Heves Megyei Hírlap, 1990. augusztus (1. évfolyam, 102-127. szám)
1990-08-23 / 120. szám
1990. augusztus 23., csütörtök Hírlap 3. Kié a föld? Egy képviselő töprengései A rendszerváltozás nehézségei A rendszerváltozás kellős közepén vagyunk, parlamenti választás után, önkormányzati választás előtt. Eltelt az első néhány hét az új kormány felállása óta. Megszülettek az első törvények, megtörténtek az első átszervezések, az első leváltások, az első kinevezések. Megjelentek az első részletesebb térvei a későbbi törvényeknek, átszervezéseknek és tisztújításoknak. Megmutatkoztak az első sikerek és az első kudarcok. Politikusok és választópolgárok egyaránt megtapasztalhattuk a politika színterein és a köznapi életben is, hogy mennyire nem egyszerű dolog ez a rendszerváltozás. Nem mintha többségünkben nem sejtettük volna ezt néhány hónappal ezelőtt is. Ám mégiscsak más sejteni vagy elméletileg tudni valamely igazságot, mint napról napra, újra meg újra megélni. Itt van például az amnesztiatörvény. Kiemelkedő nemzeti évfordulók, nevezetes történelmi események kapcsán hagyomány, hogy az Országgyűlés közkegyelmet hirdet. Ezt a hagyományt követte az új magyar Parlament is, amikor júniusban elfogadta az amnesztiatörvényt. A közkegyelem mindig a megbocsátás gesztusa. Nem a vétséget, a bűnt csökkenti vagy törli el, hanem csupán a büntetés vagy annak egy része alól ad felmentést. A társadalom nagylelkűségét van hivatva kifejezni az általános újrakezdés jegyében. Sok vita előzte meg és követte ezt a törvényt. Ha őszinte akarok lenni, magam is nehéz szívvel szavaztam meg. Inkább a kormány iránti lojalitásból, mintsem kételytelen belső meggyőződésből. Merthogy bocsássunk meg, legyünk nagylelkűek, az rendben van, gondoltam, de kétségeim voltak, hogy helyes-e ez a lépés, amikor még előttünk van a mérlegkészítés az előző korszakról, és valamifajta elszámoltatás is, amiről annyit beszéltünk. Nyomozás megszüntetéséről szóló határozat fekszik előttem. Az ügyészségi nyomozóhivatal egri kirendeltsége közli benne, hogy megszünteti a súlyos testi sértés bűntette miatt folytatott nyomozást a kerecsendi Szabó Pál rendőrzászlós, gyanúsított ellen. Az indokolás szerint a nevezett ellen azért indult eljárás, mert 1990. március 26-án kerecsendi lakásán szóváltást követően olyan súlyosan bántalmazta Adler Antal szintén kerecsendi lakost, hogy az elájult, és csak jóval később, a lakásán tért magához. Nyolc napon túl gyógyuló sérüléseket, kétoldali állkapocscsonttörést és egyéb zúzódáso- kat szenvedett. Szabó Pál ugyan azzal védekezett, hogy Adler Antal a pincelépcsőn legurulva szerezte sérüléseit, az igazságügyi orvosszakértői vélemény azonban a sértett által előadottakat erősítette meg. Szabó Pál rendőrzászlós a nyomozás adatai alapján erősen gyanúsítható a súlyos testi sértés bűntettének elkövetésével, amely tettnek három évig teijedő szabadságvesztés a lehetséges büntetése. Ettől mentette meg Szabó Pált az amnesztia. Szerencséje volt? Nyugodtan mondhatjuk. Ám valahogy az ember igazságérzete berzenkedik a gondolat ellen, hogy ennyivel el volna intézve a dolog? Ezt akartuk mi elérni a közkegyelemmel? Hogyha a fizikai erőfö- lényével, testületi tagságából eredő kiváltságos helyzetével visszaélő, indulatait fékezni nem tudó rendőrzászlós ájultra veri a neki testileg kiszolgáltatott, gyenge fizikumú, csökkent munkaképességű szomszédját, akkor a társadalmi megújulás, újrakezdés jegyében gyorsan a feledés fátyla boruljon a tettére, és menjen tovább az élet, mintha mi sem történt volna? Le lehet-e ezt nyelni szó nélkül? Nehezen. Gondoljuk csak magunkat a sértett helyébe. Ez lenne a rendszerváltozás? Másrészt viszont, mit lehet itt tenni? Jogállam vagyunk. Született egy törvény, s a törvényt alkalmazni kell. Ha a hatálya kiterjed az esetek valamely körére, nem lehet egyéni elbírálás, mérlegelés kérdése, bogy alkalmazzák-e vagy sem. Ez igaz. De hát akkor nem lehet összeegyeztetni, kibékíteni egymással a jog igazságát és az erkölcsét? Azt hiszem, lett volna erre lehetőség. A tett elkövetője legalább bocsánatot kérhetett volna a megvert és megalázott áldozatától. Ha már abban a szerencsében részesült a rendszerváltozásnak köszönhetően, hogy az amnesztia felmentette a büntetőjogi következmények alól, kifejezhette volna valamiképpen a megbánását a történtekért, és e gesztussal megmutathatta volna, hogy méltó a közkegyelemre, méltó arra a nagylelkűségre, megelőlegezett bizalomra, amit e törvény az ő irányában is tanúsít. E bocsánatkérő gesztus — sajnos — elmaradt. De Szabó Pál felettesének, a füzesabonyi rendőrkapitánynak is lett volna lehetősége, hogy amint tudomást szerzett az ügyről, fegyelmit indítson beosztottja ellen. Függetlenül a büntetőjogi eljárástól. Sajnos, ez is elmaradt. Beszéltem az idők során a kapitány úrral, s valahogy az volt a benyomásom, mintha.nem érez- né az ügy igazi súlyát. Mintha nem mérte volna fel, mennyit árthatnak az ilyen ügyek a társadalom és a rendőrség amúgy sem éppen felhőtlen kapcsolatának. Márpedig ezt a kapcsolatot újra kellene alapozni. A társadalomnak végre éreznie kellene, hogy a rendőrség valóban az őrendőrsége, és nem egy fölötte vagy vele szemben álló hatalom. Az ilyen ügyek azonban inkább a kétségeket erősítik. S hogy mit tehet itt végtére is egy országgyűlési képviselő? Meghallgatja a panaszt, utánamehet az ügynek, tájékozódhat a körülményekről, tanácsot adhat, elmondhatja a véleményét az érintetteknek. De mivel komolyan akarja a demokráciát, a törvények, a törvényes eljárások uralmát, nem avatkozhat bele tevőlegesen az igazságszolgáltatás folyamatába. Akkor sem, ha a kormánypárt tagja, sőt, annál kevésbé. Ha szembekerülni látja a társadalmi igazságosság és a jog, a törvényesség és az emberiesség elvét, annyit tehet, hogy félreérthetetlenül jelzi, hol áll lélekben. S a sérelmet szenvedettet megpróbálja a nyilvánosság előtt hozzásegíteni legalább tíz elmaradt erkölcsi elégtételhez, helyrebillentve ezzel a kizökkent erkölcsi világrendet. És gondolkodhat persze a politikai konzekvenciákon. Például azon, hogy bizony mégiscsak az lesz a legokosabb, ha a készülő rendőrségi törvényben megteremtjük a lehetőséget az önkormányzatoknak, hogy beleszólhassanak a rendőrség ügyeibe. Elek István országgyűlési képviselő „Kezdetben” volt a Kisgazda- párt, mármint néhányan alig másfél esztendeje újjászervezték a történelmi pártot, aztán a választásokra megszületett a híres földprogramjuk is. E program kezdetben majd minden politikai szervezetből ellenérzéseket váltott ki, de mára úgy tűnik, hogy az 1947-es földtulajdonviszonyokat alapul vevő koncepció elfogadható volt a koalíciós tárgyalásokon is. Az elképzelésről, annak megvalósíthatóságáról kérdeztük Benke Attilát, a K is gazdapárt szaktitkárát és Izsó Mihályt, a párt Pest megyei szervezetének alelnökét. FKgP: Földtulajdon, tulaj donr eform — A mi elképzelésünk, az 1947-es földtulajdonviszonyok visszaállítása nem különíthető el az általános tulajdonreformtól — mondja Benke Attila. — Abban egyedi viszont a föld, hogy sajátos, különleges termelési eszköz, s épp ezért a hozzá fűződő tulajdonosi jogosítványokat, kötelmeket külön törvényben kell megalkotni. A törvény végrehajtását, a tulajdonképpeni új-régi földtulajdonviszonyok helyreállítását széles társadalmi közreműködéssel, a földhasznosító bizottságok révén kell megvalósítani. Ehhez szorosan kapcsolódik az új önkormányzati törvény megalkotása, amelyet jelenleg — éppen meghatározó elsődlegessége miatt — fontosabbnak tartunk a földtörvénynél is. Egy esetleges fordított sorrend a jó elképzelések megvalósítását is kérdésessé teheti. — Pontosan hogyan kell a'47- es tulajdonviszonyok visszaállítását érteni? S ha az egykori földek „elvesztek”: út épült rajtuk, iskola, lakóház áll a régi szántókon? Hogyan lehet ezt megvalósítani? — Természetesen az 1945/ 600-as rendeletre épített földreform alapján kialakult birtokviszonyok és az 1947-es decemberi telekkönyvek alapján kell visz- szaadni a tulajdonjogot az egykori gazdáknak — mondja Izsó Mihály. — Attól függetlenül, hogy az érintett kéri-e a tulajdonjogon kívül a használati jogot is. Tehát mindazok, akik önállóan kívánnak gazdálkodni, kérhetik az adott föld használati jogát is. — Ebben a formában olyan birtoknagyságokat szeretnénk megvalósítani, amilyenek ma Hollandiában, Dániában léteznek: 25 — 30 hektáros birtokok. Visszatérve a kérdés másik részére, ha ezek a régi földterületek már beépültek, akkor ugyanolyan aranykorona-értékű földdel kell kárpótolni az adott gazdát, ha kéri a használati jogot. Ha nem, akkor a föld után jaró haszonbért kell megkapnia a tulajdonosnak. — Kitől? — A föld használójától. — És ha ő nem hajlandó erre ? — Miért ne lenne, régen is a földek nagy részét haszonbérbe vették a gazdálkodók. MDF: A falun élők érdekében Mi minderről az MDF véleménye? Erről kérdeztük Bogár- di Zoltánt, a Fórum elnökségi tagját. — A földkérdésben az 1945- ös földreform utáni állapotokból kell kiindulni. Mint az MDF és a Kisgazdapárt április 18-án kiadott közös nyilatkozata is kimondja: az 1947-es földtulajdoni állapotokat alapul véve kell gondoskodni a tulajdoni viszonyok orvoslásáról. Itt természetesen nem arról van szó, hogy a ’47-es földtulajdoni állapotokat kell visszaállítani, hiszen az megvalósíthatatlan. S megvalósíthatatlan elméletek kormányprogramba emeléséről nem lehet szó. Az orvoslás egyes köröknél a földtulajdon visszaadását, másoknál kártérítést jelentene, és mindenképpen a föld magántulajdonának a visszaadását. Természetesen az új földtörvénynek elsősorban a jelenleg is falun élők érdekeit kell szolgálnia. Kéri G. Tibor Lépatkóüzem Verpeléten A Diesel-Coop Kisszövetkezet a verpeléti Meggyes-tanyán az egykori tebénistállóből lópatkó-előállító üzemet létesített. Az ózdi kovácsolható acélból a verseny, igás, ügető négylábúak- nak havonta 0 — 6-os méretig 30 ezer darab első és hátsó patkót készítenek. A hiánycikknek számító árut az NSZK-ba és Svédországba exportálják. (Szabó Sándor felvételei — MTI) Lakatos Béla és Kahut József a patkók meleg benyomását készítik elő Lakatos Béla és társai olykor 50 Celsius fok melegben dolgoznak Fejes János az exportra kerülő „stájer” patkókat mutatja Az üllőre azért még szükség van
