Heves Megyei Hírlap, 1990. augusztus (1. évfolyam, 102-127. szám)
1990-08-04 / 105. szám
1990. augusztus 4., szombat Büntetőbíráskodás Magyarországon, anno 1949 - 1956. (XII/12.) Főhajtás — egy nemzedék A kor üldözött kisemberének ugyancsak észnél kellett lennie, hogy meg tudja védeni magát. Az egyik megoldás az volt, hogy megkísérelte a vád tárgyául tett kijelentést úgy értelmezni, hogy az minden politikai tartalmát elveszítse. 3036/1989. MT. sz. rendelet: Az 1949 és 1963 közötti, koncepciós elemeket tartalmazó perek felülvizsgálatáról „Nem vagyok én romlott katolikus...” S. Miklós istenmezejei lakos kegyvesztetté vált, mert nem volt hajlandó vasárnap vetni. Ezzel úgymond „a község dolgozó parasztságának munkakedvét nagymértékben aláásta, és súlyosan veszélyeztette, hogy időben végrehajtsák a tavaszi mező- gazdasági munkákat. Cselekménye a népgazdaság fejlődése szempontjából igen veszélyes és romboló hatású”. Meghallgatásakor — a népbolt ajtajában — két kérdést tesznek fel neki: 1. „Hogyan gyászolja Sztálin elvtársat?”, 2. „Szeretne-e a községi .tanács elnökének helyében lenni?” A vádlott, aki kevésbé volt járatos a diplomatikus szóforgatásban — a vasárnapi vetésre is eléggé el nem ítélhető klerikális választ adott (’’Nem vagyok én romlott katolikus, hogy vasárnap szántsak-vessek”) — az első kérdésre így felelt: „Meggyászolnám, ha ő lenne az utolsó!” A másodikra pedig ezt a választ adta: „Nem szeretnék, mert a tanácselnök rosszul jár, még rossz világ jár majd rá, megszenved azért, amit csinál”. Nyomban előzetes letartóztatásba került. Ezután alakított szavai értelmén. A gyászról úgy nyilatkozott, hogy ő csak tréfálkozott. A tanácselnökkel kapcsolatban pedig arra célzott, hogy „az elnök mindig kerékpáron jár, és egyszer elesik, eltöri a lábát”. Védekezését mindkét esetben úgy vette a bíróság, mint „óhajtott rendszerváltozásra történt utalást”. P. ~K. József védekezésében hasonló elemeket találni. Történt ugyanis, hogy Pétervásárán 1952 februárjában a katonai járőr elfogta a férfi unokatestvérét. Az indulatos — és meglehetősen ittas — vádlott a vendéglő lépcsőjéről kiáltozta: „Engem a hét- szentséges szuronyos katonája sem kísérne be! A Horthy-rend- szer 25 évig tartott, mégis elmúlt. Ez a rendszer 7 éve tart, de ez is el fog múlni”. Később, midőn kijózanodott, így védekezett: „O a fennálló rendszer elmúlását úgy értelmezte, hogy a szocializmust majd a kommunizmus váltja fel...” A szellemes védekezést azonban a bíróság nem méltányolta. Sajátos jogorvoslati rend Dr. G. László ügyének teljes iratanyaga sajnos nem maradt ránk. így is sokatmondóak a megtalált határozatok, valamint a perújítás néhány irata. Az idősebb, egyedülálló férfi, nyugalmazottt főjegyző saját házában a házvezetőnőjével lakott. Itt igényelt lakást Mogyorósi Lajos honvéd főhadnagy és neje, akikkel a főjegyző összebarátkozott. Egyik beszélgetésük állítólagos tartalma miatt 1950 decemberében Mogyorósi feljelentette a házig'azdát. Elmarasztaló ítélet született, amelyben így érvelt a bíró: „G. megjegyezte, hogy a múlt és a jelen rendszer között nincs különbség. Haragudtam Horthyra, mert kiszolgálta Hitlert, Rákosi pedig Moszkvát. A szegény nép a saját bőrén fogja majd megtudni, melyik rendszer a jobb”. Ezért 1 év 6 hónap börtön járt, s hogy a lakás üresen maradjon, a házvezetőnőre is kiszabtak közellátás érdekeit veszélyeztető bűntett címén 3 hónapot, mert 24 kilogramm sót és 10 kilogramm cukrot találtak a házkutatáskor. A perújítási kérelmet a védelem arra alapozta, hogy Mogyorósi és neje hamis vallomást tettek. Bizonyítékokat is felajánlottak erről. Azok érdemi vizsgálatára azonban sohasem került sor, így annak lehetősége sem volt meg, hogy Mogyorósiék az esetleges hamis vallomás megtétele miatt marasztaltassanak el. Szó volt már V. Zoltán konstruált peréről, amelyben őt a rögtönítélő bíróság 15 évi fegyház- zal sújtotta. A mentőtanúkat az elsőfokú bíróság meghallgatta ugyan, vallomásukat azonban figyelmen kívül hagyta. Ezekre alapítva adott be perújítási kérelmet a védő 1951-ben. Ezt eluta- sítottták. 1952 októberében a védelem belátta, hogy a valóság útja járhatatlan. Ezért azt adták elő, hogy a pisztoly a vádlott azóta elhunyt apjáé lehetett. A rokonok írásbeli nyilatkozatokat is csatoltak arról, hogy V. apja ön- gyilkossága előtt lelkiismeret- furdalásról beszélt, mondván, hogy a fiát bajba keverte. Ez sem hozott eredményt, az elutasító végzés megállapította, hogy „a becsatolt nyilatkozatok szerint is csupán az elhalt homályos kijelentéseiről, a fia elítélése utáni erősen zaklatott kedélyállapotról tudnak, illetve öngyilkosságát igazolják. Ez perújítás alapja nem lehet, hiszen az elhaltnak módjában lett volna megjelenni a bíróság előtt, és vallomást tenni”. A Legfelsőbb Bíróság az érveket megtoldotta még azzal, hogy a rokon tanúk nyilatkozata egyébként sem lenne alkalmas az alapítélet megváltoztatására. Nem ért véget az ügy: V. Zoltánná félje érdekében kegyelmi kérvényt nyújtott be az Igazságügyminisztériumon keresztül az Elnöki Tanácshoz. A válasz — amelyet a kérelmező az Állam- ügyészségen kapott kézhez — természetesen nem tartalmazta az újabb elutasítás okát, mindösz- sze azt, hogy „a kérelem ez idő szerint nem volt teljesíthető”. Hogy miért nem? Arra egy bizonyosság van, az ilyenben az aktára feljegyzett szó: kereskedő. A-kegyelem elbírálásánál tehát az osztályszempont épp olyan meghatározó volt, mint az ítélet meghozatalánál. V. Zoltán egyébként 1954. november 30-ig volt börtönben. Előtte 1953. október 6-án felszólították(!), mégpedig a Legfőbb Ügyészség: „A büntetés mérséklése végett kegyelmi kérvénnyel fordulhat az Elnöki Tanácshoz, illetve az igazságügy-miniszterhez. Ez a kérelem 1954. november 30-án hozta meg a régóta várt szabadulást, az Elnöki Tanács határozata így szólt: „az ítélet egyéb rendelkezéseinek érintetlenül hagyása mellett a. 15 éves börtönbüntetés hátralévő részét kegyelemből elengedjük”. Ám továbbgyűrűzött az ügy. A 4 év és 9 hónapot ártatlanul letöltött, e különös kegyelemmel szabadult vádlott ugyanis nem folytathatta mesterségét, a szabóságot. Idézzük a kérvényét: „Büntetésem megkezdése után családom az összes ingatlanait fölajánlotta térítés nélkül az államnak, ezért ma már teljesen vagyontalan vagyok”. Az egri szabómester 1975-ben úgy halt meg, hogy soha el nem követett bűnét többszörös kérelemre, többszörös „ kegyelem ” bocsátotta meg”. Szólni kell végül B. József esetéről. Erdőmémök volt, és 1953- ban 68 évesen, mint nyugdíjas, birtokpolitikai előadóként dolgozott az állami erdőgazdaságnál. Korábban miniszteri tanácsosi rangban gyakorolta a foglalkozását. 1952 végén indult meg ellene, felesége és testvére ellen a hajsza, azzal a céllal, hogy „mindhárom vádlott a múlt rendszer hűséges kiszolgálója volt... az ellenség szekerét tolták”, ezért a megsemmisítendő kizsákmányoló osztályhoz sorolták őket. A három idős ember lakásán 39 kilogramm cukrot, 88 kiló lisztet és 45 darab szappant találtak. A házkutatáskor előkerült egy elfelejtett pisztoly is. Tulajdonképpen még enyhe ítélet alá esett B. József az 5 év börtönnel és a teljes vagyonelkobzással. Hozzátartozóit közellátási bűntett címén ítélték el. Ezt követően mindhárman B. József éjjeliőri fizetéséből éltek, mivel a férfi közkegyelmi rendelet révén 8 hónap után kiszabadult. Az első kegyelmi kérvénye a mellékbüntetések elengedése végett eredménytelen volt. Csak amikor 1956 júliusában az akkor már 71 éves kérelmező így könyörgött: „Éhhalálnak nézünk elébe”, enyhült meg irántuk a hatalom. * Most, amikor a vizsgálatot, amelyet „requiemnek” neveztünk, befejeztük, tisztában vagyunk azzal, hogy e korszak ítélkezési gyakorlatát még számos kutatás és ennek nyomán elem- , zés fogja követni, hiszen a téma a jogtörténetet éppúgy érdekli, mint a pszichológiát, a szociológiát, vagy a filozófiát. Természetes is, hogy mindezekre a kutatásokra a megbékélési törvény meghozatala után is szükség lesz. A mi feladatunk azonban a társadalom békéjének megteremtése, a múlt egy fájdalmas szakaszának lezárása. Érre a munkára, az önismeretre szükség van jövőnk érdekében, de nemcsak a jövő miatt. Parancsoló e munka önmagában is. Az igazságtalanságot elszenvedett — jórészt már sírhantok alatt nyugvó — nemzedék igazsága érdekében, mert nekik igazságot kell szolgáltatni. Az ártatlanul meghurcolt, emberségükben is megalázott nemzedékért kell kimondani mindenekelőtt, hogy ők igenis ártatlanok, és áldozatok. Megérdemlik tehát a főhajtást egy új államhatalomtól, amely igényt tart a jogállam megtisztelő címére. Dr. Kahler Frigyes (Vége) Hírlap II. világháborús emlékmű Hevesen Az emberiség nagy bűnei általában a kormányok, az uralkodók bűnei. A nép, mint olyan, általában ártatlan: a népbutítás felülről „érkezik”, aztán a nép a háborúba indul. Egy élet? Száz élet? Egymillió élet? Mindez — akkor — lényegtelen, a cél csupán a fontos. Aztán — például a „második” — háború után egy másik kormány úgy ítéli meg, hogy azok a katonák rossz ügy érdekében haltak meg. Kormányok jönnek, kormányok mennek, de a halottak nem támadnak fel. Általában. Négyszáz áldozat Tehát a „rossz ügy” miatt Magyarországon nem állíthattak emlékműveket az áldozatoknak évtizedeken keresztül. Mindenki tudta persze, hogy ez képtelenség (talán még a tiltok is tudták), ám csak a legutóbbi időben vált lehetségessé mindez. • Hevesen a becslések szerint több mint négyszázan estek el a második világháború idején. Érthető, hogy a hozzátartozók és egyáltalán az itt élők igénylik egy ilyen emlékmű felállítását. Csikós Ferenc, a helyi történelmi emlékbizottság elnöke azokról az előzményekről beszél, amelyek elindították azt a munkát, melynek végeredménye az a szobor lehet, amely a város központjában tiszteleg majd az áldozatok emléke előtt. — Még ’89 tavaszán — mondja —, mint a városszépítő egyesület elnöke jártam a helyi nyugdíjasklubban. Ez a korosztály vetette föl itt először: Heves még nem tett semmit egy ilyen szobor ügyében, s kérték a városszépí- tők támogatását. Bár ’89 elején még nem volt ilyen a politikai helyzet (mondhatnám azt is, hogy „korai volt...”), az egyesület felkarolta az ötletet. A dolognak híre ment, sokan bábáskodtak a gyerek körül, de valójában nem történt semmi. Végül ősszel a népfront — egyeztetve az akkori MSZMP-vel — egy találkozót szervezett, ahol összefogtak az ügyért tenni akarók, és ekkor alakult meg a történelmi emlék- bizottság, mégpedig erre az egy feladatra. A tagok között a pártok és egyházak, az akkori HNF, valamint a városszépítők képviselői kaptak helyet. Átalakítás helyett — pályázat — Az igény tehát megfogalmazódott, az önök bizottsága pedig megalakult. Milyen konkrét lépések következtek ezután? — Sok javaslat és vita volt, ami ilyenkor természetes. A helyi MDF-nek például olyan ötlete támadt, miszerint a jelenlegi szovjet emlékművet kellene átalakítani II. világháborús magyarrá, mert úgy olcsóbb lenne. En ezt elleneztem; szerintem az átalakítás néha még drágább is az újnál, másrészt ilyenkor rendszerint nem is az lesz belőle, amit akartunk... Ezért született döntés arról, írassunk ki pályázatot, és állíttassunk egy szép emlékművet, amelyet szobrászművész készít majd el. Meghatároztuk a költségek maximumát is, ez egymásfél millió körüli összeg lehet, amit nagyrészt közadakozásból kell előteremteni. Azoknak akarunk tehát emléket állítani, akik a II. világháborúban: a fronton, a hátországban, a munka- és haláltáborokban pusztultak el. Neveket viszont nemigen szeretnénk a kőbe vésetni. Először is nehéz hiteles névsort összeállítani. Rossz lenne, ha kimaradna valaki. De az is, ha például mondjuk egy olyan keretlegény neve kerülne oda, akinek tetteire valaki vagy valakik nagyon is emlékeznek. És nem akarjuk, hogy bárki is ítélkezzen utólag. Más dolog, ha egy ilyen névsort a múzeumba vagy az alapkőbe beágyazva helyezünk el. — Végül is ki nyerte el a jogot arra, hogy szobrot hol áll majd a leendő a — A hevesi származású Pál tervét találta legjobbnak a zsűri. Érdekes, hogy a lakosság (ettől függetlenül) véleménye is megegyezett a zsűriével: volt ugyanis egy kiállítás, és ott szavazni lehetett a különböző variációkra. AII. világháborús emlékmű a szovjet helyére kerülne, azt pedig — kegyeletsértés nélkül — az állami temetőbe vitetnénk át. Senki nem ment önként — Hogyan képzelik összegyűjteni ezt az igen jelentős, egymásfél millió forintos összeget? — Nyitottunk egy számlát a hevesi takarékszövetkezetnél, a számát pedig bemondattuk a televízióban. Sokan jelezték támogatásukat, még külföldről is reagáltak a felhívásra. Ezentúl egy „gyűjtőcédula” terjesztését is elterveztük. Ezekkel a bérkifizető helyeken keresnénk fel az embereket, hogy járuljanak hozzá ehhez a nemes célhoz. Emellett Hevesről elszármazott művészeket kérünk fel jótékonysági koncertekre, s a bevétel szintén a számlát gyarapítja majd. A városi tanács pedig már át is utalt nekünk százezer forintot. Végül hadd mondjam el: bár néhányan megkérdőjelezik az akciót, mondván, pazarlás kiadni ilyen időkben másfél millió forintot. Én- azt mondom, azért kezdtem bele, hogy segítsek, ahogyan csak lehet. Bízni kell a sikerben, nem pedig akadályozni a dolgot. És még valami: eddig is sokan akarták ezt az emlékművet, de hát nem lehetett... A hozzátartozóknak pedig nagyon fontos az emlék. Mikor, mint ahogy a nóta is mondja: „Utoljára füttyentett a vonat a faluban...” Higgye el — senki nem ment önként. Havas András Heves megyében csak a tavalyi egyharmadát igénylik A gazdaságok kevés vetőmagot rendeltek A nagyüzemek ez idő szerint rendkívül kevés fémzárult vetőmagot szereztek be — informálták az MTI-t a Vetőmag-termeltető és -értékesítő Vállalatnál. Csiszár János vezérigazgató elmondta: az üzemek feleannyit rendeltek búza-, ősziárpa-, illetve rozsvetőmagból a vállalat központjától, valamint az ország különböző tájegységében működő kft.-itől, mint tavaly. Ez azt jelenti, hogy a kalászosok 1,5 — 1,6 millió hektár vetésterületéből mindössze 750 — 800 ezer hektárra elegendő jó minőségű szaporítóanyagot szállít megrendelőinek a vállalat'. A többit — valószínűleg — a kisebb biológiai értékű, saját termelésű maggal pótolják a gazdaságok. Mivel az üzemek jelentős része évek óta ily módon gondoskodik a vetőmagról, a vetőmag egyre inkább veszít minőségéből, végső soron évről évre kisebb termést ad, egyre érzékenyebb lesz a növényt támadó betegségekre. A vezérigazgató azt is elmondta: különösen a Heves, valamint a Borsod-Abaúj-Zemp- lén megyei gazdaságok vetőmagrendelése alacsony: az ottani üzemek a tavaly felhasznált mennyiségnek csupán egyharmadát igényelték eddig. A megrendelések elmaradása — az említett megyékben és másutt is — a tapasztalatok szerint két okra vezethető vissza. Az egyik, hogy az üzemek nagy részében tovább romlott a pénzügyi helyzet, a tavalyinál is többen fizetésképtelenek; a másik, ugyancsak döntő ok, hogy a termelőszövetkezetek egy részében a tulajdonrendezés okoz még mindig bizonytalanságot. A vállalat és a terület vetőmag-termeltető kft.-i sincsenek természetesen olyan helyzetben, hogy megelőlegezzék a vetőmag vételárát, ez nem is feladatuk. A szaporítóanyag-ellátásban némi biztonságot csupán annak a mintegy 200 üzemnek tudnak nyújtani, amelyek alapítóként vettek részt a regionálisan működő cégeikben. Az idén megtermett a megfelelő mennyiségű kalászosvetőmag, amit a gazdaságok már csaknem mindenütt betakarítottak, tehát az őszi kalászosok fémzárolt vetőmagjából bőséges a készlet. A vállalatnál — tekintettel a gazdaságok nehézségeire — jónak látnák, hogy a bankok, ha másként nem, egymással ösz- szefogva, a gazdaság számára elfogadható kamatfeltételekkel a kis- és a nagyüzemeknek hitelt nyújtanának a vetőmagvásárláshoz. Erre soron kívül szükségük volna. Délben, augusztusban (Fotó: Perl Márton)
