye- kedve. És bármikor beszélget­tünk is, a költő fél szeme mindig a macskán függött. Nézte, ahogy ül az alkonyodó szoba ablaká­ban, s figyeli odakünn a fel-alá röpdöső rigókat, vagy egy újság­papírral zörömböl — karmos lá­bával paskolja a papírt, mintha lapozni akarna. Nem emlékszem, hogy ezúttal macskát láttam volna a közelé­ben. Gubbasztott a díványon. A falon kedvenc képei, melyekről oly sokat mesélt korábban — mindnek ismertem a történetét, a Gulácsy-vázlatnak, a Rippl- Rónai-tusrajznak, Veress Pál sa- mottbálványainak és Bálint Endre Angyal című sejtelmes olajfestményének. Gubbasztott a gyér lámpafényben. Ritkán szolt, akkor is gyakran megesett, hogy mondatai összekuszálód- tak. Csak egy-egy pillanatra szik­rázott fel az emlekezete: ilyen­kor a maga színvonalán tréfálko­zott. De pontos találatait, meglá­tásait hamarosan elborította újra a köd. Emlékszem, megkérdez­tem tőle — egy nemreg látott Holdbéli csónakos-eloadásra utalva —, mikor írta ezt a remek darabot. Hosszas tűnődés után azt válaszolta: „Valamikor a har­minckilences évek végén.” Utóbb megnéztem: a darabot 1941-ben írta. Depresszióra panaszkodott, meg arra, hogy ritkán tud dol­gozni. És csak „kisebb darabo­kat”, mert a toliforgatás is nehe­zére esik. Legutolsó verseiben mégis annyi bölcs derű és vilá­gosság van, hogy szinte érthetet­len, hogyan tudta megalkotni őket ilyen fogyatkozó testi erő­vel, labilis lelki energiával. Búcsúzáskor Károlyi Amy elővette a polcról a Kútbanézőt. Felütötte a címlapnál. Sándor nehézkesen fogta meg a tollat, kereste rajta ujjai helyét. Aztán — hosszas összpontosítás után — leírt egy óriási, reszketeg „W”-t, meg egy kisebb, megbillent „S”- et. Kereste a neve kezdőbetűit. Erről eszembe jutott, mennyit mesélt korábban a családjáról, meg a nevéről: hogyan bukkan­nak fel a régmúlt századokban a Weöresek hol itt, hol ott — egy költőelődje is ismert, Nyéki Vö­rös Mátyás, aki a nevét hol We- resnek, hol Weöresnek írja, bár nem tudni, rokona-e valójában. Meg arról is szót ejtett, hogy ne­vének kiejtése komisz talány: le­het veresnek, vörösnek, vöres- nek mondani, de maga sem tud­ja, melyik a helyes, hogyan ejtet­ték valaha. Végül, ahogy a két névbetűt sikerült lekörmölnie, odaírta a könyv lapjára az esz­tendőt is. Ez sem ment könnyen. A 19-et még csak sikerült leje­gyeznie, de az évtizedet már „súgni” kellett neki: előbb egy újabb kilencest próbált kanyarí- tani a tolla, mintha gondolatai az elkövetkező évtizedben járná­nak. Aztán egy apró hetessel zár­ta az évszámot. Ennyi a legutolsó dedikáció. Semmi rajz, semmi fintorgó öt­let, semmi szeszélyes ákombá­kom. Két reszketeg betű, meg egy évszám. És ami megdöbben­tő, ahogy továbbhaladt az írás­sal, a betűk és a számok mérete egyre csökkent. A „W” még óri­ási, de a hetes, mely a sort zárja, talán ha tizedrésze a kezdőbetű­nek. És: pontot sehova sem tett, így valósággal összemosódnak a betűjelek a oizonytalan évszám­mal: WS 1 9 8 7.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents