Heves Megyei Hírlap, 1990. november (1. évfolyam, 179-204. szám)
1990-11-17 / 193. szám
8.__________________ _________ HÉTVÉGI MAGAZIN HÍRLAP, 1990. november 17., szombat H amary Dénes Háromszög A kör háromszögesítése megtörtént És most csak nézik a háromszöget Nem ismerik a geometria szabályait Kimondják a tételt s nem tudják a bizonyítást levezetni- Segítek: ez a háromszög nem egyenlő oldalú - Belekeverednek a bizonyítás végtelenjébe S mire rájönnek a megoldásra ők leendő tanárok Lehet hogy nem lesz kit tanítani. Kiss Gyula Macedón férfi panasza Torzult napok futnak ó hetek és nem látlak és nem látlak perc-hevület per-révület a sem kisér már magányomba Kivágod magad — a sors kivág a szememből az agyamból idegsejtjeimből gyomlál ki sok elveszett szép alkalom Néznék reád görög istennő és nem lehet és nem lehet füstös szurkot fröccsent szemembe sorsom mely azértis tied Kiss Gyula Szobrász Nézd a teremtő embert szoborként vágja ki térből időből anyagból mindazt ami kell neki így népesül a világ így áll vésőjével győztesen szobrai fölött - ha torzók is — az ember Harangöntés Agnonéban 651 éve ugyanazzal a eljárással öntik a harangokat az olaszországi Agnonéban a Főpapi Marinelli öntödében. Egy ügyes mester az utolsó díszítéseket vési egy remekbe sikerült alkotásra. (MTl-telefotó) Vathy Zsuzsa: A kard A mondák a népek gyermekkorából valók. Naivak, dicsek- vők, kegyetlenek, csodaterem- tők. A kisfiú a konyhában ül, egy üveggel játszik. Gurigatja az asztalon, megunja, ledobja. — Ha ledobod — mondja az anyja —, összetörik. Kifolyik belőle az orvosság, elvágja a kezedet. A kisfiú méregeti az üveget, újra markába fogja. — Ledobjam? Földobjam? — Ezt dünnyögi. Földobja. A kövön az üveg ösz- szetörik, az orvosság kifolyik belőle. Ez csak egy néhány forintos orrcsepp volt, bármikor pótolható. De ha a csodatevő életvize lett volna benne, a gyerek akkor is földobja. A kisfiú nővére kilencéves, erősen ragaszkodik a szüleihez, jobban, mint a hasonló korú gyerekek. Ha anyja, apja elmennek hazulról, többször elbúcsúzik tőlük. Aggódik értük, óvja őket. Az utolsó ölelés után még egyszer utánuk szalad. — Ugye, nem haltok meg a liftben? — kérdezi. A mondák is ilyen gyermekesen tiszták és gyermekesen gonoszak. A szittya királyok Istentől kapták kardjukat. Csodálatos, nagy erejű kardot, hogy minden népet legyőzzenek vele. Természetesen, másnak nincs ilyen kardja, mert ha volna, nem biztos, hogy mindig a szittyák győznének. Tehát — kétség sem férhet hozzá — ezt a csodálatos kardot egyedül a szittya királyok birtokolják. Egy csak a bökkenő: a kard elveszett. Egyszer, amikor keresni kezdték — nem tudjuk, mikor —, azt vették észre, hogy nincs sehol. (Elég baj, hogy egy ilyen Istentől adományozott kard Szity- tyaországban csak így elveszhet.) Talán az ellenség vitte el? Vagy ott felejtették valahol a me- otiszi mocsarakban? Nem tudjuk. A kard tehát elveszett, kár sopánkodni rajta, de fennmaradt a híre. Az öregek testámentum- ként hagyták a fiatalokra: „Keressétek, kutassátok, mert az lesz a VILÁG URA, AKI Isten kardját megtalálja.” Keresték is, kutatták is, de Isten kardját nem találhatta meg más, csak az, akinek ő szánta. Végre megszületett. Anyja — talán még a szittya király felesége sem volt — álmot látott: csodálatos fiúgyermeket fog szülni. Meg is jelent előtte a fia sugárzó, lángoló karddal az oldalán. Az álmot sokszor elmesélte a fiának, Attilának, aki boldogan hallgatta. Még kisgyermek volt, és már tudta, hogy ő lesz a hunok fényes csillaga, Istennek ostora. Könyörtelen azzal, aki szembeszáll vele, de kegyes ahhoz, aki szövetséget kínál neki. Tudta, hogy kíméli majd a nőket, a fegyverteleneket, megvédi szövetségeseit, de saját kezével öli meg azt, aki ellene fordul. Legyen akár saját testvére is. Nőtt, nődögéit Attila, király lett belőle. Zömök, hullámos hajú ifjú volt, fekete, villogó szemű, ilyennek mondják, akik látták. Igen ügyesen forgolódott a harcban, teljes fegyverzetben is föl tudott ugrani lovára. Kedvelte a pompát, vendégeit színarany székre ültette, de ő maga egyszerűen, mértékletsen élt. Fegyvere fényes, sátra mindig tiszta volt. Egyik nap — ennek a napnak el kellett következnie — futva jött Attila királyhoz egy pásztor. Kardot tartott maga előtt, lángok csaptak ki belőle. — A mezőn találtam — mondja elakadó lélegzettel —, egyik tinóm belelépett. Ha nem hiszed, nézd meg a lábát, véres seb van rajta. Attila nem látja a pásztort, nem érti, mit mond a tinója lábáról, csak a sugárzó Isten-kardot látja. Mikor megmarkolja, érzi, hogy emelkedni kezd vele a föld, amikor megsuhintja, szeméből istenek ereje, arcáról szilaj, ravasz mosoly sugárzik. — Isten kardjával megbüntetem a föld minden népét — kiáltja. És suhogtatja a kardot, forgolódik, kiabál. — Megbüntetem a föld minden népét! Megbüntetem a föld minden népét! A hun urak ámulva nézik a királyt, a pásztor lehajtja a fejét. — Miért bünteted? — kérdezi. Attila felugrik az asztalra, kardja mint egy óriási húsvágó bárd, vagdalkozik, hadonászik vele. — Megbüntetem! — kiáltja, és a levegőbe szúr. A kard fölszikrázik, hegyéről fájdalmasan lecsordul a fény. — Miért? — kérdezi a pásztor. — Miért bünteted meg? Legalább mondd meg, miért? örömök és ürömök F alusi vendégfogadóban tarka abroszokkal terített asztalkák mellett üldögél néhány ember. Pacalt rendelek sós burgonyával, savanyúval. Várakozás közben egyre olyan érzésem támad, hogy néznek, figyelnek. A sarokasztalnál sört kortyol valaki, és le sem veszi rólam a tekintetét. Ismerősnek tűnik, és addig kutatok emlékeim között, amíg rádöbbenek. Mál- nássy Ákos ő, a hajdan dúsgazdag Málnássy Félix fia. Magával hozza a sörét, nekem a pacalt hozzák. Lelkesedése, hangja a régi, külseje ápolatlan, vastag kabátjából erős naftalin- szagárad, Ferenc Jóskás szakálla ki tudja mikor látott ollót. Körülményesen pakol át az asztalomra, csibukját a markában tartja, és hamisítatlan kostök zacskóból tömi bele a dohányt. — Csinos pipád van. Sokatmondóan legyint, úgy tűnik, mintha nem is hozzám szólna. — ó az én egyetlen barátom... Tunkolom a pacalt, a kandallóból kellemes meleg árad, gyógyír a ködös, nyirkos novemberi időben, — Az én sorsom hatalmas életregény, amelyben ötvöződik a „kékvérrel” megpecsételt múlt, a keserű jelennel, amelyben tulajdonképpen már szép álmaim és vágyaim is szertefolytak. A teatrális monológ mosolyra késztet, aztán eszembe jut, hogy hátha éhes szegény barátom, tolom is elé az étlapot, de kitartóan a fejét rázza, majd mégis elszánja magát: — Egy deci rumot! Vatelines kabátja belső zsebéből iratcsomót kotor elő, és kirakja az abroszra, betakarva vele a kenyeres kosarat. — ítélj el, vagy ments fel! Nagy szavak. Körítés és ráadás a különben Metes ebédhez. Bíztatom, tegye el bátran az iratokat, undorodom a sok papírtól, és ha lehet inkább néhány szóval adja elő elkerülhetetlen mondandóját. — Kegyeletsértés! Ilyen lakoníkus rövidítésre nem számítok, bár tudom, hogy tartós hallgatásom előbb-utóbb meghozza a folytatást. — Eladtam boldogult nagyapám márvány síremlékét... Visszakérem a gyűrött papírokat, és — mintha pakli kártya lenne — beléjük pillantok, és tudomást szerzek arról, hogy Málnássy Ákos budapesti lakos eltulajdonította a nyárádi temetőből Mámássy Béla Ödön síremlékét, amely egyben kegyeletsértés is. — Mit vársz a bíróságtól? — Felmentést! Rumízű lehelete az arcomba csap, int a pincérnek, hogy kéri a következőt. — Milyen alapon? — Báró Málnássy Béla Ödön az én nagyapám volt! A síremléket, kényszerű helyzetem miatt eladtam. Az apám állíttatta — de jure — az én öröklött tulajdonom, „eo ipsó" nem történi eltulajdonítás, még kevésbé kegyeletsértés. Az iratcsomón csattan a be- főttes gumi, gondosan közé helyezem valamennyit, aztán átnyújtom Ákosnak, aki lesi minden mozdulatomat, az arcomat, a kezemet, és rossz gyermek módjára a földre bámul, mintha ott keresne valamit. — Köpj szembe! Szeme könnybe lábad, piros orra céklaszínűvé válik, arcbőre — amennyi a szakállból kilátszik —, ráncos és színtelen. — Most a nagyapád síremlékét iszod... — Amíg vissza nem kapom az ősi birtokot! Szemében furcsa tűz villan, arcán dacos ellenállás látszik, a kék vér tudata, az eddig letagadott bárói rang és a rum visszaadja az önbizalmat. — És ha visszakapnád a birtokot? Zajos társaság érkezik a szomszéd asztalhoz, külföldiek, kocsijukból asztal köré siet egy éhes család apraja, nagyja. Valaki to- mácsol, forgatják, nézegetik az étlapot, a két gyerek kórusba követeli a: gulást. Tekintetével szinte keresztülszúr, — Emléket állítanék a nagyapámnak... Szalay István Nem emlékszem már, mikor, ki és hol mondta, de állítólag igaz. Ha Magyarország továbbra is ezen az úton halad, a balsorsa felé, akkor polgárainak csak egyetlen örömforrása marad. Tudvalévő, hogy Amerika a korlátlan lehetőségek hazája, szülőföldünk viszont a korlátolt lehetőségeké, így hát ne csodálkozzunk, ha az egyén néminemű örömét a nemi életben találja meg. Ahogy az utóbbi időben szárba szökken a pomóipar, kí- nálgatják magukat a popó-kebel magazinok és ezen öröm gyártásának egyéb kellékei, e mondás mintha beigazolódna. Bár, amikor félholtra dolgozza magát az ember, a sokadik másodállásából józanul hazatántorog, az effajta örömszerzés ürömmé keseredik még akkor is, ha előtte ürmösbort fogyaszt. Szerintem a popóipar amolyan háttéripar (majdnem azt írtam, hogy infrastruktúra), ugyanis ez nem lehet egyetlen örömfórrás. Aligha hiszem, hogy a magyar gazdaságnak a fedetlen kvbmK adnak potenciát. Nem, ettől még nem áll talpra a padlóra került magyar állampolgár hiteltörlesztési kedve, nem kezd el úgy dolgozni, mint Manci a muraközi ló. Más adósságot kell törleszteni. Nem pótcselekvésre vár a magyar nép; azokat az ígéreteket kell megvalósítani, amelyeket a hatalomra került pártok képviselői a választások előtt oly nagy hangon zengedeztek. Amolyan hongkongi kistigrisként el kell rugaszkodni a süppedő talajról, de úgy, hogy maga az ugrás örömet okozzon, és a talpra esés legyen gyönyör. Ez lenne az igazi tömör gyönyör, amely természetesen sok kis apró örömből tevődik össze: a jól végzett munka eredményeként tízezer forintok mosolyognak tenyerünkben örömükben; múzeumba kerülnek a bürokrácia láthatatlan falai, egyszámjegyűvé szelídül az infláció, nő az emberek ember által való megbecsülése (ami megfordítva is igaz), kilépünk a hét szűk esztendőből, s belépünk a nyolcadikba. És Pityu, a barátom, végre meg tudja adni azt a tízezer forintot, amivel már egy éve lóg... Az ilyen gazdagodó és szépülő ország sikere* emberének minden vonatkozásban nő az energiája, a potenciája. Ezt az egészséges energiát sok mindenre fel lehetne használni, többek között a háttériparban szerezhető örömök beteljesedésére is. Saiga Attila
