Heves Megyei Hírlap, 1990. november (1. évfolyam, 179-204. szám)

1990-11-22 / 197. szám

4. HORIZONT HÍRLAP, 1990. november 22., csütörtök Sziki Károly — Gál Gábor: Romániai útinapló (11/2.) „Gyere! Lásd meg Moldovámat!” A ki megtapasztalta már a nyugati országok üzletsza- gű vendégszeretetét, aki betelt a magyar sikk-fásultsággal és divat-közömbösséggel, te­gyen egy kis rövid kitérőt Szé­kelyföld, Gyimes vagy Moldva környékére. Tavasszal a Székely­földén találkoztam azzal a katar- tikus élménnyel, szeretethalmaz- zal, mellyel műsorainkat kö­szönték meg az ott élő magya­rok. Itthon ez ismeretlen, éppen ezért leírhatatlan. Könnyebben bemutatható az a fogadtatás, amellyel Moldvá­ban találkozik az arra utazó em­ber. Dragomirnától néhány kilo­méterre megállunk Patrautiban, hogy megcsodáljuk a kívül is fes­tett falú templomot. Az ünnepi miséről kilépő emberek moldvai étellel kínálnak bennünket. Jó- kedvűek és barátságosak. A csángó falvak felé hala­dunk. Az utszélen végig kerekes kút, rajta egy-egv bögre a meg- szomjazóknak. Óniceni község egyik háza előtt tehergépkocsi platóján zenészek ülnek, látsza­nak. Megállunk. Pillanatok múl­va egy lakodalom részesei va­gyunk. Az örömanya cujkával, az örömapa borral kínál minket, friss zenét kémek a fúvósoktól. A táncba hívást nem lehet vissza­utasítani. A menyasszony virá­got tűz ingemre, jelzi: osztozzam boldogságában, körtánc. Ebéd­del kínainak. Csomagunkból előkerül a legnagyobb magyar­Felszámolt lelkek _ o rszági kenyerünk. Nézik, tapo­gatják. Kocsiba szállunk, inte­getnek. A zenészek még hango­sabban fújják, hogy sokáig hall­juk őket. Pár perc múlva áthaladunk Bákó megye határán, melytől délre (le egészen Egyedhalmáig) egykor több tucat csángó-ma­f yar falu határozta meg Moldva özépső részének életet. Felfe­dező útra indulunk: mi maradt ebből a szerencséden sorsú nem­zetiségből, amely menekült a ta­tár és a török elől, Mádéfalváról, az osztrákok elől, de a huszitákat is e tájra űzte igazságos kirá­lyunk, Mátyás. Láthattuk, hogy íízu csávának, a Moldvai Fejede­lemség egykori fővárosának ma­gyar vonatkozásai eltűntek, már csak krónikákban lelhetők fel. (1. Nagy Lajos király fennhatósága alatt jött létre, mikor is 1343-ban Lackfi Endrét Kunországba küldte a tatárok ellen.) Szent István király X. egyház­megyéjében barangolunk. Szabófalván állunk meg lege­lőször. A harminc-negyven gye­rektől nehéz kiszállnirMagyarul beszélő embert keresünk. Azt mondják: „Itt szenki nem beszil magyarul, csak csángosul.” Per sze, hogy jó lesz nekünk így is! Egy idős ember vendégül lát bennünket. Felemelő percek kö­vetkeznek. Szomjasan isszuk az öregember szavait. Gondolatait magnóra, mozzanatait filmre rögzítjük. Kedvünkért „felvet­HANG-KÉP Negatív nevelés Egyre súlyosbodik az egyéb­ként eddig is aggasztó erkölcsi válság, a felnőttek egy része gát­lástalanul halászik a zavarosban, sütögetve mind nagyobbra mé­retezett pecsenyéjét, a tisztessé­gesek, a félig sem forradalom áporodott légkörétől senyvedők háborognak, keseregnek, aztán végül kiábrándulnak az összes jó szándékúnak álcázott program­ból, szólamból. De mi lesz a tizenévesekkel, azokkal a gyerekekkel, akik ki­mondatlanul is szomjúhozzák a szépet, az igazat, akikkel — s ezt a döbbenetes tényt aligha vitatja valaki — viszont nem törődik senki. Az. oktatásügy gondosan meg­alapozott gyakorlati csődje szin­te orvosolhatatlan. A fiúk, lá­nyok miként higgyenek azoknak a pedagógusoknak, akik akár kényszerből, akár meggyőződés­ből — az utóbbiak tábora megle­hetősen szerény — a marxizmus, a nyers anyagelvűség szentségé­ről papoltak, most meg tagadnak mindenfajta vörös színezetű megnyilatkozást. A diákok nem a karrierre kon­centrálnak, hanem példakép, etikai fogódzó után kutatnak. Sajnos, hiába, hiszen folyvást a gátlástalan tülekedéssel, az éme­lyítő százarcúsággal, az önzéssel, a durvasággal, s nemegyszer az erőszakkal kell szembesülniük. így aztán majdhogy törvény- szerű nyerssé válásuk. S bizony előfordul az is — amint a szom­bati 168 óra taglalta —, hogy bicskát ragadnak, és szúrnak. Az említett fiú megkéselte tár­sát. A riporter a két tanulót és az igazgatónőt kérdezte, aki elha­lasztotta a döntést. Kár, hogy senki sem volt kí­váncsi a szülők véleményére, a családi körülményekre, a taná­rok álláspontjára, s természete­sen arra sem, hogy meg lehetett volna-e előzni a tragikus esetet. Elszomorító, hogy a felelősség témája fel sem vetődött, holott erről hallgatni nemcsak szakmai baki, hanem vétek is. A riadalom nem elég, cselek­vés szükségeltetik, méghozzá minél hamarabb. Illene mára fo­gékony tudatokba plántálni a szeretet sokáig megmosolygott, degradált testamentumát. Ez fontosabb, mint az elavult, a bugyuta, s sületlen ismeretek fürge átértékelése. Felesleges ugyanis attól tartani, hogy az ef­félék torz hitté lényegültek bár­melyik ifjú gondolatvilágában. A felkarolás azonban S. O. S. jellegű feladat. Mindenütt... Azok a krímik Az is baj, hogy az otthoni féltő szigor egyáltalán nem korlátozza a fiatalok tévénézését. Ezért „mindenevők” lettek, s az ajak­nak, anyáknak eszükbe sem jut, hogy mennyit ártanak ezzel a rosz- szul értelmezett szabadelvűség­gel. A nebulók akár éjfélig is a ké­szülékek előtt üldögélhetnek. Különösképp, ha bűnügyi filme­ket vetítenek. A mentség rögvest kész: az ilyen programok szórakoztató, pihentető logikai játékok. Kétségtelen, a színvonalasab­bak ekként minősíthetők. De csak a korosabbaknak. November 17-én este láthat­tuk a Ne ébreszd fel az alvó zsa­rut!, ezt az Alain Delon nevével fémjelzett francia alkotást, és az ausztrál cégjelzésű Tisztogatást. Igényesség szülte e munkákat. Magányos hőseik a komrpdó, az elvtelen összefonódás ellen har­coltak, diadalra vive misszióju­kat. Még a jmlitikai átállást is él­veztük. Ráadásul felüdültünk, kikapcsolódtunk. Az éjszakázó tinédzserek azonban nem valószínű, hogy ennek az eszmei töltésnek ör­vendeztek, ezért nem újíthatta meg valamennyinket a katarzis ereje sem. Annál inkább negatív irányba lendíthette a kitartó sereget a bravúros lövöldözés, a kínzásne­mek majdhogy hiánytalan arze­nálja. Nem is szólva a két-három percenként produkált hullák róL.. Az ébredező, a nemese tárul­kozó, a helyes irányból könnyen kilendíthető szellemet vészesen fertőzi ez a szenny- és mocsokzu- hatag. Inkább a jelképes értelemben vett csillagokra vessék tekintetű két. Persze, nem egyedül, hanem segédletünkkel Pécsi István Nyilas hava November 23-tól december 20/21 -ig (Az ősz 3. hónapja) Latin neve: Sagittarius. Szimbóluma: a kifeszített nyílvessző. Alaptulajdonsága: változó. Férne: ón. Szerencseszáma: 4, 14, 24. Szerencsekövc: türkiz. Szerencseszíne: indigókék. Szerencsenapja: csütörtök. Peches napja: szerda. Temperamentuma: koleri­kns. Híres Nyilasok: Ludvig von Beethoven, Hector Berlioz, Ma­ria Callas, Winston Churchill, Sammy Davis jr., Walt Disney, Néró császár, Gérard Philipe, Edith Piaf, Giacomo Puccini, Frank Sinatra, Liv Ullmann. Pszichikai jellemzői: idealiz­mus, szellemi feszültség, segítő­készség, optimizmus. A jel szimbóluma egy kentaur (alul ló, felül ember) egy kifeszí­tett íjjal, s a ráhelyezett nyílvesz- szővel. A Nyilas nem véletlenül kentaur: ennek a jelnek sajátos­sága a mozgás, lényege: idősebb korában is könnyedén mozog, szívesen sportol, szereti a sza­badságot és a természetet, s talán semmivel nem lehet annyira büntetni, mint azzal, ha — akár rövid időre is — bezárják. A Nyi­las őszinte, nyílt, nagyvonalú, jó igazságérzete van, remek intuíci­ója. Viszont alaptulajdonsága a változékonyság, ezért kiszámít­hatatlan, megbízhatatlan. Ha­mar fellángol, ám hamar le is lo­had, s környezetének sokszor okoz kellemetlen meglepetést hirtelen döntéseivel. Egy igazi Nyilas mindenbe belekap, min­dent követ, amiben érdekességet szimatol. Benyomásai öntudato­sak és céltudatosak, az értelem segíti mozgásai kontrollálásá­ban. Praktikusan gondolkodó ember, aki éles eszét arra hasz­nálja, hogy a reális terveit megva­lósítsa. A Nyilasok sokszor im- pulzívak, de ez azért van, mert villámgyorsan felfogják terveik eredményét. Nem pazarolják el az idejüket hasztalan megfonto­lásokra, azonnal a tárgyra tér­nek, és cselekednek. A munká­jukkal összefüggő dolgokban ál­talában helyesen döntenek, de ami a privát életbeni érzelmeiket illeti, már nem ennyire jó a hely­zet. Nagy problémájuk, hogy túl sok mindennel foglalkoznak egyszerre. Sokszor alábecsülik a rájuk törő gondokat. Megbíznak saját magukban és képességeik­ben, ám sokszor elfecsérelik ön­magukat, kevés a türelmük ah­hoz, hogy a részletekkel foglal­kozzanak. A Nyilasok idealisták. Attól a hittől vannak átitatva, hogy az emberiséget megjavít­sák. Sokszor foglalkoznak szo­ciális reformmegoldásokkal, a kisember oldalán állnak. Fantá­ziájukat a közösség által kívánt célok érdekébe helyezik. Nem szeretnek veszekedni, inkább engednek, elképzeléseiket más­képpen viszik keresztül. A Nyilas kilátásai: Hivatás: December közepéig visszafo­gottságra, passzivitásra van szüksége, mert hajlamos lesz túl­zásokra, és emiatt veszteség éri. November végétől december kö­zepéig barát, ismerős segíti mun­káját, vagy vele folytat közös, eredményes tevékenységet. Szerelem: Az év hátralévő periódusa fe­szültségeket is hoz, ezért kerülni kell az indulatos döntéseket. Po­zitívum viszont, hogy ebben az időszakban meglehetősen har­monikus az érzelmi és a társas élete. Egészség: Ebből a szempontból most különösen kritikus a helyzete, mert ilyenkor jelentkeznek a mértéktelenségből, a túlzott mozgásigényből eredő problé­mák, a balesetek. Továbbra is ér­demes diétáznia, mert hajlamos a helytelen életmód okozta meg­betegedésekre. arv-Lj C. omen A Vitkovics-házban ez idő szerint látható Daka József au- togramgyűjtő kiállítása. A szen­vedélyes műpártoló azzal tette „publikussá” anyagának szemlé­jét, hogy fényképekké! is kiegé­szítve beszédes látványt terem­tett, és mintegy bemutatta, köze­lünkbe hozta azokat, akiket ér­deklődésével kitüntetett, illetve azokat, akik az ő „lehívására” nemes gesztussal, fotóval és au­togrammal köszöntek neki visz- sza. „Nomen est omen...” — tartja a latin közmondás. A név sok mindent elárult annak idején gazdájáról. Ügy gondolták, hogy akinek például a Róka név jutott, annak minden bizonnyal nem véletlenül adódtak rókái tulaj­donságai. Ma már ezen a több ezer eves szemléleten túl va­gyunk. És ha kíváncsiak vagyunk egy ember aláírására, az azért van, mert a leírt vagy éppen csak lefirkantott vonalakból követ­keztetünk a jellemre, a sorsra, netán azokra a megnyilvánuló és rejtett képességekre, amiket a vizsgált, a híres vagy hírhedt sze­mélyben olyannyira szeretnénk tisztelni, vagy megvalósulva lát­ni. Nos, ezen a tárlaton ugyan­csak érdekes grafológiai szemlé­lődéseket lehet végezni. Össze lehet vetni a színész, a főpap alá­írását, az arcokat, el lehet játsza­ni az írasanalízis ördöngösségei­vel. Lehet és szabad értelmezni ezt vagy amazt a betűt — mond­juk Tolnay Klárinál, vagy a bíbo­rosnál, az amerikai elnöknél és Otto von Habsburgnál, hiszen az egyéniség kiütközik, a kigyakor­lott aláírásban nem lehet tévesz­teni. Mondjuk mi, ha feleletként a fel nem tett kérdésre azt állít­juk, hogy az ezerszer leírt kép, képlet nem is engedi meg, hogy hibát vétsünk. Ám itt van mindjárt a bájos mosollyal ránk köszönő Tolnay Klári, a Kossuth-dijas, ma is megvesztegetően eleven hatású színésznő. Aki fotójára másképp írta a nevét, nem a Klárit, hanem a Tolnayt, mint a kép alatt. Az egyik aláírásban az y az a-ból „folyik ki”, mert valamilyen han­gulati, netán érzelmi elem akkor úgy diktálta neki, hogy az ott ab­ban a pillanatban úgy sikerüljön. Bizonyára nem figyelt oda, any- nyira gépiesen, szériában írhatta akkor a nevét, hogy a megszo­kott művelet ezt a „bakit” diktál­ta neki. Ha most visszaolvasnánk a művésznőnek ezt a megállapí­tásunkat, bizonyára maga cso­dálkozna a legjobban, hogy vele ilyesmi megtörténhetett. Pedig így van. Olyannyira így, hogy a fotóján szereplő kézjegyben az a betű nincs befejezve, sőt, az y mintha el sem akart volna ké­szülni igazából, hiszen az a meg az y így, ebben a „felvezetésben” inkább egy markáns g betűvé ol­vadt le és össze. Mire lehetne mindebből következtetni? Az írástudományi társaságok tagjai mosolygással nyugtázhatják ok- vetetlenkedésünket, mert a vo­nalak rendje ezzel a sietős meg­oldással a karakterre valószínű­leg nem jelent ítéleti alapot. Vagy itt van példának okáért az egykori egri püspök, az „egye­temalapító” Eszterházy Károly aláírása. Előbb ugyan tanulmá­nyoztuk a kifejező portré voná­sait, mennyi nőies vonal simul egybe a szem körül, aztán vizs- gálgatjuk a bőkezű és energikus főpap írását. Elsősorban társa­dalmi állását jelzi-jelenti, a kor szokása szerint, hogy ő Carolus Eppus Agriensis — azaz, hogy ő Károly, Eger püspöke, majd a második sorban C. Eszterházy, tehát a családi név kiemelése kö­vetkezik, az ipszilonhoz ragaszt­va még olyan vonalrendet, amely valószínűleg az aláírás valósze­rűségéhez, valódiságához kellett az akkori szokás szerint. Ahhoz képest, hogy ismerjük Szulej- mán szultán aláírásának cirkal- mait, ez a barokk alájegyzés igen szerény és szolid jellemről tanús­kodik. Mi más oldalról, „mandiner­ből” játszottunk rá a tárlat érde­kességeire, és nem is említettük, hogy a pályamódosítók, pl. Rea­gan, vagy 11. János Pál mit szól­nának, ha elemezni kezdenénk őket aláírásuk szerint, mi a közös bennük, és mi az, ami a két em­bert, jellemet elválasztja egy­mástól. Mert mindketten szí­nészként kezdték. Ez messzire vinne, de ki-ki hozzákezdhet sa­ját elképzelései és tájékozottsága szerint. Erre is jó egy ilyen kiállítás, ahol a művészetnek, a műelem­zésnek a szó megszokott értel­mében nincs, nem is lehet helye. Farkas András köznek”. A ládafiából előveszik a régi viseletét, mert százszor hi­szik, hogy a „minyáink a szebb, sz új világot elhozták niekünk.” Tudjuk, hogy egyszer még vesz szatérünk hozzájuk. Csak most rohanunk, mert máshol is élnek, látni kell őket is. Lészpedie kora este érkezünk. Mintha el sem indultunk volna hazulról. Mintha a régi család melegéből ki sem tántorodtunk volna még. Mintha évszázadok óta ismernénk egymást, úgy te­relnek be házukba. A legtermé­szetesebb módon adják at a tisz­taszobát, hogy a fáradt utazó megpihenjen. Szégyenkezni nincs lehetőségünk, olyan fino­man, olyan ősi szeretettel végez­nek mindent. A reggeli szertar­tásnál előkerül a sajat főztű pá­linka, a föld alatt ériéit bor, és sok-sok jó falat. Felöltöznek, hogy megörökíthessük őket, bol - dogan énekelnek a magnói», in­geket adnak ajándékba, s várnak jövőre is a Szent Anna-napi bú­csúba. Fómifalván, Nagypatakon és Klézsén újabb csodás órákat töl­tünk. Legvégére hagyjuk a csán­gó temetőt, hogy gondolatain­kat, a hallott és látott élményt ösz- szegezhessuk. Igen, ez egy csen­des hely, de majdnem megfullad az ember, aki a kapun belülre lép. Gyom növi be a sírokat. Va­lami központi ember vághatja csak le, mert a tehénnek az jó táplálék. A fejfákon mindenütt román felirat. Pedig ezek szín­tiszta csángó-magyar emberek voltak. Néhány fa tövében több száz kereszt máglyába rakva. íme, ez a történelem! Segélykiáltásokat hallottunk mindenfelől: tanár kéne, hogy a gyerekek tanulhassanak magya­rul..., magyar pap kéne..., keíle ne, hogy jemenek maguk! Lassan elokialgunk. ne is ta­lálkozzunk senkivel. Megnéz­hetnénk még újabb falvakat is. Beszélgethetnénk, énekelget­hetnénk. Néni, nem maradunk. Továbbmegyunk. Már nem tu­dunk lovára maradni.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents