Heves Megyei Hírlap, 1990. szeptember (1. évfolyam, 128-152. szám)

1990-09-18 / 142. szám

1990. szeptember 18., kedd Hírlap 3 Vita ________________________________ Á tmenet, de hová...? Privatizáció. Erről a szóról manapság sok minden eszébe jut az embernek. A legtöbbet mégis arról hallunk, hogy a spontán privatizációt, melyet gyakran azonosítanak az egykori hatalom átmentésével, meg kell akadá­lyozni, s hogy a különböző — „vízfejeknek” becézett — válla­lati központok monopolhelyze­tét végérvényesen fel kell szá­molni. Vonatkozik ez a vendéglátó vállalatokra is, amelyeknek je­lenlegi formájukban szintén meg vannak számlálva a napjai. Ho­gyan éli meg ezeket a változáso­kat az ügyben leginkább érintett réteg, a központban dolgozó be­osztott és a vezető? A kérdést Permai Gyulának a Panoráma Vendéglátó Vállalat igazgatóhe­lyettesének tettük fel. Beszélge­tésünk során arról is szó esett, miként képzelhető el a különbö­ző vendéglátó egységek privati­zációja megyénkben. — A jelenlegi viszonyok kö­zepette a legfontosabb szempont minden vendéglátóhely eseté­ben az, hogy a megtermelt nyere­ség abba az egységbe áramoljon vissza, ahol előteremtették — mondja az igazgatóhelyettes. Példaként említhetném a szilvás­várad! Szalajka-vendéglőt, ahol bebizonyosodott, hogy érdemes volt az utóbbi években befektet­ni, fejleszteni. Ez a hely a mai nap­ig nyereségesen működik, pe­dig tudvalevő, hogy az egyre romló gazdasági helyzet, a fize­tőképes vendégkör szűkülése miatt számos más egység szinte „haldoklik”. Ezt a tényt igazol­ják azok az egri éttermek is, ahol az utóbbi évek fejlesztése ellené­re képtelenek jelentősebb ered­ményt produkálni. — A vendéglátás területén ho­gyan képzelhető el a privatizá­ció? — A fokozatosság elvének kell érvényesülnie. A kisebb, egy-két embert foglalkoztató üz­letek esetében minden bizonnyal egyszerűen és gyorsan megy vég­be ez a folyamat, míg a közép­szintű egységeknél, ahol például 8-10 ember dolgozik, az üzlet el­adásánál több szempontot is fi­gyelembe kell venni. Vélemé­nyem szerint, ahol évek óta ösze- szokott, jó csapat tevékenyke­dik, s megfelelő rutinnal rendel­kezik, ott elővásárlási jogot kell, hogy élvezzenek a kollégák. A szakmai tudás és gyakorlat ugyanis elengedhetetlen feltétele egy egység nyereséges működte­tésének. A megvételhez szüksé­ges pénzhez hosszá lejáratú, kedvezményes hitelek formájá­ban juthatnának hozzá. Végül adódik a kérdés, mi legyen a nagy cégek, (például Unicornis) sorsa? Úgy gondolom, ezek fenntartására és üzemeltetésére társulást kell létrehozni, külföldi tőke bevonásával. — A privatizáció lépcsőzetes megvalósulásával a vállalati központok nem maradhatnak fenn jelenlegi formájukban. Ezeknek mi lesz a szerepe a jövő­ben? — A központoknak rugalma­sabb szervezetekké kell válniuk, oly módon, hogy önmaguk is ké­pesek legyenek privatizálódni. Ez megítélésem szerint kb. 2-3 évet vesz igénybe. Elképzelésem szerint a központoknak egyfajta ellátó funkciót kell teljesíteniük, valamint az ügyvitelben színvo­nalas szolgáltatást nyújtani. Ez jelentős átszervezéssel és lét­számleépítéssel is jár majd. — Ön személy szerint hogyan éli meg a váltást? Nem jelent ez az ön számára presztízsveszteséget? — Nézze, elég régen dolgo­zom a vendéglátásban. Számom­ra egy dolog a fontos. Ha tíz év múlva végigsétálok Egerben, vagy a megyében található egy­kori Panoráma-egységekben, akkor jóleső érzéssel nyugtáz­hassam, hogy üzleteink kultú­rált, színvonalas tevékenységet folytatnak. A Haas-palota helyén Üj bécsi üzlet­ház Bécs belvárosának szívében, a Stephansdom szomszédságában szombaton ünnepélyesen átad­ták a nagyközönségnek az újon­nan létesült Haas üzletházat. A tízszintes saroképület a hasonló rendeltetésű egykori Haas-palo- ta helyén emelkedik, amely a második világháború végén a bombázások következtében el­pusztult. Belsejében 16, összesen 1600 négyzetméter eladóterű, nagyrészt divatcikkeket árusító luxusüzletet, továbbá három vendéglátó helyet rendeztek be. Az épület létrehozása csaknem 600 millió schillingbe került, s tulajdonosai az üzletek bérleti dijaiból évente 27 millió schilling bevételhez jutnak majd. Az új Haas-palotát, házat az egyik legnevesebb, külföldön is ismert osztrák építész, Hans Hollein tervezte. Művéhez pazar — egyes szakértők szerint túlsá­gosan is nagy — bőségben fel­használta a mai építészet legkü­lönfélébb — formai elemeit, anyagait és műszaki megoldása­it. Az épület homlokzatának a Stephansdommal szemközti ha­talmas üvegfelülete naphosszat visszatükrözi a legfontosabb osztrák műemléknek számító székesegyház képét. Az építész a bevásárlóközpont belső térségét úgy igyekezett kialakítani, hogy az önmagában is minél változa­tosabb látványt kínáljon és érde­kességeivel a legfelső szintekre is vonzza az érdeklődőket. A léte­sítmény külsejéről már építésé­nek 1987-ben történt elkezdése előtt élénk viták folytak szakkö­rökben és a közvéleményben, s még ma is erősen megoszlanak a vélemények az avantgarde-je- gyeket is mutató, posztmodem stílusú üzletház építőművészeti értékéről, valamint arról, hogy mennyire illeszkedik a Stephans- domot övező tér történelmi kör­nyezetébe, hangulatába. Ennek ellenére az osztrák főváros illeté­kesei arra számítanak, hogy a Haas-palota Bécs egyik új neve­zetessége, keresett turistacél­pontja lesz. Kérdésként fogalmazódik meg bennünk a fentebbi cím a „Honnan jövünk? Mik va­gyunk? Hová megyünk?” cikk kapcsán (megjelent a Hírlap szeptember 14-i számában). Át­menet : tehát a már nem, és a még nem állapota. Helyzet, melyben egyre világosabb — legalábbis egyesek szerint — a már nem, egyértelműen bűnös az, aki kö­tődik hozzá: pária. (De ki nem kötődik? Demokrácia óh!) A még nemtől egy lépés, a választás választ el. Hát válasszunk... De hogy? Göncz Árpád köz- társasági elnök ajánlása szelle­mében: „Nyugodt kampányra van szükség, amelyben nem any- nyira a jelöltek pártállását, ha­nem sokkal inkább az embersé­gét kell nézni,tudva, hogy a de­mokrácia nem a Parlamentben, hanem a településeken dől el.” Vagy a hivatkozott cikk szelle­mében? Amelyből számunkra is világos; nem azon az úton és nem úgy járnak, ahogy hirdették. Gyanítom nem képre, tükörbe néztek. Tévedés! Nem demokratikus, hanem szegényes, és személyes­kedő az a politizálás, amely lejá­ratásra törekszik, kétely és fé­lelem keltésével próbál tartalmat kölcsönözni. De hát: „Le Style- che hőmmé” (A stílus maga az ember). Országosan is tanúi le­hetünk azon törekvésének, amely általános emberi közössé­gi értékeket kisajátít, a köztársa­ság alkotmányának szellemével ellentétesen. Általánosságban, A rendszerváltás újabb nagy és Magyarország falvai, városai életében jövőformáló jelentősé­gű állomása a helyhatósági vá­lasztások eredménye alapján ki­alakuló önkormányzatok létre­jötte, melyek valóban biztosít­hatják a lakossági érdekek jelen­létét és érvényesülését a telepü­lések életének alakításában. Számtalan elképzelés, program, nyilatkozat hangzik el, jelenik meg különböző lapokban, me­lyek falvak, városok jószándékú fejlesztését különböző nézőpon­tokból és érdekekből kísérlik meg körvonalazni, esetenként meghatározni. Eger létének, fej­lesztésének különböző irányel­vei is napirendre kerülnek az el­múlt évtizedekben felhalmozó­dott súlyos problémák felvetésé­vel, javításának igényével és kö­vetelésével. Az egészségügyi el­látás, a kulturális igények kielé­gítése, a sport életbentartása és fejlesztése, az oktatási körülmé­nyek javítása, a szociálpolitikai intézkedések halaszthatatlansá­ga, a városi úthálózat, telefonhá­lózat az egész infrastruktúra, a környezetvédelem, stb. súlyo­sabbnál súlyosabb témái részle­teiben és összefüggéseiben is az önkormányzati programokban látványos és népszerű témaként kínálkoznak és az ezeken a terü­leteken ígérhető eredmények a polgárok számára valóban von­zóak. Gondolhatunk-e ma arra, hogy mindezek a súlyos gondok megoldhatók, ha nem foglalko­zunk azzal az ugyancsak elvárha­tó nagy kérdéssel, hogy milyen források állhatnak rendelkezésre az óriási befektetéseket igénylő komplex városfejlesztési prog­ramhoz. Hajói végiggondoljuk a már vázolt problématömeget, akkor azt kell kimondanunk, hogy az új önkormányzatnak a legfontosabb feladata a „forrás- teremtés”, a gazdag város, a gaz­dag Eger megszületéséhez. Erről a nagy és legfontosabb feladatról elítélően minősíti a nézet- és vé­leményszabadság megnyilatko­zásait, ha az nem egyező az övé­vel. Úgy tűnik, ezt néhol a helyi politikában is eredményes mód­szernek ítélik egyesek. Pedig születendő demokráciánkban a felelős résztvevők nem töreked­hetnek kizárólagosságra, a „ki­választottak elhivatottságára”, vagy ha igen, akor nem demok­ráciát akarnak, csak hatalmat. A teljesség igénye nélkül, programjuk néhány pontjához: 1. Nem akarnak pártdiktatú­rát? Mondják. De: „Ha most ezt elrontják, ezután csak magukat okolhatják bajaikért” íiják a Hír­lapban. Magyarán, aki nem tá­mogat, az eleve „rontott”, hiszen csak mi vagyunk a bajok „orvos­lói”. 2. Nem akarják az emberek megaláztatását? De kijelentik: „Legegyszerűbb másra kenni bűneiket”. Tehát bűnösök. Ez egy jogállamban jogszerű? Nem megalázás? Megbélyegzés? Ki az „új hatalmi elit”? Bár még a kulisszák mögött nem zá­rult le a helyi beosztások elosztá­sa, felajánlása, de az a kör, ame­lyik ezt végzi, és aki „ítélkezik”, konkrétság nélkül emberek fö­lött vállalhatja e jelzőt. Nem ugyanaz a módszer-e, amely ellen korábban úgy tilta­koztak? Vagy csupán az lenne a lényeg, hogy nekem szabad, de ha más teszi, akkor ez tisztesség­telen. Farkas nem válogat, mondja a népi szokás. Pedig tisz­nem szabad ma megfeledkez­nünk. Nem lehet csak a fogyasz­tó ágazatok fejlesztését célként túlhangsúlyozottan elfogadni, az értékteremtő ágazatok jelentő­ségét elhanyagolni, mert a forrá­sok megteremtésében ezek prio­ritása nem vitatható. Az önkor­mányzatnak esélyt kell keresnie és találnia a városi anyagi lehető­ségek, a „városi GDP” feltétlen növelésére. Csak a megfelelően, szelektíven fejlesztett ipar, élel­miszeripar, mezőgazdaság, kis­ipar, idegenforgalom és szellemi értéktermelés, az eredményes és sikeres vállalkozások adhatnak anyagi alapot a kultúra, az okta­tás, az egészségügy, a lakásügy, stb. fejlesztésére. Jól adózó vál­lalatok és vállalkozók kellenek városunknak. Az önkormányzat feladata az, hogy lehetőségeket kínáljon az értékteremtő ágaza­tok fejlődéséhez. Az önkor­mányzatnak a városi fejlesztési feladatok elvégzésére vállalko­zókat kell versenyeztetnie, a vá­rosi vagyont kezeltetnie, és a mű­ködést szigorúan ellenőriznie. A városi szükségleteket kielégítő vállalkozókat versenyeztetve bi­zonyos, hogy a legjobb minősé­gű, és a legpontosabb munkát kapná a város kedvező költség- ráfordításokkal. Az önkormány­zat ellenőrzési funkciója nagyon fontos, mert a forrásokat, a va­gyont kezelő szervezetekre ilyen esetekben mindig nagy korrup­ciós és protekcionista nyomás ne­hezedik. Van-e esélye ma egy eg­ri városi önkormányzatnak arra, hogy egy mélyponton levő nem­zetgazdaságban a gazdag várost, mint célt kitűzze, majd elérje? Igennel kell felelnünk, Eger pol­gárai és elhivatott szakemberei támogatásában és munkájában bízva. Mi kell ahhoz, hogy egy önkormányzat élni tudjon az egri lehetőségekkel? Néhány fontos szempont: működési és szerve­zeti rendjét a legcélszerűbben, a feladatokhoz alkalmazkodóan kell saját magának kialakítani, tességes cél nem igényel tisztes­ségtelen eszközöket. Mi nem ilyen kampányt aka­runk. Bár tudjuk, múltja min­denkinek van, azoknak is, akik ma önkritika hiányában szen­vedve csak a másokére akarnak emlékezni. Kellő toleranciával és kompromisszumra való hajlam­mal tudunk és akarunk politizál­ni. Mi is hangsúlyozzuk: „a job­bító szándékú, becsületes ver­senyfutás hívei vagyunk, tisztel­jük versenytársainkat, mert ne­ves verseny végén a versenyzők és a nézők is nyerhetnek. Enged­tessék viszont meg, hogy a mani­pulált versenynek, a mélyütések­kel dolgozó versenyzőknek ne tapsoljunk.” Kérjük a választópolgárok tá­mogatását jelöltjeink részére. Tiszteljük döntésüket, nem mi­nősítjük. Támogatásuk minősít minden „versenyzőt”. Megköszönve a lehetőséget a nyilvánosságra, javaslom foly­tassuk a közösséget szolgáló programok összevetésével a kö­zösséget szolgáló feladatok számbavételévé!. Elvet elvvel, elképzelést elképzeléssel ves­sünk össze, ha felelősen akarunk viseltetni Füzesabony és lakói sorsa iránt. így az átmenet is oda vezet, ahová jutni szeretnénk. Európába, de nem a Balkánon keresztül. A Szocialista Párt füzesabonyi szervezete intézményeit a legmodernebb el­vek szerint kiépítenie. Alaposság és igényesség kell a helyzetelem­zésben, a szakértelem és tudatos­ság prioritásával, pártérdekek és indulatok nélkül. Biztosítani kell a város konstruktív és kreatív erőinek érdekelt részvételét a különböző szakmai feladatok előkészítésében és a kérdések el­döntésében. A privatizálás min­den lehetséges módjával és esz­közével, az érdekrendszerek tu­datos kezelésével minél több gazdaságélénkítő elemet vigyen a városi politikába. Létkérdés a megfelelő foglalkoztatottság az életfeltételek biztosítsa, az új munkahelyek teremtése, a pol­gárok közérzetének, anyagi helyzetének javulása, mert a pol­gár így válhat saját városfejlesz­tésének szponzorává. A város és bankjai kapcsolatában kialakí- tandók a közös érdekek, az ön- kormányzat a városi költségvetés mindenkori alakításánál már ve­gyen figyelembe közép és hosz- szútávú fejlesztéseket is. Foko­zott figyelmet érdemel a külön­böző társasági formák alakításá­ból és működéséből kihozható lehetséges városi jövedelem és újfajta egyéb jövedelemforrá­sok, melyek feltárásához, keze­léséhez korszerűen képzett szak­értőgárda igénybevétele kívána­tos. A teljesség igénye nélküli gon­dolathalmaz elsősorban arra kí­vánja a figyelmet felhívni az ön- kormányzati feladatokat taglal­va, hogy csak a „gazdag” város nyújthat lakóinak megfelelő szo­ciális biztonságot, színvonalas kultúréletet, emberhez méltó környezetet, tehát a vágyként kezelhető programok beteljesü­lését, ezért az anyagi források megteremtése legyen a leendő önkormányzat elsőrendű felada­ta. Dr. Renn Oszkár a VILATI Egri Gyárának igazgatója (b. k.) Az egészség (tűi) drága kincs Üldögélek az orvosi rendelő előtti váróban. Mellettem két öregasszony, az egyikük szemmel láthatóan nagyon ideges. — Nem kell annyira félni, Rozikám — nyug­tatgatja a másik —, jó doktor ez, meg aztán nem is olyan nagy műtétről van szó. — Á — legyint a megszólított —, nem az ope­ráció miatt vagyok ideges, hanem azért, mert nem tudom, mennyit kell majd adnom a doktor úrnak. Te jó isten — villan át az agyamon —, ezt én sem tudom. Csak ücsörgők itt, ráadásul pénz sincs nálam. Hiába, olyan kevésszer járok orvos­hoz, hogy el is felejtettem, mi is a rend. Pedig ezek az ismeretek alapvetőnek számítanak a mai Ma­gyarországon. Kinek, mikor és mennyit kell átad­ni — mindez roppant lényeges. Sőt, sok esetben csak ez a fontos. A paraszolvencia (leánykori és találóbb nevén: hálapénz) kérdésköre már-már lerágott csontnak számít. Ezerszer és ezerszer ír- tunk-beszéltünk erről, ám értelme nem sok volt, mert minden maradt ugyanúgy. Illetve nem egé­szen, mert egy valami változott: a borítékok vas­tagsága. Ami tegnap még megfelelő összegnek számított, az ma már sértésszámba megy. Hiába, az infláció... Jó, jó, tisztában vagyok azzal, hogy nem csu­pán a gyógyítás területére korlátozódnak a suty- tyomban átadott-átvett százasok, ötszázasok, ez­resek, hanem életünknek szinte valamennyi szfé­rájára. Számomra mégis az egészségügy effajta prostituálódása tűnik a legvisszataszítóbbnak, leg- irritálóbbnak. Kurvákká váltunk, való igaz, mondaná erre orvos barátom, de nem véletlenül, hiszen a boltban nekünk sem adnak olcsóbban semmit, s a fizetéseinkkel nem nagyon ugrálha­tunk. Na, ja, felelném erre én, de nem mi, betegek tehetünk arról, hogy a doktoroknak — ha nem szedik össze magukat illegális módon — ennyire rosszul megy. Árról meg nem is szólva, hogy azok, akik kibélelik számukra a borítékokat, szintén nem dúskálnak a földi javakban. Valamikor még meglehetősen szemérmesen diskuráltunk erről a témáról, később azonban már nem volt szükség a lesütött szemre, a halk motyogásra. A hálapénz polgáijogot nyert. Fino­mítani persze mindig akartak a dolgon. Amikor a hajdani egészségügyi miniszterrel — Medve Lász­lóval — beszélgettem erről, ő úgy vélte, nem a kishalakat kellene elkapni, hanem a „nagy vágó­kat”, azaz azokat, akik súlyos ezrekért nyújtják szolgáltatásaikat. Csehák Judit pedig azzal az öt­lettel kívánta legalizálni az ügyet, hogy a betegek a körzeti orvosnál váltanak majd egy bont — en­nek árára már nem emlékszem —, s nem a pénzt, hanem ezt adják át az orvosnak, aki a bonokat utóbb visszaváltja forinttá. Megmondom őszin­tén, ilyen bugyuta elképzelésről ritkán hallani, nem is csoda hát, hogy nem lett belőle semmi. Mint ahogyan a Medve-féle célkitűzésből sem. Maradt minden a régiben... Hogy eljön-e az az idő, amikor nem lesz szük­ség arra, hogy ennyit meg annyit dugdossunk a fehér köpeny feneketlen zsebeibe? Nem tudom. Azt viszont igen, hogy a jelenlegi állapotok — pe­dig már jó ideje tartanak — fölöttébb kínosak. Nekünk is, akik adunk, meg az orvosoknak is, akik kapják. (Jóllehet, azért az utóbbit talán köny- nyebb megszokni, hiába is tartják egyesek, hogy jobb adni, mint kapni. Nem jobb.) Mi lehet a megoldás? Csakis az — s ez nem új felfedezés —, ha az orvosokat úgy megfizetjük, hogy nem lesz szükségük a hálapénzre. Van-e erre remény? Nos, e tekintetben nem vagyok túlzottan opti­mista. Horváth Balázs belügyminiszter azt nyilat­kozta, minden lehetséges helyről igyekszik majd összekaparni azokat a forintokat, amelyek révén a rendőröket anyagilag kedvezőbb helyzetbe le­het hozni. Helyes. S ha a minisztertársait megkér­deznénk, ők ugyanilyen törekvéseket fogalmaz­nának meg a tárcájukkal kapcsolatosan. Ez is he­lyes. A baj csupán az, hogy mindenkinek nem si­kerülhet a dolog, mert pénz az annyi van, ameny- nyi, s ez az „amennyi” nem a „korlátlan” szinoni­mája. Szóval, ezért nem vagyok optimista. Az egészség a legdrágább kincsünk — tartja egy bölcs mondás. Hát, ahogy elnézem a jelenlegi helyzetet, még sokáig elég drága is marad... (sárhegyi) Eger város esélykeresése Gondolatok az önkormányzat születése előtt Privatizáció a vendéglátásban A jó szakemberek előnvben

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents