Heves Megyei Hírlap, 1990. augusztus (1. évfolyam, 102-127. szám)

1990-08-18 / 117. szám

1990. augusztus 18., szombat Hírlap-HÉTVÉGE 7. Tornyok (Fotó: Perl Márton) Tenger alatti vulkán lehelete Kereszténydemokrata levelek Környezetünk védelmében Nem mindennapi élményben volt része a Melville nevű kali­forniai kutatóhajó legénységé­nek a Csendes-óceán déli részén. Éppen talajmintát készültek venni a mintegy 40 méterrel a víz alatt lévő Mac Donald Seamount nevű vulkán kúpjából, amikor óriási légbuborékok törték át a víz felületét, s csokoládébarnára színezték a tengert. Echolottal — a hang visszaverődése alapján működő műszerrel — sikerült nyomon követni, hogy a gázok miként emelkednek föl a tenger­fenékről. Egy különösképpen nagy buborék két méternyire az óceán vize felett felrobbant, s húsz-harminc szikladarabot ve­tett ki magából. Egy futball-lab­da méretű törmeléket az általa elnyel gáz annyira könnyűvé tett, hogy úszott a víz felületén, s há­lóval tudták kifogni. Francia földrengéskutatók Polinéziának eme vidékén már évekkel ezelőtt fölfigyeltek a tenger mélyéből eredő titokzatos zajokra. Most beigazolódott, hogy jól sejtették: a morajlást a vulkánkitörés alkalmával felsza­baduló gázbuborékok okozzák. A környezet-egészségügyi szakemberek már régen felhív­ták a figyelmet arra, hogy az em­beriség biológiai életterét halálos veszély fenyegeti, mert az ipar, a mezőgazdaság és a közlekedés okozta hő, zaj, sugár- és vegyi szennyeződés nemcsak a telepü­léseket sújtja, hanem veszélyez­teti a Föld minden tájegységét a rajta (benne) élő növény- és ál­lattársulásokkal együtt. Az em­beri tevékenység hatására roha­mosan pusztul az a természeti környezet — a talaj, a levegő, a víz, a növény- és állatvilág —, amelyben az emberiség él, és ez a pusztulás visszahat az emberre, fennmaradását teszi kérdésessé. A szennyezett víz, levegő, talaj és veszélyes hulladékok felhalmo­zódása számos, tömegeket érin­tő, krónikus betegséget idéz elő. A szervezetbe jutó ide­gen anyagok kóros folyamato­kat, működési zavarokat okoz­nak. A benzinmotorokból a le­vegőbe kerülő ólom lég­zőszervi ártalmak mellett az idegrendszert károsítja. Tartós belégzése korai elbutulást, cse­csemők és kisgyermekek értelmi fejlődésének visszamaradását okozza. A természeti környezet épsé­ge, az ökológiai egyensúly mára néhány lelkes természetvédő szívügyéből valódi közügy lett, az egész társadalom figyelme rá­irányul. A veszélyt felismerve, a saját nemzet és az emberiség jö­vőjéért felelősséget érezve, a kul- túrállamok kormányai világszer­te beépítik politikai és gazdasági programjukba a környezetvédel­met. A politikai pártok is megfo­galmazzák környezetvédelmi el­veiket és céljaikat. „Az ember és a természet egyaránt Istennek köszönheti létét, és ezért az em­ber természetátalakító hatalmá­nak korlátot szab Isten előtti fe­lelőssége, amely őt a természet megőrzéséért és fenntartásáért terheli.” (A KDNP környezeteti­kai alapelve.) A technikai civilizáció, az ipartelepítés, a nagyvárosok lét­rejötte, az úthálózat bővítése alapvetően megváltoztatja az egész természeti környezetet. Az erdők kiirtása csökkenti a légkör oxigéntartalmát, talajeróziót in­dít meg — a víz és a szél elhordja a felszíni termőréteget, sivatago­sodás kezdődhet, ennek nyomán még az éghajlat is megváltozik. A Földön élő állatfajok száma ijesztően csökken. Számos állat­fajt az ember pusztított ki azáltal, hogy húsáért, bőréért, egyéb ér­tékesnek tartott testrészéért mértéktelenül vadászott rá, má­sok a tápláléklánc megszakadása, vagy más egyensúlyi feltételek felborulása miatt haltak ki. A civilizáció okozta környe­zetszennyezésre visszatérve, rö­viden tekintsük át környezetünk fő alkotóit károsító hatásokat. A légköri levegő a földi élet egyik elemi feltétele. A légszeny- nyezés forrásai a közlekedés, az ipari, a mezőgazdasági és háztar­tási tevékenység. A legtöbb szennyező anyagot a belső égésű motorok és gőzgépüzemű közle­kedési eszközök bocsátják ki (szén-monoxid, szén-dioxid, többféle rákkeltő hatású szén- hidrogének, ólom, nitrogén- oxid, kénvegyületek és korom.) Az ipari légszennyezésben első­sorban a hőerőművek, fémfel­dolgozók, olajfinomítók, kok­szolók, gázművek, cementgyá­rak, vegyipari üzemek vesznek részt. A mezőgazdaság és élelmi­szeripar levegőszennyező hatása bűzös gőzök és gázok, égéster­mékek keletkezésével jön létre. További légszennyező anyagok a háztartások fűtéséből, illetve hulladékok elégetéséből kelet­keznek. A mennyiségek meg­döbbentőek: évente 800 ezer tonna korom és pernye, 600 ezer tonna kén, egymillió tonna kén­dioxid, 300 ezer tonna nitrogén- oxid kerül hazánk levegőjébe. A levegőbe kerülő anyagok nem­csak a légkört szennyezik, ha­nem azokat a helyeket is, ahová lerakódnak. Korrodálják az épü­leteket, szobrokat, közlekedési létesítményeket, és ezzel tetemes gazdasági és esztétikai károkat okoznak. A kén- és nitrogéno- xid-gázok a csapadékvízben sa­vakká alakulnak, a savas esők er­dőinket károsítják. A víz az ember életének, gaz­dasági tevékenységének nélkü­lözhetetlen természeti környeze­ti eleme. Az emberi test vízszük­séglete (a szervezet vízforgalma) naponta 2,7 liter. A lakosság ivó­víz-felhasználása évi 485 millió köbméter, ami az ország vízfel­használásának csupán 8 százalé­ka. A gazdasági fejlődéssel együtt jár a vízigény fokozódása. Ugyanakkor a környezet növek­vő szennyeződése vízkészletein­ket is elérte. Ma már a jó ivóvíz előteremtése éppen olyan gond, mint a lakosság táplálékszükség­letének fedezése. Felszíni és fel­szín alatti vizeink folyamatosan szennyeződnek a levegőből le­ülepedő, vagy a csapadékkal visz- szajutó idegen anyagoktól és a kellően nem tisztított ipari és la­kossági szennyvizekkel történő érintkezés útján. Az évente ke­letkező 2,5 milliárd köbméter szennyvíznek csak 18 százaléka megfelelően tisztított. Vizeinket szennyezik még a vizekbe bemosődő műtrágyák, gyomirtó és növény­védő szerek, a rosszul elhelyezett szemét és hulladék. A vízben szennyezésként található legfon­tosabb anyagok (és vegyületek): vas, nitrát, ammónia, kloridok, szulfátok, higany, mosószerek, olaj, fenol és szénhidrogének. Életterünk kiemelkedően fontos része a talaj. A mezőgaz­daság által hasznosított termőta­laj területe állandóan csökken az ipar-, település- és úthálózat-fej­lesztés következtében, valamint a szél és víz okozta erózió hatásá­ra. A mennyiségi fogyatkozás mellett aggasztó minőségromlást lehet megfigyelni — savanyodást és szikesedést —, melyek előny­telen műtrágyaféleségek alkal­mazása, illetve a helytelen öntö­zési technika miatt jönnek létre. Mindezeken túl a talajt még szennyeződés is károsítja. Talaj- szennyezést közvetíthet a szen­nyezett víz vagy levegő is, de ha ezektől eltekintünk, legfonto­sabb szennyező forrásnak a szi­lárd hulladékokat kell tartanunk. Ezek közül elég, ha a háztartási szemétről szólunk. A civilizált ember elképesztő mennyiségű háztartási hulladékot produkál. Városainkban naponta és sze­mélyenként 1,8 kg keletkezik. A főváros szeméttermelése napi 3 ezer tonna! A szemétlerakás ér­tékes területet foglal, azonkívül súlyosan szennyezi a talajt (köz­vetve a vizet is). Hová tegyük ezt az irdatlan mennyiségű szeme­tet? A világ nagyvárosainak egyik legsúlyosabb problémája a hulladék elhelyezése. (Tengerbe öntését a legtöbb helyen tiltja a törvény.) Általában kijelölt he­lyekre rakják le, a talajra vagy a talaj mélyébe. A lerakóhelyek jó része azonban nincs ellátva vé­delmi berendezésekkel. A nem megfelelő módon végzett elége­tés egyszerre szennyezi a levegőt és az égetőhely környezetét. Ma már külön tudomány foglalkozik a hulladékhasznosítással. Az új­rafelhasználás érdekében külön kell választani az éghető és nem éghető, a szervülő és nem szer­vülő hulladékot, az üveget, a fé­met, stb. Igaz, hogy a környezetvéde­lem össztársadalmi, sőt állami feladat. Hatékony működéséhez jogszabályok, intézmények és je­lentős anyagi erőforrások szük­ségesek. De mindez mit sem ér, ha az egyes ember nem fordít gondot a saját környezetére, ha az egész társadalom gondolko­dását nem hatja át a tiszta és egészséges környezet megóvásá­nak szemlélete. Az utcák, terek, szórakozó- és kirándulóhelyek mai állapota, a közforgalmi jár­művek tisztasági helyzete bárkit meggyőz arról, hogy az egyéni kulturált viselkedés és állampol­gári fegyelem terén is rengeteg behoznivalónk van. Dr. Molnár Miklós Nők az íróasztal mellett Antók Kornélia volt az első magyar tisztviselőnő — Elsőként a Magyar Posta alkalmazta őket — 100 éve nyílt meg az első női távírdatanfolyam Manapság, amikor világszerte hódít az emancipáció, és foglalkozási ágak nőiesednek el, miniszterek és országgyűlési képviselőnők lesznek híressé, ugyan ki merne arra gondolni, hogy még száz esztendeje sincs annak, hogy a magyar kormány hivatalosan engedélyezte, hogy a nők tisztviselőként munkába álljanak. Közismert, hogy a hamarosan véget érő évszázadunk elején honleányaink és asszonyaink egyedül a férjhez menésre, a csa­ládalapításra, és az ezekkel járó asszonyi kötelezettségekre gon­dolhattak. Ha mindenképpen „dolgozni” akartak, vagy erre bármilyen ok miatt kényszerülve voltak, nem maradt más lehető­ség részükre, mint a ház körüli munka. A sütés, főzés, a család­ról való sokoldalú gondoskodás mellett legfeljebb baromfineve­léssel, tej-, tojásértékesítéssel foglalkozhattak. A szegények és vagyontalanok pedig elmehettek cselédnek, summásnak, vagyis fizikai munkára. Hajdani közvélemény-kutatá­sok úgy látták, hogy hazánkban a dolgozó nő típusát tulajdonkép­pen a világháború termelte ki, és az első világháború nyújtott arra lehetőséget, hogy az irodákban a hiányzó férfiakat a hölgyek pó­tolják. * Ezzel szemben az igazság az, hogy már a XIX. század vége felé nagyon sok intelligens nő kény­szerült rá arra, hogy szellemi munkát végezzen, és munkát vál­laljon. Csakhogy ebben az idő­ben nagyon csekély foglalkozási ág kapuja volt nyitva a nők előtt, így 1870-ig „tisztviselő” pályán hazánkban egyetlen nő sem volt. Hivatalosan nem. Egyes vidé­ki postahivatalokban a posta­mesterek családtagjai ugyan „félhivatalosan” segédkeztek, és ha az ellenőr észrevette, akkor családi, ingyenkisegítőként mu­tatkoztak be. Ezért ugyanis leg­följebb dorgálás járt, de büntetés nem. Később mind több hölgy ta­nulta meg a postai szolgálatot, és gyakorlattá vált, hogy — a posta­mester jótállása és felelősségvál­lalása mellett — folyamatosan is tevékenykedjenek. Ez az eljárás tulajdonképpen hallgatólagos szemhunyás volt, de kikötések­ben ennek ellenére nem volt hi­ány. Jótállás mellett azok a nők dolgozhattak, akik betöltötték 18. életévüket, erkölcsi visele­tűkről és iskolai végzettségükről írásos bizonyítványt tudtak fel­mutatni, valamint arról is, hogy a postai ügyintézésben megfelelő jártasságot szereztek. * Ezen lehetőségek és tiltó rendel­kezések mellett érkezett el az 1890. esztendő. Éppen 100 éve, hogy a magyar kormány meg­szüntette ezt a visszás helyzetet, és hivatalosan is hozzájárult ah­hoz, hogy az erre alkalmas nők a postai hivatalokban segédkez­hessenek a már említett feltéte­lek mellett. Kisebb forgalmú, vidéki pos­tahivatalokban a családtagok­nak könnyített helyzetük volt, ugyanis ők a félj vagy a papa „kontójára” dolgozhattak. Azt viszont megtiltotta a törvény, hogy a férj elhalálozása esetén a feleség vehesse át a hivatalt, és folytathassa zökkenőmentesen a postai forgalmat. Ebben az eset­ben meghirdették az állást, aho­vá az özvegy legföljebb kisegítő­ként kerülhetett, amennyiben az új postamesternek ez ellen nem volt kifogása. * Később rendeletileg is szabá­lyozta a kormány a nők helyze­tét, és végre engedélyezte, hogy a magyar nők is elhelyezkedhesse­nek a köztisztviselői pályán. Mind a közönség, mind a kora­beli sajtó „hurrá-örömmel” érte­sült a döntésről. A Pesti Hírlap így írt: — Reméljük, hogy sok olyan nő fog találkozni, aki örömmel foglalandja el az új munkatért, és teljesen megfelel a fölvállalt kö­telezettségnek... A postáskisasszonyoknak ter­mészetesen különböző vizsgákat kellett letenniük, és mind szorga­lomban, mind tudásban ipar­kodniuk kellett bebizonyítani al­kalmatosságukat. Ez nem csu­pán a postamester előtt volt lé­nyeges, de a postafelügyelők szá­mára sem volt közömbös, hogy az újonnan alkalmazott hölgyek milyen előmenetelt tanúsítanak az új szakmában. Egy postáskis­asszony így szólal meg a már em­lített korabeli újság hasábjain: — Nem vitás, hogy kétszer any- nyit dolgozom, mint az az úr, aki mellett szolgálatot teljesítek. Ar­ról nem is szólva, hogy kevesebb pénzért, csak azért, mert nő va­gyok... A magyar lapok száz évvel ez­előtt röppentették fel a hírt, amely szerint az első magyar tisztviselőnő, aki sikerrel tette le a postakiadói vizsgát, Antók Kornélia kisasszony. íme, néhány újságcikkrészlet: — Nevezett kisasszony az első „nő” honunkban, aki nyilváno­san tisztviselő pályára lépett... A lapok többsége az öröm mellett annak a meggyőződésé­nek adott kifejezést, hogy mind több munkaalkalom vár majd a tanult úrhölgyekre egyéb más szakmákban is. — Ismervén hölgyeink tanu­lási hajlamait, valamint tudván, hogy ily sokan szívesen dolgoz­nának alkalomadtán, meg va­gyunk győződve, hogy eljő ha­marosan az idő, amikor e példa bőséges követőkre találand a munkaalkalmak vonatkozásá­ban és szaporodásában is. A honi újságírók nem téved­tek, mert hamarosan megnyílt Budapesten az első magyar női távírdatanfolyam, amelynek hí­rére a hölgyek az ország minden részéből tömegesen jelentkez­tek. Kitárult hát a tér a magyar ta­nult hölgyek előtt. A posta jeles­kedett ebben, és mind több nő állt munkába, lépett hivatalba, és szerzett magának kenyérkereső foglalkozást. Mondani sem kell, hogy ha­marosan megszólalt a férfiak til­takozó kórusa, hírlapokban és szóbeszédben erősen támadták a kormányt, amiért ilyen tág teret biztosít a hölgyeknek ahelyett, hogy isten rendelte feladatukra, az anyaságra és a háztartás veze­tésére, mi több, a gyermekneve­lés nemes feladatára készülné­nek fel... A tiltakozásnak az első világ­háború vetett véget, amikor nemhogy ajánlatos volt, de szük­séges is a női munkaerő, kivált­képpen a postánál, a hírközlés­ben. Ettől az időtől kezdve soha senki nem kérdőjelezte meg eb­ben az országban a női tisztvise­lők alkalmasságát és szorgalmát, sőt, a munkához való jogaikat sem. Más kérdés, hogy a bérezés tekintetében még évtizedek múl­tán sem érték utol férfitársaikat... Az első távírdatanfolyam megnyitóján Donáth Lajos fő- távírász úr mondott beszédet, amelyben méltatta a magyar tisztviselőnők szorgalmát és tel­jesítőképességét, és egyben ta­nári minőségében is bemutatko­zott, lévén a tanfolyam vezetőtanára. O mondta ki abban az időben az első történelmi szavakat is: — Lejárt már ama kor, ami­kor is a nyílvános hivatalnokokat csakis a férfiak között kelljen ke­resnünk. Az eszme honunkban még új, Önökön áll a valóság megtestesítése. Iparkodjanak te­hát szívvel-lélekkel kormányunk e nemes célkitűzését elérni. Bizo­nyítsák be honleányaink, hogy képesek a férfiaknak nemcsak szerető szívéhez simulni, de gon­dolkodófejéhez is felérni... Száz év telt el azóta! A nők többségét a család mellől végleg elszakította a kényszerű hivatal­szerzés, a megélhetés gondja. Ennek természetesen előnyei, de súlyos hátrányai is vannak, ame­lyek taglalását talán hagyjuk azokra a krónikásokra, akik újabb 100 esztendő elteltével mondanak majd véleményt nap­jaink valóságáról...

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents