Heves Megyei Hírlap, 1990. augusztus (1. évfolyam, 102-127. szám)
1990-08-25 / 122. szám
1990. augusztus 25., szombat 5. Észak-magyarországi közérzetszonda „Hét kérdést tettem fel, egyre sem válaszoltak” A bányában sírtak az emberek A faluban mindenki el van keseredve Az első vállalkozás a Bélapátfalvi-tó mellett Mónosbéli memento Mónosbél, 1990. augusztus 8. Egy középkorú házaspár hatalmas zsákokat emelget a falu központjában lévő terménybolt előtt. A háttérben szomorú me- mentóként szürkéink az Egeresein Szénbánya osztályozója, ahol tavaly ilyenkor még munka folyt. Egyszerre emeljük tekintetünket a lelakatolt üzemóriásra. Kérdeznünk is alig kell, Jak Sándor és felesége egymás szavába vágva ontják a panaszt, amely a faluban élők véleménye is egyben: — Átvertek bennünket — mondja a feleség. — Azt mondták, 50 évre elegendő szén van lent a bányában, hosszútávú üzemeltetést ígértek, biztos megélhetést, s mi lett? Jött az új vezetés, s egyik napról a másikra szanálásra ítéltek mindent. Az utolsó pillanatig bizonytalanságban éltünk, míg aztán tavaly novemberben végleg bezártak mindent. A munkásgyűlésen hét kérdést tettem fel, de egyre sem kaptam választ. Nézze, én hatszáz munkástól kaptam bizalmat, mint szakszervezeti vezetőségi tag, így nem hallgathattam. Az igazgató mégis azzal vágott vissza, hogy „egyetlen hőzöngő asszony van itt”. Kérdeztem, mi lesz azokkal az emberekkel, akik hosszú éveken keresztül itt dolgoztak, hogy mit tehetnek a nők, akik a család miatt ugyebár nem ingázhatnak nap, mint nap? Biztattak bennünket: vezessük be a központi fűtést, hiszen lesz szén elegendő. A legtöbb család áldozott is rá, és most nem tehetünk mást, minthogy a bélapátfalvi tüzépről vesz- szük a drága német szenet, ha egyáltalán kapható. Nekem nincs mit veszítenem, és van alapom arra, hogy elmondjam a véleményemet. Hat évig aranykoszorús brigádot vezettem. Szombaton, vasárnap túlmunkát vállaltam a többi asszonnyal együtt, de még annyit sem tudtam elérni, hogy a kilenc és fél évi itt töltött munka után méltányossági alapon kapjak valamennyi végkielégítést. Azt mondták, nem jár, mert nincs meg a tíz évem. — Látni kellett volna a bányászokat, amikor bezárták az utolsó aknát is — folytatja a félj. — Sírtak az emberek...A drága gépeket olcsón eladták, a csilléket, a mozdonyokat betemették. Hát ennyire jól áll ez az ország? Az osztályozót az árokfői tsz vette meg, de még nem tudni, hogy mi lesz belőle. — Egy biztos — veszi vissza a szót Jakné — az egész falu el van keseredve. Az ellátás az utóbbi időben romlott, az emberek fásultak, kiábrándultak. Itt helyben nincs munkalehetőség, rengetegen korkedvezményes nyugdíjból élnek, a fiatalabbak pedig eljárnak dolgozni. Csúnyán elbántak velünk... A cementgyár pora nem ér ide A szomszédos Bélapátfalva a rekkenő hőségben úgy tűnik, csak pillanatok kérdése, és saját porába fullad. Alig teszünk azonban néhány kilométert, s máris változik a kép. Festői szépségű kis tó tárul elénk, mellette békésen pecázgató bácsikák, körülötte takaros nyaralók, kissé távolabb kempingezésre alkalmas tisztások, szabadtéri főzésre, sütésre kijelölt helyek. A háttérben magasodó Bélkő „megté- pázottan” is fenséges látvány. Váradi Sándor 25 éve jár ide rendszersen horgászni a közeli Nekézsenyről. Hogy a kapást ne zavarja, halkra fogja szavát: — Felkapott hely lett ez az utóbbi időben. Járnak ide Pestről, Debrecenből, de külföldről is. Régebben a hegyeken s a vízen kívül nem volt itt semmi. Kincsesbánya lehetne ez idegenforgalmi szempontból — jegyezzük meg kollégámmal. S ezt támasztja alá az a tény is, hogy vállalkozók is érdeklődnek az itteni lehetőségek iránt. Ferencz Miklós tavasszal kezdett egy büfé kialakításába. — Korábban Barcikán dolgoztam, a munkahely megszűnésével váltanom kellett. Mivel Bélapátfalvi vagyok, adódott az ötlet: fölvenni az újrakezdési kölcsönt és értelmes vállalkozásba fektetni a pénzt. A tó környéke fejlesztés előtt álló terület. A tanács pályázat útján nyert erre a célra 800 ezer forintot. Ha minden igaz, idén ősszel hozzák az áramot, s kempinget is létesítenek. — Úgy tűnik, ön jókor lépett. — Remélem, menni fog az üzlet. Annál is inkább, mert nem kis utánajárásba és pénzbe került, mire elkészült. Ide nem ér el a cementgyár pora, a levegő tiszta, a környék szép. Bízunk benne, hogy minél többen felfedezik. Hazakerült a sellő Szilvásváradon megoszlanak a vélemények az idei szezonról. A Szalajka-völgy előtt sorakozó butikok, büfék jó része zárva van. A nyitva tartó üzletek tulajdonosai sem túl derűsek. A turisták zöme ugyanis manapság lapos pénztárcával érkezik. A látvány szerencsére még ingyen van, s ha másért nem is, ezért még mindig érdemes eljönni ide. Gályász Imréné, az egyik falatozó tulajdonosa így vélekedik: — Négy éve nyitottunk itt, de azóta évről évre gyengébben megy a bolt. Lassan dél van, és fél kilenc óta mindössze nyolvan forint került a kasszába. Az is a személyzet kávépénze. Az áremelésekkel teljesen kihúzták a lábunk alól a talajt. Kazincbarcikáról járok naponta ide, de egyre kevesebb lelkesedéssel. Az az igazság, hogy 1962 óta dolgozom a vendéglátásban. Rendelkezem az ehhez szükséges szakismerettel és gyakorlattal, ezért nem nagyon tudnék már váltani. A féijemnek is ez a szakmája, így elképzelni is nehéz, mihez kezdenénk, ha be kellene zárnunk. Egyelőre váijuk a privatizációt, bár őszintén szólva nem hiszem, hogy könnyebb lesz. A központban lévő Szalajka vendéglő vezetői nem panaszkodnak. Mondják, a forgalom nem esett vissza, s hogy az elmúlt években fejlesztésre szánt összegek jó beruházásnak bizonyultak. Egyre több a visszajáró vendég, s közöttük sok a külföldi is. A j ólmenő üzlet az itt dolgozó kollektíva összefogásának is köszönhető, csakúgy, mint a nemrég megépített szökőkút, — amely tudomásunk szerint — a megyében az egyetlen működő ilyen szerkezet. — Ennek külön története van — mondja Lőj László, üzletvezető-helyettes. — 1969-ben tönkrement a kút, így beföldelték, és virágokat ültettek a helyére. Gondoltuk, hogy társadalmi munkában visszaállítjuk az eredeti alkotást. Azt is tudtuk, hogy egy sellőt ábrázoló szobrocska is volt itt valamikor, s hogy az valahol fellelhető a megyében. Nyomozni kezdtünk, s többen is megerősítték, hogy Sarudon látták egy kertes ház udvarán. Elmentünk hát a fiammal, keresni kezdtük, s végül is ő bukkant rá. Nem dicsekvésképpen, de több, mint 2000 méter hosszú utat ástunk társadalmi munkában, hogy elkészülhessen a szökőkút. A központunktól is kaptunk támogatást a kialakítására. A napokban szereltük be a színes égőket, így este már ki is lesz világítMert szabadon jó... Észak-magyarországi barangolásunk Szilvásvárad határában ér véget, ahol békésen legelészik a híres ménes. Közeledtünkre a csikós, Marczis Zoltán felölti a piros filcmellényt. Mondja, perceken belül turistacsoport érkezik, s olyankor tart nekik egy kisebb bemutatót kedvencével, Imádóval. Egy rövid időre bennünket is elkápráztat tudományával. A pillanatokat fotóriporterünk örökíti meg. A szabadságról, a szépségről beszéljenek az ő felvételei. Szöveg: Barta Katalin Kép: Perl Márton A híres ménes Várjuk a privatizációs törvényt 25 éve itt horgászom Ide nem ér el a cementpor A szökőkútnak külön története van Egy kis bemutató
