Heves Megyei Hírlap, 1990. december (1. évfolyam, 205-228. szám)
1990-12-05 / 208. szám
4 HORIZONT HÍRLAP, 1990. december 5., szerda Van remény „Hím”-es Toronyné Egy művészi telvtOfla^la^tm • • Megdöbbentő látomás a képernyőn. Idős asszony. Nyugdíjas. A hónap húszadikája körül elfogy a nyugdíj. „És akkor nézzük a vakablakot!” Számtalan bajunk között a kormány azon töpreng, hogy lehet 250 milliárd költségvetési hiányt lefaragni 100 milliárdra, hogy megkapjuk a nyugati anyagi támogatást. Fejünk felett a devalváció. Nincs olajunk. Kevés a villanyáramunk. Van-e remény? — kérdezzük. Igen, van reményünk, mert vannak erkölcsi tartalékaink. Ezt fejezi ki a jelen időszak, az Advent. Az egyház nemcsak megjátssza a várakozást. Nemcsak olvastatja az égre nyilalló szövegeket: Bárcsak szétszakítanád az eget, és leszállnál... Jöjj el, jöjj el, Emmánuel, oldozd fel fogoly népedet... Advent az állandó reményt fejezi ki. „Vigasztaljátok meg népemet, vigasztaljátok meg. Szóljatok Jeruzsálem szívéhez, és kiáltsátok oda neki: véget ért szolgaságának ideje, bocsánatot nyert a gonoszsága... Készítsetek utat a pusztában az Úrnak, egyengessétek Istenünk ösvényét a sivatagon át.” (íz. 40.) Van reményünk, mert túléltük a szatmári békét. Túléltük 1848 és 1956 megtorlásait. Az a szellemi tartalék, amely aktivizálódott ezekben a vészterhes időkben, képes volt felemelni és újra éltetni bennünket. Isten megvigasztalt ebben az évben. Még nem érzékeljük, de már tudjuk, hogy erre az évre is vonatkoznak Petőfi prófétai szavai: „Magyar történet múzsája, vésd fel ezt,a nagy napot!” Vele mondhatjuk: Magyar történet múzsája, vésd fel ezt a nagy évet! Az Advent örök reménységre hív. A magyar Advent így szól szívünkhöz a Szózat fennkölt hangjain: „És annyi balszerencse közt, / Oly sok viszály után, / Megfogyva bár, de törve nem, / Él nemzet e hazán.” Ez az év a magyar jövő Ad- ventje. Az 1990. évi IV. törvény a magyar törvényalkotás remeke a vallás és lelkiismeret szabadságáról, amelyben a Parlament felcsillantotta az emberi jogokban érvényesülő emberi méltóságot. Február 9-én a magyar állam ország-világra szóló ünnepségen rehabilitálta Mindszenty herceg- prímást, a magyar nemzeti lelkiismeret megtestesítőjét. Március 25-én az urnák elé járult az ország, hogy szabadon, befolyástól mentesen kifejezze akaratát. Október 23-án már ünnepelhette szabadsága kibomlásának emléknapját. Hazánk ma az Európa Tanács tagja. Nem küzdünk magányosan a megsemmisülés ellen (Szécsi Margit). Ha ezekre a tényekre gondolunk, bizonyosak vagyunk abban, hogy van remény. Néha mégis felsóhajtunk Arany Jánossal: „Sors! óraműved oly irtóztató.” Mégse vegye el reményünket az ifjak és öregek panasza. Hallgassunk Vörös- martyra: „Mégjőni kell, még jőni fog / Egy jobb kor, mely után / Buzgó imádság epedez / Százezrek ajakán.” Legfontosabb tartalékunk az értelmes ifjúság. A közelmúltban járt e sorok írója egy iskolában, 16 éves fiatalok között. Megható volt, milyen értelmesen és figyelmesen hallgatták az emberies szavakat — két órán át egyfolytában. Nem az okozott örömet, hogy évtizedek múltán ismét katedrán ülhettem, hanem hogy a fiatalok úgy fogadták mondataimat, mint a száraz föld a vizet. Van tehát egy tehetséges, érdeklődő ifjúságunk, amely várja, hogy valaki jóra vezesse és megértse. Ők a nemzet szellemi tartaléka. A magyar Advent ingyenebéd a rászorulóknak, fedél a hajléktalanoknak, nyugdíjemelés az időseknek. Nem új ez, hiszen már az Ószövetségben ezt olvassuk: „Ha testvéred elszegényedik és vagyonilag meginog, s felsegíted, mint jövevényt vagy idegent, s így eléldegél melletted, ne végy tőle kamatot, vagy többet, mint adtál: féld Istenedet, hogy megélhessen melletted testvéred. (Kiv. 25,35.) Erkölcsi tartalékunk az emberszeretet. „Vegyétek tehát magatokra... az irgalom indulatát, a jóságot, az alázatosságot, a szelídséget és a béketűrést” (Kol. 3, 12.). Magyar Adventünk kincse az önzetlen munka a hazáért, a nemzetért és a közjaváért. Egyik volt professzorom mondotta rólunk: szónokló nemzet vagyunk. Jobb lett volna, ha azt mondja: munkás, önzetlen nemzet vagyunk. Arany így utalt erre: „Óh, értsd meg a szót, és hiú dagályon / Olcsó malaszttá szent imád ne váljon!” Az írás is megértésről és aktív együttműködésről beszél: „Figyeljünk egymásra, hogy szeretetre és jó cselekedetekre buzduljunk.” (Zsid. 10, 24.). Korunk asszociál Augustus császár, a Pax Romana korára. Bezárták Ianus kapuját, a nagy birodalom területén nem volt háború. A közelmúltbeli párizsi értekezlet döntései megállapították, hogy Európa államai békében és barátságban élnek egymással. Földrészünkön nincs háború! (Reméljük, a Közel-Keleten sem lesz!) Adventunk csendes várakozás az Úr érkezésére, akit Ady így várt: „Mikor elhagytak, / Mikor a lelkem roskadozva vittem, / Csöndesen és váratlanul / Átölelt az Isten.” Állandó Adventben élünk, várakozunk, reménykedünk abban, hogy közénk jön a „Csodálatos, Tanácsadó, Érős, Isten, Örök Atya, Béke Fejedelme.” Miklós Béla Eörsi István darabja, a Sírkő és kakaó lényegében egy színészre épül, akinek alakításán, játékának minőségén áll vagy bukik a szatirikus színmű. Az öreg matróna szerepére a színház — kitűnő érzékkel — M. Horváth Józsefet választotta, aki magasabb mércével mérve is bravúros teljesítményt nyújt a jól megkomponált „farce”-ban. A művész Toronyné figuráját apró mozzanatokkal építi fel, finoman kerülve a harsány túlzásokat, amelyek pedig ott ingerkednek a szerepben. Ajómódban élő vénasszony az életet az utolsó cseppig ki akarja élvezni, ezért bérlőket tart, akikkel örökös, ádáz macska-egér harcot játszik. Igen, játszik, mert számára az élet csupán egy nagy, szórakoztató burleszk. M. Horváth József ebben a játékban pazar: hol kéjes-bájos, szeretni való matróna, hol kegyetlen és vad Toronyné, ahogy a játék a játékban megkívánja. Szerepformálásában külső és belső eszközöket egyaránt felhasznál. Többször ül a tükör előtt, szakértő kézzel, csábos fintorral rakja arcára a drága sminket, kacér önteltséggel próbálgatja míves parókáját, kéjes élvezettel tornáztatja puffadt testét, önelégült rátartisággal gurigázza magát tolószékében, selymes, hízelgő modorát vitriolos ordíto- zással fűszerezi. Külön kell szólni a dalbetétek megformázásáról. M. Horváth József eljátssza a „songokat”. Arcizmainak sejtelmes rándítá- saival, a nézővel összekacsintó hunyorításaival sajátos életet visz a dalokba. Leheli a szöveget, kifacsarja magából a melódiát, karakíroz, pompázik, tetszeleg. A sok művészi fogásból, játékos elemből felépített Toronyné egy sajátságos kor- és kórjelen- ség, aki nap mint nap kihívja a sorsot maga ellen, egyúttal kívánja, élvezi a veszélyt, hiszen az ellene tervezett suta merényletek sora teszi számára az életet „széppé”, hangulatossá, varázslatossá. M. Horváth József önfeledt komédiázó kedvvel belemegy minden játékba, valójában — amint a darab sugallja — ő maga inspirálja azokat. A házi tévékészüléken előre értesülvén mindenről, ravasz ötlettel, kéjes-kegyetlen biztonsággal készül az újabb fergeteges mutatványaira. Magabiztos rutinnal, élvezkedő kajánsággal issza asztal alá meggyötört bérlőit, máskor morbid haláljelenettel rémiszti-örven- dezteti meg őket. De remek az is, ahogy a pitiáner postást az ujja köré csavarja, majd a lebuktatott kisszerű figurát, s annak együgyű feleségét további játékainak tárgyává teszi. Öntetszelgő játékába mindenkit belekényszent. Mindannyian csak általa, s vele létezhetnek. Egész élete egy nagy, bizarr játék, amelyet alkalom kívánta változatos eszközökkel tart örökös mozgásban. Fiatalos hévvel szárnyal, ha érdeke úgy kívánja, de egy pillanat alatt átváltozik őrült, férfias fenevaddá, ha játékát valaki is veszélyeztetni meri. M. Horváth József Toronynéja precíz munka, kiérlelt művészi teljesítmény. Köztudott, hogy a drámai műnek két élete van: könyvi és színpadi. Az utóbbi felfokozhatja, felfényesítheti a drámát, s olyan apróbb, de nem lényegtelen részleteket is felszínre hozhat, amelyek a sorok között — olvasva — elveszhetnek. M. Horváth József hím-es, míves alakítása, amely egy művészi telitalálat is, a mondottak nagyszerű példája. Hekli József Bővülőben a falusi turizmus Mar több mint 200 ágyas szállással várja a vendégeket a falusi és tanyasi magánvállalkozók országos hálózata, amelyet a Magyar Falusi Vendégfogadók Szövetsége koordinál — jelentette be Csáki Csaba, a szövetség elnöke a balatonaligai második országos fórumukon. A közölt adat, mint rámutatott, gyorsan két-háromszorosára is nőhet, hiszen az érdeklődés rendkívüli. Több mint 4500 levelet őriz a szövetség irodája, ezekben ezer magyar településről érdeklődnek, miként rendezkedhetnének be a falusi vendéglátásra. Arra vonatkozóan, hogy milyen jövedelemmel jár a falusi ve- déglátás, Csáki Csaba közölte: osztrák számítások szerint egy vendégágy annyit hoz, mint egy jól tejelő tehén. Kedvező vállalkozás a falusi, tanyai vendéglátás azért is, mert 10 ágyig adómentes. Megjelent a Falusi Vendégfogadók Szövetsége első katalógusa, több mint 400 vidéki családi ház fényképével és a szolgáltatások részletes leírásával. Már készül a második katalógus is, mely további 110 címet tartalmaz. Várhatóan egymást követik majd ezek a tájékoztató füzetek, hiszen az első tapasztalatok szerint az önkormányzatok körében is rendkívül nagy az érdeklődés a falusi turizmus iránt. Úgy vélik ugyanis, hogy segítségével megállítható az egyes falvak elnéptelenedése, családok elszegényedése. Fotóremekek A második nemzetközi divatfotó-fesztivált és -kiállítást rendezték meg Budapesten az elmúlt hét végén, a Néprajzi Múzeumban. Ä háromnapos rendezvénysorozatot Jack Lang francia kulturális miniszter nyitotta meg. A fesztiválra több mint háromszáz vendég érkezett a világ neves magazinjaitól, újságjaitól, illetve a híres fotócégektől. Á kiállítás mellett a fotó- riporterek szakmai előadásokat is tartottak a divatfotózásról. A gazdag program a megnyitót követő napon gálaesttel folytatódott, ahol átadták a Pillantások, a Kodak- és a Vogue-dijat. A kiállított anyagból és bemutatóból adnak ízelítőt Szántó György felvételei. Kínai útinapló (II./1.) Szibériánál jobbra, a falon túl Kis ország vagyunk. Szegény ország. Mégis, talán nincs olyan zuga a Földnek, ahol ne találnánk egy kevés pénzű, elszántan világnéző hazánkfiát. Mesélték, hogy egy kint dolgozó magyar a szovjet — mongol határ közelében vett fel kocsijába két stoppos pesti diákot. Hiába, kicsi a világ. Némi trükkel, a lehetséges kedvezmények kihasználásával és kis merészséggel egészen olcsón ki lehet jutni a mégoly távoli Kínába is. Természetesen nem luxuskörülmények között. Vállalni kell az ázsiai személyvonatok forró zsúfoltságát, az öntudatos „sínbohócok” packázásait és a közel tíznapos vasúti zötykö- lődést Pekingig. Mindezeket, azt hiszem, kárpótolja egy, a Kárpátok hegyeiben rohanó kis patak — melyet Tiszának hívnak — és nagy testvérének, a széles Volgának a látványa, majd pedig a szibériai taj- ga mocsaras nyírfaerdeinek egyhangú nagyszerűsége. Sosem felejtjük el a Bajkál-tó hideg vizében fogvacogva megtartott kihagyhatatlan mosakodást, a vonattal versenyző mongol pásztorok eszeveszett vágtáit, és az egyre keskenyebb szemű emberek vidám integetését. A hosszú, de szervezetlen utazásokon mindig nagyon jól jön néhány helyi polgárral kötött barátság. Ez különösen így van Kínában, ahol egy német nyelvtudással bíró fiatal kínai házaspár barátsága és egy magyarul is beszélő, aranyos professzornő ismerete megfizethetetlen kincs; mert bár az utcán a segítőkész kínaiak mindent elkövetnek, hogy megértessék magukat velünk, és segítsenek útbaigazítani minket, azt azonban nem tudják megérteni, hogy a kínai szavak lassú, tagolt elmondása, vagy a mondanivalójuk írásjegyekkel való leírása után miért értetlenkedünk még mindig. De sebaj, türelmük az van, elölről kezdik a magyarázkodást, s közben egyre nő a tömeg körülöttünk. Mindenki segíteni akar, mindenkinek újabb mondanivalója van. Mi pedig csak állunk a tömeg közepén, tisztelettudóan mosolygunk az aktuális beszélőre, hallgatjuk csilingelő, dallamos nyelvüket, próbáljuk megfejteni a legegyszerűbb, mutogatós világnyelven kommunikáló pantomimezőket. Valahogy mindig az volt az érzésünk, hogy ezek a kis, keskeny szemű emberek örökké viccelődő nagy gyerekek, akik nem akarnak nagy dolgokat, nem hajlandók a pénz után futkosni, ha az a délutáni alvások és az esti nagy go-partik rovására megy. Magyar ember szemének csodálatos a pekingi utca pezsgése. A biciklisek hada vakmerőén manőverezik: az utakon a kevés, ámde japán márkákkal hivalkodó gépjárművek dudáinak hangja a rendőrök füttyeivel és az árusok hangos kiabálásával keveredik. A hűvösben emberek szundítanak a házuk elé kifeszített függőágyban, vagy a járdát söp- rik, locsolják, hogy elviselhetőbbé tegyék a fülledt, párás pekingi kánikulát, mások önfeledten majszolják a legfőbb népi eledelt, a hagymás rizst. Különös érzésekkel lépünk a tavalyi vérengzések színhelyére, az Európában hírhedtté vált Tie- nanmen térre, ahol Mao Ce-tung nagyméretű portréja fogad. A tavalyi tüzek nyomait még ma is látni a kövezeten, és az oszlopokon megbúvó kamerák egész biztos nem díszekként funkcionálnak, s ki tudja miért, reggelente a katonák százai éppen ezen a téren tartják rendszeres reggeli tornájukat. A hatalom óvatos, fél. A lázadó értelmiség is fél, szövetségeseket keres. Ám a népet nem érdekli a politika, ők csak élni akarnak: egyszerűen, nyugodtan, kínaian. (Folytatjuk) Gáspár Attila
