Heves Megyei Hírlap, 1990. október (1. évfolyam, 153-178. szám)

1990-10-27 / 175. szám

1990. október 27., szombat Hírlap 3. Megkötik a kezünket... Merre tovább, falusi bank? Kamatlábak, részjegyek, köl­csönök, betétállomány... Kapko­dom a fejem a fogalmak halla­tán: mindig is elkerült engem a pénz: nejem kezeli, amióta csak együtt vagyunk, hát külön világ maradt nekem a bankok világa. * * * A Bélapátfalva és Vidéke Ta­karékszövetkezet hét kirendelt­séggel dolgozik a környező tele­püléseken. Balatontól Bélapátig, Nagyvisnyótól Bükkszentmárto- nig gyűjtik, kezelik és fizetik az emberek pénzét: ki a tartozását, ki pedig a spórolt garasait hozza hozzájuk. Megszokta, megsze­rette őket a lakosság, ma pedig már el is várja, hogy takarékszö­vetkezet működjék a falujában. Rácz Miklósné igazgatósági elnök mintha mégis többet nyug­talankodna mostanában, mint éveknek előtte. Nem megy a bolt? Vagy mi bántja hát a pénz­intézet vezetőjét? — Bonyolultabb a dolog, mintsem hogy rövid idő alatt el­mondhatnám — válaszolja, de bátorítom, így hát mégis nekiü­lünk. Papír, toll a kézben, okoso­dom legalább magam is a pénz világában. — Ott kezdeném — veszi a nagy levegőt Ráczné —, hogy a magyar pénzkormányzat mindig is hátrányosabban kezelte a falu­si lakosság takarékszövetkezete­it, mint a városokban működő OTP-t. Kezdve a részjegyváltási kötelezettséggel, a kamatlábak behatárolásán át egészen az álla­mi dotációk legkülönfélébb for­májáig: megkötik a kezünket, mikor nem kéne, elfordítják a fe­jüket, mikor pedig elkeln e a segít­ségük. A takarékszövetkezetek mindig is önállóan gazdálkod­tak: abból, amit ők maguk a tag­jaiktól összeszedtek. Begyűjtik a betéteket, s abból fedezik, ha va­lakinek kölcsönre van szüksége. Ez idáig még rendben is lenne, ha nem akarná az állam tőlünk is „lefejni” a maga hasznát. De akarja! Éspedig nagyon is akarja. Egyetlen példát mondok, min­dennél fényesebb bizonyíték lesz: a begyűjtött lakossági meg­takarítások állami fedezetének alapjára úgynevezett banki tarta­lékrátát kell képeznünk az MNB illetékes igazgatóságánál. Ennek összege tavaly még 2, ma már 15 százaléka a kimutatott betétállo­mánynak. Mi kis szövetkezet va­gyunk, de 23 millió forint körüli pénzünk fekszik imigyen az MNB-nél, s alig jelent számunk­ra valami vigaszt, hogy annyi sok vita után most már kapunk is rá némi kamatot — ám ezt is csak akkor, ha lakásalap-kötvényt je­gyeztetünk rajta... Falusi pénzin­tézet vagyunk. Alig pár ezres, olykor ez alatti lélekszámú köz­ségekben dolgozunk. Nekünk nem emel az állam gyöngyfüzé- res üvegpalotát, s nem áll mö­génk, ha pénz kéne az újabb la­kossági hitelekhez. Nálunk ön­magát segíti a paraszt: egyikőjük behozza, másikójuk meg kiviszi a pénzt, mert kölcsönre van szük­sége. — Nem értem a dolgot — ve­tem most közbe —, hisz aligha lehet okuk panaszra. Nemrég építettek maguknak Szilvásvára­don egy új bankházat, kirendelt­séget nyitottak egy másik falu­ban, s talán az sem a csőd szélét jelenti, hogy meg akarják vásá­rolni a bélapátfalvi volt MSZMP-palotát. — Ez így is van. Mindez azon­ban csak azért sikerült eddig, mert szüntelenül kerestük a lehe­tőségeket: miként tudnánk még többet nyújtani a lakosságnak, amiből aztán a mi asztalunkra is több kerülhet majd... Igaz is, hiszen miből pénzel a takarékszövetkezet? Észembe sem jutott még eddig megkér­dezni, pedig hát a központ, no meg a kirendeltségek is valahol azért mégiscsak emésztik a pénzt! — Természetesen... Mint a na­gyok, mi is a kölcsönzésből élünk. Sajnos, nálunk nem túl nagy en­nek az állománya: alig több mint harmada a betétek teljes összegé­nek. Ennek persze örülnöm ille­nék, mert az arány a még mindig jó sors mutatója: csak­hogy mi a betétekre kamatot fi­zetünk, míg a kölcsönök után ép­penséggel kasszírozni áll mó­dunkban a pénzt. S az egyre szi­gorodó regulák lassanként az utolsó tartalékainkat is kimen­tik. Lám, tényleg nem annyira bo­nyolult a dolog, ha megfelelő ta­nítómesterre talál az ember. Csakhogy — suttog bennem mégis a kisördög — a takarék- szövetkezet igazgatósági elnöke ne tanítómesterként, hanem me­nedzserként álljon helyt. — Összebeszéltek ezek a kis­ördögök — mosolyog Rácz Mik­lósné —, mert az enyém is ugyan­ezt magyarázza. Úgyhogy nem is adjuk fel: munkatársaimmal to­vább vadásszuk a lehetőségeket. Szeretnénk például elérni, hogy a helyi önkormányzatok pénzét is mi kezelhessük a sokszor több tucatnyi kilométerre lévő városi bankok helyett. Szeretnénk át­venni a helyi üzemek pénzügyeit is: nálunk tarthatnánk a pénzei­ket, de tőlünk vennék fel a mű­ködésükhöz szükséges hiteleket is. Ugyanaz vonatkozik a szeren­csére egyre nagyobb számban próbálkozó kisvállalkozásokra is. Lám, harmadik éve foglalko­zunk Szilvásváradon valutával, most tervezzük ennek bevezeté­sét Bélapátfalván is. Olyan dol­gok ezek, amikért erős harcot vívtunk eddig is, meg ezután is vívnunk kell még: de rávisz ben­nünket a kényszer, hogy felve­gyük a kesztyűt, ha már így elénk dobták. A falusiaknak egyszerű­en szükségük van ránk, belőlük, velük élünk: nem hagyhatjuk hát cserben őket... * * * Törékeny csontú, fekete ruhás öregasszony bíbelődik a pénz­tárnál, amikor elhagyom az eme­letes irodaházat. Bugyellárisként használt zsebkendőjéből százfo­rintost bogoz elő, majd reszkető kézzel benyújtja a kisablakon: vajon kinek a számlájára? Ezen tűnődöm még egy darabig, majd becsukom magam mögött a falu­si bank diszkréten megnyikkanó üvegajtaját... Hubai Grúber Miklós Ahogy a nagykökényesi polgármester latja „Magam sem tudom, mire vállalkoztam.. Nagykökényest jó ideig Heréd társközségeként tartották szá­mon. Tavaly azonban — hason­lóan sok más településhez — itt is a teljes önállóság mellett döntöt­tek az emberek az általuk indít­ványozott népszavazáson. Lé­nyeges változás azonban nem következett be a község életé­ben, mivel sok szempontból cél­szerűnek tűnt várni az önkor­mányzati választásokig. Nos, ezen a procedúrán is túljutottak. Megválasztották polgármesterü­ket, valamint az önkormányzati testület képviselőit. Török László, a helyi általá­nos iskola igazgatója kapott bi­zalmat a falubeliektől. A válasz­tást megelőző időszakról, a pol­gármesteri hivatásról alkotott véleményéről, a legfontosabb te­endőkről így vallott, amikor fel­kerestük: — Az az igazság, hogy én egy lépést sem tettem annak érdeké­ben, hogy polgármester legyek. Engem nem támogatott egyetlen párt sem, nem készítettem se pla­kátot, se szórólapot. Az egyik délután azzal kerestek meg, hogy vállaljam el a jelöltséget. Kértem egy kis gondolkodási időt, hogy áttanulmányozhassam az idevo­natkozó törvényt, és tájékozód­jam a polgármesteri hivatalról. Az utolsó pillanatig bizonytalan voltam, hogy vállaljam-e a jelölt­séget, mivel rengeteg tisztázatlan kérdés van a mai napig az önkor­mányzatokkal kapcsolatban. Fi­gyelemmel kísértem a parlamen­ti üléseket, bízva abban, hogy ta­lán meghozzák a választás előtt azokat a törvényeket, amelyek legalább a helyi gazdálkodásban támpontot jelentenének. Hiába vártam. Ezek a törvények hiá­nyoznak, így valójában magam sem tudom, mire vállalkoztam. Ha minden feltételt megismer­hettem volna, lehet, hogy csak a képviselőséget vállaltam volna, azt is azért, hogy az iskola ügyét segítsem. — Önt — bár nem „reklámoz­ta ” magát a kampány ideje alatt — mégis elsöprő szavazati arány­nyal választották meg a helybeli­ek. Ez a bizalom nagy felelősség­gel is jár. Nehezíti a dolgát az a körülmény is, hogy Nagyköké­nyes nemrég nyerte vissza függet­lenségét. Tudjuk, hogy az iskola sorsát is a szívén viseli. Mindezt figyelembe véve, nem érzi magát túlterheltnek? — Valóban komoly terhelést jelent ez a sok feladat. Az elmúlt időszakban teljes energiámat ar­ra fordítottam, hogy a felső tago­zatos oktatást is itt helyben old­juk meg, eddig ugyanis Herédre jártak át a nagyobbak. Ez sem volt kis feladat, s most itt az újabb, az önkormányzat meg­szervezése, s az ehhez kapcsoló­dó rengeteg munka. — Mi az első teendő itt a falu­ban? — Megtartottuk az alakuló ülést, meghirdettük a jegyzői ál­lást. Ezt tartom a legfontosabb dolognak, jogi szakember nélkül ugyanis nehezen boldogulnánk. A föld-, ingatlan- és tulajdontör­vény nélkül sajnos nem tudunk ennél többet tenni. Nem tudjuk, mivel gazdálkodhatunk, hogy mekkora szabadságot kapnak az önkormányzatok. Egyelőre te­hát csak olyan célokat tűzhetünk ki, amelyeknek a megvalósításá­hoz nincs szükség pénzre. Ilyen például az elhanyagolt közteme­tő rendbe hozása. Úgy látom, a jövőben rengeteg dolgot csak közmunká val tudunk majd meg­oldani, mivel kevés pénzünk lesz. Itt a faluban volt már erre példa, hiszen az iskolát is főként társa­dalmi munkával újítottuk fel. Ehhez azonban az kell, hogy aki munkára kéri az embereket, az maga is vegye ki a részét. Enélkül nem megy. — Ön iskolaigazgatós polgár- mester egy személyben. Tudtom­mal azonban még telefonnal sem rendelkezik. Enélkül manapság elég nehéz dolgozni... — Már jó ideje beadtam a te­lefonkérvényt, de visszautasítot­ták azzal az indokkal, hogy várni kell. Most egyelőre a postán le­het üzenetet hagyni nekem, aho­vá rendszeresen benézek. Tudja, kényelmetlen nekem ez a telefonügy, mert nem szeretném, ha a faluban az terjedne el, hogy „minden szentnek maga felé haj­lik a keze.” Az iskolával is ez a helyzet. Nekem ez mindig is el­sődleges volt, s az is marad. Vil­lámhárítót kell felszerelni, tele­font bekötni, a kéményeket rendbe hozni. A külső tatarozás­ról már nem is beszélek, erre egy ideig úgysem lesz pénz. — Ez azonban csak egy része az önkormányzatra váró felada­toknak... — Magam sem tudom rangso­rolni a teendőket. Az idősebbek felkarolása, a szociális támogatás rendszerének kiépítése legalább olyan fontos, mint az út- és a vil­lanyhálózat feltérképezése, a hi­ányok pótlása. És még lehetne folytatni vég nélkül a felsoro­lást... Bárhogy is van, Nagyköké­nyesen olyan emberre szavaztak, akiben valóban megbíznak. Ez talán arra is garancia, hogy a gondokkal nem marad egyedül a falu „első embere”. Barta Katalin Az Alkotmánybíróság döntése: alkotmányellenes A halálbüntetés eltörlése, • j r • r £• i r rf mint az európaiság fokmérője Interjú dr. Györgyi Kálmán legfőbb ügyésszel A gyilkos sohasem ad kegyel­met — ellenben a hírek és a té­nyek szerint mindig kap, legalábbis Magyarországon. Le­het manapság valaki előre meg­fontolt szándékkal, vagy éppen unalomból, az idő elütése végett többszörös embermészáros, gya­korlatilag nem kell attól tartania, hogy bitófán fejezi be életét. A közvélemény a felmérések sze­rint jórészt halálbüntetés-párti, mégis, szinte bizonyos, hogy er­ről a témakörről hazánkban nem lesz népszavazás. A neves jogá­szok a hivatalos nyilatkozataik­ban gyakorta érvelnek a halál- büntetés hiábavalósága mellett: így tett a szekszárdi orvosklub il­lusztris vendége, dr. Györgyi Kálmán, a Magyar Köztársaság legfőbb ügyésze is. — A halálbüntetést kegyet­len, embertelen büntetésnek tar­tom, ennek az ítéletnek a célsze­rűségét a nemzetközi tudomá­nyos vizsgálatok is kétségbe von­ják — mutatott rá a legfőbb ügyész. — Számos alkalommal bebizonyosodott, hogy a halál- büntetésnek nincs meg az a visz- szatartó hatása, mint amilyet a hívei tulajdonítanak neki. — Olyan visszatartó hatása sem lehet, hogy akit halálra ítél­nek, az már nem követhet el több gyilkosságot? — Akit kivégeznek, az termé­szetesen újabb bűncselekményt már nem tud elkövetni. Ám ha ez lenne a büntető-igazságszolgál­tatás fő vezérlő szempontja, ak­kor a sokszorosan visszaeső tol­vajt vagy rablót is halálra lehetne ítélni. Mindennek azonban elle­ne szólnak az emberiességi szempontok. — Mi tehát a megoldás, hogy ne kelljen rettegni egy lehetséges gyilkos szabadulásakor? — Már a mai magyar büntető­jog is csak a legsúlyosabb bűn- cselekmények esetében helyezi kilátásba a halálbüntetést, min­den esetben alternatívaként. Azaz: a bírónak választási sza­badsága van abban, hogy tíztől tizenöt évig, vagy életfogytig ter­jedő szabadságvesztést szab-e ki... — Ezzel kapcsolatban viszont nem ártana eloszlatni egy közke­letű hiedelmet: Magyarországon ugyanis az életfogytiglani ítélet egyáltalán nem azt jelenti, hogy az elítélt az élete végéig a rács mö­gött marad.. . — Igen, jelenleg az életfogy­tiglan azt jelenti, hogy legalább húsz évet kell börtönben tölteni. Ha közben kegyelmet nem kap az elítélt. — Ezt Ön megfelelő ellentéte­lezésnek tartja egy többszörös gyilkos számára? — Sokoldalú megvitatást igé­nyel, hogy mi legyen a legkorábbi időpontja az életfogytiglani sza­badságvesztésből való szabadu­lásnak egy olyan jogrendszerben, ahol nincs halálbüntetés. Viszont létezik olyan jogrendszer, ahol egyáltalán nem ismeretes az élet­fogytiglani szabadságvesztésből történő szabadulás rendes, tehát a hazaival megegyező módja. Ilyen volt korábban a nyugatnémet jog­rendszer. Nemrég azonban a nyu­gatnémet alkotmánybíróság arra a következtetésre jutott, hogy az emberi méltóságot sérti, ha vala­kit haláláig a rács mögött tarta­nak. Ezen a döntésen persze le­het vitatkozni, ám az tudott do­log, hogy Magyarország tagja kí­ván lenni az Európa Tanácsnak. Ez a szervezet pedig az emberi jo­gok európai kon venciójához kap­csolódó hatodik számú kiegészítő jegyzőkönyvében a halálbüntetés békeidőre vonatkozó élt őrlését ja­vasolja. Ehhez már egy sor ország csatlakozott, s amennyiben ha­zánk hasonh'tani akar Európa nyugati részéhez, ugyanezt kell tennie. — Ezek szerint Nyugat-Euró­pában már nem létezik halál- büntetés? — Egészen a legutóbbi időkig ebből a szempontból Európa térképén kirajzolódott a két tá­bor. A szocialista országok mindegyike alkalmazta ezt a büntetést, az egységet csak 1987-ben törte meg az NDK. A tőlünk nyugatra fekvő országok­ban nem alkalmazzák a halál- büntetést. — Viszont az Egyesült Álla­mokban igen, s ezt az országot bajos lenne diktatúrának nevez­ni... — Az Egyesült Államok ese­tében ezt nem lehet átfogóan ki­jelenteni, mert ott nincs egysé­ges, szövetségi büntetőjog, vi­szont az tény, hogy az országot alkotó államok többségében lé­tezik a halálbüntetés. — ő vajon mikor szűnik meg végérvényesen hazánkban, an­nak ellenére, hogy a lakosság többsége — vélhetően — más vé­leményen van? — Én úgy vélem, hogy annak rendkívül nagy jelentősége len­ne, ha a magyar büntetőjogból eltörölnék a halálbüntetést. Erre a magyar törvényhozás a törté­nelem folyamán egyszer már vál­lalkozott: 1843-ban Deák Fe­renc közreműködésével készült az a büntetőtörvénykönyv-javas- lat, amely a halálbüntetést feltét­lenül eltörölni kívánta. Annak idején ezzel Európa csodálatát, a legkiválóbb jogászok elismerését váltottuk ki. Az alsótábla meg is szavazta ezt a javaslatot, a felső­házban viszont megbukott a fő­rendek ellenállásán. Gondolom, hogy 1991-re elérheti Magyaror­szág törvényhozása azt az erköl­csi színvonalat, amit 1843-ban az akkori időszak reformer hon­atyái már elértek. Szeri Árpád Horgásztelkek Hatvanban A Heves Megyei Vagyonellenőrző Bizottság kö­zelmúltban megtartott ülésén is­mét újabb, állami tulajdonban lévő ingatlanok sorsáról döntött. Ennek értelmében a Hatvani Városgazdálkodási Vállalat és a végrehajtó bizottság határozatai alapján a hatvani görbe-éri bá­nyató környékén horgásztelke­ket alakítottak ki. Jó néhány igénylő vágya teljesült, amikor elosztották, illetve eladták a tel­keket. Ugyanezen a tanácskozá­son döntöttek egy, ez idáig állami tulajdonban lévő horti ingatlan­ról is, ahol egy budapesti vállal­kozó kíván benzinkutat építeni, illetve üzemeltetni a közeljövőben. Második „honfoglalás” Új (és jobb) helyen a visontai öregek Sokáig csak a helyi művelődési házhoz toldott, ütött-kopott épületben tudtak he­lyet szorítani Vison- tán az öregek napkö­zi otthonának. A községi tanácsnak csak az utolsó idők­ben sikerült változtat­ni a helyzeten. Amint mód nyílott az új or­vosi rendelő kialakí­tására, az addigi egészségügyi létesít­ményt szépen rendbe tették, felújították — majd néhány hete ide költöztették az idős embereket. Mostani helyükön az öregek már két foglalkoztató-, s kü­lön pihenőhelyiséget használhatnak, és van már fürdőjük is. A második „hon­foglalást” — monda­ni sem kell — öröm­mel fogadták a nap­közi otthon lakói, s azóta is jól érzik ma­gukat a minden te­kintetben megválto­zott környezetben. Szívesebben időznek az épület falai között, ahol életük utolsó szakasza telik. (Fotó: Perl Márton) I lazafHr

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents