Heves Megyei Hírlap, 1991. január (2. évfolyam, 1-26. szám)
1991-01-17 / 14. szám
4. HORIZONT HÍRLAP, 1991. január 17., csütörtök A Hírlap körkérdése Életben maradni A magyar film 1991 -ben Kritikus helyzetben van a magyar filmgyártás. Az a kérdés, hogy ez a nemzeti érték, amely messzi viszi hírünket a világban, megmaradhat-e. Nemsokára törvény készül a mozgóképpel kapcsolatban, de az valószínűnek látszik — mint a kulturális élet egészében —, hogy anyagi gondok elé néz a műveszeti ág. Lapunk filmstúdiók vezetőitől érdeklődött, s most folytatjuk a sort. A Dialóg főgyártásvezetője, Szekeres Dénes tájékoztatott á stúdió terveiről. Nagy vállalkozásuk volt a Magyar rekviem, amelyet Makk Károly 1956 hőseinek tiszteletére készített. Tolmár Tamás most fejezte be A távoliét hercege című filmjét. Egy negyvenéves férfi a hőse, aki — úgy tűnik — saját életét már eljátszotta. Talán költő, aki sokat álmodozik és ábrándozik, aki bizony nagyon messze áll eredeti céljaitól... Valóság és rémálom sajátos ötvözete a film Vallai Péter, Básti Juli és Balkay Géza főszereplésével. Különösen forma- nyelvi és tartalmi összetevői miatt ígér sajátos élményt Tolmár Tamás alkotása. A stúdió forgatókönyv-pályázatot hirdetett, melynek a győztese Payer Róbert lett. Jutalmul 10 millió forintot kapott, s így el is kezdhette az Ördög vigye forgatását. A nyomasztó mában lé- leküdítően vidám történet kellemesen, de elgondolkodtatva szórakoztat. A filmkészítés, a szponzorálás egy lehetséges módja Bacsó Péteriíj „mozijának” az elkészítése. A Fókuszfilm magánvállalkozásának eredménye a Sztálin menyasszonya. Strasbourgban működik az Euroimage filmsegély, amelyet a produkció megpályázott, s — először a magyar filmek közül — meg is nyert. Tyendijakor novellájának nehezen sikerült megszerezni a megfilmesítési jogát, de végül sikerült. A főszerepeket két nagy tehetség, Básti Juli és Cserhalmi György alakítja. Közvetlenül forgatás előtt áll Jeles András, és talán hamarosan indíthat András Ferenc, GyarBásti Juli, több készülő film főszereplője mathy Lívia és Sőth Sándor is. Az Óbjektív Stúdió vezetője, Grósz Gabriella is összefoglalta elképzeléseiket. Több alkotást közösen forgatnak más stúdiókkal (Can Togay: Nyaraló, Sára Sánaor: A lapítás iskolája). Sára Sándor két dokumentumfilmet is készített a második világháború szenvedőiről. Viszonylag sokat tudunk az orosz hadifogság körülményeiről, a nyugati hadifoglyokról azonban semmit sem. Sára most áttörte a hallgatás falát, és filmjében az amerikai és francia hadifogság túlélői szólalnak meg. A fújja a szél, fújja... az utómunkálatoknál tart. Az Asszonyok a lágerekben rendezője szintén Sára Sándor. A Magyarországról elhurcolt nők vallanak. Kiderül, a lágerek különböző nehézségűek voltak a viszonylag elviselhetőtől a totális reménytelenségig. Két gyerekfilmet is készít a stúdió. Rózsa János az ifjúsági művek gyakorlott rendezője. A Félálom gyerekekről, családokról szól, 1990 Magyarországán, amikor a romániai események oly nagy helyet foglaltak el a közgondolkodásban. Tóth Eszter Nyomkereső címmel forgatta új gyermekfilmjét. Az Oscar-díjas Szabó István is forgatás előtt áll. A Böbe és Emma várhatóan tavasszal indul. Kovács János évek óta nem készített filmet. Új művének cselekménye az első világháború idején játszódik Olaszországban és Magyarországon. Az Itt valahol Isten tenyerén szerelmi történet, romantikus fordulatokkal. Sajátos vállalkozásba is kezd a stúdió. Három fiatal főiskolás rendező egy-egy történetéből állítanak össze egész estét betöltő önálló programot. Már elkészült Gazsi Zoltán Cinkék és Pacs- kovszky József Sellő félig a habokból című darabja. Most forog Gózon Francisco (dél-afrikai származású rendező) Sülve-főve című rövidfilmje. * * * A magyar film tehát él, és bizonyítani akar. Nagy ünnepe azonban februárban elmarad, 1991 azonban mindenféleképpen megőrzi a szemlét. Valószínűleg októberben, a Budapesti Művészeti Hetek programjának lesz kiemelkedő rendezvénye a XXIII. magyar filmszemle. (Vége) Hernádi Ferenc A Sztálin menyasszonya című alkotás rendezője: Bacsó Péter HANG-KÉP Szorongás nélkül A szorongás összetevőiről beszélt az elmúlt pénteken a Mérleg című, nem véletlenül népszerű programban a felkért pszichológus. Érvelését kétkedéssel fogadtam. No, nem azért, mert e tudományban csak a kivételes nagyságok eredményeit tartom érdemlegesnek, hanem amiatt, mivel — ez is majd negyven esztendős hagyomány — a lényeg terei helyett többnyire a mellékszférákon portyázott. Sajnos, nem érte be ennyivel, nem ódzkodott a csúsztatási manőverektől sem. Kiemelte: azok ostorozzák a múlt hibáit, mások hajdani vétkeit, akik maguk is sárosak. Ez aztán a fejetetejére állított logika! Ráadásul menlevelet kínál a posztsztalinista idők gátlástalan, lélektelen, hatalmi tébolytól fertőzött mini-cézátjainak, remélve persze azt is, hogy elbizonytalanítja az igazságért részrehajlás nélkül perlekedőket. Nem tudom, hallgatta-e a legutóbbi 168 órát? Ha igen, akkor felfigyelhetett arra a blokkra, amely Péter György akadémikus 1968-as halálba üldözésével vagy megöletésével foglalkozott. A Statisztikai Hivatal elnöke éppúgy koncepciós per áldozata lett, mint az effajta ördögi „leleményt” hazánkban először kipróbáló Rajk László, aki — s ez törvényszerű — a maga által ásott verembe esett bele. A tudóst viszont akkor parancsolták a semmibe, amikor milliók hitték, hogy valamiféle konszolidáció honol hazánkban. Elszomorító, hogy ennyi idő után kell kiderülnie annak, hogy gáládul, szenvtelenül, cinikusan becsaptak, félrevezettek minket. Az is elhangzott: az aligha szívderítő részletekről Biszku Béla, az éppen ügyeletes belügyminiszter számolhatna be. Ő azonban néma, s felveszi a „jól végzett munkáért” járó szupermagas nyugdíjat. Gyötrődés, önmarcangolás nélkül. Ennek is örvendezzünk? S ne háborogjunk, tiltakozzunk Litvánia lerohanása miatt se? Ne ítéljük el a barbár szovjet inváziót? Ne fedezzük fel, hogy ezekkel a módszerekkel a moszkvai elődök már éltek 1956-ban Magyarországon, ugyanúgy kiaknázva a szuezi válságot, mint ma az Öböl-krízist? Higgyünk Gorbacsovnak, aki Pilátusként mossa kezeit, s nem zavaija az ártatlanul meghaltak emléke. Ők pedig vádolnak. S azt tesz- szük mi is. Méghozzá szorongás nélkül... Dilettantizmus Megvallom — meggyőződésem, hogy számosán vélekednek így —, nem érdekelt a tévén belüli pályázati rendszer, a lassított, a felemás rendszerváltozás e képernyős formája. Üres játéknak tartottam a híradók versengését is, mert ez a tömegkommunikációs őrhely se lesz soha a zsenik gyűjtőhelye. Aztán egyszer rájöttem — százezrekkel közösen —, hogy nincs igazam. Történt mindez a Baker- Tarik Aziz találkozó napján, illetve annak estéjén. Valamennyien izgatottan vártuk a fejleményeket, remélve, hogy csak megszületik az annyira óhajtott megegyezés. Pergett a program. A megszokott menetrend szerint. A műsorvezető, Németh Miklós Attila korrektül vezette fel az egyes riportokat. Ideges lettem, mert a világtörténelmű fontosságú eseményt csak úgy megemlítette. Aztán jelezte: a tárgyalások végetértek, az amerikai külügyminiszter sajtótájékoztatóját megkezdte. Ekkor a kép már be se ugrott. Ő azonban fordításra vállalkozott. Mondta: fellélegezhetünk. Megkönnyebbültünk, de csak addig, amíg később át nem kapcsoltunk a kettes adóra, riváli- sékhoz. Ott már főhelyet kapott a téma, s a konkurens fiatalember is tolmácsolt, igazolva nem éppen átlagszintű nyelvismeretét. Hangsúlyozta: nincs egyetértés. Nem egyedül dühöngtem, s méltatlankodásom később sem szűnt. Szakmai baki a négyzeten. A süvölvény újságíró is tisztában van azzal, hogy a szenzáció félresöpör minden mást. A stáb tagjainál azonban csak nem kop- pant az a jelképes húszfilléres. A főszerkesztőnél se! Hát kérem, kész a diagnózis: tömény dilettantizmus. Az elnöknek most már köny- nyű lesz dönteni. Szerencsére, segített neki az élet... A nézők persze, nem ujjongtak. Érthető... Pécsi István Három napból — több év „Hadifogoly voltam...” (Fotó: Gál Gábor) — Nagy Benedek vagyok, 1926-ban születtem, gyerekkorom egy részét Füzesabonyban töltöttem el. Mikor 17 éves voltam, már javában folyt a háború. Én a szüleimmel Gödöllőn laktam, s mint levente, ekkor kaptam kézhez a behívómat. Mondanom sem kell, nem mentem szívesen, már akkor sem volt túl sok illúzióm. A kiképzésünk Kistarcsán zajlott, ám onnét elszöktem, de rögtön elkaptak a Keleti pályaudvaron, s a nyilasok visszavittek (jó, hogy nem lőttek agyon), így aztán ismét megszöktem, és hazamentem Gödöllőre. Mindez'49 novemberében történt. Egy felhívás nyomán még egyszer bevonultam a pesti Üllői úti laktanyába, de ennek is csak szökés lett a vége. * * * — Elmúlt egy kis idő. Az oroszok munkára kerestek embereket, ám mert apánk idős volt, én mentem el helyette háromnapi munkára. És itt kezdődött minden: még föl sem ocsúdtam, mikor először Kassán, majd Eperjesen találtam magam, ahonnan a lengyelországi Szánokra vittek minket, ahol eléggé csúnyán bántak velünk, mígnem egy napon a szovjetunióbeli Kujbisev- ben kötöttünk ki. Az oroszországi hadifogolytáborban a 2-es számú lágerbe helyeztek, egy golyóscsapágy gyárban kellett dolgozni, de hol volt már akkor a háromnapi munka... Az elején nem is volt semmi baj, rendszeres koszt, napi háromszori étkezés, hetente kétszeri fürdés, fehémeműcsere. Aztán lassan romlani kezdett a helyzet: csalánleves, rohadt krumpli, korpafőzelék. Sokan farkasvakságot kaptak — köztük magam is — a vitaminhiánytól, nem volt ritka a napi 3-4 halott. Az oroszok sem éltek sokkal jobban. Forró vizet ittak a kenyérhez (ha volt), feketén 100 rubelt is elkértek egy kiló kenyérért, viszont azok a katonák, akik a gyárban dolgoztak, havi 30 rubelt kaptak csupán. De higgyék el... abban a táborban minden magyar civil volt. Se nyilas, se rendőr, se katona... Mégis oda kerültünk. Negyvenhétben levelet kaptam otthonról, hogy meghalt az apám, mire azonnal megszöktem a táborból, persze, elkaptak, és visszavittek. Utána Kujbisevtől 40 kilométerre egy kőbányában dolgoztunk tovább, mi, az öt magyar az oroszok között. Itt tanultam meg oroszul, s ezt a nyelvet még ma is tudom. Szóval, ott a kőbányában elegem lett az egészből, és megtagadtam a munkát: egy „bíróság” • ezért több év börtönre ítélt, ahogyan megindokolták — szabotázsért. 1948-ban amnesztiát hirdettek a Szovjetunióban, és mi végre (az öt magyar) hazafelé indulhattunk. Kaptunk új ruhát, és vagonba tettek minket, és már-már úgy éreztük, hamarosan otthon lehetünk, mikor Sztálingrádnál lekéstük a „transzportot”... Ez a késés azt jelentette, hogy újabb két évig —1950 végéig — maradtunk a Szovjetunióban. Sztálingrádban dolgoztunk a Vörös Október Gyárban, később pedig egy úgynevezett kórházlágerba kerültünk, ahol én egy öttonnás „Zisz” teherautó sofőijének jelentkeztem, pedig nem is tudtam addig autót vezetni. így aztán nekem még viszonylag jó sorom volt, állandóan kijárhattam, tehát szabadabb voltam. Hogy haragszom-e az oroszokra? Az orosz népre, az emberekre nem: még most is emlékszem, egy helybeli néni egyszer olyan krumplis tésztát csinált nékem, hogy még ma is számban van az íze. A magyarokat meg egyébként sem utálták, a németeket már inkább. A lakossággal jó volt a kapcsolatunk, néha még a nőkkel is... Persze, aki bent volt a lágerban, annak nehezebben ment az ilyesmi. Én a szerencsésebbek közé tartoztam... » * * — Hála istennek, 1950 karácsonyán — szentestén — hazaértünk Magyarországra, ámbár nem is haza. Tudniillik, a következő év áprilisáig kivizsgáláson voltunk az ávónál, mert azt akarták kideríteni, nyilasok voltun- k-e azelőtt. Mikor kiengedtek minket, öten kaptunk összesen 100 forint gyorssegélyt. A pénzt nyomban elettük, de még a falatozónál mondták, ne sokat beszéljünk, mert elvisznek minket Recskre... Amit viszont „összeszedtem” a hadifogságban — tüdőbaj, vesebaj, utána több gyomorműtét —, az ennél jóval több volt. Mint százszázalékos hadirokkant — nézze, itt az igazolvány! —, havi 38 forintot kaptam, és ez semmire sem volt elég. Ruhát sem tudtam venni, purajkában jártam. — Ötvenhat novemberében még egyszer elkaptak az oroszok. Aztán kiderült, hogy tudok oroszul, és kérték, legyek a tolmácsuk. Két hónapig fordítottam egy orosz ezredesnek, eléggé jól éltem akkoriban, az ezredes is hallgatott rám, sok embert megmentettem azzal, hogy „ismerem” őket, de persze, egyiket sem ismertem... * * * — Hát, ennyi a történetem röviden. Idáig nem mertem szólni ezekről, de most legalább kibeszélhettem ezt magának. Ha akarja, írja meg. Hogy érzek-e most megnyugvást? Elment az ifjúságomból majdnem hét év. Milyen megnyugvást érezzék? Ezeket az éveket visszaadni úgysem lehet, de nem is kívánom senkinek azokat az időket. Mondom, harag nincs bennem; mindenhol vannak jó szándékú emberek, soha nem felejtem el, mikor negyvenöt május 9-én, a győzelem napján a lágerbe dobálták be az oroszok akenyerei- ket, pedig nekik sem volt sok. Nem haragszom én senkire, ami elmúlt, az elmúlt... Lejegyezte: Havas András Munkanélküliek segélyezése 1991-ben A költségvetés 9 milliárd forintot nyújt idén a biztosítási alapú munkanélküli-segélyezésre, amely — ha a munkaadók és a munkavállalók befizetései elmaradnak — nem nevezhető majd biztosítási jellegűnek. Eredetileg arról volt szó, hogy a munkáltatók a 43 százalékos társadalom- biztosítási, s a munkavállalók a 10 százalékos nyugdijjárulékból 3, illetve 1 százalékot fizetnek be e szolidaritási alapba. Mivel a társadalombiztosításnál nem lehetett ellentételezni ezt a kiesést, az új variáció szerint a 43, illetve 10 százalék felett kellett volna 1-1 százalék pluszterhet vállalniuk a munkaadóknak és a munka- vállalóknak. Ettől mindkét kör határozottan elzárkózott az érdekegyeztető tárgyalásokon. Nem tudni tehát, hogy — várhatóan januárban — milyen megoldást hagy jóvá a Parlament a foglalkoztatási törvényben. A költségvetésben mindenesetre már elfogadott az Országgyűlés 9 milliárd forintot az elvileg biztosítási jellegű Szolidaritási Alap és 12,6 milliárd forintot a hagyományos Foglalkoztatási Alap céljaira. A 9 milliárd forint természetesen nem elegendő az idei év végére már 200 ezerre becsült munkanélküli segélyezésére. Erre a célra mintegy 15 milliárd forintra lenne szükség. Az eredeti tervek szerint a Szolidaritási Alapot terhelné ezen túl a munkaerő-szolgálati irodák korszerűsítése, a napi számítógépes kapcsolat megteremtése a helyi, a megyei szolgálatok és az Országos Munkaerőpiaci Központ között, mintegy 1,3 milliárd forintos ráfordítással.’Ugyancsak a Szolidaritási Alapból tervezték a pályakezdők segélyezését. Ez mintegy 0,7 milliárd forintot igényel. A Munkaügyi Minisztérium több szakembere szerint a munkaadóknak és a munkavállalóknak a társadalombiztosítási járulékok, illetve a nyugdíjjárulékon felül 0,5-0,5 százalék pluszterhet kellene vállalni a Szolidaritási Alap kiegészítésére. Ez a befizetés nemcsak lényegesen nagyobb lehetőségeket adna az alapnak, de ennél is fontosabb, hogy közelítenének a biztosítási jelleg elveihez. A befizetők ugyanakkor jobban beleszólhatnának az összeg felhasználásába is. Amennyiben nem lesz elegendő pénz a Szolidaritási Alapban, akkor több megoldás is lehetséges. Csökkenthető a járadékellátás színvonala, de megfontolandó az is, hogy a járadékok után ne 43, hanem ennél kisebb társadalombiztosítási járulékot kelljen fizetni az alapból. Elvileg lehetséges, hogy a Foglalkoztatási Alapból csoportosítsanak át bizonyos összegeket a Szolidaritási Alapba, viszont csökkenti ennek realitását, hogy a 12,6 milliárdos Foglalkoztatási Alapot már eleve 4,5 milliárd forinttal terheli a korábban kifizetett pályakezdő és újrakezdő hitelek kamatterhe, illetve a munkahelyteremtő beruházások már jóváhagyott támogatása. A fennmaradó mintegy 8 milliárd forintból kellene tehát megoldani az átképzéseket, továbbképzéseket, a közhasznú foglalkoztatást, a vállalkozóvá válás és a kritikus körzetek segítését, és még sok más, hasonlóan fontos feladatot.
