Heves Megyei Hírlap, 1990. október (1. évfolyam, 153-178. szám)

1990-10-27 / 175. szám

1990. október 27., szombat Hírlap 5 Egy évezredes irodalom üzenetei Dobossy László: A cseh irodalom kistükre Itt élünk Európa közepén, két náció: a cseh és a magyar. Történel­münkben volt időszak, nem is egy, midőn kapcsolataink virágzóak voltak. A huszita Biblia éppoly fontos állomása közös kultűrhistó- riánknak, miként Comenius magyarországi működése, s tán azt sem illik elfelejteni, hogy a XIX — XX. század jeles cseh klassziku­sa, Alois Jirásek szép novellái egyikének hősei negyvennyolcas ma­gyar huszárok. Ha más nem, ez is elég ok volna irodalmaink kölcsö­nös megismerésére. Egyet-mást persze tudunk a cseh literatűráról. A Svejk nép­szerűségét aligha tagadja bárki is, és bizonyára kézbe vette a ma­gyar olvasó a cseh regényiroda­lomnak az elmúlt években — vagy éppen a közelebbi múltban — magyarra fordított olyan da­rabjait is, mint Jirásek klasszikus történelmi tablója, a Mindenki ellen, Karolina Svetlá Frantimá- ja, Stanislav Kostka Neumann Arany felhője, vagy éppen Anto­nín Sova kedves és megható tör­ténete, a Budecius kántor vezek- lése. Evekkel ezelőtt egy iroda­lomtörténeti összefoglaló is megjelent a jó emlékű Szalatnai Rezső munkájaként, ám igazá­ból mégis — mindmáig — híjával vannak ismereteink. Örülnünk kell hát a minap polcainkra ke­rült, kiállítását tekintve is szép könyvnek, melynek címlapján ez áll: A cseh irodalom kistükre. Összeállítója a jeles magyar bo- hemista, Dobossy László, mo­nográfiák (Hasekról, Karel Ca- pekról), irodalomtörténeti szin­tézis (A francia irodalom törté­nete) cseh — magyar nagyszótár, számtalan közép-európai tárgyú könyv és tanulmány szerzője, a cseh — magyar literális kapcso­latok avatott ismerője. Ezer év cseh irodalmának szellemi kincseiből ad válogatást a kötet, igazi gyöngyszemek so­kaságát: lágy hangú lírai verset, veretes értekező prózát, szépno­vellát és regényrészletet. Vallá­sos és világi irodalmat egyfor­mán, a középkorból valókat éppúgy, mint a fehér-hegyi csata (1620) után kelt műveket, s per­sze az oly nagy reményeket és eszményeket dajkáló XIX. szá­zadból való alkotásokat is. Aki ismeri Németh László vallomá- sos írását (Az én cseh utam), s a műfordítás gályapadján terem­tett remekműveit (a Sötétség és a Mindenki ellen c. Jirásek-regé- nyek fordításaira gondolunk itt elsősorban), e kis könyvecske tükrében érzékeli majd igazán: miért szólt oly sok elismeréssel s nagyrabecsüléssel századunk magyar klasszikusa a bohémia- béli pályatársak műveiről. Lapozva a könyvet, mindjárt az első oldalakon remekbe sza­bott középkori vers késztet a szö­veg fölötti elmélkedő elidőzésre: Uram, könyörülj rajtunk! Krisztus, könyörülj rajtunk! Te, megváltója a világnak, válts meg bennünket, Uram, hallgasd meg esdeklésünket! Könyörögj érettünk, kenyeret, békét adj nekünk! Kyrie eleison!... Vajh vesztett-e időszerűségé­ből az ismeretlen szerző könyör­gése a viharos századok elmúlá­sával? — kérdezzük önkéntele­nül, midőn zsolozsmázó közép­kori szerzetes módján ismétel­getjük Kormos István magyar nyelvi hangszerelésében a vere­tes és tömör, évszázadokon át annyiszor időszerűvé lett soro­kat: „Könyörögj érettünk, ke­nyeret, békét adj nekünk!” Noha a latin keresztény kultúra évszá­zadok előtti üzenetét hordozzák a sorok — a szöveg cseh eredetije s annak nyelvi-akusztikai szép­ségeire gondolva —, nem lehet nem összekapcsolni az ősi, bi­zánci keresztény örökségből táp­lálkozó glagolita liturgiával, mely az ezer év előtti kezdet volt. „Hospodine pomiluj mi” — szól az eredeti szöveg, s bár dallama a gregorián zene kincsestárának gyöngyszeme, mégis Velehrad s a morva tájak hangulatát idézi, vele Cirill és Metód hajdani mű­ködési területének atmoszférá­ját, miként persze a Vendel feje­delemről szóló legenda textusa is, melynek korai változata (940- ből való) még ószláv, az újabb már (XIII. sz.) cseh nyelven író­dott. S ha továbblépünk az idő­ben, ott sorakoznak a nyugati középkori világi költészet recep­ciójának tényei is: a Trója-regény cseh változata, s a Trisztán és Izolda, a cseh földön is virágzó udvari kultúra kiemelkedő érté­kei. És persze — most már egy újabb fejezetre figyelünk — nem marad el a cseh reformáció, a hu­szitizmus szemelvényanyaga sem. Húsz János műveiből épp­úgy kapunk ízelítőt, miként a kor névtelen költészetének színes anyagából, mely utóbbi szemel­vények között a magyar refor­máció korának énekköltészeté­vel rokonítható szöveg is akad. A Kelj föl immár... kezdetű ének Holofernesés az ószövetségi hős, Judit asszony történetét idézve, szükségszerűen Sztárai Mihály és Tinódi Sebestyén hasonló tár­gyú műveit juttatja eszünkbe. S ha már a magyar párhuzamot emlegetjük, nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy a latinul ver­selő Bohuslav Hasistej nsky z Lobkovic Károly császár forrá­saihoz c. ódáját Arany János for­dításában olvashatjuk a kötet­ben. A barokk Prága építészeti és festészeti csodáit ismerő olvasó nyilván kíváncsian keresi a kö­tetben ennek irodalmi párhuza­mait is. Nem is hiába. Adam Václav Michna z Otradovic és Bedrich Bridel méltán reprezen­tálják a cseh barokk költészetet, lírájuk frissessége, egyetemes volta, s nem utolsósorban a ba­rokk eszköztárának jelenléte egyaránt arra vall, hogy a XVII. századi cseh katolicizmus is sok­ban gazdagította Bohémia iro­dalmát. És azt sem feledhetjük: a barokk eszmeiséggel és vallásos­sággal szembenálló Comenius grandiózus életműve is magán viseli a barokk jegyeket. A szép­próza körébe tartozó, nálunk sem ismeretlen Comenius-mű, A világ útvesztője... például ízig- vérig barokk alkotás. A szerke­zetben érvényre jutó ellenponto­zás éppúgy ezt bizonyítja, mi­ként a barokk látomásosság, vál­tozékonyság, mozgalmasság je­lenléte. A XVIII. és a XIX. század for­dulója cseh földön is a nyelvi, művelődési és nemzeti megúju­lás kora. Josef Dobrovsky és Jo­sef Jungmann nyelvi és irodalmi programja, s az utóbbinak a Ka- zinczyéval rokonítható iroda­lomszervező munkája nyomán már az új, a XIX. század elején színre léphetett a cseh romantika európai formátumú lírikusa, Ka­réi Hynek Mácha, aki Május cí­mű lírai-epikai poémiájának megalkotásával egyszerre lett egy nemzedék életének kifejező­je, s művészi összegezője mind­ama törekvéseknek, amelyeket Dobrovszky és Jungmann neve fémjelez. A cseh költői nyelv ilyen mér­vű diadala után szükségszerűen következett — már a század de­rekán — egy újabb korszak, mely már a modern szépprózát dajkál­ta. Bozena Nemcová Babickája (Nagyanyó címmel magyarul is olvasható!), Jan Néruda régi prágai történetei (Povidky ma- lostranské = Történetek a régi Prágából), Karolina Svetlá Fran- tinája, és főként Alois Jirásek grandiózus történelmi tablói jel­zik e próza ívét, olyan művek, melyek méltán keltettek a honi nyelv határain túl is feltűnést. Persze az olyan lírai teljesít­ményeknek sem kisebb a jelen­tősége e periódusban, mint pél­dául a Jaroslav Vrchlickyé (ő volt Az ember tragédiája és a Buda halála fordítója), kinek formai tökély és mély líraiság jellemezte verseit, Szabó Lőrinc és Kormos István tolmácsolásában olvas­hatjuk a kötetben. É szűkös keretek között ter­mészetesen nincs mód a könyv valamennyi értékére felhívni a fi­gyelmet. Merjük remélni vi­szont, hogy az elmondottak után sokak kézbe veszik majd, s akik ezt teszik, bizonyosan igazi szel­lemi kaland részesei lesznek... Lőkös István Esteban Fekete fametszetei az MMK-ban Mi az} hogy világpolgár? Szándékosan meghökkentő címmel szeretnék beszámolni ar­ról az élményemről, amit azon a délutánon szereztem, amikor megnéztem Esteban Fekete, Darmstadtban élő magyar, azaz cinkotai származású művész szí­nes fametszeteit. Nem vagyok különösebb rajongója annak, ha egy Nyugatra szakadt hazánkfia körül nagy port vernek, ha ide­haza — annyi idő után — körül­rajongják. Itt és most azonban minden indokolt. Segítségül megkaptam a rendezőktől, a Megyei Művelődési Központ szakreferensétől azt a kataló­gust, amelyet a Magyar Nemzeti Galéria adott ki a Budavári Palo­tában megrendezett — 1989. de­cember 1-jétől 1990. január 30- ig nyitva tartott — tárlat alkalmá­val nyújtottak át a közönségnek. Nagyjából-egészéből az MMK- ban szemrevételezhető kollekció megfelel az ott is látottaknak. A katalógusból tudom, hogy Esteban Fekete élete kész re­gény. 1924-ben születik Cinko- tán, családja 1928-ban Törökor­szágba költözik, de ő visszajön 1932-ben cinkotai rokonaihoz magyarul tanulni, neveltetésre. 1942-ben érettségizik, beiratko­zik az építészkarra, kiváló távfu­tó. 1947-ben már Párizsban él, technikai rajzolóként. 1948-ban kivándorol Argentínába, mér­nökként dolgozik ott, megnősül, 1951-ben argentin állampolgár. Felesége 1952-től biztatja, feste­ni kezd, második nekifutásra te­lepszik le a feleségével együtt Argentína után Darmstadtban. Ezt a bevezetőt szántam an­nak érzékeltetésére, ami a képe­ken, ezeken a hangulatosan egyéni, színes fametszeteken nyomon követhető. Hogy mit köszönhet érzelmileg az orosz­szlovén származású feleségének, Maria Feketének, megint csak kutatási téma lehetne. Minden metszetén a valóság fölé, vagy inkább a valóság mögé vezet el bennünket. Azt akarja, hogy minden ábrázolásában minden részletet úgy fogadjunk el, mint ahogyan ő az egyszervolt él­ményt megörökítette. Nem köny- nyű őt követni. A hajók a sziklá­kon címet viselő metszetén pél­dának okáért a várost körülvevő hegyek közé viszi a hajókat, eze­ket a csenevészre, vagy inkább erőtlenre rajzolt, szándékosan elnyomorított vízi járműveket, hogy kitessék az ábra és gondolat abszurditása: az emberi célsze­rűség, a sorsbéli oktalanság, és a helyváltoztatáshoz használt jár­műveink, az elért eredmények között, olykor a kétségbeesésre is okot adó összefüggés van. Mit összevándorol ez a világpolgárrá nőtt, nevelt, alakított Esteban Fekete, aki Fekete Istvánnak született Cinkotán? Vagy mek­kora csapdái lehettek ennek a sorsnak, mekkora megaláztatá­sokon, vergődéseken kellett ke­resztülmennie, míg ahhoz a sze­rénységhez, alázathoz vagy tü­relmi játékhoz, a tudatnak mély­re vivéséhez eljutott, hogy a Darmstadti egérfogó látványá­hoz, ehhez a belső kaleidoszkóp­ból kivetített képhez, montázs­szerűséghez megérkezzen? Hányfajta kezet is megrajzol, csakhogy a munka fontossága, és ami ebből következik, az ember hétköznapi méltósága létének erkölcsi nyilvánvalójává legyen! Itt van az Öregség az őszben cí­mű kép látványa. Mennyi rőt ár­nyalat, a pad mögött a vaskos ágú fa, azon túl hagymakupolás templom, és egy csomó bizony­talanság! Petőfi világát — mert semmit sem lehet elfelejteni a gyermekkorból, főképpen a lán­goló lírai verseket nem! — felra- gyogtatja egy földszintes falusi házzal a metszet bal oldalán, de ami azon túl érzékelhető, az már a forradalom tüzes pásztázása végig az égbolton; de itt a falut és templomtornyot is megcélzó lo- bogásban a tűzvész, ahogyan azt átéli 1987-ben a világvándor — a meglévő ilyen-olyan állampol­gársága ellenére is -, vándorúton járó festő. Akad ebben a gyűjte­ményben életkép, tájkép, kávé­ház, délibáb, Hódolat Bonnard- nak (állítólag miatta lett igazán az, aki), de a Szent szamarakon túl, az A toronykakason felül a Golgota rendít meg, amellyel a legkegyetlenebb állapotot tük­rözted a művész. Itt már nincs sem Jézus, sem a két lator, sem a nép, sem a poroszlók, a három kereszt csak áll, a rajtuk általve- zetett kötelekkel, a történelmi tragédiának éppen vége van, mindenki hazament, a szétnyíló ég összezárult, a teljesen süket csend, az elvégzett munka, an­nak díszletei a görcsösen lelógó kötelekkel útbaigazítanak min­ket: a próza minden nagy tragi­kum mögött ott fészkel, és a tra­gédiára rákövetkező idő felőröl minden emberi méltóságot. Mekkora út vezethetett idáig Es­teban Feketében, azaz Fekete Istvánban, amíg eljutott, elér­kezhetett idáig? Egy nagy művész, a XX. szá­zadot sajátságosán végigvándo­rolt alkotó cseppet sem romanti­kus, cseppet sem optimista szemlélete diktálja itt a lelkiis- meret-vizsgálatot, azt a kény­szert, hogy elmélkedjünk mi is. Ha már nem tudjuk kifejezni jól, élményszerűen saját szorongása­inkat, legalább mélyedjünk el az ő rőt látóhatára előtt feltomyo- suló témáiban. Igyekezzünk megérteni azt a férfit, aki köpe­nyébe beburkolózva ül ki az őszi világba, hogy a látványból ki­emelt kezéről, ujjairól olvassuk le, mit is szeretne még kitapogat­ni a természetből, amivel jelez­hetné forrongó, nyugtalan álla­potát; annak az Ulisszesznek a honvágyát, aki már gyerekként elvesztette az egyedüli haza kü­lönösségét, szeretetét. Vagy a vi­lágon minden csak illúzió? Farkas András A főreáliskola tudóstanára volt Az alkotás és a katedra A mai egri Dobó István Általános Gimnáziumban a múlt század végi alapításától fogva több évtizeden keresztül a napjainkban olyannyira hiányzó tudóstanárok alkották a tantestület jelentékeny részét, az oktató- és nevelőmunka nagy hasznára válva. Közülük Kemény Ferencnek, a nemzetközi olimpiai esz­me egyik előharcosának neve és munkássága a mai olvasók előtt is ismert. Városunkban sportcsarno­kot neveztek el róla. Bertalan József — külföldi lapokban is publikáló kémiatanár — nevét lexikon őr­zi. A tudóstanárok munkásságát feltáró kutatásaim részeként cikkemben a ma még elfeledett tanár, Elek Oszkár egri éveit mutatom be. 1880. február 4-én született, Szolnokon. A budapesti tudo­mányegyetem bölcsésztudomá­nyi karán szerzett magyar — francia szakos tanári oklevelet 1902-ben. Pályáját Aradon kezdte, majd 1903-ban a sümegi állami reáliskolába került. Innen helyezték az 1904- 1905-ös tan­évben az egri főreáliskolába. Eg­ri évei alatt magyart, franciát, né­metet és bölcseletet tanított, heti tizenhat-tizennyolc órában. Ezenkívül osztályfőnöki felada­tokat is ellátott. Sőt, éveken ke­resztül tanárelnöke volt az iskola Bajza József Önképzőkörének. Irányításával a kör tagjai az 1906-1907-es tanévtől palóc népszokások gyűjtésével is fog­lalkoztak. Elek Oszkár Egerben az alkotómunkáját inspiráló kör­nyezetbe került. Tanártársai kö­zül többen tudományos munkát is végeztek. Tudományos munkásságát még egyetemi hallgató korában kezdte el. Ezt bizonyítja, hogy már 1902-től jelentek meg írásai az Egyetemes Philológiai Köz­lönyben. Sőt, ebben az évben már egy könyve is megjelent, „Petrarca hatása a Pleiade költő­ire” címmel. Egri iskolájának al­kotó légköre lehetővé tette, hogy itteni évei alatt tudományos munkásságát tovább folytathas­sa. A városban töltött időszaká­ban több tanulmányt és könyvis­mertetést tett közzé. Tanulmá­nyai és könyvismertetései az At- haeneumban, a Budapesti Szem­lében, az Egyetemes Philológiai Közlönyben, az Irodalomtörté­neti Közleményekben, a Nemzeti Nőnevelésben, a Tanáregyesületi Közlönyben és az iskola értesítő­iben jelentek meg. Egri éveiben első jelentős ta­nulmánya A halál motívuma a haláltánc” címmel az Athaene- um folyóirat 1907- 1909-es évfo­lyamaiban jelent meg, kilenc részben. Ebben rendkívül gaz­dag irodalmi, művészeti anyagra támaszkodva elemezte a témát az ókortól kezdve a XIX. század végéig. Másik jelentős dolgozata a „Pán halála” című, 1909-ben látott napvilágot az Egyetemes Philológiai Közlönyben. Ebben Reviczky Gyula remekművének forrásait, a Pán-monda addigi feldolgozásait is elemezte, külö­nös tekintettel Heine német köl­tő és Turgenyev orosz író mun­káira. Témájánál fogva is érdekes az Uránia című népszerűsítő tudo­mányos folyóiratban megjelent két dolgozata. Az egyiket még 1907-ben tette közzé „II. Rákó­czi Ferenc irodalmi kultusza” címmel. Ebben összefoglalót adott a nagy kurucvezér irodalmi megjelenítéséről Mikes Kele­men, Vörösmarty Mihály, Petőfi Sándor, Szigligeti Ede, Lévay Jó­zsef és Endrődi Sándor munkái alapján. Az 1909-ben közrea­dott dolgozata, „A természetcul- tus a francia irodalomban” címet viseli. Fontos irodalomtörténeti adalék „Egy óangol költemény magyar vonatkozásai” című köz­leménye, amely 1907-ben az Egyetemes Philológiai Közlöny­ben jelent meg. Ebben a Walter Scott Quentin Dur Wald című re­gényében található románc ma­gyar összefüggéseiről út. Széles körű irodalomtörténe­ti, esztétikai érdeklődését bizo­nyítják könyvismertetései. Nem­csak magyar, hanem francia, né­met, s olasz nyelvű könyveket is ismertetett. Recenzálta többek között Elek Artúr Edgar Poe-ról írott két tanulmányát, Oláh Gá­bor Petőfi képzeletéről című mű­vét. Az idegen nyelven publikált könyvek közül leginkább a fran­cia nyelvűeket ismertette. Ez nem véletlen, hisz mint francia szakos tanár, ezeket ismerte a legjobban. így például bírálta Emile Faguet-nak a neves fran­cia írók szerelmeiről készített munkáját, Maurice Masson Alf­red de Vigny-ről készített köny­vét. Recenziói igazi bírálatok, nemcsak ismertetések voltak. Eredményeik mellett rámutatott az ismertetett művek hiányossá­gaira is. Az utóbbiak feltárásánál is rendkívül tárgyilagos volt. Elek Oszkár nemcsak kiváló tudós, filológus, hanem nagysze­rű pedagógus is volt. Ezt tükrözi két, pedagógiai, pszichológiai dolgozata is. Az egyik még 1906- ban jelent meg a Nemzeti Nőne­velés című folyóiratban, „Az esz­tétikai nevelés és irodalmi oktatás a felsőbb leányiskolákban” cím­mel. A másik, iskolája 1905- 1906. évi értesítőjében látott napvilágot. Ennek címe: „Elmé­letek az akaratról”. Ebben a té­mával kapcsolatos lélektani, eti­kai, történetfilozófiai irodalmat elemezte, nem rejtvén véka alá saját álláspontját sem. A neves tudóstanár oktatói, tudományos munkásságán kívül az ismeretek terjesztéséből is ki­vette a részét. Már 1903-tól tagja volt a Budapesti Philológiai Tár­saságnak, s ott az 1908-1909-es tanévben, „Attila az olasz ha­gyományokban” címmel elő­adást is tartott. Kivette részét a helyi ismeretterjesztésből is. Az 1906-1907-es tanévben például a „Természetkultusz a francia irodalomban”, az 1908-1909-es tanévben pedig „A francia iroda­lom fő irányai” címmel tartott előadást. 1911. május elején, még a tan­év befejezése előtt, ma még is­meretlen ok miatt, visszahelyez­ték a sümegi állami reáliskolába. Távozása iskolájának és Eger­nek nagy veszteség volt. Süme­gen 1918-ig oktatott. Majd még ebben az évben a budapesti Ke­mény Zsigmond Reáliskolába került, ahol 1937-ig, nyugdíjazá­sáig tanított. Tudományos munkásságát haláláig folytatta. Egerből való elkerülése után írásai jelentek meg az Egyetemes Philológiai Közlönyben, az Athaeneumban, a Budapesti Szemlében, az Eth- nographiában, az Irodalomtör­téneti Közleményekben, a Ma­gyar Nyelvőrben, a Literatúrá- ban, a Szabolcsi Szemlében és a Libanon évfolyamaiban. Mun­katársa volt a Magyar Shakes­peare Társaságnak. Fővárosi évei alatt több önálló munkája is megjelent. így 1934- ben a „Karthausi és forrásai”, 1939-ben „Savoyai Jenő a fran­cia költészetben”, 1943-ban a „Don Juan mondája Kisfaludy Károly Karácsonyéjében.” Már halála után látott napvilágot 1957-ben az „Ágis tragédiája” című műve, és 1962-ben a „Ma­gyarok első említése az angol epikában” című könyve. 1945. június 10-én halt meg Budapesten. Fia, az egri születésű Tibor, neves filozófus és egyetemi tanár volt. Ő 1972. június 14-én hunyt el, szintén a fővárosban. Elek Oszkár jelentékeny élet­művet hagyott hátra. Megérde­melné a jövőben, ha irodalom- történészeink feltárnák, feldol­goznák és közreadnák életét és munkásságát. Szecskó Károly Öregség az őszben (Arany János a Margitszigeten)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents