Heves Megyei Hírlap, 1990. november (1. évfolyam, 179-204. szám)

1990-11-10 / 187. szám

1990. november 10., szombat HÉTVÉGI MAGAZIN 9. „Tiszta a lelkiismeretem...” A „vörös jéghercegnő” nem fordít a köpönyegén Bájosan és látszólag gondtala­nul sútteti magát az utolsó őszi nappal a néhai NDK kétszers olimpiai bajnok, négyszeres vi­lág- es hatszoros Europa-bajnok mukorcsolyázónője, Katarina Witt. 1988-ban visszavonult az amatőr sporttól. Először a 180 nap alatt a Föld körül című revü- ben lépett fel, majd a Carmenról készült film főszerepét játszotta. Természetes, hogy Honecker és Egon Krenz dédelgetett kedven­cet, akit az NDK vezetői cégér­ként, a rendszer reklámjaként használtak fel, több német lap újságírója is megkereste az or­szág egyesülése körüli napok­ban. Cikkünk a Stern és a Freizeit Revue tudósítóinak adott inter­júk legfontosabb részeit tartal­mazza. — Mit jelent önnek október harmadika? — Végre elkezdődhet a lesze­relés, és az így felszabaduló pénzt értelmes célokra lehet felnasz- nálni. Németország bizonyára az egyik leggazdagabb ország lesz. Ez különös felelősséget is jelent, például a környezetvédelemben. Az a sajtó, amelyik a közelmúlt­ban azt ünnepelte, hogy Karl- Marx-Stadt neve ismét Chem­nitz lett, jobban tenné, ha az iga­zán fontos dolgokkal foglalkoz­na. Mondjuk azzal, hogy az otta­ni, a lakosságot mérgező anyago­kat kibocsátó gyárakat becsuk­ják. Remélem, egyszer olyan sza­vazati joga lesz az embernek, amellyel a nagy konszernek és erős bankok erdekeit is le lehet győzni. Ám néha úgy érzem, hogy a nagynémet nagyzási má­nia már ismét elszabadulóban van. Olyan hangok hallatszanak, hogy rövidesen a németek lesz­nek a világon a legnagyobbak. Ezt abba kell hagyni. Maradja­nak a németek a valóság talaján. Az új Németország sona többé nem válthat ki félelmet a világ­ból. — Jelen pillanatban a Stasi- akták léte az egyik legvitatottabb téma... — Nagyon szánalmasnak tar­tom azokat, akik a szomszédaik után kémkedtek, hogy ők maguk előbbre jussanak. Engem is meg­próbáltak beszervezni. 1984 es 1988 között a földkerekség leg­különbözőbb cégei és reklá­mügynökségei tettek ajánlatot reklámszerződésekre. Összesen nem kevesebb, mint 5,3 millió márkáról volt szó, természetesen Ä ' pénzben értve. Az NDK 'elési és Sportszövetségé­ben azonban megtagadták a ren­deletek szerint ehhez szükséges engedélyt. Felkeresett két úr, s kitettek az asztalra egy blanket­tát. Az egész mindössze két sor: csak alá kell írni az „együttmű­ködési készséget” tanúsító nyi­latkozatot. És akkor magától ér­tetődően aláírhatok a reklám- szerződések is. Én elutasítottam, hogy a Stasinak dolgozzak, noha így elvesztettem a rengeteg már­kát. Őszintén szólva később né­ha úgy éreztem, van okom meg­bánni, hogy nemet mondtam ne­kik... Igaz viszont, hogy ma tisz­tább a lelkiismeretem... — Gyakran szidják önt, és a párt barátjának titulálják... — Kétszer találkoztam Ho- neckerrel, 18 és 20 éves korom­ban. Most ezt is a szememre S ’ ’ 'k. Hogy a külföldi állam­nyalták a kormányunk talpát, azt mindenki elfelejtette és megbocsátotta. Hogy a német sportolók a harmincas evekben a diktatúra mellé szegődtek, azt ma senki sem veszi tőlük zokon. Amikor a fal még állt, a Bild Zei­tung számára én voltam a szocia­lizmus legszebb arca. A „vörös jéghercegnő”, akit körülhízeleg­tek egy inteijúra vágyakozva. Es most egyszerre „NSZEP-szipir- tyóvá” váltam. Éz egyszerű el­mebetegség, tudathasadás... Azért éreztem jól magam Ame­rikában. Arrafelé az embereket csak az érdekli, hogy mit tudok a jégen. Azt nézik, jo Carmen-e a jégen Witt, meg azt, hogy a há­romszoros ugrás tökéletesre si­került-e. Ott megkapom ezért a tapsot. És senki sem akar kicsi­nálni... 1989. október 7-én ott ültem a meghívottak sorában azon az ünnepségen, amelyen Honecker beszélt, méltatva a negyvenéves NDK eredményeit. Amikor kijelentette, hogy a ber­lini fal a következő évszazadban is állni fog, odasúgtam Jutta Müllernek: — A legjobb lenne mind a tizenöt megyét körülfa­lazni, és különleges engedélye­ket kiadni az átlépésre. De csak suttogtam. Nem voltam olyan bátor, elszánt és határozott, mint E éldául Masur, a nagy karmester ipcsében. Különben felálltam és kimentem volna a teremből. Nekem azonban annyi célom volt még, és nem akartam veszé­lyeztetni őket. Megértem, hogy most sokan haragszanak rám. De éppen az ország nyugati térfelé­nek sajtója teszi ezt, ahol csak a siker számít, tekintet nélkül a veszteségekre és vesztesekre. Sajnos, az emberek közötti szoli­daritás már régen csak hatósági utasításra nyilvánul meg nálunk is... — Térjünk át másra. Idegesíti, hogy folyton kapcsolatba hozzák olyan férfiakkal, mint például Boris Becker? — Hogy idegesít, az nem kife­jezés. Elég, ha belenézek vala­melyik újságba, és máris tudom, hogy most éppen kivel vagyok együtt... A lapok olvasóik előtt ferfifaló fagyosszentnek állíta­nak be. Egy héten belül három viszonyról költöttek meséket szenzációs tálalásban, mert egy interjúban úgy nyilatkoztam, hogy szívesebben csábítok el én egy férfit, minthogy hagyjam magam egy férfitól elcsábítani. E tekintetben mindig elvetettem a passzivitást. Már korábban is úgy gondoltam, hogy egy diszkóban a nőnek nem kell szégyellősen arra várnia, hogy egy fickó ke­gyeskedjék felkérni táncolni. Ta­lán ez tipikus az NDK-ban ne­velkedett nőknél. Nem hiszem, hogy azért állnak ki az óvodák és az iskolák, a napközi otthonok megmaradása érdekében, mert meg akarnak szabadulni a gye­reknevelésgondjaitól. Egyszerű­en csak több döntési szabadságot kívánnak. Az állítólagos örök asz- szonyi boldogság: a férfiak olda­lán szolgálni a családot, teljesen idegen tőlem. Tudom, hogy a mi női öntudatosságunk sokáig ha­rapós cikkekre fogja indítani az immáron össznémet zsurnalisz­tákat. — Milyennek képzeli el a férfi­ideálját? — Álmaim férfija — az egy kü­lön ügy. Nem minden férfi viseli el, ha egy nő gazdaságilag és a hi­vatását tekintve a saját lábán áll... — Milyen szakmai tervei van­nak? — Egy újabb USA-beli turné. Hiszen az előző nagy érdeklő­dést váltott ki. A People című magazin az elmúlt ötven legérde­kesebb embere közé sorolt. De a legszívesebben Németországban lépek fel, legközelebb december 18 — 19-én Frankfurtban, a Gala on Ice című műsorban. Á fellé­pésért kapott gázsit a chemnitzi jégsportegyesulet gyermekeinek szánom. Ott töltöttem legszebb óráimat, és ennek az egyesület­nek most igen rosszul álla széná­t a... Aztán szeretnék indulni Al- >ertville-ben az 1992-es téli olimpián. Szeretném harmadik olimpiai aranyérmemet is meg­szerezni. A tripla Rittbergert ak­korra tartogatom... (Összeállította és fordította: Zahemszky László) Tengeralattjáró — idegenforgalmi célokra Szeverodvinszkben hagyomá­nyos pezsgőpalacktöréssel bo­csátották útjára a helyi gyárban készült legújabb tengeralattjá­rót. Ebben a gyárban készülnek a világ legnagyobb rakétahordo­zó atom-tengeralattjárói. A most vízre bocsátott „Ihtiandr” az első olyan idegenforgalmi tengera­lattjáró, mely 40 turistát képes biztonságban sétahajókáztatni 40 méteres mélységben. — Új termékünk egy szolgál­tató és idegenforgalmi szerviz­rendszer részét képezi — mondja Jurij Gercskov, a vállalat vezető szakembere. — A tengeralattjá­rón a hosszú tengeri úton lévő tu­risták is tehetnek sétautakat. A tengeralattjárót könnyen vízre tudják bocsátani egy nagy utász- szállító hajó fedélzetéről. Jól al­kalmazható azokon a fürdőhe­lyeken is, ahol sok az újdonságra vágyó turista. Vállalatunk soro­zatban kívánja előállítani az ilyen tengeralattjárókat, ám nem akarja eladni azokat, inkább le­génységükkel együtt bérbe adja. Az elsőszaúd-arábiai megrende­lések már megérkeztek. Az Ihtiandr néhány nap múlva a szolovecki szigetekre indul, ahol angol, olasz, svájci és hol­land cégek képviselőinek mutat­ják be. A jármű makettjét Mona- cóba küldik, ahol a Jaques Cus- to-központban világkonferenci­át rendeznek a víz alatti világ bé­kés célú felhasználásának tanul­mányozása céljából. Gennagyij Vegyernyikov (AN) Vigyázat, perverz! Angliát újból elöntötte a szex! Az észak-londoni Islington- ban egy negyven körüli férfi be­tért egy irodába, ahol négy hölgy dolgozott minden férfiúi és rend­őri felügyelet nélkül. Közölte a hölgyekkel, hogy egy szórakoz­tató iroda küldte, és belefogott magánszámába. Kecses mozdu­latokkal megmutatta, hogy lyu­kas a zoknija, sőt az alsónadrágja is. Tánclépésben lejtett körül az irodában, s közben egymás után levetette ruhadarabjait. A „ha­lálra rémült” hölgyek közben be­kapcsolták a rádiót, hogy zenei aláfestésről gondoskodjanak, mivel a „kegyetlen” idegen sem­miféle zenét nem hozott magával. A műsorszám végére az úron nem maradt semmiféle textília. Mivel a „szemérmükben” meg­bántott hölgyek úgy vélték, az idegent kimentette a húszperces műsora, egy pohár borral is meg­kínálták. O azonban udvariasan elhárította: köszönöm, de már mennem kell — s távozott. A rendőrségi szóvivő nyilat­kozata az eset után: figyelmezte­tek minden irodai női alkalma­zottat, legyen résen, mert a per­verz újra támadhat! A rottweiler kutyáknak lega­lább hat halálos áldozatuk van évente, de eddig még egyetlen rendőrségi felhívást sem hallot­tam, miszerint ezen állatok meg­bízhatatlanok, védjük tőlük gyermekeinket. Meglehet, hogy a panaszt tevő 32 éves Valerie Manners meg­sértődött, mert az illető a műsor végén nem vetette be harcra kész fegyverét? (A Freizeit-Revue nyomán: Z.L.) „Fekete herceg” a Dzsugasvili-vérből Ha bármely más családban születik, aligha fordulna szemé­lye felé ilyen megkülönböztetett figyelem. Lehet, hogy már régen valamelyik színház főrendezője volna? De mi köze az elődöknek az ő munkájához? Csak annyi, hogy Alekszandr Burdonszkij nagyapját Ioszif Dzsugasvilinek (Sztálinnak) hívták. Neve nem egyezik a nagyapjá­éval, ám származása rajta hagyta bélyegét egész életén. S bár pro­dukciói egy komoly művész ko­moly alkotásai, időnként még­sem egyértelműen tud magának válaszolni arra, hogy minek is szól a személye iránt megnyilvá­nuló újságírói érdeklődés. Külö­nösen azután, hogy egyik rende­zése során világosan felfedte: köze van Sztálinhoz. Gyakorlatilag soha nem látta Sztálint, s egyetlen érzése van ve­le kapcsolatban: a félelem. Mesélik, hogy amikor Bur­donszkij 1966-ban a színházmű­vészeti főiskolára felvételizett, már suttogtak ezt-azt a családi kapcsolatáról az intézet folyosó­in. S ez majdnem végzetessé vált számára. A jövendő rendezők évfolyamát ugyanis ekkor Marija Knebelj felvételiztette. Jószívű­ségéről volt közismert, de azt megjósolni, hogy miként reagál majd, ha eléje kerül Sztálin uno­kája, meglehetősen nehéz lett volna. Ugyanis Marija Knebelj sokat szenvedett a sztálini évek­ben. Egy később megjelent könyvében Knebelj azt írta, hogy amikor meglátta a sovány terme­tű, egy borzas veréb nyugtalan­ságával nézegető fiút, egyszerű­en elfelejtette, hogy előtte a zsar­nok unokája áll. Megesett rajta a szíve. Aztán jó ideig tűrnie kellett, hogy időnként összesúgnak a há­ta mögött: „Az ott Sztálin uno­kája!” De hát minden szenzáció elmúlik egyszer. Nemsokára már úgy kezdtek róla beszélni, mint Knebelj osztályának egyik legte­hetségesebb hallgatójáról. Volt, aki milliomosnak vélte. Volt egy khakiszínű grúz ruha­darabja meg egy pulóvere, de olyan elegánsan tudta hordani, hogy az egész évfolyam legdiva­tosabban öltözködő hallgatójá­nak látszott. Még Alain Delon- nak is nevezték, pedig hát inkább hasonlított Gérarde Philippe-re. A megtisztelő névadásban min­denesetre volt annyi igazság, hogy néhány generáció múltán is kiütközött megjelenésében a francia eredet. Charles Bour- donnet még a napóleoni francia seregekkel jött Oroszországba, tőle származik Burdonszkij anyai ágon. Mondani kell-e, hogy amikor Burdonszkij megnősült, a főis­kola szebbik fele magánkívül volt. Kolléganői egyszerűen gyászba borultak. Pár év eltelté­vel mint tanár tért vissza az alma materba, s nem titok, hogy tanít­ványai szerelmesek lettek belé. Burdonszkij családja mindig jó barátságban volt a színházi emberekkel. Ám mindezek a széles körű is­meretségek nem számítottak, amikor a főiskola elvégzése után Burdonszkij szeretett volna elhe­lyezkedni. Már két éve volt do­logtalanul, amikor kritikusra fordult a helyzet. Marija Knebelj segített rajta. Meghívta társren­dezőnek maga mellé a Szovjet Hadsereg Központi Színházába. A rendezést követően felvet­ték a színházba státusszal. Máig is ennek a tagja. Aki az arcába néz, keresi a ha­sonlóságot a nagyapjával. Nem egyszer hívták már filmesek, hogy játssza el a nagyapját, Sztá­lint. Néha azonnal, máskor meg­fontoltabban, de eddig mindig elutasította. Hozzá kell tenni, hogy igazán tehetséges rendezők véleménye szerint nem is a külse­je, hanem valóban meglévő te­hetsége volt a meghívás oka. Szí­nészi adottságaira először Jurij Zavadszkij figyelt fel, aki meg­hívta Burdonszkijt a Hamlet címszerepének eljátszására. Semmi nem lett belőle. Bur­donszkij a shakespeare-i érzé­sek, a lelket háborgató drámai feszültségek kifejezésének más útját választotta. Meglehet, éppen azért, mert éppen elég sötét árnyalat van múltjában, Burdonszkij a vidám­ság felé fordult. A Broadway rej­télyei című rendezése 1989-ben valódi kasszasikert hozott. Megkérdeztem tőle, miért van az, hogy szinte minden rendezé­se a nőkkel, a női sorsokkal kap­csolatos. Azt felelte, hogy ez bi­zonyára az édesanyja miatt van. Miután az apjuk elvált feleségé­től, nyolc iszonyú esztendő kö­vetkezett. Magával vitte a gyer­mekeket, s az új asszony keze alatt úgy éltek, mint a gonosz mostoháról szóló mesében. Még éheztette is őket. Az édesanyja csak Sztálin ha­lála után tudta visszaszerezni a gyerekeket; a nagyapa halála után. Mostanában a Tverszkaján lé­vő lakásban a családi albumot la­pozgatva az újságírók felteszik a kérdést: no és mi van a színész­nő-anyukájával? Filmszínésznő volt...?! Egy Sztálinról Nyugaton megjelent könyv is megerősíti, hogy Vaszilij egyik felesége szí­nésznő volt. A közhiedelem sze­rint rendkívüli szépség, végzetes filmdémon, végzet asszonya, va­lójában pedig jólelkű, egyszerű és nagyon vidám nő. Nagyon sok férfi volt szerelmes belé, így Va­szilij Sztálin is, aki függetlenül az ezt követő házasságkötéseitől, élete végéig ápolta ezt a kapcso­latot, ezt az érzést. A gyerekek már félig felnőttként kerültek vissza hozzá, s a színésznőnek az a nagy feladat jutott, hogy újrata­nulja az édesanya szerepkörét. A legjobb utat választotta — a ba­rátja lett gyermekeinek. Burdonszkij édesanyja nem­rég hunyt el. Nehéz betegségben szenvedett az utolsó évek folya­mán. A házból sem tudott ki­menni, mégis ott volt neki vi­gasztalásul a fiát körülvevő szí­nészvilág, amely az ő világa is lett. Nagyon büszke volt rá, hogy a fia méltó életet él, és jó rendező lett belőle. Mindaz, ami színpadon meg­jelenik, az emberi örömből és bánatból táplálkozik. Ott te­remtődik meg, általa, az a világ, amelyikben maga is él, amelyik teremti őt magát is. Burdonszkij rendezéseit valami jóság és az emberi lélekben meglévő örök értékek iránti vonzalom jellem­zi. Újabb színházi szezonok előtt áll, melyek nem lesznek könnyűek számára, úgyhogy adjon neki erőt hozzá a Min­denható! Tatyjana Mamajeva

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents