Heves Megyei Hírlap, 1990. november (1. évfolyam, 179-204. szám)

1990-11-24 / 199. szám

8. HÉTVÉGI MAGAZIN HÍRLAP, 1990. november 24., szombat Sajósy Alajos alapítványt is tett... Az oltárképfestészet mestere volt Mária mennybemenetele (Kömlő) Az egri Grőber-temetőben egy elhanyagolt sírdomb alatt nyugszanak a múlt század máso­dik fele neves, de ma már telje­sen elfeledett festőművészének, Sajósy Alajosnak a földi marad­ványai. 1836. szeptember 11-én szü­letett Gyöngyösön. Középisko­láit szülővárosában és a főváros­ban végezte. Ezt követően mint­egy 10 évig Bécsben, München­ben, Brüsszelben és Velencében végzett képzőművészeti tanul­mányokat. Első mestere Maras- toni volt. Külföldről hazajőve a báró Jó­sika család körében élt. Majd Egerbe jött, ahol 1868-tól 1899- ig a ciszterciták főgimnáziumá­nak rajztanára volt. Közben a helybeli tanítóképzőben is taní­tott rajzot 18 esztendeig. Diákjai nagyon szerették, mert pontos és lelkiismeretes nevelő volt. Tanári működése mellett ál­landóan festett. Műterme a líce­um épületében volt. Fő profilja az oltárképfestés. Lyka Károly művészettörténész véleménye szerint ő volt korában az ország legtermékenyebb oltárképfestő­je. Haláláig mintegy 100 oltár­kép került ki kezei közül. Oltár­képeinek leggyakoribb témái Jé­zus, Szűz Mária, a szentek és a nagy magyar királyok élete volt. Oltárképei közül csak a neveze­tesebbeket említem meg. 1866-ban festette Tófalun az Őrangyal című oltárképet. Még ebben az évben került ki ecsetje alól a miskolci minoriták temp­lomában a Mária mennybeme­netele című képe. Ugyanebben az időben festette meg a kömlői templomnak az oltárképet a fent már említett címmel. A jászapáti templom számára a Szent Anna című oltárképet festette meg, a siroki templomnak pedig az Im- makuláta címűt. 1869-ben ké­szítette el a tiszapüspöki temp­lomnak a Magyarországi Szent Erzsébet című képet, az ecsédi templomnak pedig a Minden­szentek című oltárképet. Ekkor­tájt készült el Nyíregyházán az Olvasós Mária és Nagycsécsén a Szent Anna festmény. Az alsó­ábrányi templomnak a Szentlé­lek eljövetele című főoltárképet és a Szent Annát ábrázoló oltár­képet festette meg. Ugyancsak az említett témát dolgozta ki a Hanyi-pusztai templom számára. 1871-ben a sülyi templomnak készítette el a Szent László király című képet. Ebben az évben fe­jezte be az egerszalóki templom­ban a Karmelhegyi Boldogasz- szonyt ábrázoló főoltárképet. 1874-ben lett kész a bélapát- falvai templomban a Szent Ist­ván király, a nagyrédei templom­ban pedig a Szent Imre herceg cí­mű képe. 1898-ban festette meg a poroszlói templomnak a Szűz M ari elment. A gyerek is! Taxival jött értük az asszony fivére. Berak­ták a kocsiba a csomagokat, a személyes cuccokat, aztán csör­gés, csörömpölés nélkül becsuk­ták maguk mögött az ajtót. — Köszönj apádnak! — mor­dult az asszony a gyerekre. Lívia visszafordult, és bekiabált! — Szia apu! Majd felhívlak. Mindennek lehetett két-há- rom órája, de az is lehet, hogy több, hiszen a fél üveg vodka tompa zsongást hozott a fejébe, amolyan átmenetet az ébrenlét és az álom, a józanság és részeg­ség között. Ákos ruhástól végigdobta ma­gát a rekamién, és megpróbált gondolkodni, de csak esemény­foszlányok jutottak az eszébe: kölcsönös vádaskodások, ká­romkodások, gyereksírások. Nagy csend volt a lakásban — -vasárnap lévén az egész házban is —, sőt, mintha kint az utcán is halkabban, diszkrétebben zö­rögtek volna a járművek. Ami­kor felébredt és bekapcsolta a rá­diót, delet harangoztak. Átnézte az űjságokat, végigböngészte az apróhirdetéseket, a házassági ajánlatokat is, aztán félredobta az egészet. — Marhaság! Egyikből ki sem másztam, máris keresném a másikat? A hírek végén gondosan meg­hallgatta az időjárást, aztán ko­rogni kezdett a gyomra. Mária kis Jézussal, a Szent Anna, Szűz Mária és Szent Joachim cí­mű képeket. A következő évben került ki ecsetje alól a felsőhan- gonyi templomban a Szent An­na, a Boldogságos Szent Szűz és a Szent Joachim című alkotás. 1900-ban az egri ciszterciták templomában a Jézus szíve című képet festette meg. A legutolsó oltárképe Árpádházi Szent Mar- gitot ábrázolja, amelyet a puszta- szentmargitai templom számára készített. A főpapok közül megfestette Bartakovics Béla, Samassa Jó­zsef érsekek arcképét. A világi kiválóságok közül Deák Ferenc arcképét Heves vármegye dísz­terme, Kossuth Lajos képét az egri városháza, Csíky Sándor ké­pét pedig az egri kaszinó számára festette meg. Oltárképein, arcképein kívül sok csendeletet és genre képet is alkotott. Az utóbbi műfajban a legkiválóbb a Pipázó kondás, amelyről egy anekdota is fenn­maradt az Egri Újságban. Egy falusi ember „csak nézte, csak nézte a képet, egyszer aztán odament, hogy majd leveszi a — Csinálok magamnak vala­mit! Ezen aztán nevetni kellett, hi­szen legföljebb egy teára, talán egy rántottára futotta volna a tu­dománya. Főzött egy kávét, vajas zsem­lét, parizercafatokat harapott hozzá, majd tovább élvezte a nyugalmat, a lakás csendjét, kü­lönösen akkor, amikor Mari kulcscsomóját is megpillantotta a tv tetején. — Teljes biztonság! Egy telefon Évának, vagy Joli­nak? Nem, majd holnap! Túl ko­rai lenne! Aprólékosan megnéz­te a szekrénysort, a fotelokat, a piamnót, bement a gyerekszobá­ba, ahol egy ottfelejtett Maci sandított rá szemrehányóan. Megigazította a könyveket a szűrt a kondás válláról. Ekkor látta, hogy az csak festmény. Egyet sodort a bajúszán, és oda- szolt a mosolygó művészhez: — Azt gondoltam, hogy az a szűr nem piktúra, olyan akkurátus!” Képzőművészeti munkássága révén tagja volt az Országos Kö­zépiskolai Tanáregyesületnek, az Országos Magyar Képzőművész Társaság Heves Megyei Bizott­ságának. Országszerte népszerű művész volt, nagy szorgalma, jó modora és műveltsége miatt. 1899-ben ment nyugdíjba. Ebből az alkalomból 400 koro­nás alapítványt tett iskolájának. Az alapító levél szerint ennek célja az volt: „... hogy az intézet növendékeit a rajz tanulására, ezenkívül szóval és példával nem tehetvén már, legalább így buz­dítsam, s egyszersmind a tanári testülettel lélekben továbbra is mindig egyesülve maradjak.” 1901. május 24-én hunyt el, 65. életévében. Két gyermeket hagyott maga után. Május 26-án temették el a már említett teme­tőben. Munkásságának értékelé­se művészettörténészeink meg­tisztelőfeladata. Szecskó Károly könyvespolcon, letörölte zseb­kendőjével a tv tetejét. Csöngettek. Nagyot dobbant a szíve, de csak a házmesterné volt. — Csupa kozmaszag az egész ház. Takács úr! Nem felejtették talán a gázon az ételt? — Rusnya teremtés! Szima­tol, és hordja a „szagot” lakásról lakásra... Délután is a lakásban maradt, nem ment sehová, visszaparan­csolta a ködös, nyirkos idő. — Karesz! Únta a magányt, és tárcsázta is a számot. — Gyere el hozzánk, Mari is akarja! Ha eljössz, csinál madár­tejet... Egy óra múlva már a második üveg bort itták. Egyedül i. „Csak ne jönne el, jaj, csak ne jönne el” — suttogta hangtalanul Zamfiri, kényszeredetten ment az üvegfalú presszó felé, ahol Tí­mea talán már váija... De amint közeledett, hirtelen eszébe jutott valami. „Csak jönne el, bárcsak eljönne” — gondolta, és sietni kezdett. ... Tímea épp annyit késett, mint amennyit késni illik. — Szia! — mondta szőkén, kéken és vidáman, leült a szív alakú asz­talkához, s úgy nézett Zamfirire, mintha ő lenne az a vékony ezüstgyűrű, amit Z. vett neki há­rom éve, és amit Tímea másfél nap múlva elvesztett; azóta sem került elő szobájának ötödik sar­kából. (Tímea éppúgy négy fal közt élt, akár a parázna Messali- na, Madame Pompadour, vagy Corinne Russell, ám Zamfirink úgy érezte, mintha szobájának lenne egy ötödik sarka is, vagy egy Bermuda-háromszöge... — De hol?! — kérdezte Tímeát, s a szoba hallgatott.) — Még mindig ott laksz, a Mák utcában? ... Tímea bólintott, és elmesél­te, hogyan telt az elmúlt nyara. — Fizetnék... intett az est végén Zamfiri a csilingelő mosolyú pincérnőnek. Mák utca 13, Tímeáék háza, este. Zamfiri becsönget, sötét hajú, bajszos fiú nyit ajtót, most jött a tus alól, derekán törülköző, lábszárán csíkokban rendezi a víz a szőrt. — Vendéged van! — kiabál Tímea szobájába, Zamfiri fűzetlenül veti la a cipőjét, be­nyit... Tímeát különös élethelyzet­ben találta: a padlón hasalt, a szőnyegen, s időnként „beszólt” a nagy szekrény alá: — Mucus... Mucika, gyere ki! — Megjöttem — mondta Zamfiri, és érdeklődve nézte Tí­mea fenekét. (Szép volt.) — Nézd csak, mit kapsz, ha kijössz? — Tímea kezében alma­gerezd, ő maga a szekrény alatti sötétséget fürkészi. — Te itt mit csinálsz? — kérdi Z. — A Mucus, a hörcsögöm... Kiszökött a szárazakváriumból, s bevette magát a szekrény mögé. Egyébként szia. — Majd én segítek keresni — ajánlkozik lelkesen Zamfiri, és máris ketten hasalnak a szőnye­gen, fölváltva szólongatva a lát­hatatlan hörcsögöt. — Mucika, gyere ki! Utyuluputyulu! Harsogó csönd a válasz. — Hát ez itt nincs, az biztos — mondta Zamfiri (hasalva). — Itt kell lennie — vélte Tí­mea (szintén fekve). — Máskor is idebújt, ha kiszökött... Aztán mindig elő is jött. De most... Ez valami egészen más helyzet. — Ki ez a kan itt? — kérdezte Z. közvetlenül, mint régi isme­rős. — Mintha már láttam volna valahol... — Aki ajtót nyitott?... A Béla. ’’Tehát a Béla. Szép ügy...” — gondolta Zamfiri, hasmánt a padlón. — És mióta?... — Csak időnként. Mucicka, gyere ki! — Lacival mi van? A Szőke Lacival. — Már elváltunk... Muci! — Elváltatok? Te férjhez mentél a Lacihoz?? . — Még előtte. — Formális logika... Lema­radtam egy brosúrával. — Zam­firi föltápászkodott a padlóról, leporolta magát, tüsszentett. — Néha porszívózhatnál is... A hörcsögödet megeszik a porci­cák. ... Tímea fejét oldalt tartva né­zett a szekrény alá, fenekén a nadrág megfeszült. Zamfiri: Te, Timiké... Tímea felült. — Neee... — sut­togta pirosán. — Ne kezdjük új­ra... Valahonnét mocorgás hallat­szott. — Ez a hörcsög lesz! A füg­göny mögül jött a hang! 3. A hörcsög azonban nem volt sem a függöny mögött, sem a kö­zös erővel kimozdított szekrény alatt, sőt az ágyneműtartóban sem. Pedig ki nem szökhetett, aj­tó, ablak, minden csukva — bent kell a szobában lennie! — De hol? — kiáltott félig sír­va Tímea... — Látsz valamit? — kérdezte, mert Zamfiri egy nem­létező pontra nézett merőn: ott motoszkált az aranyhörcsög, szájában az ezüstgyűrű, ott poro­sodott sok-sok limlom, rozsdás idő, kihasználatlan alkalom, ott volt maga Zamfiri is — sötét ha­jú, bajszos fiú —, épp ajtót nyit Szőke Lacinak, „vendéged van!”, kiált Tímea szobájába... — Az ötödik sarok... Úristen. — Mondd már, mit látsz? Zamfiri fehér, mint a fal. — Semmit, Timiké, nem látok sem­mit... Gyújts világot, sötét van már. Rózsa Endre: Az éjszaka nagy madara megszívja a láng pici csőrét ellobban az élet Utolsó fényével is eteti a fióka a szörnyeteg anyát, a falánk, tátogó sötétet, mely lassan kihízza a mindenséget. Halál Úrnő! Éhséged éhhel étet. — Átvertél! — Elváltunk, nem érted? Vé­ge mindennek! Egyedül vagyok, és akartam, hogy gyere el. Tud­tam, hogy csípted Marit, ő is té­ged, és most már, hogy befejező­dött az ügy, legalább kiteríthet­jük a kártyáinkat. — Miféle kártyáról beszélsz? Kedvelem Marit, nem tagadom! Az ő számára sem vagyok kö­zömbös, hiszen látja, hogy nem nő be a fejed lágya, röpködsz vi­rágról virágra... így aztán neki is megvannak a saját jogai. Nem igaz? Ákosban felment a pumpa. Most már parancsolt: — Lefeküdtél Marival? Tudni akarom! Barátja hamiskásan és sokat­mondóin válaszolt: — Ühüm... — Akkor igyál! Elvégre így „sógorok” vagyunk... Karesz most döbbent rá a helyzet komolyságára. Bánni kezdte a játékot, amibe bele­ment, most már ő tartotta a po­harat. — Öntsd tele! — Egy kortyot sem! Csinálok kávét! Ezzel kiviharzott. Karesz pedig papírt és ceruzát vett elő, és írt: — Nem feküdtem le Marival, ő téged szeret. Te bolond! A papírt az asztalra tette, láb­ujjhegyen az ajtóhoz sompoly- gott, és távozott... Szalay István Kiss Benedek: Anyám a babonák közt Szegény anyám a babonák közt érzi igazán jól magát, Jézus-szíve és lidércnyomás egymás mellett békésen megfér, azok közt tud csak eligazodni, mint akit folyton csal a világ, s megpihen nagysodrú, térés vizeknél Bántja sok hivatal, s ő olyankor Márit látja, a vén boszorkányt, rögzött hiedelmei alatt Nem tud már soha kiegyenesedni, irtózik mindentől, hiszen szívének mákony minden, ellene lyiunkál, legirtóztatóbb mégis: a semmi. Kapaszkodik hát fűbe, fába, Legvégül majd ama nagyharangba, s pompa nélkül és felhajtás nélkül el is jön érte majd az Isten. Szegény anyám a babonák közt érzi csak: jutott valami rangra, s aggódik mégis: valami földit magával hadd menekítsen. Farkas Csaba: A szoba ötödik sarka n .. A _________ L ryertya

Next

/
Thumbnails
Contents