Heves Megyei Hírlap, 1990. október (1. évfolyam, 153-178. szám)
1990-10-06 / 158. szám
Hírlap, 1990. október 6., szombat MEGYEI MŰVÉSZETI FÓRUM 7. HELYSZÍN Nagy Gábor: Ősz a tónál A XX. Észak-Magyarországi Fotóművészeti Szemle anyagából Dolmányos László: Egri vár Dolmányos lászló: Fehér ló Havas András Természet A patak mentén haladt —, követte útját, s a városba jutott. Továbbment szorosan mellette és kijutott a városból az erdőbe. Újból ott állt egy tisztáson. Fák alatt. Még nem volt tavasz. Itt jó lesz — mondta aztán a víz felett fából összetákolt hídon. Szűk Balázs Mint a Cédrus olyan egyedüllé lettem a keserű kérdésektől, mit életem első fohászkodó lépcsőjén gyámoltalan hívórímként keresték a választ, — áttörve az éveket, mint egy szabadverset — — valahol távoli alkonyom felelőrímjében mindhiába. Laboda Kálmán Jókívánság elméd szárnycsapása legyen tükörképe a madárszárnyalásnak s konok mint a szív T. Ágoston László Te segíts, Aranyhajú! Az aradi vár börtöncellává alakított földszinti szobájában ült egy koszos priccsen. Tábornoki atillája gyűrött, pecsétes, a rangjelzés helyén felfeslett a varrás. Szeme alatt az átvirrasztott éjszakák mély szarkalábai, hosz- szú, hajdan nyalkán pödört bajsza belelógott ápolatlan szakállába. Révedező tekintettel meredt maga elé, mint aki minden erejével el akaija feledni a jelent, hogy a múltból merítsen erőt a jövendő borzalmak elviseléséhez. — Szerafina, te aranyhajű, most segíts, ezt még tűi kell élnem — motyogta maga elé. — Szerafinám, egyetlen szőke angyalom.^. — Már megint az angyalkáját szólongatja — nevetgélt a szuro- nyos puskával sétálgató őr, s intett a társának, hogy figyeljen. A hosszúra nőtt szász legény az ablakon át kiöltötte a nyelvét a fogolyra. Az meg felhördült, mint a láncra vert vad, fölragadta a ke- zeügyébe eső tányért, és az ablakhoz vágta. Amikor kissé lecsillapodott a dühe, újra visszatért ábrándjaihoz. — Látod, aranyhajú, mindig dühítenek... Az őrületbe akarnak kergetni. Jó néhány csatában megvertem őket, most ezzel törlesztenek. Ernst hadbíró azért faggat, hogy áruljam el a társaimat, és az én cellám elé küldi a legkomiszabb bakáit. Már minden ablakom kitört, nem tudom elviselni a kárörvendő vigyorgásukat. Egyedül te tartod még bennem a lelket, aranyhajú. Segíts nekem, hogy bátran állhassak hóhéraim elé! Fölállt, megtapogatta elzsibbadt tagjait, s az udvarra néző ablakhoz lépett. — Két éve még milyen boldog voltam... Ugye te is, aranyhajú? Emlékszem, nyárutón, amikor együtt lovagoltunk atyád, Po- tocky gróf birtokán. Arany hajad lobogott a szélben, a szemed kék, mint a felhőtlen ég... Tudom, soha se látlak többé, és az eget is legfeljebb egyszer nézhetem meg, amikor kivégzésre visznek. Aztán a kerületi bálon, Sztaniszlauban... hogy táncoltál? Hogy nevettél?! Arany hajad most is itt lóg a nyakamban, medalionba zárva ereklyeként. De hol van már az a régi, büszke kapitány, és hol van Szerafina kontesz, a gondtalan, csacsogó kis angyal? Én hittem, hogy a népek szabadságra születtek, s hittem, hogy boldoggá teltetlek téged... Már semmiben sem hiszek, csak benned, s abban, hogy meg kell halnom. Tudom, akkorát vétettem a császár ellen, hogy ezt meg nem bocsájthatja. Ernst is mondta az első kihallgatáson, hogy bárki kaphat kegyelmet, de az én bitófámat már készíti az ács... Azt mondta Görgey, mielőtt letettük a fegyvert az oroszok előtt; tagadjunk, amit csak lehet, s el is égettük az iratokat. Én nem félek a hóhértól; amit tettem, a lelkiismeretem diktálta, s újra megtenném, ha visszaadnák a kardomat. Magyar vagyok, mégha Bécsben neveltettek is. De nem ez a fontos, hiszen Damjanich szerb, Guyon angol, Bem lengyel, Mack morva, Leiningen osztrák, a fivére ellenünk harcolt, de mind igazi férfiak. És mi most itt mind szánandó rabok vagyunk. Nem a haláltól félünk, hanem a vesztett ügyet siratjuk, s titeket, akiknek tovább kell élnetek... — Tegnap levelet csempésztek át hozzám Töröktől. Azt úja, Görgeyt pénzen vették meg a muszkák. Ő szabad, Ausztriába ment. Én nem hiszem. Bár ebben a fölfordult világban a legkívül- állóbbak is meginoghatnak. Istent kérem, segítsen elviselni ezt a nyomorúságot, és ne vegye el az eszemet! De ha meglátom ezeket a vigyorgó, ostoba bakákat a cellám előtt, meg Ernst hadbíró rókaképét, szeretném rájuk omlasztani a várat. Brze- zanyban éreztem hasonlót, amikor Paar ezredes lecsukatott, mert nem ölettem halomra a lengyeleket Sztanislauban. A te véreidet, Szerafinám! Ha újra kezdhetném, most se cselekednék másként, hidd el nekem, aranyhajú! — Két hónapja még ünnepelt tábornok voltam, a hős Lenkey. Négylovas hintóval készültem hozzád, hogy boldoggá tegyelek. És ki tudja, két hónap múlva nem fekszem-e temetetlen hulladékként a várárokban?... Tudom, te most is aggódsz értem, hisz őszintén szeretsz, akár én téged, de lásd be, egyetlenem, számomra nem létezett más út. Te se becsülnél, ha megalkudtam volna. Elmenekülni, elfutni a hóhér elől? Hová? Kihez? Minek? Férfinak születtem, s ha Isten engedi, akként is halok meg. A folyosón kemény, csizmás léptek kopogtak végig, aztán rövid, katonás vezényszavak pattogtak. Végül a kőfoglár borízű hangja a nevén szólította: — Herr Lenkey, kommen Sie sofort! — Kihallgatásra, Lenkey kapitány! Kezére bilincset raktak, s két fegyveres őr kísérte a reggel óta ülésező hadbíróság elé. Ezen a napon ő volt a negyedik vádlott. Karl Emst őrnagy, törzshadbíró feje fölött 1949. szeptember 14- ét mutatott a naptár... Bozóky Éva zlgW« 1933 II. A társasélet a bemutatkozó látogatással kezdődött. Aki újonnan került a városba, az úgynevezett „első vizitre” indult, és végiglátogatta a negyven családot. Nagy teljesítménynek látszik, pedig nem volt az; rendszerint két új házaspár (vagy négy nőtlen tiszt) kiigényelte az ezredhin- tót, s így — noha a látogatási idő csak 1/2 6-8 óráig tartott — egy délután legalább négy látogatást lebonyolíthatott, hiszen az „első vizit” nem a parttalan csevegés alkalma volt, csupán a bemutatkozásé, 20-30 percnél akkor sem lehetett hosszabb, ha a felek rendkívül vonzónak találták egymást. (Kényelmetlen is lett volna : ilyenkor nem illett levenni a kardot, s bal kézben tartani kellett a „csákót” is. Akadt, aki szerfelett ügyesen mozgott e szerelés birtokában, másokat akadályozott, de fegyelmező ereje feltétlenül volt.) A bemutatkozást követte a fogadónap. Minden családnak havonta egy fogadónapja volt, ennek időpontját tanrendszerű tábla tette közzé a tiszti étkezdében. Negyven család lévén, a hónap húsz napjára két fogadónap is esett, mert a szombat-vasárnapok kimaradtak. Mindenkinek legalább évente egyszer illett meglátogatnia mindenkit, akik közelebbi barátságban voltak, persze gyakrabban jártak egymáshoz. A fogadónap-rendszer hibája volt, hogy sosem lehetett tudni, hány ember jön végtére is vendégségbe? Előfordult, hogy 30, máskor csak 10 vagy annyi sem. Készülni viszont úgy kellett, hogy senki se maradjon éhen, igaz, csak édes és sós süteményt volt szabad adni (nehogy egymás túllicitálásává váljék a vendégelés), és bort, kávét. Az első egri évben még dívott a névnap, rendszerint az asz- szonyoké, de néha a férfiakét ülték meg; ezt aztán a későbbiek során abbahagyták. Nálunk egy ilyen nagy Margit-nap volt, mikor is az árkádos folyosó végébe rámoltuk a hálószobát, hogy a helyén büfét rendezhessünk be. Tíz éves voltam, és fenemód élveztem a dolgot, a hosszú asztalt, amelyen a káprázatos hidegtálak sorakoztak. Mi Budapesten 10 dekánként vettük a sonkát, s azt is én kaptam meg, most pedig ez a bőség! Egyszerre hercegnőnek éreztem magam. De féltem, hogy elillan az álom, ezért felragadtam egy nagy tányért, teleraktam mindenféle jóval, s elvonultam egy sarokba a zsákmánnyal. A vendégek fogadásokat kötöttek, hogy meg tudja-e enni a kislány azt a sokat, s ha megeszi, rosszul lesz-e? Hát megette, és nem lett rosszul. Még táncolt is. A tábornok bácsi egy szál rózsát tűzött a hajába. Könnyű esti szél futott át az árkádokon, a zongora és a táncolok alatt ingott a padló, de senki se félt, talán a világ is' ingott, de nem érzékelték. Apám is táncolt, női prém pe- lerinnel a vállán, ő, aki egyébként oly zárkózott volt, s annyira csak kötelességből játszotta végig ezt az egész társasélet-játékot (ami azért akkor is sokba került, noha az élelem Egerben szerfelett olcsó volt, mégis csak úgy bírtuk, hogy egy-egy ilyen vendégség után napokig tartó kelkáposztakorszak következett); de akkor felszabadultnak láttam, játékosan jókedvűnek, s azt hiszem, boldognak is. Két .családra emlékszem csupán, akik ritkán vettek részt a társaséletben, az egyikben négy gyermek volt, és valóban, a többiekhez viszonyítva nyomorúságban éltek, a másik orvosházaspár lévén, nem merte apró gyermekeit a cselédlányra hagyni, hát felváltva őrizték őket, s a vendégségekben külön-külön jelentek meg. Zászlóaljparancsnoktól felfelé, a magasabb rangot viselők a város polgári előkelőségeit is meglátogatták, s velük bár lazább, de látogató kapcsolatot tartottak fenn. (Kivéve az alispánt s a főispánt, akik arisztokraták lévén nem jártak sem tiszti, sem polgári társaságba. Egyiküket Okolicsányinak hívták, s bizonyára az ónodi országgyűlésen miszlikbe vagdalt Okolicsányi leszármazottja lehetett; tűnődtem is rajta, hogy ugyan milyen érzés lehet egy felaprított ős utódának lenni? Akkor még nem sejtettem, hogy nemsokára az egész ország felaprított emberek hozzátartozója lesz.) A téli hónapokban a tiszti étkezdében vacsorákat, bálokat rendeztek, Mikulás, farsang, rongyosbál, mindig adódott alkalom, 14 évesen már kikönyörögtem, hogy engem is vigyenek el, és szörnyű boldog voltam, első rózsaszín báliruhámban. Mintha éreztem volna, mire nagylány leszek, már nem hálózunk. Olvastam azóta emlékezéseket, leveleket, regényeket, amelyek szerint a fiatal, nőtlen tisztek nem kedvelték ezt a társaséletet, feszélyezve érezték magukat az idősebbek körében, únták a „kincstári” feleségeket, lányokat. Én ezt nem tapasztaltam, vagy nem ennyire általánosítha- tóan. A polgári családokból származóknál olykor igen, ők kerülték az ilyen összejöveteleket, s ha udvaroltak, civil lányokat (asszonyokat) kísérgettek. Nem úgy a katonatisztek fiai. Azok itt voltak otthonos körben, szülői háznak érezve minden katonacsalád otthonát, édestestvérnek minden lányt. Feltűnően szépek is voltak ezek a lányok, még inkább az anyák, soha annyi tökéletes szépségű nőt, virágszerűen finom arcút, lenge léptűt, jóízlésűt sehol nem láttam, mint az egri garnizonban. A férfiak — javarészt még a Monarchia katonái — összehozták a Habsburg birodalom népeinek legszebb lányait. Olyan becsülete volt még a katonai pályának, hogy válogathattak. No persze, ott volt a kaució kérdése. És vagyonos tiszti család a negyvenből négy se akadt. Olyan volt, s nem is kevés, akinek a háború alatt hadikölcsön- ben úszott el a kauciója, vagy akinek a vagyona odaát maradt az új határokon túl. (A kaució óvadék, igen tekintélyes összeg, melynek az „állásszerű” életmódot kellett biztosítania, rendfokozat szerint változott 50-30 ezer pengő között, őrnagytól felfelé a kauciót már nem követelték meg.) Gyakori volt a diplomás nő, aki tanult, hogy szerelméhez köthesse életét (a diplomát elfogadták kauciónak), és olyan is sok akadt, aki fel is használta diplomáját, tanított, gyógyított. A családok életmódja hasonlított, ám az életszínvonaluk felettébb különbözött. Bármennyire paradoxonnak tűnik is ez az állítás mégis így volt: az otthonok mérete, belső elrendezése, a családok időbeosztása, a háztartás vitele, a gyerekek taníttatása úgyszólván „egy kaptafára ment”, ám, hogy „fenn az ernyő, nincsen kas” módjára, vagy egyenletes, kiegyensúlyozott módon; hogy gondtalanul élt-e a család vagy vergődve; az függött az asszonyok kereső munkájától, a család vagyonától, a gyermekek számától és a családfő korától, rangfokozatától, fizetésétől. Három-, illetve négygyermekes családot egyet-egyet őriz az emlékezetem; nyomorogtak, a szó szoros értelmében; „díszleteztek” fogadónap előtt, és kétségbeesett erőfeszítéssel sem tudták elrejteni a szegénységnek a Patyomkin-falvak mögül elővillanó foltjait. Háztartási alkalmazottat mindenki tartott, ők nem, de hogy szó ne élje a ház elejét, kölcsönkérték közeli barátaik kis cselédjét. (A lányok örömmel vállalták ezt a túlmunkát, mert minden előszobában állt egy tálca, amelyre a vendégek pénzt tettek, ez volt a borravaló, amit a vendégség okozta túlmunkáért adtak; a lányok sok vendég fordultával a fizetésük többszörösét is megkeresték.) Azok a családok, amelyekben az anya kereső foglalkozást űzött, erősen lekörözték a többieket, két értelmiségi fizetésből fényesen lehetett élni; úgyszintén egyből is, ha az apa későn nősült, magas fizetése volt, s gyermekeik száma nem haladta meg a kettőt. (Ezért volt gyakori a gyermekek közötti nagy korkülönbség, a másodikra már csak az élet delén, vagy azon is túl mertek csak vállalkozni.) A gyerekeket roppant gondosan nevelték. A kislányokat is mind gimnáziumba küldték (leánygimnázium működött a városban és igen színvonalas, az Angolkisasszonyok kiváló iskolája), minden gyerek tanult — iskola mellett, különórán — nyelveket, zenét, táncot; a sport nemcsak kötelező, de természetes is volt, ha a katonagyerekek közül valaki nem sportolt volna télen-nyáron rendszeresen, bizonyára betegnek gondolják, és mélyen sajnálják. Hogy volt mindenre időnk? Nem is tudom. Napi hat óra az iskolában, délutánonként a latin, német, francia, zongora, különórák, késő délután a korcsolya vagy a teniszpálya, este mintegy éjfelig a tanulás másnapra. Sokszor voltam nagyon fáradt, és szerettem volna beteg lenni, de ez, ellentétben a budai átköhögött telekkel, Egerben sohasem sikerült. A törékeny, nyeszlett, betegeskedő kislány eltűnt; megerősödött, meghízott, vas- egészségűvé vált az a másik, aki elődje levedlett bőréből frissen, üdén előbújt. Mi okozta a változást? A jó levegő, a rengeteg gyümölcs, az érdekes, mozgalmas élet? Vagy mindez együtt? Ha Budán, az udvarlaki őrség díszlépései mögött biztonságot, védettséget éreztem, mennyivel inkább az egri gamizon családias, összetartozó közösségében! A viharfelhők távol maradtak, noha a felnőttek rémisztő dol- okról beszélgettek. Mi gyere- ek a fogadónapokon nem vettünk részt, legfeljebb azok settenkedtek a felnőttek körül, akiknél éppen „vendégség” volt. Később, úgy 13-14 Vasárnap nem lévén fogadónap (az a család napja maradt és az Istené), mindez a hétköznapokra zsúfolódott. A fáradtságot azonban legyőzte az öröm, ha aznap magyaróra volt, s ez gyakori lehetett, lévén heti öt irodalomóra...
