Heves Megyei Hírlap, 1990. december (1. évfolyam, 205-228. szám)

1990-12-01 / 205. szám

4. SZEMTŐL SZEMBE 1990. december 1., szombat Ütelválás — vagy kitérő? Szakítás a Mátraaljai Szénbányák szakszervezetében Kettészakadt a szénbányá­szok oly erősnek tartott megyei szakszervezete is, szőkébb ha­zánk legnagyobb vállalatának mozgalmában néhány hónap óta indulatok feszülnek egymásnak, s már a gyűlölködés, a harag sem éppen ismeretlen. Szerkesztősé­günkbe is eljutott a Mátraaljai Szénbányák Szakszervezeti Bi­zottságának röplapja, amely hí­rül adja a történteket, állásfogla­lásra szólítja a dolgozókat, s tá­mogatásukat remélve kéri véle­ményünket az ügyben. (Fotó: Szántó György) tagja — kitér az újságíró kérdései elöl. Kármán Csaba vszb-titkár — akinek neve többször is előkerült a beszélgetések során — megle­hetősen jelentéktelennek tartja a „vérveszteséget”, amit á szakítás okozott. Nyugdíjasaikkal együtt még mindig nyolcezres a taglét­számuk — Hangsúlyozza —, s bí­zik abban, hogy nem csupán a megszokás tartja együtt szaktár­sait. Váltig állítja, hogy szakszerve­zetük változó alapállása, növek­vő, nagyobb bátorsága, határo­zottabb szókimondása nem tet­szik a gazdasági vezetőknek. Fáj nekik a bírálat, amit a mozga­lomtól kapnak — vallja —, mind­járt érzékenyebbek, ha a tisztség- viselők nem bólogatnak. Márpe­dig ez egyre inkább így van, s lesz — mondja —, mind gyakrabban kimondják a „nem”-et, ha szük­ségét látják. — Kell a másság a szakszerve­zeti mozgalomban is — folytatja. A változásokhoz tartozik, hogy akár a Mátraaljai Szénbányák­nál új szakszervezet is alakuljon. Ám elbizonytalanít bennünket is, ha ez nem alulról történő épít­kezéssel jön létre, hanem vezetők állnak a kezdeményezés mögött. Jobban örülnénk, ha eszünkbe sem jutna, hogy esetleg elsősor­ban munkáltatói érdekeket kép­viselhet maid, s nem legfőkép­pen a munkavállalókért dolgo­zik. Ennek ellenére keressük a kapcsolatokat a függetlenekkel, hiszen végeredményben közös a vállalatunk, a sorsunk. Szeret­nénk, ha a másik csapat is kellő­en érzékelné gazdasági, műszaki gondjainkat, soraikban vala­mennyi vezető a beosztottjaival, velünk együtt azon lenne, hogy mielőbb megszűnjenek immár igen tetemes veszteségeink... Ami pedig választottjaink legiti­mitását illeti... Nos, annyit szól­hatok erről: tavaly már igazán új szellemű tisztújításon voksolha­tott a tagság. Nem hiányzott hoz­zá a többes jelölés, ki-ki arra sza­vazhatott, akire akart. S kijelent­hetem, hogy kellően dolgoznak is, akik bizalmat kaptak. Igaz, a titkáraink — vezérigazgatói bele­egyezéssel — osztályvezetői fi­zetségért végzik a munkájukat, de hat ezt másképpen nem is le­het. Jobb lenne persze, ha a pénzt a munkáltató helyett a szakszervezettől kaphatnák, de erre sajnos — belátható időn be­lül — még nincs lehetőség. Valódi szakítás ez, vagy mind­össze divatos torzsalkodás? Vég­leg szétválnak-e a szakszervezeti utak a Mátraaljai Szénbányák­nál, vagy csak kisebb kitérőről van szó, amely végül is egy egész­séges megújulási folyamatban egyesül ismét, okos, közös céllal, a munkavállalók igazi érdeké­ben, a vállalat boldogulására? Egyelőre inkább találgatni le­het. Egyedül az bizonyos, hogy a legkisebb oktalan civakodas, széthúzás, a jó szándékú, őszinte, jogos kritika mindennemű eluta­sítása csak tovább súlyosbítja a bányavállalat amúgy is roppant nehéz helyzetét. Erre pedig alig­ha van most szükség... Gyóni Gyula Petőfibánya a válás gyújtó­pontja, kirobbantója. A mar em­lített — itteni — Bányagépészeti üzem szb-titkára, Udvari Gábor a nyári bérfejlesztéstől eredezteti a fiatal szervezkedést. — Szerénynek tartottuk a fizi­kai állomány fizetését, azt szeret­tük volna, ha az emeléssel a ter­vezettnél valamicskével jobban tompulnak a különbségek a munkások és az alkalmazottak között. Mert bizonyos, hogy a megkezdődött, s mind érezhe­tőbb elvándorlási folyamatnak köze van a melós 5,1 — 7,8 ezer forintos és a számviteli dolgozó 7,3 ezer, meg a műszaki állo­mányba tartozók 13,2 ezer, vagy az igazgatóságon foglalkoztatot­tak átlagosan havi 11,9 ezres ke­reseti ellentétéhez. Szándékunk­nak úgyszólván a puszta hírére „tüzet fújtak” ránk az irodákból, yekezetünket annyira ellenez- hogy végül is sikerült csak­nem az eredeti, a nekünk nem tet­sző programot megvalósítani... Meglepő, hogy elfogadta ezt az is, akiért voltaképpen harcol­tunk. Mert nem csupán irodisták fordítottak nekünk hátat. S ha rájuk gondolunk, csakis arra kö­vetkeztethetünk, hogy aligha­nem megfélemlítették őket elöl­járóik. Kérdés, hogy ilyenfor­mán valóban annyival jobban érezhetik magukat abban a má­sik szakszervezetben...? Az szb-titkár szobájától né­hány ajtónyira találom a gazda­sági igazgatóhelyettest, Kánya Lajost. — Nézze, a régi szakszervezet tulajdonképpen egy átmentett csoport irányítása alatt áll — mondja. — Aktivistáik, tisztség- viselőik valósággal betolakodtak pozícióikba, van, aki már a ne­gyedik ciklusban „fut.” Én is meguntam demagóg beszédei­ket, s a legkevésbé sem szívlelem egyenlősdi szemléletüket. Hatá­rozottan kétségbevonom az szb legitimitását, Kármán Csaba vállalati titkárra — egyoldalúsá­ga miatt — külön is neheztelek többedmagammal... Nem tu­dom, hogy amit mi alakítottunk, jobb lesz-e az eddiginél, de min­denesetre bízom benne. Egy emelettel lejjebb, az iro­daház földszintjén, könyvelők között találom Dorner Gábor­Fejtörést okoz a munkásoknak: merre tovább? nét, a Mátraaljai Szénbányák Független Demokratikus Szak- szervezetének helyi közös képvi­selőjét. Talpraesett fiatalasszony, korábban főbizalmi-helyettes volt „amazoknál”. Több nem le­hetett, mert ennél magasabb funkciókba — magyarázza — már csakis férfiak kerülhettek. A helyi testületi ülésen jelentette be annak idején a szakítást, s meg­győződése, hogy jól cselekedtek, helyes irányban haladnak. Öt­venhármán tartoznak az alapí­tók közé, de számuk ma már nyolcvan körüli. — Mit írtak a zászlajukra? — tudakolom mozgalmuk célját. — Szakszervezetünk arra tö­rekszik, hogy minden dolgozó­nak biztosítva legyen a képzett­ségének megfelelő munkahely, teljesítményehez igazodjék a bérrendszer, megvalósuljon az egységes hűségjutalom-százalék — sorolja a közös képviselő. — A közvetlen munkahelyi vezető ki­nevezése előtt kérjék mindig az érintett dolgozók véleményét is, s távolabbi elképzelésünkként valóra váljék a 30 napos általá­nos fizetett szabadság, s a 36 órás munkahét. A tervekről a kazánházban is tudnak. Ács András: — Tizennégy esztendeig vol­tam szb-tag, igazán módomban állt, hogy meggyőződjem arról, mire képes a hagyományos szak- szervezet. Lehet, hogy az újabb, a mi mostanink — ahová egyéb­ként senki nem kényszerített bennünket, tizenhármunk közül csak hatan tartozunk oda — sem tud majd többet elérni. Ám eb­ben a mai, drága világban bizony már az eddiginél alacsonyabb tagdíj sem éppen kevés. S tetszik, hogy aki az élünkre állt, fizetség nélkül vállalta a megbízást, mint a valamikoriak. A villamosműhelyből Papp Lászlócsoportvezeto így folytat­ja: — 1958-tól vagyok szakszer­vezeti tag, sok gonddal-bajjal ta­lálkoztam, amin a mozgalom nem segített. A munkahelyi kilé­pőtől az szb legfeljebb azt kér­dezte, hogy miért távozik. Ha a pénz körül valami hibádzott, in­kább csak magunknak kellett tal­álnunk az igazunkért. A függet- enített titkárok a magas fizeté­sükért, jövedelmükért inkább a háttérben maradtak, s ha a segé­lyek meg az üdülőjegyek gazdák­ra találtak, azt hitték, hogy min­den rendben van. Pedig olyan is előfordult, hogy például a kom­munista műszakok bevétele nem oda került, ahová meghirdették, vagy például — hadd említsek mast is — időközben az illet­ményszén a hazaszállítással töb­be lett, mintha a közelebbi Tü- zép-telepen vettük volna meg. Aztán — soroljam még? —, mi­közben a vállalaton belül folyik a garasoskodás, idegen cégeket juttatunk olyan bevételekhez, amelyeket minden további nél­kül mi is megtarthatnánk. Ele­mezte, hogy miért nem áll erő­sebben a labán, miért nem ver­senyképesebb a Mátraaljai Szén­bányák, s tett is érte amúgy isten­igazából egyszer is a régi szak- szervezet? Ne csodálkozzék hát senki, ha otthagytuk. Ha most minden termelésirányítónk más­hová „igazolt”... Visontán, a régi szakszervezet által igencsak kifogásolt, ma is tévesnek ítélt gyöngyösi intézke­déssel szétdarabolt Thorez egyik s másik üzemében is csak nehá- nyan csatlakoztak a kiváltakhoz. A „gépesek” 1403 dolgozójából mindössze 43 nem szerepel a tagnyilvántartásban, míg a bá­nyászoknál 97 százalékos a szer­vezettség — mondja a két szb-tit- kár, Lőrincz Miklós és Tamás István. S a „névsorból” kimaradtak — a kilépettek — egyike, Fazekas Miklós, a bányaüzem igazgatója is esküszik arra, hogy véletlenül sem őrről szb-titkarára, csak Kármán Csabával, a szakszerve­zet vállalati titkárával mérgese­dett el — már hosszú ideje tartó folyamatban — az ellentete. To­vábbra is elfogadja a megszokott mozgalmat, biztosítja tisztségvi­selőinek, testületéinek a műkö­dési feltételeket, s partner kíván maradni tevékenységükhöz. Tá­vozásával nem nehezíteni, ha­nem inkább könnyíteni kívánta ezt a munkát. Sportszerűbb, ha nem együvé tartozók vitatkoz­nak ellentétes érdekekről. Ami ellen — gondolja — senkinek sem lehet különösebb kifogása. Gyöngyösön, a vállalati köz­pontban Mészáros István műsza­ki vezérigazgató-helyettes — szintén a független szakszervezet Sziki Károly novemberi jelentése Erdélyből: A kirakatperek idejét éljük Félkész, félig befejezett álla­potok mindenfelé. Csupasz tar­tóelemek várnak az újabb jel­mondatokra. Mi történik, törté- nik-e valami Romániában? A november eleji napokban több jelentős személyiségnek tettem fel a kérdést, véleményüket gyűj­töttem most egybe. Király László költő, Kolozs­vár. — A zűrzavar nem csökkent. Elképzelés nélküli kavargás van: taktikát látok, stratégiát nem. A pillanatnyi harcokon, a sajtóbéli revolverezéseken kívül nem ér­zékelek mást, nincs nagyvonalú politizálás, anélkül pedig orszá­got építeni nem lehet. Mindez vonatkozik az RMDSZ-re is. Bi­zánci elképzelésű államháztartás ez, s bár előfordulhat, hogy egy lezserebb, jobb demokrácia ala­kuljon ki, én mégis szkeptikus vagyok, és nem bízom benne. Hogy esélyünk se legyen Pakot Fülöp újságíró, Maros- vásárhely: — A román vezetés mindent megtesz, hogy esélyünk se le­gyen békében élni. A történelem során mindig jól bevált fogással élnek: a gazdasági csődről elte­relni a figyelmet, minden bajért a kisebbséget okolni. Petre Roman például politikai propagandát farigcsál abból, hogy állítólag há­rom csíkszentdomonkosi részeg verekedett a vasútállomáson. A tévé képernyőjén fő műsoridő­ben beszélt erről, mint naciona­lista megnyilvánulásról. Gör- gényszentimrén meg egy „nem­zeti hős” iddogál esténként a kocsmában. Köréje gyűlnek a le­gények, és hallgatják minden szavát, mert a bátor egy suhintás­sal kiütötte a magyar író szemét. Neve Mitu Baloaga. — Eljött a kirakatperek ideje is, Sütő Andrást, Király Károlyt, Tőkés Lászlót már hazaárulóvá bélyegezték, csak kitoloncolá­suk formáján dolgozik a Vatra. Hiányoznak a házi szekusok Smaranda Enache, a maros­vásárhelyi bábszínház vezetője: — A választásokon aljas rága­lommal kibuktattak. Azt terjesz­tették, hogy ifjú aktivistaként a szeku besúgója voltam. Erre az együgyűségre a mai napig nem válaszoltam, méltatlan lenne hozzám, ha ezt tenném. A Ro­mania Mare hasábjain az is meg­jelent, hogy hazaáruló vagyok, mert a féljem magyar. E lapokat azok tartják kézben, akik a múlt rezsim alatt gazdagodtak meg, s most elfojtott, beteges vágyaikat élik ki. Az elmúlt évek rettenetes ter­rorjában mégis volt némi bizton­ságérzete az embernek. Ki-ki megtalálta a maga szekusát, aki­hez útlevél, orvosság, élelem ügyében fordulhatott. Az a hiva­tali ember méltóztatott elintézni, amit kértek tőle, s az állampol­gárnak sikerélménye lehetett. Most megbolydult ez a „rend”. — Erdély gondját-baját so­sem fogják megérteni Bukarest­ben. Ez egy specifikus része az országnak, bár inkább hasonlít Romániához, mint Magyaror­szághoz. Nagy veszteség, hogy a szászokat felvásárolták: eltűnt a hokedli harmadik lába, az egyensúly ezért billenhetett meg. Nyugat ezzel újabb merényletet követett el Erdély ellen. Ti azt mondjátok, hogy ez a terület mindig is magyar föld volt, de ez az állítás nem fedi a valóságot, mert a XII. századtól kezdve itt élnek a románok is. Éppen a ma­gyarok telepítették ide őket, er­ről mi nem tehetünk. Most már egymással kell élnünk, ne csinál­janak Európából gettókat! Nem az kellene legyen a kérdés, hogy Ákosfalvát két nyelven írják-e ki, hanem hogy minden település kapja meg az autonómiát. — Az RMDSZ itt, Maros me­gyében nem tudott élni a lehető­ségeivel. Talán azért, mert a ve­zetőségben sok a régi káder? A szövetség már a választásoknál is műkedvelő volt: amikor embere­it szépen kilökte a Vatra, ő adós maradt a válasszal. Először az együttélés szabályait kellene megalkotni, s második lépcső le­gyen a történelem megírása. Csárdás — román zászlókon? Romania Mare (október 26.): Doina Cornea vissza akarja ját­szani Erdélyt a magyaroknak? „Doina Cornea egész Európát telekürtölte azzal, hogy a romá­nok vadak, nincs kultúrájuk, nem tudnak magyarul. Sikerült neki és kedves lányának befolyá­solni a mi francia-latin testvére­inket. Azt bizonygatta nékik, hogy az ázsiai pusztából jött ma­gyarok kulturáltak. Maga nagyon rossz tanárnő! Megint vissza akarja játszani a magyarocskák kezére Erdélyt? Azoknak a kezére, akik a világ civilizációjának csak a csárdást, a tokaji bort és a magyar kurvákat adták. Úgy hallom, hogy Comea asszony Báthory Erzsébetnek és Bastának unokahúga. Ha figyel­mesen olvasná Eminescut, meg­tudná, hogy az osztrák-magya­rok hány ortodox papot öltek meg és hány templomot gyújtot­tak fel. Az ilyenhői, Drága Ma­dame, nem kérünk. A román mindig is egységes nép volt, nyi­tott a civilizációra. Szerény, szép, és olyan jó, mint a lágy kenyér. Nem szakíthat le semmit tes­tünkből, Drága Madame, hogy odaadja ezeknek a pusztai rab­lóknak. És ezt kell mondanom Tőkés László papnak is, aki az antiromán terrorakciókat szer­vezi Erdélyben. Azt tanácsolom, hagyják bé­kén ezt a jámbor román népet, amely nem nyelvi nyomoron- cokból és kisebbségekből áll. Amit az egyetemekkel akarnak a maga magyaljai, ezek a fogyaté­kos gyűlölködők, az merénylet a román nép ellen. Világ nagyságú tolvajlás. A magyar nem világ­nyelv. Aki magyarul akar tanul­ni, menjen Budapestre. A ki­sebbségijog nem azt jelenti, hogy a maga magyarocskái csárdást táncoljanak román zászlókon. Itt ez a kisebbség vadállati politikát űz, egy tatárterrort. Drága Madame Cornea, én többé már nem viccelek!” Sütő, a Sólyomszem Romanie Maré ^november 2.): Sütő András, a Solyomszem „Az osztrák-magyar Martos Péter a Die Pressé-hen inteijút kért Sütő Andrástól, a Sólyom­szemtől, amiben ő azt állítja, hogy a Vatra az oka a barbariz­musnak, és hogy a Romanie Ma­re fasiszta lap. És még vannak, akik szolidárisak ezzel a magyar­sággal! Vajon miről álmodik ez a TRÓJAI FALÓ? Románia meg- becstelenítéséről! Mi megértjük, hogy a hazátlan bozgornak (az újságíró és drá­maíró kémnek) nagyon hiányzik az Osztrák-Magyar Monarchia. Nosztalgiájuk van. Hazudnak, mint valami utolsó banditák. Nem értjük viszont, hogy a ro­mán hatóságok miért tűrik el ezeket a súlyos tetteket.”

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents