Heves Megyei Hírlap, 1990. november (1. évfolyam, 179-204. szám)
1990-11-10 / 187. szám
8. HÉTVÉGI MAGAZIN HÍRLAP, 1990. november 10., szombat A hatvani költo-organizátor: Moldvay Győzd „Bár zord a harc...” Küzdelem a magyar iskolákért Kolozsváron A kolozsvári belvárosi református templom és az egykori református kollégium régi épülete Moldvay Győző sokoldalú, színes egyéniség: költő, író, újságíró, szerkesztő, műpártoló, az 1971-ben általa alapított Hatvani Galéria igazgatója, az 1986- ban újraindított magánkiadású Délsziget című helytörténeti és művészeti folyóirat főszerkesztője. Igazi lételeme az organizá- torszerep. Szerkesztője volt Hódmezővásárhelyen a Délsziget című irodalmi kiskönyvsorozatnak. 1955/56-ban ugyanitt a Vásárhelyi Szót szerkesztette. 1963- ban újjáalapítja a mindmáig prosperáló Matyóföldet. Eredményekben és kudarcokban, folytonos újrakezdésekben bővelkedő utat járt be. Két színház körül is bábáskodott, presszópódiumot szervezett, hogy aztán a Hatvani Galéria és a Hatvani Nyári Színház igazgatójaként országos hírű tárlatok, rendezvények, színházi előadások egész sorát hozza létre. Kenyérkereső hivatását tekintve a Heves Megyei Népújság főmunkatársa, hatvani szerkesztőségének vezetője volt hosszú időn át, nyugdíjasként is gyakori szerzője a jogutód megyei lapnak. Két verskötet szerzője: a fiatalkori Magam körül után Perben címen 1977-ben adott ki verseskönyvet. Eroica címen jelentette meg Kohán Györgyről szóló könyvét, amelyről ezt írja: „Még azon a havas télen papírra vetettem, amikor végső búcsút vettünk a művésztől a gyulai görög sírkertben.” Célkitűzése: Kohán alakjának, emberi, művészi példájának a megidézése a szembesülés erkölcsével. Kohán örökségének utóélete a benne bízókat igazolta. Moldvay Győző eszmélkedő iljúként szerette meg alföldi szülővárosának szellemi örökségét, amelyet a századelőn Tornyai, Medgyessy, Koszta, Rudnay, Pásztor, Endre Béla alapozott meg. A ’30-as években azonban már az irodalom veszi át Hódmezővásárhelyen a fő szólamot. Elidőz itt József Attila, megfordult ebben az alföldi városban Juhász Gyula, Féja Géza, Sinka István, Móricz Zsigmond és Németh László, aki 1945 után óraadó gimnáziumi tanárként éveket tölt a városnyi szeretettel körülvett azilumban. 1945 után a Tornyai Társaság idősebb nemzedékéhez fiatal tehetségek csatlakoztak: Moldvay Győző, Vöröss István, Tárkány Szűcs Ernő, Kristó Nagy István, Osváth Béla, Dömötör János, Kurucz D. István, Kohán György. Ennek a szellemi közegnek alakító részese a fiatal Moldvay Győző. A városnak irodalmi folyóirata is van: a Puszták Népe. 1946/47-ben Moldvay mégis — szövetkezve Vöröss István költővel — megindítja a Délszigetet. Céljai közt szerepelt, hogy „szólásra búja Kodolányit, Németh Lászlót, Szabó Lőrincet. ha máshol nem, szólaljanak meg itt, Vásárhelyen.” Kezdeményezéseit helyi és országos fórumok bírálták és méltatták. Jól látta Sar- kadi Imre: a Délsziget „pozitívuma: a közösség vállalása azokkal az írókkal, akik pillanatnyilag kikerültek a magyar irodalmi életből.” Formálói lettek a helyi szellemi életnek, és bekapcsolódtak az ország irodalmi vérkeringésébe. Munkatársnak tudták megnyerni az ekkor Hódmezővásárhelyen élő Németh Lászlót, a fővárosból Szabó Lőrincet, Pécsről Csorba Győzőt, Várkonyi Nándort, Kaposvárról Takáts Gyulát, Gyuláról Simonyi Imrét, a szűkebb pátriából Bibó Lajost, Madácsy Lászlót, Bálint Sándort, Péczely Attilát, Koltay- Kastner Jenőt. Kodolányi Hárfa című elbeszélését és a Vízöntő egyik szemelvényét publikálták. 1947 februárjában 18 verset közölt Szabó Lőrinc Tücsökzenéjéből. Drámát Shakespeare-től — a Vihar két jelenetét Pákozdy Ferenc tolmácsolásában — és Németh Lászlótól közöltek. Idézzük Németh László véleményét: „Vásárhelyre érkezésem heteiben a Mathiasz-panziót fogalmaztam újra, a következő évben az egymással versengő két helyi folyóirat (akkora volt itt a szellemi égés!) két régi témám íratta át és meg: a Puszták Népének a Pusztuló magyarok című vígjátékomat adtam, a Délszigetnek az Erzsébet-napot.” A Délsziget a hódmezővásárhelyi táj szellemi-irodalmi, képzőművészeti hagyományaihoz és nemzeti irodalmunk — az Illyés szerkesztette Magyar Csillag örökségéhez — fontos áramlataihoz kötődött. Helyét a Déli Csillag, Sorsunk, Vándortűz, Puszták Népe stb. sorában kell kijelölni. Nagy érdeme, hogy jelentős írókat tudott munkára ösztönözni, lapjain vonzó hatást biztosító írógárdát tudott felvonultatni, és fiatal tehetségeket segített a pályakezdésben. Már a Délsziget kitekintett a szomszédos országok magyar irodalmára, de ez a szerkesztői szándék csak egy évtizeddel később, 1955/56-ban, a Vásárhelyi Szóban válhatott valóra. Moldvay szerkesztésében ez az irodalmi havilap kistükröt közölt a szlovákiai magyar irodalomról (Egri Viktor, Bábi Tibor, Dénes György, Gyurcsó István), és kitekintést a jugoszláviai magyar irodalomról (Sinkó Ervin, Major Nándor, Laták István). Irodalomtörténeti érvényű kezdeményezés ez, hiszen a magyar irodalom integritásáról csak később indítja el Darvas József a disputát. (A Vásárhelyi Szó szerzői közt találjuk Kassák Lajost, Erdélyi Józsefet, Veres Pétert, Kónya Lajost, Péter Lászlót, stb.). A lapalapító, szerkesztő és szervező Moldvay Győzőt kapcsolatteremtő képessége, orga- nizátori hajlama és költői-írói tehetsége egyaránt segítette sokrétű vállalkozásaiban. Perben című verskötetének alapelve a sine ira et studio. Harag és részrehajlás nélkül élni és alkotni azonban csak ritkán adatott meg neki. A hódmezővásárhelyi irodalmi szervező, Galyasi Miklós emlékét idézve fogalmazza meg: „törpékkel perelni áldozat, / de bocsánatos kötelesség.” Volt benne része akkor is, amikor 1976-ban Gyöngyösön — társaival, köztük a Berze-gimnázium akkori igazgatójával, Fülöp Lajossal együtt — megszervezte az első tudományos Németh László-konferen- ciát. (Anyagát az újraindított Délsziget első számában publikálta.) Költészetének legfőbb forrása Hódmezővásárhely anteuszi talaja, festők, művészek — Németh József, Fejér Csaba, Szalay Ferenc, Csohány Kálmán, Fodor József, Erdős és a Csikósok, Kurucz D. István és mindenekelőtt Kohán György — barátsága. Szülővárosáról írja: „Negyven évem visszajár / fészekhagyó sasmadár, / s ragyog tollán szüntelen / gyémánt nehéz türelem.” Ifjúkori szerkesztői elveit megőrizve, a múzsák testvériségét vallja, és értékszempontúan vállalja. Céljait hűséges sáfárként váltja valóra: értékeket ment, őriz, tudatosít, létrejöttüket segíti elő. Korát megelőzve volt szellemi vállalkozó. Szeretnénk hinni, ha késve is, de eljött az ő ideje. Cs. Varga István Az erdélyi és általában a romániai magyarok immár hetven éve küzdenek nyelvükért, fennmaradásukért. Sokukban tudatosodott — és máig is él — az a gondolat, amelyet gr. Széchenyi István 160 évvel ezelőtt nagy műve, a Hitel bevezetőjében írt: „Az egészséges nemzetiségnek pedig egy fő kísérője a nemzeti nyelv, mert míg ez fennmarad, a nemzet is él.” A nyelvünk megőrzéséért folytatott — mondhatni ádáz — küzdelem szorosan kapcsolódik oktatási intézményeink, iskoláink fenntartásához, a régebben bezártak újranyitásához, a meglévők erősítéséhez. De hogy ez a küzdelem milyen nehéz, azt csupán azok tudják, akik nap mint nap megvívják harcukat iskoláink létéért, működőképességüknek biztosításáért, s akik bizony az állandóan gáncsoskodókkal, a gyűlöletet szítók hangos táborával is szinte permanens küzdelmet folytatnak. Románia ez idő szerint legtöbb magyar lelket számláló városával, Kolozsvárral szándékozom foglalkozni, megjegyezve azonban, hogy a helyzet igen nehéz az ország minden vegyes lakosságú településén, és a felmerülő problémák is — lényegében — ugyanazok, hiszen (engedtessék meg hivatkoznom reá) Euró- a legkeletibb magyar nyelvű özépiskolája, a bukaresti Ady Endre Líceum is immár hetek óta vívja a maga ádáz küzdelmét puszta létéért azok ellen, akik túlzásnak, megengedhetetlennek, luxusnak tartják azt, hogy a több tízezer magyart számláló Bukarestben továbbra is igényt tartanak az imár 175 éve fennálló magyar nyelvű oktatásra. Visszatérve Kolozsvárra, megemlíteném, hogy az itteni több mint százezres magyarság teljes joggal tart igényt iskoláira, azokra elsősorban, amelyek történetét évszázadokkal ezelőtt kezdték írni. Történelmi keretbe helyezve, még a XVI. század közepéről származik az egykori Piarista Gimnázium, s kisebb megszakításokkal, változó elnevezésekkel azóta is fennáll. Patinás múlt övezi az ősi Református Kollégiumot, s a történelmi levegő nem hiányzik az Unitárius Kollégiumból sem! A negyvenes évek elején és még közepe táján is több mint tucatnyi magyar középiskola hívogatta a tanulni vágyó ifjúságot csak Kolozsváron. Az egyházi iskolák államosítását követően, majd az átkozott Cea- usescu-korszakban céltudatos politikát folytattak a magyar iskolák kapuinak bezárásáért, illetve azért, hogy legalábbis vegyes iskolákká varázsolják azokat. így jutottunk el — teljes tehetetlenségben — odáig, hogy a nyolcvanas évek közepére Kolozsváron — amely magyar ajkú lakosságát tekintve vetekszik egy Pécs nagyságú város egész lakosságával — egyetlen tiszta magyar nyelvű iskola sem működött. S hogy mit jelentett a vegyes iskola? Azt — például —, hogy szó sem lehetett magyar igazgatóról (legfeljebb aligazgatóról!), hogy gyűléseken és nyilvánosan tiltották a magyar nyelv használatát, hogy magyarul még faliújságcikket sem lehetett írni, sőt (abszurdum!) még a diktátort sem lehetett e nyelven éltetni! így történt meg azután, hogy a legutoljára egyesített egykori Piarista Gimnáziumban a magyar tanulók számszerűleg döntő többségben voltak, de a magyar nyelvet a tantermeken belülre korlátozták. Hogy ez milyen lelki béklyót jelentett a magyar tanerők és tanulók számára — ezt gondolja át mindenki magában! Ilyen előzmények után érthető, hogy a decemberi fordulat (?) után a magyarság és érdekvédelmi szerve, az RMDSZ, a pillanatnyi kedvező helyzetet kihasználva, azonnal hozzálátott az egykori egyházi magyar iskolák legalább egy részének visszaállításához, természetesen igényelve és elnyerve ehhez az Oktatásügyi Minisztérium kedvező véleményét, jóváhagyását. Kolozsváron ezt a helyzetet kihasználva az első szakaszban három középiskola visszanyeréséért folyt a küzdelem. Az akció egy helyen (az egykori Piarista Gimnáziumban) járt teljes sikerrel, az Unitárius Kollégiumban (jelenleg Brassai Sámuel Líceum) és egy harmadik iskolában, amely az Apáczai Csere János nevét vette fel, még csak részleges eredményeket sikerült elérni, de az iskolavezetőség magyar. Az iskoláink gyors visszaszerzésére irányuló törekvés a szélsőséges román nacionalisták dühödt ellenállásába ütközött. Reánk varrták a szeparatista jelzőt, azzal vádolva a magyarokat, hogy a román tanulókat év közben „dobták ki” „ősi” iskoláikból, pedig a szétszórt román osztályok korszerű, a célnak minden szempontból megfelelő és felszerelt épületet kaptak. Az „iskolacsata” azóta is folyik, mert a Vat- ra Romaneasca szélsőséges nacionalista szervezet, valamint néhány lap, köztük elsősorban a fővárosi Romania Mare, valamint egyes helyi lapok egyetlen alkalmat sem szalasztanak el arra, hogy uszítsanak a magyarok és a magyar iskolák ellen. így azután a mostani tanév kezdetén nem juthatott hozzá ősi épületéhez az egyébként minisztériumi szinten jóváhagyott Református Líceum-Szeminárium, s kénytelen volt egy külnegyedi iskolaépületben „menedékjogot” kérni. S a jövő? Sok függ Románia új Alkotmányától (ha egyáltalán végre kidolgozzák) és az egyházi javak esetleges visszaszolgáltatásától. Kolozsváron ugyanis meglehetősen sok magyar nyelvű egyházi oktatási intézmény működött. S ha ezeket az 1948-ban államosított épületeket visszaszerezhetnék, akkor sok magyar iskola épületgondját megoldhatnák. Mi több: újraalakulhatnának az egykor a felekezetek tulajdonát képező aggmenházak, szeretetházak, egészségügyi intézmények és más létesítmények. Mindez azonban kemény és céltudatos politikai harc útján valósulhat csak meg, hiszen Kolozsváron igen erős a nacionalista erők ellenállása. De harcolni érdemes, és kell is, hiszen itt a „kincses városban” (amely most, sajnos, nagyon szegény) mintegy húszezer magyar ajkú gyermeknek kell biztosítani az anyanyelvű elemi, és lehetőleg a középfokú oktatást is! Ady írta sokat idézett, iskolát visszasíró versében: „Bár zord a harc, megéri a világ...” S ehhez jómagam mit tehetnék hozzá? Most és itt valóban zord a harc, de ezt az iskoláért vívott harcot nem lehet és nem szabad feladni. Okos György „A héja őszi kiáltása” Ez a címe a Nobel-dijas Joszif BrodszkijköMő első olyan verseskötetének, amely szülővárosában, Leningrádban jelent meg. A költőt annak idején megfosztották szovjet állampolgárságától, s ezt nemrég kapta vissza a Szovjetunió elnökének rendeletére. Brodszkij könyvének bemutatása Leningrád kulturális életének nevezetes eseménye volt. A jelenleg az Egyesült Államokban élő szerző beleegyezésével 30 költemény szerepel a kötetben. Ezek a versek — a könyv összeállítóinak véleménye szerint — a modem költészet számára mintául szolgáló alkotások. Talpmasszázs harmadik csengetésre sem jön ki senki. Belülről apró neszek hallatszanak, de a panelházak törvényei szerint a hetedik emeletről is származhatnak a hangok. Még egy csengetés, egy kopogás! — határozom el, mire egy láncnyi szélességre kitárul az ajtó. Farkasszemet nézünk. Kisírt szemű asszony kíváncsiskodik rám, és miközben öklével a köny- nyeit dörzsöli szét az arcán, el- csuklik a hangja: — Köszönöm, hogy jöttél, drága bácsikám! A mellemen érzem finom babaarcát, kócos fejét ölelem, és érzem, hogy a könnyek az arcomat simogatják. Időbe telik, amíg eljutok a fotelig, és alábbhagy a szűnni nem akaró zokogás. — Felteszem a kávét... Tudom, hogy most ez inkább mentség a távozásra, mint tüsténkedő háziasszonyi gondosság, így mindketten időt nyerünk, hogy rendbe hozzuk a gondolatainkat. Jutkának nagybátyja vagyok, az anyjától tudom, hogy baj van náluk, és már a második levelében kéri, hogy látogassak el hozzájuk. Néhány perc múlva egy kicserélt fiatal szépség toppan elém, és ha vörös szemhéja nem árulkodna, esküdnék rá, hogy nem ő nyitott ajtót. A fotel kaijára ül, átöleli a váltamat, és egyenesen az arcomba beszél: — Itt hagyott! — Veszekedtetek? Nyeli a könnyeit, rázza a fejét: — Soha! Egy kofferben vitte el a ruháit, ezer forintot tett a bögre alá, és azóta nem láttam... Egy fekete kandúr dorombol a heverő sarkában, lábait a párna alá dugja. — Tavaly még nem volt macskátok. — Most sincs! Ez a szomszédéké, de amikor nincsenek idehaza, megkérnek, hogy betehes- sék hozzám a Vendelt... A szomszéd szobában felsír a gyerek, anyuka az ujjával int, hogy lábujjhegyen kövessem, és mindketten máris ott állunk a kiságy felett. Csodálom a szőke csöppséget, akinek bájos angyalkaarcára udvariasság nélkül mondhatnám a szokásos szentenciát: olyan szép, mint az anyukája... Sistereg a kávéfőző, a kicsi békésen alszik, zavartalan a beszélgetésünk. Jutka közel állt mindig hozzám, az első csókjáról és az első szerelméről is előbb tudtam, mint az édesanyja. Párnát dob elém, arra ül törökülésben, és ölembe hajtja a fejét. — Szereted? — Nyári zápor! — legyint. Zavaromban a negyedik cukrot is a kávéba ejtem, érzem, hogy még egy buta kérdés, és szétszakadnak a régen összekötött szálak. A macska körmeivel a párna selymét csikarja. Az asz- szony tekintete eléri a szememet, a tenyeremet a kezei közé szorítja, mondanivalójának nekifeszíti minden erejét, pongyoláján szétpattan a kapocs, duzzadt mellei villannak. — Tanácsot kérek! Magamhoz ölelem a fejét. — Kurva legyek, vagy talpmasszőr? Nem sír már, szeme kiszikkad, mint aszályban a tarló, gyerekes bája eltűnik: sötét fellegek között kék égbolt... Tekintete kemény, egyenesen a szemembe szúr, mintha mindenért engem okolna, vagy valakiket, akik őt felnevelték, és elrabolták a boldog lányságát. A gyerek megint nyöszörög, de aztán elhalkul minden, csupán mi vagyunk ketten. — Ügy mondják, hogy a talpmasszázs jól kereső foglalkozás, tanfolyamra is eljárhatnék, mert Veronka néni esténként vigyázna Mónikára viszonzásképpen, amiért nappal nálam van Vendel. Az első variációra bőven lenne ajánlkozó! Egy apámféle úr is havi tízezerért... Csöngetnek. Veronka néni érkezik Vendelért. Mintha drága aranyból lenne a cicája, úgy pu- szilgatja. Amikor megpillant — sokat sejtetve —, zavarában kisurran, és sűrűn kéri a bocsánatot. — Különben jól vagyok! Anyáéknak ne szólj egy szót sem... Szalay István
