Heves Megyei Hírlap, 1990. augusztus (1. évfolyam, 102-127. szám)
1990-08-25 / 122. szám
1990. augusztus 25., szombat Hírlap 3. Tíz perc és kedveskékből haragosszürkére változik a „tengerszem” színe—Amikor Tiszaderzsnél felfelé fúj a szél — Negyven perc a tajtékzó pokolban — Az USB-9-es csatornán állandó a mentőügyelet Mogorván hördül fel a lábunk alatt a termetes hajómotor, hát hogyne, az engesztelhetetlen sértődöttség bőszitheti: a tengerparti hullámveréshez szokott orna- szádnak „lavór víz” csupán a 124 négyzetkilométeres Tisza-tó. Kiskörénél kettőt horkan, s máris ott táncol a horizonton az abádszaló- ki túlpart vékony pereme. A víztükör felkiáltójele egy állva meghalt fa, törzsét hiába simogatják, ölelik körül a lágy hullámok, ágai szárazra cserződtek a tűző napon, ijedt vízimadarak csendes tanyazgatását zavaija meg rajta a motordübörgés. Távolabb sejtelmes sziget húzódik, partja vadregényes, egy félig kivonszolt halászladik mellett mély magányosságában üldögél a hosz- szú bot őrzője. Most lomhán és kedveskéken hintázik a tó... — Néha öt-tíz perc sem kell hozzá, s haragosszürkére változik a színe. Itt nem védik a vizet széltörő hegyek, minta Balatonnál, gyorsan a tavon terem a vihar, egy-kettőre fehér tarajú hullámokat lovagol rajta... — árulkodik a kapitány, miközben szolgálatban lévő rendőrtársaival eberen fürkészi a vizet. A szovjet tengerekre „álmodott” naszád orra megemelkedik, törzse pezsgő sebet hasít, miközben loccsanva birkózik a habokkal. — Szinte hihetetlenül hangzik, de remélem elhiszi, volt már olyan, hogy 75-80 centis hullámok vágtak át a fejem fölött, akkor áldottuk csak igazán a vízhatlan fülkét, amely nem egy rászorulónak nyújtott már menedéket a reménytelennek látszó küzdelemben. Mert ez a szelíd víz, ez a csalóka tározó nagyon veszélyes tud lenni — mondja tovább Rékási Sándor zászlós, a Szolnoki Vízirendészeti Kapitányság kiskörei kmb-csoport- vezetője. ő csak tudja, vérbeli víziember, a folyó mentén nőtt fel, s most rendőrként hasznosítja a Tisza ismeretét. — Sejti-e... — bök lefelé az uj- jával —, gondolná-e, hogy alattunk most tizenhét méter mély a víz? A hajóútban vagyunk, a zsilipnél a 27 métert is eléri, a tiszafüredi hídnál is tíz méterre van a víz alatt a fenék. S most nézzen ki balra... Hát nem felelőtlenség idáig merészkedni egy szál, „ vékonybéléi’’ gumimatraccal, amikor még vízibiciklivel sem biztonságos és veszélytelen...! A mentőhajó tetején megszólal — ők így mondják — a „hangágyú”, a tölcsérből élesen rivall az udvarias, de határozott utasítás: húzódjanak vissza a partközeibe, kétszáz méternél bentebb nem szabad jönni. A megszeppent „kalózok” kézzel lapátolnak, de igyekezetük hiábavalónak tűnik, nagyon lassan közeledik a nádas mögötti szabadstrand, ahonnan nekivágtak a vízivilágnak. A fedélzetről Gyurkó Attila szakaszvezető, a „matróz” nyúl le, s egy hálót emel ki a fülkéből. A motoros a jelzett irányba fordul, lassít, s egy-kettőre a levegőben himbálja a „fogást” az enyhe szélfuvallat. Csak egy csónakból kihajított, félig elfogyasztott babgulyást lötyógtető üveg bukdácsolt a felszínen. — Nesze neked, környezetvédelem...!— mutatják, s csak any- nyival egészítik ki a látottakat, hogy napokig lehetne sorolni: mi mindent visz a víz, sajnos. — Úszóhorog is lehetett volna — mondják. — Amolyan vadhorgász gyártotta szerszám, amely emberre, halra egyaránt veszélyes. S hogy képet is alkothassanak erről a szerkezetről”, a kezembe adnak egy tucat horgot. Szisz- szenve kapom el a kezem, az ólomba öntött, tűhegyesre kiköszörült kerékpárküllo fájón sérti fel az ujjam hámszövetét. — A zsilip tövében, természetesen tilosban horgásznak ilyen „kampókkal”, bírság ide, bírság oda, nem győzzük energiával, erővel. Mihelyst eltűnik a parton cirkáló rendőrautó szirénás, kékfényes teteje a gát mögött, kezdődik minden élőiről. A figyelmeztetés, a helyszíni bírság nem sokat ér... Alattunk már az állóvizet kavarja a hajócsavar. A tározón átlagosan másfél méteres a mélység, az abádszalóki részen sem több két és félnél. Ez már a víziE aradicsom: egy-egy melegebb étvégén 10-12 ezer füraoző, csónakázó, horgászó ver itt tanyát. — A többségükkel nincs baj, tudják a határt, még azok is, akik fel-felhörpintettek néhány pohár sört fürdőzés közben. Bár ez veszélyes dolog, de ha nem virtuskodnak... Mert a két vízbefulla- dás közül az egyik ilyesmi miatt volt: a jászsági torkolati csónak- kikötőnél, itt Körénél ugrott felelőtlenül fejest a vízbe egy illető, s szétcsapta a fejét egy kintről nem látható tárgy. Szörnyű ilyesmit helyszínelni... — csóválja a fejét a zászlós. — A másik esetünk? Hát, az is elkerülhető lett volna. Aki meghalt, jól tudta pedig, hogy felnevült testtel nem szabad egy vízibicikliről a Tiszába vetődni... Ismét felrikolt a hangszóró: "Figyelem, figyelem! Tudják Önök, hogy a sziget és a part között 3400 méter a távolság? Nos, , becsüljék meg saját maguk, menynyire távolodtak el a strand kétszáz méteres sávjától...!” A táv közepén napozó gumimatraco- sok kényszeredetten fordulnak vissza, a vízirendőrök pedig irányt változtatnak, bentebb két fiatal fiú lubickol szintén egy bizonytalan matrac társaságában, ők már keményebb figyelmeztetést kapnak. — Ha itt éri őket a vihar, a hirtelen támadt szél, nagy bajba kerülnek — jegyzi meg a tapasztalt rendőr, aki mellett ezúttal két, iskolavégzős rendőr teljesít szolgálatot. „Szárazföldiek” lesznek — mutatkozik be Szabó István törzsőrmester, aki nem titkolja: jó próbaidő ez a nyári vezénylés. Ő figyeli távcsővel a vizet, s jelez, mint az imént is, ha szabálytalanságot tapasztal. — Szóval, a veszélyek... — folytatja a beszélgetést a kormány mellett ülő kapitány. — Ti- szaburától Tiszabábolnaig tart a szakaszunk, sok alattomos része van errefelé afoly ónak. Mint például Tiszanerzsnél, ahol a vízitúrázók kerülnek gyakran veszélybe: itt „felfelé fúj a szél”, s egykettőre a nádfalhoz szorítja a csónakosokat, akik aztán nem tudnak biztonságos helyre húzódni. Nemrég három őrsi csónakos, két tanár kísérte iskolai csoportot zárt el így a vihar, s mire rájuk akadtunk, a kora esti hideg rázta őket egy nehezen megközelíthető zugban. Más alkalommal két horgászó férfi csónakját sodorta ki a szélvédett öbölből a nyílt vízre, s mire felocsúdtak, már fel is borította a vihar. Negyven percen át körömszakadtáig kapaszkodtak a ladikba, átfagyva, kimerültén húztuk fedélzetre őket. Amikor az orvos kézbe vette a „hajótörötteket”, bizony nem szégyel- ték bevallani: már nem sokáig bírták volna... Felnézek az égboltra, s azt kérdem: milyen idő várható a térségben? Kánikula, válaszolják, jelentette a meteorológiai intézet, amely a szolnoki őrsön keresztül nekik külön prognózist állít össze. Kell a vihaijelzéshez, amely itt is komoly figyelmeztetés a vízen tartózkodóknak, akárcsak a Balatonon. Mind a hajón, mind pedig a parton állandó a rádióösszeköttetés, s nemcsak egymásközt tartják a kapcsolatot a rendőrök, hanem a CB-rádiósok családjával is: a mentőcsatorna USB-9-es sávját mindig nyitott füllel vigyázzák. Nyaranta tizenkétoráznak a vízirendőrök. Ennek a szolgálatnak is nemsokára vége, alkonyi fürdőzésre készül a hőségét veszítő Nap, amint egyre lejjebb és lejjebb ereszkedik a víztükör felié. A kikötőbakra kígyóznak a kamyi vastagságú kötelek, az őrnaszád árbocrudja mellől lecsa- vaiják a magasban imbolygó rádióantennát. A móló deszkáján dobban már a lábunk, amikor odaszólok a tányérsapkáját igazgató hajóparancsnoknafc, hogy hál’istennek, ma néma maradt az USB 9-es csatorna. Mire ő rábólint, s szinte látható jó érzéssel válaszol vissza: — ... és így van ez jól! Kép és szöveg: Szilvás István „...75-80 centis hullámok vágtak át a fejem fölött” — mondja Ré- kasi Sándor A „matróz” és a vízszennyező zsákmány „Szabálytalanul fürdőzők, balra tőlünk...” — mutatja a gyakorlati időt töltő rendőriskolás, Szabó István törzsőrmester „Napzárta” a kikötőben... A tározó iránytűje... Rendőmaszáddal a Tisza-tón MtN É jt m mm i ii m mm ■ ti víztükör tükre... Ü
