Heves Megyei Hírlap, 1990. december (1. évfolyam, 205-228. szám)

1990-12-01 / 205. szám

8. HÉTVÉGI MAGAZIN HÍRLAP, 1990. december I., szombat Heves megye címerének históriája Sok oldalról hallottam, hogy örömmel vették a Heves Megyei Hírlap „ újítását ”, mely első olda­la homlokzata központjába ik­tatta Heves megye középkori ere­detű címerének rajzát. Maga a címer rajza általában ismeretes, hiszen nem csupán a megyeháza homlokzatát díszíti, de bejárati kapualjában a mesz- szeföldön híres Fazola-féle ko- vácsoltvas-kapu egyikének is természetszerű és szinte jogos ré­szese. Joggal merült fel sok érdeklő­dőben a kérdés: mikor keletke­zett Heves vármegye címere, mi­lyen körülmények tették szüksé­gessé megalkotását, s tulajdon­képpen mit is jelképez, mit is szimbolizál a címer ábrázolata. A magyarországi vármegyék önállósulási törekvéseinek egyik, de semmiképpen sem megvetendő eredményeként az 1550. évi 62. törvénycikk tette kötelezővé, írta elő, hogy az egyes vármegyék alkossák meg saját­saját címerüket. A magyar tör­vénykönyvben, a Corpus Juris Hungariciben közreadott tör­vénycikk magyar fordításban imigyen hangzik: ’’...elhatározták, hogy azok­nak a különböző alkalmatlansá­goknak elkerülése végett, ame­lyek a vármegyékben eddigelé többször azért fordultak elő, mert a pecsétek bizonytalanok és ismeretlenek voltak, jövőre a vármegye nevében kiadandó le­veleket a királyi felség kegyes en- gedelméből egy pecsét alatt ad­ják ki, amint ez Somogy várme­gyében történik. 1. paragrafus. Amely pecséte­ket miután azokat megnyerték el elkészítették, mindenegyes vár­megyében az alispán, szolgabí- rák és esküdttársak pecsétéi alatt szekrényben, vagy ládában tart­sanak, és onnan csak akkor ve­gyenek ki, amikor a törvényszék tartása alkalmával a vármegye nevében valamely levelet kell megpecsételni.” Ettől kezdődően tehát a vár­megye által kiadott hivatalos ira­tok, levelek megpecsételésére a megye saját címerével ellátott pecsétnyomót használtak. A vármegye címeres pecsétjének te­hát rendkívüli jelentősége volt, s ezt misem tanúsítja fényesebben, minthogy az újonnan választott alispán installációja, azaz beik­tatása egyik lényeges mozzanatát képezte a vármegye hivatalos pe­csétnyomójának részére való át­adása. A második világháború utáni politika baloldali fordulata kap­csán szüntették meg a magyaror­szági vármegyék címereinek használatát. A teljesség kedvéért azonban meg kell mondanunk, hogy a „kalapos király”, II. Jó­zsef gyökeres reformjai sorában is eltörölte a megyék addig hasz­nálatos címereit, s helyette olyan pecsét elkészíttetését rendelte el, amely Magyarország címerét áb­rázolta, s egyben szövegében fel­tüntette az illető vármegye nevét. ♦ A Magyar Országos Levéltár­ban való kutatásaim során úgy találtam, hogy Heves vármegye első címerét tartalmazó pecsétle­nyomat a kassai Szepesi Kamara Levéltárában őrzött két Heves vármegyei iraton fordul elő: A két vármegyei irat ugyan 1583. december 23-án, és december 24-én kelt, de Heves vármegye 1563 évszámát mutató pecséttel került hitelesítésre. Tekintve, hogy 1550-ben rendelte el a tör­vény a vármegyéknek pecséteik, azaz címereik elkészítését, min­den valószínűség szerint ez volt megyénk első hivatalos pecsétje, illetve címere, — tekintve, hogy meglehetősen kopottnak, erősen használtnak tűnik a pecsétnyo­mó, azaz lenyomata. Na de mit is ábrázol Heves vár­megye első címere? A címer me­zejét zömében egy jobb felé for­duló gólyamadár tölti ki, csőré­ben erősen tekergő kígyót tart­ván. A gólya egyik, előreálló lába alatt kifejezetten egy hal ismer­hetőfel. A másik lába mögött pe­dig egy szőlőfürt látható. A gólya nyaka előtt és mögött az 1563 év­szám olvasható le. A pecsét kör­irata latin, s magyar fordítása imi­gyen hangzik: „Heves vármegye pecsétje.” Az 1600-as esztendőkből He­ves vármegyének két pecsétle­nyomata ismeretes. Az egyik az 1614-es, a másik pedig az 1684- es dátumot viseli. Az 1614. évi pecsétlenyomat, azaz vármegyei címer az előbb leírthoz hasonló, de lényegesen finomabb, pontosabb pecsét­metszői kivitelben készült. Itt is a gólya csőrében erősen tekergő kígyót tart. Előrelépő lába alatt (ujjai között?] egy hal, hátrább álló lába mögött pedig feltűnően egy nagy szőlőfürtnek csak a szá­rát tartja. A pecsétlenyomat dá­tumának négy számjegye itt két elosztásban szerepel: 16 14. A pecsét körirata természetszerű­en megegyezik az 1563. évivel. (1. ábra) Itt okvetlenül szükséges el­mondanunk, hogy Eger várának 1596. évi török kezbe jutása nyo­mán a vármegyei hatóság Felső- Magyarországra menekült, és kezdetben rövid ideig Rima­szombaton, majd pedig Fülek várában székelt. De Thököly ku­ruc hada 1682-ben ostrom alá vette Fülek várát, s azt alaposan elpusztította, részben pedig fel is égette. Ennek a hadi vállalkozás­nak a során nem csupán Heves vármegye iratai pusztultak el, de természetesen odaveszett 1614- ben készített pecsétnyomója is. Mivel pedig a megyei hatóság enélkül nem működhetett, ezért egy 1683. évi vármegyei közgyű­lési határozat alapján űj pecsét­nyomót kellett készíttetniük. A jegyzőkönyv feljegyzése szerint 1684-ben Heves vármegye űj pe­csétnyomója elkészült, sőt azt is feljegyezték róla, hogy 13 forint 80 krajcárt kellett a rézmetsző­nek érte fizetniük. Ez az 1684. évi Heves várme­gyei pecsét rajzolata már számot­tevően eltér az előzőektől. Az el­ső, ami feltűnik az, hogy a pecsét lenyomatának mezejében már címerpajzs mezejében van fel­tüntetve Heves vármegyének tu­lajdonképpeni címere. A gólya csőrében tekergő kígyó feje balra tekint. A másik lába alatt pedig már két hal ismerhető fel, de olyan pozícióban, hogy az egyik hal feje a másik hal farka felett látható. Igen szembetűnő és az előző pecsétlenyomatoktól, illet­ve címerektől az is eltérő, hogy a fent leírt címerpajzs felett ötágú nemesi korona kapott helyet. A dátum itt is kettős elosztásban látható a címerpajzs két oldala mellett: 16 84. Igen jellegzetes a vármegyei pecsét latin nyelvű köriratának magyarfordítása: „ Heves és Kül­ső Szolnok vármegyéké” — tud­niillik a pecsét, mely már terje­delménél fogva nem fért reá a pe­csétnyomóra. (2. ábra) E pecsétnek ez a körirata azonban némi magyarázatot igé­nyel. Miután Külső Szolnok vár­megyét elfoglalta a török, 1569- ben törvényileg egyesítették a két szomszédos vármegyét, s et­től kezdődően az úgynevezett ’’kettős vármegye” hivatalos el­nevezése imigyen hangzott: „Heves és Külső Szolnok törvé­nyesen egyesült vármegyék. "Ép­pen ezért figyelmet érdemel, hogy az 1614. évi pecsét körirata csupán Heves megyét említi. (Egyébként csak 1876-ban vált le Heves vármegyéről Jász- Nagykun-Szolnok megye. De cí­merében a gólya is helyet ka­pott!) A reformkor nyakasan ma­gyar Heves vármegyéjének 1836. egyik augusztusi közgyű­lése ügy határozott, hogy mivel a régi pecsétnyomó már erősen megkopott, újat készíttet, s azt magyar körirattal látja el. Jel­lemző a magyar szöveg használa­tának indoklása: „...minekutána elértünk azon honi nyelvünk vi­rágzására oly régtűi fogva kíván­va kívánt időszakot, melyben magyarul írott törvényekkel élhe­tünk, és megyebeli minden leve­lezésünket és kiadásainkat (azaz kiadványainkat, S. I.) anyanyel­vűnkön folytathattyuk...” Ezért az 1836-ban készítendő pecsét köriratát imigyen fogalmazták meg: „Heves és Külső Szolnok t. e. Vármegyékpecséttye 1836.” Ebből azonban nagy és hosz- szadalmas jogi vita bontakozott ki a Kancelláriával, mely ragasz­kodott a latin szöveghez, majd ugyan megengedte a magyar szövegű körirat használatát, de vármegyének nem tetsző címer­rajzzal állott elő. A Kancellária nem gólyát ábrázolt címerterve­zetén, hanem ezüst színű darvat, s a két szőlőfürt mindegyikét vö­rös színűnek tüntette fel, holott a város szerint az egyik fürt színe fehér, a másiké pedig kék. (Ez a tény tehát már tükrözi, hogy ek­kor Egerben már a kék színű s így vörös bort adó szőlők mellett számottevő helyet kapott a fehér is.) A vármegye nem nyugodott bele a kancelláriai álláspontba, hanem kérelmezte annak az ő sa­ját eredeti rajzolatú címerüknek az elfogadását, melyhez végül is a kancellária hozzájárult. A problémát most az okozta, hogy mire a legfelsőbb kancelláriai döntés megszületett, már 1839- 40-et írtak, s a vármegye által el­készített pecsét, azaz címer, kör­iratában az 1836-os évszám sze­repelt: "Heves és Külső-Szolnok törvényesen egyesült vármegyék petsétje — 1836.”De végre vala- hára a magas Kancellária 1840. március 3-án hozzájárult a vár­megye címerét ábrázoló és ma­gyar köriratú pecsét törvényes használatához. A királyi ado­mánylevél imigyen írja le a kettős — de alapjában Heves — várme­gye címerét: A címerpajzs fölött drágakövektől és gyöngyöktől csillogó korona díszlik. A címer­pajzs kék mezejéből tűnik elő a természetes színű gólyamadár, csőrében balra, azaz a gólya feje fölé tekeredő kígyófejjel. A gó­lya vizenyős talajon áll, melyből sás és mocsári káka emelkedik ki. A gólya bal lábán áll, s jobb lá­ba ujjai között egy zöld kacson csüngő fehér és kék szőlőfürtöt tart, de felettük egy szőlőlevél is előtűnik. (3. ábra). De én találtam már olyan He­ves megyei — természetesen nem törvényes — címerábrázolást, melyen a gólya lába alatti vize­nyős terepen még egy teknősbé­kát is odarajzolt a buzgó és lelkes grafikus. A Heves Megyei Levéltár egyik igen becses darabja az a vármegyei közgyűlési jegyző­könyv, 1724-ből, amelybe a vár­megye aljegyzője, Dévay András uram színesen odapingálta (pin- gáltatta?) a vármegye címerét, sőt alá latin nyelvű hexameterek­ben azt el is magyarázta. (Kohaj- da László fordításában így hang­zik e 266. éves versezet): „íme itt van a zöld réten méltó- ságos lépésekkel sétáló, kígyót vivő jeles és kegyes gólya, hogy elpusztítsa a csúszó-mászókat, hogy megsemmisítse a férgeket, és a gólyafiaknak egyedül csak az okosság maradjon meg. így He­ves vármegye is karddal bünteti a gonoszt, az ártalmast; és a jót ko­ronával díszíti és jutalmazza. Ámde a kettős szőlőfürt miért rej­tőzik az árnyékban ? Úgy vélem, ezzel talán azt jelöli, hogy Heves és Külső-Szolnok kettős várme­gye egy testben él. Vajon miért ta­possa a gólya lábával az édes ele­delt, inkább, hogy érdemli az édeset, aki keserűt nem kóstolt.” E romantikus magyarázattal szemben Heves megye címere minden bizonnyal arra utal, hogy az eredeti vármegye — mely le- teijedt a mai Jász-Nagykun- Szolnok megye közel északi har­madára —, a Tisza folyam volt az, amely hatalmas kiterjedésű ; kiöntéses mocsárvilágával mint- * egy jellemezte területét (sószállí- i tó víziút!). S jellegzetes termékei j voltak a messze földön híres bo- ! rai, mely gazdasági életét tükrözte. Szeretnénk hinni és reményle- I ni, hogy napjainkban újjászüle­tett és immár nem tiltott, nem ti­lalmas Heves megyei címer a He­ves Megyei Hírlap élén, éppen úgy tükrözi napjaink nagy politi­kai változását, miként az újsá­gunk mondandója is. Sugár István K opog az ajtón az esztendő tizenkette­dik fia: december. A szobában puha félhomály ásí- tozik, a kályhában pattogó tűz erőtlen szárnya repked, és min­denféle furcsaságokat rajzol a meszelt falra. Izzik a rőzse, sirán­kozva sustorog, ami tulajdon­képpen panaszt jelent amiatt, hogy a vadőr nedvesen dobta a tűzre. Hajdan megszokott, most ide­gen világ ez számomra az erdő közepén, távol a város zajától, torokfojtogató levegőjétől. Ven­dég vagyok! „Vendég” — mon­dom —, akinek még a nagyapja is cserfalevelet viselt a hajtókáján. Saját elhatározásból mondtam búcsút a vadászpuskának, és vet­tem kezembe távcsövet, fényké­pezőgépet, megtartva a tollat, amely időnként kiparancsol a hegyek közé, egy-egy meghitt vadásziakba. A természetről írni nem lehet személyes élmények nélkül, erőlködve, íróasztal mel­lől... — Ne gyújtson még lámpát! A meleget árasztó kályha mel­lett nem fázom már, rossz emlé­kű borzongásaimat is feladni próbálom, és hogy most — ennyi év után — mégis szóba hozom ar­ról „december”, az önmagunk­kal való elszámolás hónapja te­het. Egyedül vagyok a sűrűsödő homályban, és úgy érzem, hogy megáll felettem az idő. Megáll­nak az alant járó, havat ígérő fel­hők, dermedten hallgatnak a fák, a reverendás örökzöld fenyők, és csak a szívem dobog egy-egy sántító kihagyással. Nem törődik velem, én se vele, azt sem tudom, mikor indult el, mikor kezdett dobogni, és azt sem, hogy mikor áll meg. Ha majd egyszer megáll, December akkor majd szellemi hatalmam­mal teszek egy nemes gesztust, kezembe veszem, és megcsóko­lom a szívemet. Hálából. Azért, mert annyi ideig elviselt, sőt sze­retett és szerette az egész világot! A szeretetre méltó embereket, a kályhában pattogó rőzse lángo­lásával, de a megbocsátás erejé­vel a lelki orvvadászokat is... — Vacsorázzunk, beszélges­sünk! A szemem issza a petróleum- lámpa fényét, a fülem hallja, a kezem érzi a vadászbarát bíztató simogatását, futószőnyeget sző­nek a fejemben a gondolatok, amelyeket aztán összegyűjt a szív, amely tudatomtól függetle­nül kezdett el dobogni, élni és szeretni... Csodálatos a hajnal, a korai séta az erdőn. Barátom vállán a puska, az enyémen távcső és fényképezőgép. Az éjszaka ke­vés hó esett, de arra elegendő, hogy magába fogadja a minden­felé ágazó nyomokat, a szarva­sok elugrását, a róka tétovázó táncát. Havas, fehér a világ, a be­köszönő december. A felhők ólomszámyon járnak, az erdő csendes és néma, mint a gondo­lat, a szél Isten tudja hol, merre kóborol, talán hóval terhes fel­hőket keres, amelyeket jó pász­tor módjára erre-arra terelni le­het. Nézelődök. Bámulom az öreg galagonyát, a somot, a csupasz fák zuzmós oldalát, a tuskókat, amelyekben hangyák tanyáznak, és szeretném megkérdezni tőlük, hogy vannak-e titkaik, fájdalmas sóhajtásaik. Mivel kétségeim vannak! A völgyekben benzin­gőz gomolyog. A Bükk legszebb, legrejtetebb helyén évek óta há­rom műszakos fülsiketítő fúráso­kat végez valamelyik vállalat „tudományos” céllal, miközben szétzavaiják a vadakat, és meg­ölik a békét és a csendet. Most éppen az Ódorvár környékén dübörögnek a gépek, csattognak a láncok, tavaly a Piliske környé­kén vertek tanyát: — Földtani vizsgálatokat végeznek. — Talán mást, egyre megy! A barbárság, barbárság marad akkor is, ha jó­szándékkal nyomták rá a pecsé­tet. A mérhetetlen zaj, a pusztí­tás, a Természeten ejtett sebek semmiképpen sem indokolhatók nemes célokkal... A hajlatban régi kunyhó ma­radványai, néhány esztendővel ezelőtt nekem is tanyámul szol­gált. Régi napok, öreg emlékek, hajdani tűzrakások, amelyek egykor égtek és melegítettek, hagymászsíros májat pirítottak az éhes vadászoknak. Mély lélegzet után indulunk, a gyertyánok virgácsgallyai a fü­lembe suttognak, egykori nótá­kat idéznek, amelyeket itt dudo- lásztunk a Toldi-kunyhó előtt: — Húzz bele Jancsi, ne saj­náld! Gondolatban megsimogatom a nóták lelkét, titokban; hogy társam ne hallja — dúdolok is egyet-kettőt —, amelyek csende­sek, mint a ki nem mondott esti imádságok. A reggel ácsorog még egy ide­ig, aztán újra havazni kezd, de csak mórikálják magukat a hó- pelyhek a kabátom gallélj án, mi­közben fehérre meszelik az esz­tendő végét váró irdatlan erdőt. Előttünk disznók túrták fel a tavalyi avart. Olyan mintha ekét húzott volna a földön egy látha­tatlan kéz. Ezek nyomai bukkan­nak fel a mindig zöld szedresben, róka villan át a cserkészúton. — Egy másodpercen múlott az élete... Ebédre visszamegyünk, el­végre holnap is nap van, új látvá­nyokkal, új reményekkel. Bol­dognak érzem magam. Enyém az egész erdő; a friss levegője, a vadcsapásai, a karcsú cserkész- utak, amelyeket már eltakar a ko­rai decemberi hó. Enyém az egész erdei világ, mindannyiunk féltve őrzött kincse, a Termé­szet‘" Szalay István Moldvay Győző Magam törvénye Ki hallgat, nyugton maradhat, nyugalmuk van a halaknak, melyek a vízmély öbliben egymást kerülve siklanak, csak pikkelyük tűz, mint a Nap. Kotyogó semjén, szűz vízen vállam ne ily sorsot vigyen, habok hangomtól rengjenek, s amint a szívben: ajkamon lármás legyen a nyugalom! Ki hallgat, nyugton szendereg, szívem a szó illette meg, a szó, mely sose nyomtalan, okos igével: élesztő, ha húrja feszül: éles kő... Szó, buzogj számon parttalan! (A szerző készülő, Mint az apostolok című kötetéből).

Next

/
Thumbnails
Contents