Heves Megyei Hírlap, 1990. augusztus (1. évfolyam, 102-127. szám)

1990-08-11 / 111. szám

— ;—T ____ ■ i----------—------------------------------------------------­3 . 1990. augusztus 11., szombat Hírlap Két évvel hamarabb dőlt össze a szovjet gazdaság.... Vált a Vilati — világbanki valutával A Vilati új terméke a tavaszi BNV-n (Fotó: Szántó György) : : , s' • V i\/í V } ■ ■ x 0^ ; í / >■ \ nvu ff ' 1 f A Hús bolt — terhi ásóknál k? Egy gyöngyösi kisüzem törekvései Hogy ki vakarja ki a mocsár­ból a bennragadt hajdani szocia­lista nagyvállalatokat? — ez most nagy kérdés. Ha még azt is hoz­zászámítjuk, hogy ezek egy része a nagy szovjet piacot látta el job­bára csak ott elfogadható termé­kekkel — nos, akkor igencsak erős kéz kell ahhoz, hogy száraz és stabil talajra segítse ezeket. Úgy tűnik, a világbanki hitel az egyik, többek által elfogadha­tó és használható formája ennek a kéznyűjtásnak. Mások mellett a Vilati is részesült az ötvenmillió dolláros kosárból: 7,3 millió dol­láros hitelt kiérdemelve, dr. Renn Oszkárral, a Vilati egri gyárának igazgatójával arról beszélget­tünk, hogyan sikerül a keleti pia­cot nyugatira váltani, várható-e, hogy ekkora összegből megold­ják a termékszerkezet- és techno­lógiaváltást. Hogy éppen most kérdeztük őt erről, annak min­den mellett időszerű oka is volt: a napokban járt a gyárban a Vi­lágbank ellenőrző csoportja... — Nézzük meg először, mit őriztek meg a hajdani kapcsola­taikból, illetve, hogy milyen se­beket ejtett a Vilatin a rubelelszá­molású exportstopp? — Az talán köztudomású, hogy a gyár leginkább két ter­mékre specializálódott: a vasúti helyfoglaló rendszerre — ami szaknyelven az Expressz AZ ne­vet viseli — illetve a dízelmotort tesztelő próbapadra. Mindkettőt a Szovjetunió igényeinek megfe­lelően fejlesztettük ki, s a két ter­mék együtt 22 millió rubel bevé­telt jelentett évente. Miután je­lentős változások mentek végbe mindkét ország gazdaságában, kialakult egy olyan helyzet, amely még szerződéskötésre is szinte alkalmatlan. Lóg a levegő­ben a dollárelszámolásra való át­állás, remélhetőleg nem egy új „transzferábilis”, hanem igazi, működő valutában gondolkod­nak a szakemberek. Az majd­nem biztos, hogy a szovjeteknél a vasút mindig is elsőbbséget élvez a többi közlekedési eszközzel szemben, így valószínűleg a helyfoglaló rendszerünkre szük­ségük van. Attól nem félünk, hogy egy nyugati cég elveszi elő­lünk ezt a piacot: elég jól műkö­dik az „Expressz AZ”, és más or­szágokban is megállná a helyét. A dieselmotor-tesztpadokkal már más a helyzet: ezt kifejezet­ten a szovjet igényekre tervez­tük: nem konvertálható másho­vá. Összességében tehát meg- éreztük a szovjet piac működési zavarait, annál is inkább, mert mi az összeomlást 1992-re jósoltuk. Két évvel hamarabb történt meg, úgyhogy nekünk is rohamlép­tekkel kell váltani. — A német egység létrejöttét hogyan viselik el gazdaságilag? — Évente 20 millió rubeles üzleti lehetőségünk volt idáig az NDK-ban: ennek egyik napról a másikra végeszakadt. Olyannyi­ra, hogy még a kint dolgozó sze­relőinket is azonnal hazaküld- ték. Úgy gondolom, hogy most egy átmeneti pangás várható a kettőnk kapcsolatában, aztán, „nyugatnémet márka”-alapon újraindul az együttműködés. Mi már tettünk ajánlatot nekik, eb­ben a pénznemben is... — Végül is, ha nincs a világ­banki hitel, akkor még ennél is sanyarúbb helyzetben lenne a Vi­lati. — Az tény, hogy meg kellett ragadnunk a lehetőséget. Két és fél évvel ezelőtt adtuk be a pro- jectet, amit elfogadtak. Persze alapos szemlélődés előzte meg ezt az üzleti gesztust: nem keve­sebb, mint négy átvilágítást ért meg az üzem, rövid időszakon belül. A csomagtervünk lénye­gében két összetevőből állt: ter­mékrekonstrukcióból, és tech­nológiai korszerűsítésből. Az előbbi teljesítésére a Phillips hol­landiai anyavállalatától megvá­sároltuk a „VME” ipari-elektro­nikai modulrendszer licencét. A technológia korszerűsítése pedig valójában az elektronikagyártás eszközeinek a fejlesztését jelen­ti: ehhez is szükségünk volt a nyugati valutára. — Zökkenők nélkül zajlik a fejlesztés? — Magával a hitelfelvétellel volt némi probléma: a pénz már régen megérkezett Magyaror- szagra, amikor beadtuk a pályá­zatot. Ennek ellenére a Magyar Nemzeti Bank és a Magyar Hitel­bank másfél évig ült rajta — és használta. A gépek nagy része tavaly év végén megérkezett Egerbe, az idén is jött még né­hány. Az épületeink szerencsére elég jó állapotban vannak, nem kellett a felújításukba pénzt ölni. Egyébként 100 millió forint érté­kű a saját beruházásunk ebben a programban. Emellett történt még némi racionalizálás: 104 embert el kellett bocsájtanunk, s a vezetői rendszert is logikusab- ban építettük fel — ez itt is lét­számcsökkenéssel járt. A nemré­giben lezajlott világbanki ellen­őrzés során — egy amerikai, egy indiai, egy pakisztáni és egy ja­pán úr járt nálunk — sem merült fel semmiféle kifogás ellenünk. — Beindult a nyugati piac fel­mérése, és megszerzése: mivel egyelőre terméket nem nagyon tudunk kínálni, így a meglévő te­lepített és működtetett technoló­giai képességünket és szakisme­retünket próbáljuk eladni. Bér- és félbérmunkákat végzünk, és úgy néz ki, hogy sikerülő tekebá- bu-állító automatikát és mecha­nikát is népszerűvé tenni. Jelen­leg 21 nyugati vállalattal va­gyunk kooperációs kapcsolat­ban, és komoly szándék mutat­kozik egyikük részéről vegyes vállalat alapítására. Amin ezzel kapcsolatban meglepődtünk: a világbanki hitelfelvétel ténye nemhogy elriasztaná, hanem vonzza a nyugati partnereket. Je­lentősebbe váltunk sokak sze­mében, azáltal, hogy kiérdemel­tük a segítséget. Doros Judit Újra „vámol” a molnár A vámőrlés „intézményének” újbóli bevezetését fontolgatják a Budapesti és Pest Megyei Gabo­naforgalmi és Malomipari Válla­latnál. Csonka Tibor igazgató az MTI munkatársának elmondot­ta: azért foglalkoznak ezzel, az 1950-es évek elejéig jól ismert megoldással, mert tapasztalatuk szerint a kistermelők, az állattar­tó gazdák, a mezőgazdasági kis­vállalkozók, valamint a tsz-ta- gok közül sokan az aratás idején nagyobb tételben vásároltak ka­lászos gabonát a termelőszövet­kezetektől; így akarták biztosíta­ni az állatok takarmányának egy jelentős részét. Úgy látszik hatásos volt a Me­zőgazdasági Szövetkezők és Ter­melők Országos Szövetsége szakmai bizottságának korábbi felhívása, amely a tsz-eket arra biztatta, hogy szabad gabona- készletüket az említett gazdakö­röknek közvetlenül értékesítsék, kikerülve a közvetítő kereske­delmet. Az üzemektől a terme­lőkhöz így eljuttatott, vagy még ezután értékesítendő búza, rozs, árpa őrlése természetesen szin­tén a malmokra vár. Az idősebb generáció tagjai még emlékeznek rá, hogy a mal­mok vámolás vagy bérfizetés el­lenében készítették a lisztet, a ta­karmányt vagy éppen a darát a bevitt terményből. A vámolás azt jelentette, hogy a gabona őr­lését a malmok természetbeni juttatásért, a termény bizonyos hányadáért vállalták föl. A fővá­rosi és a Pest megyei malmok most ezt a rendszert kívánják fel­eleveníteni. Számolnak azzal, hogy nemcsak a kisvállalkozók keresik fel őket terményeikkel, hanem a búzát értékesítő egyes gazdaságok is. A malomipari vállalat mind­két eshetőségre készen áll. Sze­rencsés körülménynek számít, hogy a Pest környéki malmok közül több — így a kókai, az ócsai, a tápiószelei stb. — éppúgy kész a kisebb mennyiségű őrölni való fogadására, mint korábban. A vámőrlést, illetve a bérfizetés fejében végzett gabonafeldolgo­zást augusztus 20-tól hirdeti meg a vállalat. Jelenleg készül a költ­ségkalkuláció arról, hogy az egyes feldolgozóüzemek a ter­mény mekkora hányadáért vál­lalhatják gazdaságosan a gabona őrlését. Gondban vannak a húsüze­mek, nemcsak a nagyobb, ha­nem a kisebb feldolgozók is sorra feladják a harcot a piacon. A fennmaradók, a kétségkívül nehezebbé vált helyzet túlélői­nek egyike a Gyöngyszöv Áfész „műhelye” a Püspöki városrész­ben. Szerencséjének-e, vagy mű­ködési formájának köszönheti a versenyben maradását? Lehet találgatni. Tény, hogy a bérlője, Bálint István nemcsak a telep eddigi időszakával elégedett, ha­nem a jövőjét tekintve is eléggé bizakodó. — Ügy vélem, hogy mérete­ink jól igazodnak a reális igé­nyekhez — magyarázza találko­zásunk alkalmával — a heti 15- 17 sertés, amiből itt termékein­ket készítjük, különösebb üzleti erőfeszítések nélkül elfogy. Szö­vetkezetünk saját hálózatában, Gyöngyösön és a Mátravidéken, illetve Egerben, a megyeszék­hely környékén meg Budapesten inkább csak választék-kiegészí­tésre törekedtünk nem túlságo­san sok gyártmányunkkal, főleg hagyományosnak számító cikke­inkkel, házias jellegű áruinkkal. Mindezekhez — egy közeli he­lyen — sikerült az egyenletesen jó minőségű alapanyagot is megta­lálnunk, megtartanunk. így hoz­zánk kevésbé tudott „begyűrűz­ni” a szakmánkat sem elkerülő válság. Mi több: annyira békén hagyott bennünket, hogy még ezekben a problémáktól terhes világban is fejlesztésre merünk gondolni. — Mik ezek az elképzelések? — Külföldi, olasz vállalkozó­val kezdtünk tárgyalásokba. Va­lamilyen kisebb közös vállalatot szeretnénk létrehozni. Vagy a je­lenlegi üzemünk bővítésével, korszerűsítésével, vagy egy va­donatúj telepen. Ha sikerülne, elsősorban tartósított szalámifé­lékkel növelnénk jelenlegi kíná­latunkat, s az olcsóbb készítmé­nyek mennyiségét próbálnánk tovább növelni. Ez utóbbiak szé­lesebb körű értékesítéséhez jó lenne, ha végre megnyithatnánk a nyugdíjasok boltját is, amit már régóta tervezek. Sajnos, egyetlen akadályát máig sem tudtuk elhá­rítani. Nem találtunk a célra al­kalmas üzlethelyiséget... — Nyugdíjasok húsboltja? — Nos, kétségkívül kissé bi­zalmak tűnik az elgondolás a mai szerény átlagnyugdíjak, s a drága húsáruk korában, de fel­tétlenül akadna megoldás. Meg­álmodott árudánkban természe­tesen mindenekelőtt az olcsóbb cikkeket forgalmaznánk, ked­vezményeket adnánk a kispénzű- eknek. Kis igazolvánnyal tanúsí­tanák jogosultságukat az érintet­tek, a szövetkezeti hálózatban el­terjedt, ma is használatos vásár­lási könyvecskékbejegyeznénk a vételeket, s az év végi összesíté­sek után visszatérítést is adnánk a nyugdíjasoknak. Egyszóval min­denképpen kidolgoznánk egy feltétlenül szimpatikus sziszté­mát szerényebb anyagi helyzet­ben lévő közönségünknek. Ugyanekkor nyilvánvalóan nem zárnánk ki a boltból a tehetősebb vásárlókat sem. Lenne itt a szá­munkra is vonzó termék, amire nemcsak a könnyelműbb, ha­nem a garasoskodóbb fogyasztó sem sajnálná a kiadást. S ha be­válna ez a bolttípus, készséggel létesítenénk hasonlót más város­ban is. A kisüzem létszáma mindösz- sze néhány fő, s ez a pár ember — mondhatni — családias hangu­latban dolgozik. Kijár mindegyi­küknek a „szolgálati” kávé, üdí­tő, s az elfogyasztásukra is van idő mindig. A kialakult légkörön — vallja a főnök - akkor sem szeretne rontani, ha a fejlesztések hatásá­ra valamennyivel többen lesz­nek. Meggyőződése, hogy ez is a fennmaradásukhoz tartozik. A közvetlenebb kapcsolatok csakis erősíthetik az együvétartozást, könnyíthetik a további helytál­lást, növelhetik a közös sikere­ket. Van benne valami... Gy. Gy. Egy erőteljes lökés ára, avagy: Fizess komám, éietem(d) végéig!? A történet másfél évtizedes. Akták sora, jegyzőkönyvek, ítéle­tek, végzések, szakvélemények, igazolások, megkeresések tömke­legé jelzi bírósági útját az irattárban. Azt a sok idegeskedést, kese­rűséget, amit a vádlottból lett alperes, majd alperesből lett felperes máig is kénytelen elviselni, ugyanakkor egyetlen papír sem őrzi. Az a hirtelen mozdulat... A tény vitathatatlan. Embe­rünk, Monda János egri lakos 1975. február 3-án éjféltájban kilépett a hatvani Park Szálló ét­termének ajtaján. Szóváltásba keveredett Fehér Jánossal, akit egy erőteljes mozdulattal meglö­kött. A megtaszított nekidőlt Forgács István hatvani állampol­gárnak, aki elesett, a fejét be­ütötte a járdába. Koponyacsont­törést szenvedett, gyógyulása húsz napig tartott. Sima ügy — mondhatjuk. A vád Monda ellen súlyos testi sér­tés volt, bűnösnek találta őt — a bűnösséget maga is elismerte — a bíróság. A Hatvani Városi Bíró­ság l.B. 39/1975/3. számú íté­letében a vádlottat 2500 forint pénzbüntetéssel sújtotta. Külön végzésében öt alkalommal törté­nő részletfizetést engedélyezett. Idáig az egész tiszta sor — rög­zítette magában' az egri férfi is. Még az is elfogadható, hogy a sértett négy nappalba büntetőha­tározat után levéllel fordult az igazságszolgáltató szervéhez: „... kórházi kezelésem és a beteg­állomány miatti keresetkiesés folytán anyagi veszteség ért. Ké­rem a T. Címet, intézkedjen...”.. Ebben meg is született a döntés. Monda Jánost ezek után való­ban nagy meglepetésként érte, amikor tudomást szerzett egy 1983. október 24-ei(!) keltezésű ügyvédi felszólításról. Az meg egyenesen felbőszítette, ami ab­ban állt: 1977. október 26. nap­jától 1982. október 31. napjáig összesen fizessen ki 38 ezer 20fo­rintot Forgács Istvánnak, mégpe­dig harminc napon belül, majd 1982. november 1-jétől havonta részesítse őt 417forint baleseti já­radékban. Az indokolás szerint az első időpontban rokkantizál- ták Forgácsot, s ő a keresetkü- lönbözetet szeretné behajtani. Azon túl pedig jól jön majd a já­radék. Minden egyes hónapban, egészen addig, amíg a két fél kö­zül bármelyik él... Paragrafusok és szakvélemények labirintusában A bíróság 2.P. 20.433/1983/ 2. számú végzésében azonban úgy foglalt állást: elutasítja az el­járás folytatása iránti kérelmet, mert az a Polgári perrendtartás egy szakasza alapján szünetel. Négy hónap múlva viszont bár­melyik fél kérheti, hogy mégis folytatódjék az ügy. Ez a döntés azon alapult, hogy az alperes Monda János lakcímét nem sike­rült kideríteni. Keresetmódosítás következett a felperes Forgácstól és jogi kép­viselőjétől 1984. november 16- án. Ez már az előzőnél is többet követelt. Elmaradt baleseti jára­dékként 1983. május 1-jétől 1984. november 30-ig havi 2688 forintot, majd 1984. december 1-jétől ugyanezt az összeget — mindaddig, amíg valamelyikük meg.pem hal. Beszerezte közben a bíróság a Pesti Építőipari Szövetkezet ke­reseti kimutatását, ott dolgozott ugyanis rokkantizálásáig For­gács, mint betanított asztalos. A Nyugdíjfolyósító Igazgatóság azt tudatta, hogy a férfinak 2 ezer 706 forint a havi járandósága. Meghatározónak pedig az Igaz­ságügyi Orvosszakértői Intézet 1984. július 20-i szakvéleménye bizonyult a bíróság előtt. E sze­rint Forgács rokkantnyugdfjba helyezését nem természetes kóro­kú megbetegedések, hanem sérü­lés es eredetűek alapozták meg. Állapotának romlásában az al­koholnak nem volt szerepe. Az ítélet - 2.P. 20.204/1984/ 35. szám alatt bejegyezve, 1985. január 29-i dátummal — ki­mondta: járadékként 15 napon belül 30 ezer 226 forintot fizes­sen felperesnek Monda! Emel­lett 1985. február 1-jé tői min­den hónap 10. napjáig havi 1450 forint járadékot. Az alperes természetesen nem nyugodott bele a döntésbe. Már csak azért sem, mert közben megházasodott, és a négy gye­rekkel, az asszonnyal együtt öt ember eltartásáról kellett gon­doskodnia. Ügyvédje segítségé­vel 1987. novemberében ő nyúj­tott be keresetlevelet a járadékfi­zetési kötelezettség megszünteté­se érdekében. A korábbi alperes­ből felperes, a felperesből alperes lett. Mitől vannak az epilepsziás rosszullétek? Monda és jogi képviselője új körülményt vélt felfedezni. Igaz, hogy a 85-ös bírósági ítéletet megalapozó orvosi szakvéle­mény okozati összefüggést lát a tíz évvel korábbi(!) közvetett ha­tású sérülés és Forgács István rokkantsága között, ám arról már nem beszél, hogy javulhat-e az illető egészségi állapota! A ke­resetlevél szerint ez utóbbi bekö­vetkezett, amit az is bizonyít, hogy Forgács rendszeresen vé­gez alkalmi munkákat. Emiatt kérik az új eljárást. Az ellenkérelem egyszerűen fogalmazott: amit a kereset be­adója állít, az nem fedi a valósá­got. Az már csak zárójelek közé kívánkozik, hogy Mondának is­merősök beszélték, az ellenérde­kű fél egyáltalán nem úgy visel­kedik, mint aki súlyos beteg len­ne. Érthető hát emberünk harag­ja: ő fedezze az alperes szórako­zásait?! Ettől kezdve 2.P. 20.575/ 1987. szám alatt futott az ügy. Tárgyalás tárgyalást követett. Készült ismét orvosi szakvéle­mény, amely szerint ” balesetve­szély-mentes, könnyebb fizikai munkakörben dolgozhat For­gács István”. A pszichológus zá­radéka: „dementálódás nélküli (ti. az alperes), a normalitás átlag­övezetébe tartozó szellemi szín­vonalon mozog”. Már 1988. májusát írták, ami­kor Monda János előkészítő ira­tot és keresetmódosítást terjesz­tett elő. Tudomása szerint alpe­res munkaképes, nyugdíja — 4000 forint — mellé havonta 2-3 ezret keres. Ezért kérte—épp sa­ját családi körülményeire tekin­tettel — a járadékfizetési kötele­zettség megszüntetését, vagy ha­vi 500 forintban való megállapí­tását. ■ Az utolsó tárgyalást az ügyben 1988. november 29-én tartották. Sok más tényező figyelembe vé­tele mellett a bíróság Forgács Ist­ván kezelőorvosának és egy újabb szakvéleménynek a tartal­mára támaszkodott. Ebben az állt: nem javasolják Forgács fog­lalkoztatását, mert az káros lehet az egészségére. Ezután az ítélet­ben elutasították a felperes, Monda János keresetét. A kör bezárult. Az egri lakos felelőtlen — de önkéntelen, s a sértett szempontjából közvetett — mozdulatáért nagy árat (ha­vonta 1450forintot) kénytelen fi­zetni. Az nyilvánvaló, hogy a do­log jogi rendezése nem eshet kifo­gás alá. Más oldalról — főképp az erkölcsiéről — azonban talán megkérdőjelezhető. Például amiatt, hogy miért várt csaknem öt évet a valamikori sértett rok­kantnyugdíjba helyezésétől kere­seti követelése benyújtásáig?! Addig netán nem volt szüksége a jövedelmi különbözeire azon­nal?! Öttagú családot eltartó em­ber a már ismert körülmények között legyen élete végéig egy egyébként számára ismeretlen személy költségeinek részbeni fe­dezője?! Az eset arra mindenképp ko­moly tanulság, hogy hasonló ügyekben rendkívül széleskörű, körültekintő felülvizsgálatra van szükség... Szalay Zoltán

Next

/
Thumbnails
Contents