Heves Megyei Hírlap, 1990. szeptember (1. évfolyam, 128-152. szám)
1990-09-29 / 152. szám
Hírlap 1990. szeptember 29., szombat Jobbról a lap Szellemi Mindenese: Mózsi Ferenc, balról, a szivárványos trikó mögött Csalog Zsolt írók, eszmék, blues és konyak Szivárványos irodalmi buli Csobánkán Rock a hideg szélben: Hobo Blues Band Sok-e tíz év egy újság életében, vagy kevés? Bizony, vannak ennél jóval idősebb orgánumok is, ám ha valaki az ár ellen úszva ad ki ennyi ideje egy lapot, az nem akármilyen teljesítmény. Érthető hát az eufória, ami az USA-ban megjelenő Szivárvány című kulturális folyóirat születésnapi ünnepségét belengte. Egymást régóta nem látott író- és költőnagyságok borultak össze egy hétvége három napján, s az egész esemény valami különös és manapság szokatlan derűt árasztott. Meglehet, hogy már túl későn érkeztünk szombat este, de egyetlen komoly interjút sem sikerült kicsikarni senkitől. Igaz, nem is nagyon erőltettük — egyszerűen nem olyan volt a hangulat... A Szivárvány Chicagóban élő „atyját”, Mózsi Ferencet, akinek évi nyolcezer dollárjába kerül az az őrült hobbi, hogy irodalmi lapot ad ki az emigrációs magyarságnak, arról szerettük volna faggatni, milyen is volt ez a küzdelmes tíz év. Ám ehelyett arról mesélt, milyen megható cikkben búcsúztatta el őt egy Szlovákiában megjelenő magánkiadású eszperantó lap, melynek munkatársa volt, amikor a főszerkesztő 1969-ben hírül vette, hogy átúszott (akkori terminológiával élve: disszidált) Jugoszláviából Olaszországba. Próbáltuk azt is megtudni, miből fedezi ezt a nem kis ráfizetést, ám válasz helyett azon merengett, vajon él-e még azeszperantistajóöreg. Később, amikor Mózsi Feri louvain-i egyetemi évei kerültek sorra, azt is megtudtuk, hogy kábítószerezni nemcsak nagyon veszélyes, de hülyeség is. Ó például annyira bepörgött, amikor kipróbálta, hogy huszonhat órán keresztül biciklizett egyfolytában, nem is kívánta soha többet (mármint a kábítószert). Amikor azt puhatoltuk volna, hogy mik a következő tíz év kilátásai, arról beszélt, hogy Chicagóban rengeteg blues-kocsma van, s az egyikben néhány éve megalakították Ho- bó, azaz Földes László tiszteletére a First American Hobological Society-t, és amikor Hobó kint volt, összehozták Sugar Blue- val, aki olyan zseniális harmoni- kás, hogy a Rolling Stonessal is hosszabb ideig játszott. No, ez a Sugar Blue olyan negyedórás szólót produkált József Attila: A hetedik című versének feldolgozására, hogy a közönség teljesen padlóra került. Hobó egyébként az ünnepség helyszínén, a csobánkai kempingben éppen szombat este adott koncertet, amit egyforma érdeklődéssel hallgattak a faluból feljött fiatalok és az irodalom nagyjai. Fatudy György khakiszínű katonai pokrócba burkolózott a süvöltő kárpáti felszél miatt, és konyakos forró teával próbált a korán jött szeptemberi hideg ellen védekezni, míg a zenekar a versére írt bluest játszotta. Kincses Előd, a legendás marosvásárhelyi ügyvéd, akit a román szélsőségesek halállal fenyegettek meg, a koncert előtt két perccel gurult be egy öreg Volkswagen Golffal, és kézzel-lábbal ütötte végig a ritmust. Igaz, akadtak olyan alkotók is, akik csöndes morgással jelezték, hogy jobb lett volna a 120 decibeles produkció helyett valami népzenét hallgatni egy szál hegedűre, de hangjukat elnyomta Tátrai Tibor gitárja, ami a faluba is úgy lehallatszott, hogy Fischer Iván karmester, akinek Amszterdam és London mellett Csobánkán is van lakása, este tíz körül felüzent, hogy nem gyógyulnak a szanatóriumban a betegek. így aztán véget vetettek a zenének, hazamentek a legények, s meleg bableves mellett folytatódott tovább az irodalmi élet. — Az a baj, hogy a magyar nyelvet nem tudja megtanulni senki — panaszkodott még délután Faludy György, akivel a toaletten futottunk össze. — így aztán nehezen születnek autentikus műfordítások. Hiába magyarázom egy angolnak, hogy ha a szótő például tó, akkor a tárgyeset miért tavat, egyszerűen nem érti meg. Ebbe a nyelvbe bele kell születni, máshogyan elsajátítani reménytelen. Van viszont egy nagy előnye: szervesen fejlődött, így mi a régi magyart is megértjük, míg egy mai angol nem tud elolvasni egy több száz éves írást. Mi simán elboldogulnánk akármilyen hosszú szövegekkel mondjuk a X-XI. századból, kár, hogy ilyenek nem maradtak fenn... Később, dedikáláskor kérdezte: — Koncz János... Koncz János...Elem raboskodott a te apád Recskenl Nem? Együtt ült ott velem egy ilyen nevű kiváló férfi. Volt a sziklatetőn egy háromszögelési pont, amit egy farúd jelzett. No, ő mindennap felosont oda, és tíz centivel közelebb rakta a kőbányához, így látszólag naponta ezer köbmétert fejtett a brigádja, dicsérték is őket a ká- pók. Bombabiztos trükk volt, mert ahhoz, hogy rájöjjenek, újra föl kellett volna geodéziailag mérni az egész országot! Nem tudott tovább mesélni, mert megérkezett Kolozsvárról Kányádi Sándor, akinek rögtön megbökte a szemét a délutáni tanácskozás címe. — A magyar irodalom az ezredfordulón... Erről vitatkoztok? Én azt sem tudom, mi lesz holnap, s végképpen nem, hogy mi várható holnapután. Honnan tudjam akkor, mi lesz tíz év múlva? Még az sem biztos, hogy lesz-e egyáltalán irodalom... Aztán elmondta, hogy Erdélyben valóban a kultúra létéért folyik a harc mindennap. Most éppen egy merített papírt gyártó kis manufaktúrát szerveznek, s a minőségi termékükért cserébe a Romániában nagy kincsnek számító újságpapírt fognak kérni. • Duray Miklós, a szlovákiai Együttélés Mozgalom vezetője már ennyit sem mondott odaér- kezésünkkor, mert éppen indult feleségével és bájos kisgyermekével hazafelé, hiszen a kicsinek időben ágyba kell kerülnie. Hajnal kettő körül elindultunk mi is, egyrészt, mert elűzött a roppant hideg, másrészt, mert Sziki Karcsi, az egri színész felidegesítette Györgyei Klárát, a Menekült írók Amerikai Pen- Clubjának elnökét azzal, hogy elbagatellizálta a Kuvait annek- tálása nyomán támadt nemzetközi feszültséget. Búcsúzkodás közben azért sikerült Mózsi Ferenctől (mellesleg a helyszínül szolgáló Ózon kemping és a világkiállításra mellette felépülő háromszáz személyes szálloda társtulajdonosától) annyit megtudni, hogy aggodalomra semmi ok, továbbra is lesz évente háromszor Szivárvány, ő már felkészült lélekben újabb tíz év árral szembeni úszásra. Ha a húszéves évfordulón rendezendő irodalmi buli is ilyen kellemes lesz, már megérte. Hadd szurkoljunk innen a közel- távolból a sikerért: Hajrá, Feri!!! (És persze segítünk is, ha tudunk, ha lehet. Csak úgy, buliból...) Koncz János Faludy Ferenc és Kányádi Sándor újra mosolyog Felvételi, avagy bevételi előkészítő? A szülőket megint „megvágják”pár ezressel — Azért jó lenne már tudni végre, mi a kulturális kormányzat szándéka. El kéne már dönteni, hogy lesz-e felvételi, vagy első évben mindenki bekerülhet az egyetemekre? — mondja Makai János, az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola adjunktusa, amúgy pedig a FEB, azaz a Főiskolai Felvételi Előkészítő Bizottság (társadalmi munkában megbízott) elnöke. — Ugyanis egész más a helyzet akkor, ha elvileg mindenki előtt kinyitjuk a kapukat, mintha minden marad a régiben. Bár szerintem az maga a káosz, ami ezután fog következni, hiszen a hazai viszonyokat ismerve, se tanár, se terem ennyi diák fogadására. — Ha emlékezetem nem csal, a FEB-ek a hátrányos helyzetű középiskolások „megsegítésére” szerveződtek. Egyáltalán: van még valami funkciójuk? — A nyáron, mint korábban mindig is, szerveztek egy továbbképzést a hazai felsőoktatás FEB-esei számára. Afféle eligazítás volt ez mindig. Most viszont a sárospataki találkozón a Művelődési és Közoktatási Minisztérium egyszerűen cserbenhagyott bennünket. Nem volt senki, aki eligazítással szolgált volna. Ha továbbra is lesz felvételi, akkor lépnünk kell. Márpedig a felvételi rendszer eltörlésének jelenleg nincsenek meg a feltételei. — Miből finanszírozták ezeket a fel vételi előkészítő tanfolya - mókát vagy kurzusokat korábban? — A leendő hallgatóknak évente két felkészítő tábort szerveztünk. Egyet ősszel, egyet pedig nyáron. Érre a pénzt központi keretből kaptuk. Eddig... — Ha jól sejtem, ennek a szisztémának a továbbiakban befellegzett. Nem gondolja, hogy a diákok szüleivel fogják megfizettetni a felvételi előkészítő költségeit? — Nehezen képzelhető el, hogy az amúgy is hátrányos helyzetű középiskolások szüleinek jusson erre is... * Ez a beszélgetés egy másik in- teíjúból maradt ki. A jegyzetfüzet azonban megőrizte. Már nem gondoltam, hogy valaha is felhasználom, mindaddig, míg egy jól szituált, más városból való úriember fel nem keresett a szerkesztőségben. Arra kért, hogy vállalkozását „reklámozzam”. Hangsúlyozta, a jó ügy érdekében megérdemelne a téma egy rövid kis interjút. (Hozzáteszem, az illető hitelét növelte, hogy nem is akármilyen közéleti pozíciót tölt be.) Azzal hozakodott elő, hogy a megye egyik patinás gimnáziumában felvételi előkészítőt szervez valamennyi tárgyból. A tanfolyamok — mint mondta — hihetetlenül olcsóak. Sokkal jobban megéri a szülőknek, ha egy ilyen kurzusra íratják be gyermeküket, mintha magántanárt fogadnak mellé. Az egyenként hatvanórás „felkészítés” dija személyenként alig háromezer forint. Intenzív, s akár három hónap alatt „lezavarható”. Tágra nyílt szemmel hallgattam fejtegetéseit, és akkor döbbentem meg igazán, amikor még azt is hozzáfűzte: a tanfolyamom kát az illető iskola tanáraival kívánja megtartatni, akiket tisztességesen megfizet. Mindenesetre annál sokkal jobban, mintha azok a munkakör szerinti túlóra- dijat kapnák. Összeget nem írunk, de nagyságrendileg legalább a tízszeresét keresheti így egy-egy pedagógus. A vállalkozó úriembernek mindez szervező- munkába és terembérbe kerül. — Most mondja meg, mi ebben a ráció? — próbáltam faggatni. — Miért éri meg több száz kilométerre eljönni önnek azért, hogy olyasmit szervezzen meg, amit itt is megtehetnének az iskola tanárai? — Mert ez olyasmi, amihez csak mi értünk — hangzott a nem egészen szerény válasz. Nem tagadom, kinyílt a bicska a zsebemben. Rövid fejszámolást végeztem, s kiderült, ez az egész nem is olyan rossz üzlet! Egy-egy tanfolyam — beleszámítva az adókedvezményt is — két-há- romszázezer forint tiszta hasznot hoz. No, persze, mondhatnák erre a vállalkozásbarát politikusok: senki sem veszít, mert végtére is a diákok azt kapják, amire szükségük van, s elégedettek lehetnek a tanárok is. Ha már a munkahelyükön nem fizetik meg őket, legalább a munkahelyükön, de annak szervezeti keretein kívül végzett teljesítményért megkapják, ami jár. Legfeljebb a szülő húzza az orrát. Már megint megvágták egy pár ezressel. Mert a felvételi előkészítő egyeseknek igen jó bevételi forrás is. A dolog csak ott hi- bádzik, hogy negyven éve megígérték, nálunk ingyenes az oktatás. Az első példa — a FEB-es szisztéma — még ma is eszerint működik. A másik már az új kor szele. Csakhogy a fizetésekbe még mindez nincs bekalkulálva. Egyébként, ha már itt tartunk, nem árt óvakodni a kóklerektől. Az említett iskola tanárai maguk is megszervezhetnének egy ilyen vállalkozást, s legalább a haszon oda vándorolna, ahol valóban megtermelték. Vajon a közvélemény nem szólná meg őket, ha a munkahelyükön, saját nevükben vállalkoznának? Mindezt nem ártana átgondolni az oktatásügy irányítóinak. Mert úgy tűnik, nemcsak a helyzet megítélésében, de a jogszabályokban is zűrzavar van. (jámbor) Humor és politika Miért volt okos Rákosi és Kádár? Ahogyan Verebes István látja... Verebes István humorista a rádiókabaré műsorvezetőjeként szerzett magának igazi népszerűséget az országban. Azután nem sokkal a rendszerváltás előtt egy meglehetősen keserűnek tűnő értékelést követően megvált a konferanszié hálás szerepkörétől. — Mi állt a döntés hátterében? — kérdeztük az ismert személyiséget, aki a Narancs Klub első vendégeként járt Szekszárdon. — Úgy gondoltam, hogy magamtól kell félreállni, mert ellenkező esetben vagy félreállítanak mások, vagy a helyemen hagynak, s akkor az még rosszabb — válaszolt sokatmondóan. — Utáltam már a kibérelt helyemet, azt, hogy kockázatmentesen dolgozom, hogy nem vagyok versenyben. — A bérelt helyről nem az jut sok ember eszébe, hogy Ön ezek szerint kollaboráns volt, azaz kiszolgálta a régi rendszert — Abszolút nem tartom magam kollaboránsnak. Nekem az volt a dolgom, amit én tettem. Ha én kiszolgáltam a régi rendszert, akkor az országban még tízmillió ember tette ugyanezt. A demokratikus ellenzékről pedig az a véleményem, hogy bár tisztességesen helytálltak, ám azért a falak nem voltak olyan nagyon erősek nálunk. Amíg Lengyelországban, Romániában, a Szovjetunióban az amerikai újságírók eldugott helyeken, erdőkben találkoztak az ellenzékkel, addig Magyarországon a pártközpont adta meg a címüket, s a Gellért Szálló teraszán beszélgettek. — Mindez azonban nem szolgálhat mentségként... — Persze, hogy nem! Csakhogy, aki elmegy egy tüntetésre bármelyik korban vagy rendszerben, az a következő alternatíva közül választhat: vagy csattan a nyakán a gumibot, vagy nem. Én, miután nem szeretem, ha fejbe vágnak, ma sem megyek tüntetni, mint ahogy korábban sem voltam. Gyáva típus vagyok, de ezért szerintem nem lehet szemrehányást tenni. — Mikor érezte úgy Verebes István, hogy minden olyat szálat el kell vágnia, ami esetleg kapcsolódhat az előző rendszerhez? — Az utolsó csepp a pohárban a Carlos-ügy volt. Kiderült számomra, hogy hazuságra épült minden. Vezetőink a békéről beszéltek, elítélték a terrorizmust, s közben brigantiknak adtak szállást. Innentől kezdve ezt a berendezkedést felmenteni nem tudom. Sigenis, aki Carlost bújtatta, azt bíróság elé kell állítani. — A hatalomváltás könnyebbé tette a humorista sorsát? — Nem tartom magam csak humoristának, de ha ezt a műfajt gyakorlom, akkor az a dolgom, ami az elmúlt húsz évben. Tehát tükröt tartani a hatalom elé, függetlenül attól, hogy melyik hatalomról van szó. Nekik pedig az a dolguk, hogy ezt pénzeljék — ha okosak. A Kádár-rezsim ebből a szempontból rendkívül okos volt, nem is beszélve Rákosiról. Rákosi úgy megfizette a színészeket, a művészeket, ahogyan az elmúlt száz évben senki. A kérdés az, hogy a művész mennyire hajlandó korrumpálódni. — A jelenlegi helyzetben nem áll fenn az a veszély, hogy a művészre nehezedő korábbi pártállami nyomás többpólusúvá válik? — De igen. Azt hiszem, hogy aki művészként elkötelezi magát bármelyik pártmozgalom mellett, az megszűnik művésznek lenni. Ez vonatkozik az általam igen becsült, illetve kevésbé becsült kollégáimra. A művész ne politizáljon, hanem a politikából kiindulva moralizáljon. — Ez is egyfajta politizálás, nem? — Pontosabban a politika a politikusok dolga, mert az egy szakma. A művész adjon alkalmat a felismerésekre, hogy ezáltal az ember megismerje önmagát. Ahogyan a Biblia a legkülönfélébb módon ad erkölcsi válaszokat a konfliktusok megoldására, úgy a művésznek is minden művével a saját bibliáját kell megírnia. Még akkor is, ha poénokat mond, ha szórakoztat. — Ez így nagyon szépen hangzik, csakhogy bizonyos függetlenség nélkül nehezen megvalósítható... — Hiszen ez az új kor éppen ezt adta a művésznek, hogy végre megőrizheti a függetlenségét! Eddig kettő közül lehetett választani, méghozzá az egyetértés, illetve az egyet nem értés közül. Most meg lehet azt mondani, hogy én vagyok, s vagy egyetértenek velem, vagy nem. Senki nem kényszerít semmire egyetlen színészt vagy írót, csak a magas színvonalú alkotás a mérce. De hol vannak a remekművek? — 5 vajon hol van Verebes István, azaz hol helyezi el magát ebben a világban, mely Shakespeare szerint nem más, mint színház? — Tipikusan az a személy vagyok, aki kívül áll a partvonalon, s elmondja a véleményét arról, ami bent történik. Ez kényelmes álláspontnak tűnik, csakhogy akik belül vannak, gólt is lőhetnek, s felállhatnak a dobogóra. Engem nem érdekel a dobogó. Én nem Hamlet vagyok, hanem Horatio, aki kíséri, de egyúttal sajnálja a dán királyfit és a történetét. Szeri Árpád
