Heves Megyei Hírlap, 1990. október (1. évfolyam, 153-178. szám)
1990-10-10 / 161. szám
1990. október 10., szerda Hírlap 5. A tanító a gyermekeket, az orvos a betegeket hagyja ott Egri beszélgetés Geréb Attila székelyudvarhelyi lelkipásztorral Eger és Székelyudvarhely sorsa a tavalyi év végén kapcsolódott össze, a romániai forradalmi események alatt. Órák, napok alatt nagy segélyszállítmány gyűlt össze a város és környéke lakóitól, a Dobó téren valóságos konvoj sorakozott fel. Bizonytalanok voltak a hírek, sokan óvták a vállalkozókat, hogy ne induljanak el, mert nem biztos, hogy azokhoz jut el a segély, akiknek szánják. Félniük kellett az orvlövészek golyóitól is. Mégis vállalták a kockázatot, mert tudták: életet ment a gyors támogatás. Székelyudvarhelyig jutottak el, ahol Geréb Attila református lelkipásztor segített az elosztásban. Hosszú hónapok teltek el, míg egy októberi szombaton eljöhetett megköszönni az egriek önzetlenségét. A szállítmány vezetőjét, Szarvas Béla országgyűlési képviselőt kereste föl: fafaragást hozott emlékül, melyen a forradalmas napok jelképe, a Nap felé nyújtózkodó, meggyötört alak látható. Összetett folyamat — Az anyaországi közvélemény leginkább akkor figyel a romániai magyarság sorsára, amikor valami végzetes történhet. Értesülhettünk például a marosvásárhelyi eseményekről, vagy a bécsi döntés évfordulójának előkészületeiről. A mindennapok pedig ennél lényegesen ösz- szetettebbek lehetnek. Mi jellemzi most legjobban az önök életét? — Az országon belül társadalmi, politika és nemzetiségi viszonylatban is nagyon összetett a kép. Nagyon sokan vannak, akik a maguk pecsenyéjét akarták megsütni a változásoknál. Szép számmal akadtak olyanok is, akik megijedtek, elpárologtak, eljöttek az országból. Még Udvarhelyről is, ahol igazán mi vagyunk többségben, 90 százalékban magyarok élnek. Nagyon nagy szégyen ez ránk nézve, hogy elmenekülnek Magyarországra vagy tovább is a munkások s az értelmiségiek. Főleg az utóbbiak, s otthagyja a tanító a gyermekeket, az orvos a betegeket, a mérnök a gyárakat. — Annyira sokan vágtak neki a világnak, hogy ez már rányomja bélyegét a hétköznapokra? — Igen. Adatot most nem tudok mondani, de már jól érzékelhető ez a hullám. — Mennyire lehet ezt a döntést megérteni, alátámasztja-e ezt valamilyen üldöztetés, elviselhetetlen nehézség? — Előfordul, hogy nagy a nyomás néhány helyen, de akkor sem lehet ezzel egyetérteni. A menekülők csak tíz százaléka volt politikai üldözött, vagy vált azzá. Mert akiket annak idején megfigyeltek vagy szigorúan vettek, azok az úgynevezett forradalom után magukban és a maguk helyén megerősödtek, mi- nőségüeg többet adtak. Azok már igazán nem jönnek el most. A túlnyomó többség csak ráfogja, hogy neki el kell menekülnie. Ezt a kérdést nagyon szigorúan tudom csak venni, nem értem meg ‘ a szempontjaikat. Főleg azokét nem, akik Udvarhelyről távoznak ilyen módon. Gondok az oktatásban — Értesüléseink szerint ma az oktatás az a terület, ahol a legtöbb nemzetiségi súrlódás keletkezik. Ennek oka lehet a szeptemberi iskolakezdés is. Hogyan látják ezeket a problémákat? — Valóban sok feszültség keletkezik a tanügyben, akár elemi, akár felsőbb szinten. Magától értetődő lett volna, amit annak idején beígért az ideiglenes kormány, s amit mi el is vártunk volna. Nem is sértette volna a többséget, a románságot. Mégis így magyarázták, tudatosan félreértelmezték a magyar nyelvű oktatás igényét. Nyilvánvalóan közrejátszott ebben az elmúlt negyven év, amikor elhallgatták, eltorzították lélekszámúnkat. S az, ami jogainkat sértette, csorbította, az mindig alattomban, csendben történt. Erről nem beszéltek. Felnőtt egy-két nemzedék, amely nem is hallott arról, hogy azelőtt mi volt, s teljesen értet- lenné válik ezzel a kérdéssel kapcsolatban. Mások pedig eltorzítva látják ezt a problémakört. Ezért alakulnak ki a konfliktusok a tanügyben. — Ön egy negyvenezer lakosú településen él, ahol az egyházközség tízezer lelket számlál. Az anyaországi helyzethez képest óriási ez az arány. Szavaiból érzékelhető, hogy élénken figyelemmel kíséri a politikai életet. Lelkipásztori hivatásából adó- dik-e ez, vagy vállal valamilyen más politikai szerepet? — Én személy szerint politikai pártnak nem vagyok tagja, s nem is kívánok az lenni. De emberségemnél, magyarságomnál, pontosabban erdélyi magyarságomnál fogva egy lépést sem tudok tenni, s nem tudok igét hirdetni sem, hivatásomnak eleget tenni politikamentesen. Ugyanis a politikamentesség szerintem embernélküliséget is jelent. Ez lehetetlen számomra. A mindennapi élet kérdéseit nem lehet megkerülni lelkipásztori minőségemben sem. Hitoktatás — meddő viták nélkül 4 — Magyarországon sok vita folyt az egyház és az állam viszonyáról, különösen a hitoktatással kapcsolatban. Önöknél felmerült-e valamilyen máidon ilyen ellentét? — Nálunk — ha például Udvarhelyt veszem — már tavasszal néhány középiskolában az ottani vezetéssel egyetértve délutánonként hitoktatói órát tartottunk. De nyilvánvalóan nem tettük kötelezővé. Az évzárón is ott voltunk mi, lelkipásztorok, még a tanítóképzőén is. Annál is inkább, mert az az egykori református kollégium épületében működik, annak az utódja. Mi egyelőre azt akaijuk és úgy számítjuk, hogy amikor a diákok órarendje megengedi, tartunk hittanórákat. De nem felülről jövő „egyházasdit” játszunk, hanem önkéntes alapon próbáljuk megvalósítani. Hogy úgy szóljunk azokhoz az inakhoz, akiket ismerünk is többségében — mert a terror alatt is konfirmált a fiatalok 90 százaléka —, hogy eljöjjenek. Nálunk nem tudták úgy elidegeníteni az embereket a hittől, az egyháztól, mint itt Magyarországon. — Ehhez a mostani, önök számára kedvező helyzethez — gondolom — az vezetett el, hogy a magyarság megőrzésének' egy módja volt az egyházhoz tartozás... — Valóban, mert nálunk az, aki az egyházához tartozott — a katolikushoz, az unitáriushoz vagy a reformátushoz —, az már magyarságát is mentette ezzel. Azt mondják, hogy ez a „népegyháznak” egyfajta maradványa, kivetülése, de ez megtartó erő volt. Még akkor is, ha névlegesen volt valaki egyházfenntartó, fizetett, eljárt a templomba, de mégis tartozott valahová, ragaszkodott hozzá. Nálunk ezért nem okoz olyan megrendülést a hitoktatásnak az iskolákba vagy a közéletbe való újabb bevezetése, mint itt Magyarországon. Mit jelentett a segítség? — Térjünk vissza látogatásának eredeti céljához. Számunkra, akik a segélyszállítmányokat útba indítottuk, csak sejtéseink lehettek arról, hogy mit is jelentettek ezek akkoriban. Néhány rémhír is fölröppent arról, hogy ezeknek egy részét elherdálták. Hogyan emlékezik az egriek küldeményére, milyen hasznát látták a véres napokban? — Néhány mondatban nem is tudom összefoglalni, hogy mit jelentett nekünk, udvarhelyieknek az egriek segítsége. Tudniillik a legelsők között jelentek meg nagy rakományaikkal, és ahogy meg is fogalmaztam abban a levélben, amit most átadtam: megdöbbentett a szeretet e cselekvő áradása. Az egri és Eger környéki szervezetek és magánszemélyek sokat áldoztak és fáradoztak értünk. A nnyi értéket hoztak, hogy akik józanok voltunk, megállapítottuk: nem is érdemeltük meg. Nem azt mondom, hogy nem volt rá szükség, mert elkelt. Viszont az erkölcsi tartásban nem volt mindenki olyan színvonalon, sem egyházközségileg, sem a városban, hogy úgy tudja értékelni, ahogy azt kellett volna. Mert aztán sajnos, lett ebből egy verseny, hogy ki mit és hogy kap. A legjobb belátásunk szerint igyekeztünk elosztani a dolgokat, erről dokumentumaink is vannak. Javaslat is született arról, hogy testvérvárosi viszonyba kerüljünk egymással. Sajnos, lépéshátránya volt az egrieknek, mert amikor elmentünk a tanácshoz, már a békéscsabaiak írással voltak ott. Bármennyire jólesett volna, már nem lehetett visszalépni. — Ha ilyen nagy is volt a segítség, mégiscsak egyszeri Hogyan lehet folyamatos támogatást adni az önök nem könnyű erőfeszítéseihez? — Remélem, Eger és Székelyudvarhely valamilyen szinten csak kapcsolatba lép. Az oktatás, a sport, az egyház terén ki lehet alakítani együttműködést. De visszatérve az előzőekre, nem tudom eléggé kifejezni, hogy mennyire köszönjük, mennyire hálásak vagyunk azért a sok küldeményért, amit az egriek számunkra hoztak. Roppant nagy a tiszteletünk, ha csak szóban is tudom ezt kifejezni. Azóta sok idő eltelt, s nem tudtam eljönni, s személyesen elhozni ezt a köszönetét, de ha ilyen későn is, fogadják elismerésünket azok, akik ezen fáradoztak. Gábor László A Hírlap főiskolai „darázsfészekbe” nyúlt „Igaz, mi elmehetünk takarítani ...” Tovább pörög az Ördögszekér A Heves Megyei Hírlap szeptember 19-i számában „Az egyetemi álom" cím alatt az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola két oktatójának nyilatkozata jelent meg. Az újságíró az intézmény névváltoztatásának hatásáról, a tanév eleji közérzetről és az egyetemi tervekről érdeklődött. Az egyik megkérdezett én voltam, s a magam részéről nem kívántam vitát provokálni. Félreértés ne essék: nem helyreigazítás következik. Még akkor sem, ha most a magyarázkodás korában élünk. Az általam elmondottakat továbbra is fenntartom. Sőt, azoknak talán eredménye is lesz. Sokkal súlyosabb oka van annak, hogy tollat ragadtam. Az interjú készítésekor javasoltam a hallgatók véleményének ismertetését. Az összkép árnyaltabbá válását reméltem ezáltal. Az újságíró nem zárkózott el a javaslat elől, s a Hírlap közölt is egy véleményt hallgatóink Ördögszekér című kiadványából. A két cikk meglehetősen furcsán hatott egymás mellett. Jámbor Ildikót mégsem hibáztatom a szerkesztésért. Az az ő (és lapja) szuverén joga. Viszont az Ördögszekérből kiragadott részlet publikálásával darázsfészekbe nyúlt. Azokat a főiskolai oktatókat és dolgozókat, akikkel beszélgettem, meglehetősen felkavarta Daróczy Attila cikkének a Hírlapban való olvasása. A hangsúly a Hírlapon van, hiszen az Ördög- szekérhez a főiskolán bárki hozzájuthatott, s benne még számos radikális hangvételű írás látott napvilágot. Csakhogy ezúttal szélesebb publikum is megismerkedhetett ezzel a nézőponttal! Azonban ez az ő ügyük. Állítólag demokrácia van, tehát mindenki számára adott a reagálás lehetősége. Ezzel azonban mindeddig egyetlen kollégám sem élt. Miközben a városban támadják az intézményt az oktatói gárdával kapcsolatban, mi, főiskolai oktatók többnyire hallgatunk, ezzel mintegy elismerve az ellenünk felhozott vádak jogosságát: Úgy érzem, valakinek közülünk is el kell mondania a véleményét. Hogy ez többségi vagy kisebbségi-e, később talán kide- rül. Először tisztázzuk, ki az Ördögszekérben megjelent cikk szerzője. Daróczy Attila már nem jár az intézménybe. Mielőtt bárki azt gondolná, hogy „kirúgták”, gyorsan leszögezem: 1990 júniusában végzett történelem — magyar szakon, vagyis diplomát szerzett. Két féléven keresztül tanítottam, s annál a bizottságnál államvizsgázott, ahol kérdezőtanár voltam. Szakmailag jól felkészült, tisztelettudó, korrekt embernek ismertem meg. Azok közé a hallgatók közé tartozott, akik minden szinten szembehelyezkedtek a régi struktúrával, módszerekkel, elvekkel. Radikális nézeteit nyíltan hangoztatta. Valószínűleg úgy érezte, kis lépésekkel semmit sem érhet el „a főiskolai oktatás süppedős, langyos dagonyájában.” A Hírlapban is közölt véleményét hiba lenne valamennyi hallgató véleményeként feltüntetni. Én az ő nézeteivel kívánok foglalkozni a továbbiakban. Daróczy Attila fél éve (mert bizony cikke eredetileg akkor jelent meg) még fenntartotta véleményét, miszerint a főiskola oktatóinak mintegy harmada „egyszerűen nem képes színvonalasan ellátni tanári munkáját.”Ez- zel kapcsolatban rögtön felmerül a kérdés: vajon létezik-e ebben az országban olyan tantestület, melynek minden tagja színvonalasan dolgozik? A jelenlegi erkölcsi és anyagi elismerés mellett ez illúzió. Bizony, nálunk is vannak ilyen oktatók. Hogy százalékos arányuk milyen, azt nagyon nehéz megmondani. Daróczy Attila szerint egyesek annyira felkészületlenek, hogy „papír nélkül egyetlen épkézláb magyar összetett mondatot” sem képesek megfogalmazni. Annyi bizonyos, hogy a diáklap egy korábbi számában az akkori főigazgató is elítélően nyilatkozott a papírból olvasgatókról, de érdemi lépés nem történt. De mit is javasol a cikk szerzője a szerinte botrányosan felkészületlen kollégákkal szemben? ítélete sommás: „Nekik menniük kell, s ha maguktól nem indulnak, akkor nekünk kell ajtót mutatni számukra.” Azt is leírja, mi alapján lehet a kijáratra felhívni a figyelmet. Szerinte „akit a hallgatóság alkalmatlannak ítél az oktatómunkára, azt haladéktalanul el kell távolítani.” Gondolom, sokan felszisszentek e mondat olvasása közben, és eszükbe jutott, ugyan miért kellene kikényszeríteni az oktatók hallgatói véleményezését, hiszen arra hallgatói nyomás nélkül is több ízben sor került már. A legutóbbira jól emlékszem magam is. A szempontokon ugyan lehetett volna még gondolkodni, de a fő problémát nem azok jelentették. Az eredményt sötét fátyollal borították. Hivatalosan még a közvetlen kollégákról alkotott hallgatói értékelést sem lehetett megtudni, a megkérdezettek pedig — tudomásom szerint — nehezen, vagy egyáltalán nem juthattak az összesített értékelés birtokába. Az, hogy a vezetők számára ezek az adatok milyen értékesek lehettek volna, igazán nem számított. Elvben tehát egyetértek Daróczy Attilával: szükség van az oktatók hallgatói véleményezésére. Azonban egyrészt ez csak akkor ér valamit, ha az illetékesek komolyan veszik, másrészt fontos, de ne kizárólagos mérce legyen. Szükség van további szempontok figyelem- bevételére is, különös tekintettel a tényleges (nemcsak annak nevezett) tudományos tevékenységre és eredményekre. így talán elkerülhető lenne, hogy egy viszonylag sokat publikáló, de előadói vénával nem rendelkező docens több megbecsülést kapjon, mint egy kevésbé ismert nevű, ugyanakkor színvonalasan oktató adjunktus vagy (uram bocsá ’!) tanársegéd. A szerző cikke utolsó előtti bekezdésében még egyszer felemeli szavát, követelve, hogy vonják felelősségre „az égvilágon semmit sem csináló kollégiumi igazgatókat, vagy a tanszékeket szétzüllesztő tanszékvezetőket.” Őszintén szólva nem ismerem a kollégiumok vezetőinek munkaköri leírását, és legalább ennyire tájékozatlan vagyok bizonyos tanszékek lezüllesztési folyamatát illetően, bár az utóbbi „eredménye” itt-ott meglehetősen jól érzékelhető. Sokan hibáztathatok azért, hogy ide jutottunk, de hallgatónk nyilván nem „véres tanács” létrehozására gondolt, csupán a felelősök megnevezésére. Talán az új főiskolai tanácsnak kellene a kirívó esetekkel foglalkoznia, s azoknak, akik a megmérettetés során könnyűnek találtatnak, le kell vonniuk a megfelelő következtetést. Daróczy Attila tehát valós problémákra igyekezett felhívni a figyelmet, ót magát nem jellemezte túláradó optimizmus, egyik utolsó gondolata ugyanis az, hogy meglehet, „sőt valószínű, hogy újra nem fog történni semmi.” Márpedig valaminek történnie kell, ha nem akarunk mindannyian főiünk független és hatalmasabb erők játékszerévé válni. Meggyőződésem, hogy az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola tanárainak többsége alkalmas a felsőoktatásban végzendő tevékenységre, és adott esetben, korrekt körülmények között a szakmai megmérettetést is vállalná. A többieknek sem a pártállamot vagy a rendszerváltást kell szidniuk nehéz helyzetük miatt, csak saját magukat. Megnevezni persze senkit sem mernék. Egyrészt milyen alapon mondhatnék szakmai véleményt más szakos kollégáról, másrészt az intézmény egyik igen nehéz helyzetben lévő tanszékének tagja vagyok. Először szűkebb környezetünkben kell rendet tenni, s ez erős idegrendszert, valamint sok gyötrelmet, sőt fájdalmat kívánó feladat. Mert más egy cikket megírni, és ismét más valakinek a szemébe mondani a sokszor már mindenki által tudott, mégis szégyellősen elhallgatott igazságot. De legyen bár ez százszor ilyen nehéz, az auto- dafékból és a B-listákból nem kérünk. Az egyetemmé válás továbbra is álom, bár nagyon szép. A feltételek ugyan megteremthetők, de ahhoz sok időre és pénzre lenne szükség. Sajnos, mindkettőnek szűkében vagyunk. A Daróczy Attila által jó szándékúnak nevezett főigazgatóság eddig nem kapott megfelelő támogatást sem a várostól, sem a megyétől. Elég csak a volt oktatási igazgatóság épületével kapcsolatos huzavonára gondolnunk. Sokszor méltatlan támadás céltáblái vagyunk. Mint Jámbor Ildikó egyik kérdéséből is kiderült, sokan a diplománkkal foglalkoznak. Még mindig itt tartunk? A papír számít, nem a mögötte lévő tudás? Azt viszont ne laikusok ítéljék meg! Meglehet, az intézmény soha nem válik egyetemmé, de jó főiskola könnyen lehet. Ehhez viszont szűkebb pátriánk segítsége elengedhetetlen. Máskülönben Egert az a szégyen érheti, hogy sem egyeteme, sem tanárképzőfőiskolája nem lesz. Igaz, mi elmehetünk takarítani is... Makai János tanársegéd
