Heves Megyei Hírlap, 1990. augusztus (1. évfolyam, 102-127. szám)
1990-08-13 / 112. szám
1990. augusztus 13., hétfő Hírlap 3. „Prófétaságról” — a szülőfaluban • • Es Ön mit hagy örökül, elnök úr? Avagy: ki viszi tovább a lakóhely szeretetét... Lesz még valaha ilyen? Mondják, az elnök asztala nem látszott ki a gratuláló táviratok, a köszöntő levelek, a jókívánságokkal telerótt postai lapok alól... — Örültünk, hogyne örültünk volna... — mondja egy helybeli ember, s magyarázatát is adja a bólintásának. — Húsz évig volt „bejáró” elnökünk, nem volt nekünk bajunk vele, csakhát, az itteni ember mégis csak a mi kutyánk kölyke... Zám Ferenc fiatalos vonásai még jobban megenyhülnek, amikor felidézem az utcai párbeszédet. Már-már noszogtatni kell, hogy mondjon is rá valamit, persze nem könnyű dolog, ha önvallomásra sarkallják az embert. — Zavarban voltam... — jegyzi meg kisvártatva. — Nehéz volt hirtelen felfogni, mekkora bizalommal vannak irántam a falubeliek. A velem egyivásúak jobban, közelebbről ismertek, talán könnyebben is elfogadtak, de itt a lakosság tíz százaléka hetven éven felüli, életbölcs ember. S ők is mellémálltak, Mátrade- recske kezdő tanácselnöke oldalára. Én is tudtam, húsz év után, s helybeliként bizonyítani kell a falu előtt. — Négy esztendő erőpróbái után, végül is mit jelent „prófétának ” lenni saját hazában ? Évődésem a „próféta” szóval, meglepi az elnököt, érzem, egyszerűbb folytatását várta a csendes beszélgetésnek. Dehát, egy tősgyökeres derecskéi faluvezető nem kerülheti ki az ilyesfajta faggatózást. — Nem jó kifejezés ez a prófé- taság, aki itt tett valamit a faluért, egyik sem prófétaságból cselekedett. A mi helyzetünk olyan, hogy ez egy meglehetősen zárt közösség: itt vannak a barátok, a rokonok, szülők és az ellenségek... A fő, hogy több barátja legyen az embernek, mint ellensége — szűri le a tapasztalatait. — Tizennyolc év után kerültem át a téglagyárból a tanácshoz, szinte zöldfülű voltam a közigazgatásban, tudom jól, fenntartással is fogadtak. Az embernek iyenkor nincs más választása, mint alkalmazkodni, igyekezni, hogy sikerüljön beleilleszkedni az új közösségbe. Később, vezetőként örököltem a mai testületet, nekem kellett hozzájuk formálódnom, de úgy, hogy közben megvalósíthassam a saját elképzeléseimet. Mert tennivaló akadt bőven, óhajok éppúgy... Még mindig a fejemben motoszkálnak azok a mondatok, amelyeket a lejtős utcán ballagva említett az öreg derecskéi. S elképzelem magam előtt az elnök dísztáviratokkal teli asztalát, aztán meg a panorámát, amelyet a szépen gyarapodó falu nyújt a csöppnyi fürdő fölé magasodó, hétvégi házakat cipelő dombtetőről. S mindezt megkeseríti egy kicsit a legfrissebb hír, miszerint az új szelek egyre jobban felerősítik a fiatal elnök, s az általa vezetett apparátus, tanácsi testület ellenlábasainak hangját. így együtt, a múlt rendszer maradványaiként, sutba kívánják az egészet... — Nem népszerű, s nem is könnyű megmondani valakinek, hogy nincs igaza—sóhajtja az elnök, mintha megérezte volna a gondolataimat. — Nem tud mindenki kedvére tenni az ember: gond, ha valami épül, s az felfordulással jár egy utcában, másutt viszont az a panasz, hogy miért nem ott fejlesztünk. Aki nem ismerte, vagy ismeri a közelmúlt tanácsi gazdálkodását, nem tudhatja, mennyire volt kötött a kezünk. Nem volt önállósága a tanácsnak, hogy ésszerűbben gazdálkodhassunk, a költségvetési rubrikákat nem léphettük át. Hiába kellett volna nekünk például vízhálózat, ha egykor az állami támogatást mondjuk kerékpáru- takra szántak fentebb, vagy valami másra. Hogy konkrét példát is mondjak: amikor a tornacsarnok építésébe kezdtünk, a megyei tanács erősen kifogásolta azt a lépésünket. — A bürokrácia szüli a kritikákat... — ...Ajogos kritikákat, mert a felvetések zöme valóban helytálló. Csakhogy, az általános bürokrácia miatt nem szabadna ma bűnhődnie egy helyi testületnek: tanácsnak, vagy vb-nek, amely akarva sem léphetett ki a szigorúan megszabott törvényi keretek közül. Nehéz ezt a helyzetet megélni, mert szolgáltak jól vagy rosszul, ezeknek a testületeknek a létét, s az adott körülmények között végzett munkáját nem szabad egyetlen mozdulattal lesöpörni az asztalról. Azoknak, akik valóban dolgoztak, mert azért sokan akadtak ilyenek, társadalmi munkások, szóval nekik inkább egy halk köszönet járna. Állítom ezt annak tudatában, hogy a kor parancsa: váltani óhatatlanul kell... A rendszerváltás napi beszédtéma a mátrai településen is. Ma már négy párt — MDF, SZDSZ, FKgP, MSZMP — vezetése és tagsága latolgatja az esélyeket, lehetőségeket. Jobbára a mai tanácsi irányítókkal közösen, mert információk, rövidebb-hosszabb távú tervek ismerete nélkül bajosan formálódna a jövő. — ...És Ön, elnök úr, mit hagy örökül a leendő önkormányzatnak? Mit, amit úgy vall e tanács önmagáénak, hogy ne kelljen egykoron lehajtott fejjel járnia szülőfalujában ? — Először is egy jó tanácsot szeretnék átadni: hogy a falu és a vezetés közti láncszemek ne szakadjanak meg, igyekezzenek mielőbb megteremteni a lehetőségek és a kívánságok arányát. Ez ugyanis a legnehezebb, ám a legfontosabb..., mert nemet mondani akkor is kell! — Szóval, az örökség... — Igen, sorolhatjuk, bár nem szeretném, ha dicsekvésnek tűnnék. A falut ismerik a helybeliek, tudják: mi volt korábban, s mire haladtunk néhány esztendő alatt. Kapásból néhány fontosabb: 24 kilométer hosszú, vezetéken 800 lakást látunk el gázzal, ugyancsak jó néhány kilométernyi a vízvezeték is, amely eljut ma már az üdülőtelekre is. Sorolhatnánk az új járdákat, burkolatot kapott utcákat, a Mátraballával közösen létesítendő szeméttárolóhely beruházását. Vagy itt van a már említett tornacsarnok, amely a 88-as árak alapján is 25 milliós építkezés... De folytassuk a település iránti érdeklődéssel: harminchét új otthon építésére, valamint húsz üdülőtelek parcellázására van lehetőség, kialakult a község központi kereskedelmi és szolgáltató pavilonsor terve, a régi temető rendezési elképzelése a II. világ- háborús emlékhely kialakításával. Megkezdtük, ám a leendő ön- kormányzatra vár majd a tornateremhez tartozó kiszolgáló létesítmények, valamint az új tantermek építésének befejezése... Szétnézünk a faluban. A kanyargós régi utcák, az új házsorok a gondoskodás jeleit mutatják. Azt mondja az elnök, hogy mindez a téglagyárral, a téesszel, a recski ércbányával, valamint a közeli katonai alakulatokkal — s nem utolsósorban a lakossággal — létrejött együttműködési megállapodás és valóban baráti kapcsolat nélkül nem létezne. Kiérződik a szavaiból, félre a gondolattal, hogy a fejlődés kizárólagosan az ő, illetve a tanács érdeme. Nem átallom megkérdezni: — Vállalja-e, a jövőt illetően, a megmérettetést, hiszen tervek százai mozognak a fejében? — Jó lett volna végigcsinálni, amit elkezdünk... Úgy látszik azonban, hogy nem lesz rá lehetőség: a választott funkció véges, s ha a közösség nem igényli a folytatást, akkor... Tenni a faluért, mindenképpen szeretnék a jövőben is, de amíg törvényi szinten nem tisztázódott: mit is jelent az önkormányzati vezetés, addig nem lehet dönteni, vállalkozni. Magyarán: ha csak „úri” tisztség lesz a polgármesterség, akkor semmiképp sem vállalom, igent mondani ugyanis csak akkor érdemes, ha felelősséggel dolgozhat is az ember... Szilvás István Egy városgazdálkodási üzem mindennapjai Pénz a lelke mindennek Tanulságos beszámoló hangzott el nemrégiben a Füzesabonyi Városi Közös Tanács tagjai előtt, amikor is a helybeli városgazdálkodási üzem tevékenysége került terítékre. 5 hogy miért volt mindez tanulságos? Azért, mert kiderült, miként próbál meg ma egy cég megküzdeni a kínzó pénzhiánnyal. Mint ismeretes, 1979-ben vonták össze a füzesabonyi és a káli kommunális költségvetési üzemet, s ezek jogutódja lett az említett egység. Alapfeladata a városi, valamint a vonzáskörzetben lévő tanácsok beruházási, felújítási és kommunális szolgáltatási igényeinek a kielégítése. A tennivalók köre magas-, illetve mélyépítési, kommunális és egyéb munkálatokban határozható meg. Ha az első területet vesszük szemügyre, azt tapasztalhatjuk, hogy az elmúlt evekben bőven akadt dolguk a szakembereknek, ugyanis egész sor beruházás fűződik a nevükhöz: így — a városban — megemlíthető egy ötven személyes kollégium, a könyvtár, egy ötven személyes bölcsőde, továbbá lakások és üzletek. S akkor még nem szóltunk az egészségügyi központról, stb. Az árbevételt illetően is jelentős felújítási feladatnak bizonyult a füzesabonyi tornyosiskola, a telepi ravatalozó, a kul- túrház, a falumúzeum, valamint a szilvásváradi úttörőtábor. A mélyépítéssel kapcsolatosan any- nyit lehet elmondani, hogy a tanácsi kezelésű utak fenntartását — a kezelői jog átadásával — 11 községben végzik. Számottevőbb munkának bizonyult a város buszmegállóinak kialakítása, a Pacsirta út szennyvíz-gerincvezetékének, illetőleg a MÁV-ál- lomás peronrendszerének kiépítése. Az általuk végzett szervezett szemétszállítás szintén tizenegy községet érint. Az egyéb tevékenységek skálája igencsak széles, hiszen éppen úgy beletartozik a teher- és személyszállítás, mint a kevert beton és oltott mész eladása, avagy a virág-, valamint kosz.orúértékesítés. Úgy tűnik, az ottaniak mégsem gondtalanok, mert amíg például 1986 és 1988 között nyereséggel zártak, addig az elmúlt esztendő már veszteséget hozott. Ok — többek között —, hogy a magasépítésnél a fixáras munkák nagymérvű veszteséggel jártak, ami „köszönhető” a hagyományos technológiának, a gépesítettség hiányának, az építési anyagok kiszámíthatatlan árváltozásainak, továbbá a beszerzési nehézségeknek. Mivel a pénzügyi forgóalap minimális, így az áremeléseket megelőzően lehetetlen készleteket vásárolni. S minthogy mások sem bővelkednek forintokban, a mélyépítésnél lényegesen csökkentek az útépítésekre vonatkozó megrendelések. A drágább technológiájú aszfaltozás, térburkolás iránti igény szinte minimális. A megrendelők jóformán csak a szin- tentartáshoz szükséges tennivalók elvégzését kérik, s ez is magyarázza a tavalyi — jelentős — árbevétel-”kiesést”. A kommunális ágazat helyzete sem rózsás, ami betudható a lakosság rossz fizetési fegyelmének is: már-már annyi a kintlévőség, amennyi az üzem teherbíróképességét meghaladja. Ha a dolgozói szférát vizsgáljuk, megállapíthatjuk, hogy bizony meglehetősen nagy a fluktuáció: ez visszavezethető egyfelől arra, hogy másutt jobbak a kereseti lehetőségek, másfelől pedig arra, hogy nem mindenkinek tetszenek a munkafegyelem megszilárdítására irányuló intézkedések. A szakmunkások létszámának stabilizálása érdekében 1988-89-ben jelentősebb béremelést hajtottak végre. Az üzem pénzgazdálkodásának jellemzője, hogy a feladattervekben meghatározott beruházási és felújítási munkák egyszeri befektetési igénye sokszor nagyobb, mint az anyagi lehetőségek, ezért évenként több millió forint hitelfelvétele válik szüksé- essé. A tavalyi esztendő gazdál- odási eredményeinek elemzése elengedhetetlenné tette a cég jelenlegi formájának és tevékenységi körének az átértékelését, illetve a változtatás megszervezését, végrehajtását. Az első ütemben kft-k és önelszámoló egységek megalakítását kezdeményezték azokban az ágazatokban, ahol ehhez a feltételek már pillanatnyilag is adottak. Ezek kialakításával a dolgozók létszáma mintegy harminccal csökkent. A tervek szerint a második ütemben további önelszámoló egységek létrehozásának a feltételeit teremtik meg. Új alapokra kívánják helyezni a szervezett szemétszállítás dijainak beszedését is: az az elképzelés, hogy minden ingatlantulajdonossal egyedi szerződést kötnek, így tálán kiküszöbölhetők a manapság meglévő anomáliák. Az elképzelt és a már megindult átszervezések alapján dolgozták ki az 1990-re szóló feladattervet is. Itt persze gondokat okozott a meglevő pénzügyi bizonytalanság is, akárcsak az, hogy amíg az utóbbi években március elejére a kapacitásaik 75-80 százalékát lekötötték, addig ez a szám most jóval kisebb volt. Hogy az elgondolásokból mi válik valóra, azt ma még sejteni sem igen lehet. Legfeljebb csak annyi biztos, hogy az üzemben munkálkodók egyre inkább érzik: pénz a lelke mindennek... (sárhegyi) Mint a meseben Negyven éve a katedrán Hallották már ezt a nevet: Homokmégy? Pedig ez még nem is a teljes elnevezése annak a helységnek, ahonnan annak idején elindult egy tízéves-féle kisfiú a nagyvilágba szerencsét próbálni. Mert az igazi úgy hangzik: Homokmégy-Alsómégy Szállás. Mint a mesében a kisebbik fiú. Igaz, nem magától tette, amit tett. A tanítója biztatta a szülőt, a rokonság pedig úgy döntött, le- yen egy tanult ember a család- an. Régen úgy mondták: úri ember — a sok szegény között — Abban az időben két lehetőség állt a hozzám hasonló falusi gyerekek előtt: vagy pap lesz vagy tanító. Én mindig szerettem iskolásat játszani. így lettem tanító, azután a négy polgárit elvégeztem Dunapatajon, Kiskőrösön, illetve Kalocsán. — Miért három helyen? — Mert ezeken a helyeken laktak azok a rokonok, akik magukhoz fogadtak. Az külön történet, hogy az édesanya hogyan maradt három gyerekkel magára két házasság után is, amik olyan tragikus módon értek véget. Ezért is karolták fel a rokonok a gyerekeket. Véf ul mind a hárman tisztes sikere- et értek el, lettek valakik, nem is akárkik. így emlékezett vissza az indulás éveire dr. Horváth Mihály, a gyöngyösi egyetemi intézet tanára, akt immár negyven évet töltött el a katedrán. A képzőt Kalocsán végezte el 1950-ben. — Azonnal Adácsra helyeztek — jegyzi meg csendesen. — Abban az időben ezt úgy hívták, hogy átcsoportosítás. Politikai okokból alkalmazták ezt a módszert ország- és foglalkozásszer- te. Két évre rá következett a katonaság. Hogy hová vonult be? Természetesen ide, a szomszédba, Kaposvárra. Akkor már a Szegedi Pedagógiai Főiskola hallgatója volt, és azt a kedvezményt kapta a katonaságnál, hogy nyáron részt vehetett a levelezők tanfolyamán. A magyar- történelem szakos tanári oklevelet 1953-ban vette át. — Azért segítettek a seregben, mert a kulturális versenyeken szép sikereket értem el mint versmondó. (Fotó: Barokk András) 1954 novemberében már Gyöngyöstaijánban tanítja a nebulókat. De három évvel később már Ludason igazgató. — Arra ma is büszke vagyok, hogy ebből a kis iskolából, ahol összesen négy tanulócsoport volt összevont osztályokkal, minden gyerek továbbtanult. Köztük volt az a Magda Sándor is, aki ma a gyöngyösi egyetemi intézet igazgatója. Majd Adács és Detk következett az iskolák sorában. Közben az Eötvös Lóránd Tudományegyetem történelem kiegészítő szakot fejezte be. Sikeresen védte meg a doktori értekezését 1973-ban, amely a jobbágygazdaságok helyzetét dolgozta fel. Mindig szeretett a korábbi korok dokumentumaival foglalkozni, így például Szabad György professzor, a Parlament mai elnöke is adott neki témát. Természetes, hogy gondolatait ublikálta is. Részt vett külön- öző pályázatokon, amelyeken a díjazottak sorában végzett minden alkalommal. A gyöngyösi főiskolára 1979- ben nevezték ki tanárnak. — Hogyan méltányolták szakmai tevékenységét felettes hatóságai? — Sehogy. Amíg nem kerültem a főiskolára, soha egyetlen kitüntetést sem kaptam, de még jutalmat sem nagyon. A hatósági emberek nem szimpatizáltak velem, mert mindig őszintén beszéltem. Különben sem értett egyikük sem a pedagógiához. Én is csak öt évi gyakorlat után jöttem rá, mi az, igazgatónak lenni. Volt egy alkalom például amikor tőlünk egy megyei „főkáder” lánya jelentkezett a főiskolára, és én nem javasoltam a felvételét, mert alkalmatlannak találtam a pedagógiai munkára. Lett ebből olyan ügy...! A szakmai munkámat azonban mindig elismerték. Abba nem tudtak belekötni. Személyes ügyei felől is érdeklődtem. Megtudtam, hogy 1951- ben nősült meg. A lánya is, a fia is tanár, és van három unokája, akiknél nincs aranyosabb gyerek a világon. — Ha a valamikori tanító és egyetemi tanár anyagi és társadalmi helyzetét összehasonlítja a maival, hogyan minősít? — Ég és föld a különbség. Ahhoz, hogy a család élni tudjon, mindig valami mellékest kellett nekem találni. Műveltem szőlőt, neveltem állatokat és minden „mellékest” igyekeztem megszerezni. Naponta tizennégy-tizen- hat órát dolgoztam. — És az írás? — Legalább száz cikkem jelent meg a megyei hírlapban és a Gyöngyösi Hírek szerkesztő bizottságának is tagja vagyok. Én ezt az elfoglaltságot is örömmel vállaltam és vállalom mindaddig, amíg szükség lesz rám. Még egy évem van a nyugdíjazásig, de utána is szeretnék óraadó lenni. — Hogyan viselte el a családja azt a sok-sok munkát, ami elvonta körükből? — Ezt csak egy megértő feleség és jó családi háttér mellett lehetett így csinálni. Hálás is vagyok neki ezért. Elindult tehát annak idején egy mesebeli kis faluból a Hor- váthék kisebbik fia szerencsét próbálni, és most az egyetemi adjunktus idézte fel a történetet. Dr. Horváth Mihály a tarisznyájában a hamuba sült pogácsát szellemi táplálékká minősítette .át — szorgalmával. Ezért is lett 1986-ban az Egyetem Kiváló Dolgozója, majd 1989-ben átvehette a miniszter által adományozott Kiváló Munkáért kitüntetést. Hogy is van a mesében? „A jó elnyeri jutalmát!” így lett. G.Molnár Ferenc
