Heves Megyei Hírlap, 1990. augusztus (1. évfolyam, 102-127. szám)
1990-08-18 / 117. szám
1990. augusztus 18., szombat Hírlap 3. Most is Európához tartozunk Szent István-napi beszélgetés dr. Seregély István egri érsekkel Ahogy megváltozik körülöttünk a világ, átalakul ünnepeink rendje is. Ez természetes következmény, hiszen életünket a jeles napok tagolják a hétköznapokat átvilágító fényükkel. Nem jár nagy zökkenőkkel ez a váltás, mivel egyfajta fogalmi és szellemi megtisztulás ez: lekopik a rákent máz ünnepeinkről. A legjellemzőbb talán ebből a szempontból Szent István napja, amelyen egyre inkább az új kenyeret vagy az alkotmányt köszöntöttük, nem pedig a keresztény állameszmény meghonosítóját, a szent királyt, aki népünket bevezette Európába. Ebben az esztendőben azonban már egyértelműen Szent István napjáról beszélünk. Ezért is kerestük fel dr. Seregély István egri érseket, hogy számot vessünk vele arról, hogy mit is jelent ez az ünnep ma. Kultúránk és történelmünk bölcsője — Tisztelt Érsek Úr! A magyarság csaknem 1100 esztendeje talált utat a keresztény Európába. Akkor is, most is sorsforduló előtt állt a nemzet. Mit jelent ma a sokszor idézett Szent István-i gondolat, amely államszervezői és keresztény hitvallás? — Kérem, mint ahogy a kérdésben elhangzott, 1100 éves múltra tekinthet vissza a magyarság ezen a földön, amelyet hazánknak nevezünk. A népvándorlás során került ide népünk, s ez a föld azóta szülőföldünk, kultúránk és történelmünk bölcsője lett. De hogy ez így alakult, abban döntő szerepe van Szent Istvánnak. Az ő műve a Szent István-i gondolat, amely ezer esztendő helytállása révén a jövőnek is forrása lehet. Szent István annak idején megismerte az akkor már kialakult új Európa életformáját meghatározó kereszténységet, elfogadta a keresztény állameszményt, és ezzel belépett az európai népek közösségébe. Úgy, mint a többi európai nép. A magyarság kialakíthatta kultúráját és építhette jövőjét. Ez az, ami jónak bizonyult, s ez az, ami miatt Szent István világnézeti és államfői nagyságát nem felejtheti el a magyar nép. — Az utóbbi időben újra az lett a jelszó, hogy utat találjunk Európába. Hogy függhet össze ez a mostani jelmondat az ezeréves gondolattal? — Európához most éppen- hogy hozzátartozunk, mint annak idején. De hogy Európában az elkövetkező évezredre meg tudunk-e maradni saját anyanyelvűnkkel, nemzeti kultúránkkal, és egész Európa javát szolgáló tevékenységünkkel, az attól függ, mit jelent ma az európai népek jövőt építő szemlélete és magatartása. Amennyiben ez ezer év óta kipróbált, emberszeretet- re épülő keresztény eszmény adja az alapját a közös munkának, úgy akkor számunkra ebben a korfordulóban az első feladat az, hogy megújítsuk keresztény szemléletünket, megszilárdítsuk keresztény életformánkat, és vállaljuka többi néppel együtt az európai jövendő építésében a szolidaritást. Megújulás — megpróbáltatás után — Az elmúlt negyven év a katolikus egyház életéből szinte kiesett Magyarországon. Jószerivel a fennmaradásra kellett összpontosítaniuk. Ebben a korszakváltásban a hagyományokra vagy új európai mintákra építhetnek? — Az egyháztörténelem tanulsága szerint mindig szükség volt megújulásra különböző megpróbáltatások, kieső idők után. Ha a kieső idő egy nemzedék életén belül van — például a hitleri Németországban —, akkor a helyreállítás és a megújulás egyszerűbb. Nálunk viszont nemzedékváltás történt az elmúlt negyven év alatt, ezért nagy a valószínűsége annak, hogy egy nemzedéknyi időre van arra szükség, hogy az elveszett értékeket újra megszerezzük hazánk, népünk és jövőnk számára. Magától értetődő, hogy az egyháznak, mint emberi közösségnek szüksége van személyekre és anyagiakra, hogy hivatását és feladatát el tudja látni. A személyek hiányát a képesítés hiánya jelenti, hiszen az elkötelezett keresztény ember megvan, csak a képesítésének megszerzéséhez időre van szüksége. Ez egy évtizedet biztos igénybe vesz. Hogy anyagiakban miként állunk talpra, azt nem tudom. Jelenleg az egyház szinte semmit sem kap vissza. Amit visszakap, annak a helyreállítása többe kerül, mint az újnak az építése. Ennek ellenére az egyházmegyém területét látva, ahol 14 új templom épül, új plébániák jönnek létre, a szinte a semmiből plébániákat újítanak fel, azt kell mondanom, hogy ez a magyar egyház életrevalóságát hirdeti e negyven esztendő után is. — Azzal viszont számot kell vetnünk, hogy mindent az alapoknál kell kezdeniük. Hogyan épülhet újjá az egyházi szervezet? — Két különösen nagy gond van ezen a téren. Az első az, hogy a családban kell megteremtenünk a jövőt. A társadalom alapja ugyanis a család, ezért a keresztény megújulásnak elsősorban felé kell fordulnia. Még ott is, ahol a szülők felnőttként sem időben, sem energiában nem tudják pótolni az elmúlt negyven esztendő keresztény nevelésének kiesését, de legalább gyermekeik számára próbálják ennek feltételeit megteremteni. A másik nagy probléma a keresztény életformától és az egyház történelmétől elválaszthatatlan szerzetesintézmények megújulása. A 12 ezer, annak idején utcára tett szerzetes közül ma is él két-háromezer, de már idős emberként. Arra sem alkalmasok, hogy saját közösségi életmódjukat újrakezdjék, kolostoruk sincs. Arra pedig még kevésbé vállalkozhatnak, hogy újakat vonzzanak. így inkább a megmaradt négy szerzetesrendnek — amely zárt számmal, de mégiscsak élt Magyarországon — van jövője, valamint azoknak az új szerzetesi közösségeknek, amelyek külföldről vonzó, fiatal, aktív szerzeteseket hoznak majd országunkba, és megteremtik a keresztény közösségeket. Egy noviciátus egy-két évig tart, a szakmai képesítés — ha valaki érettségivel lép be — öt-hat esztendőt jelent. Ha pedig egy férfiszerzetes teológiát is tanul, mert pappá szentelteti magát, akkor az előkészületi idő tíz évet ér el. Jelenlétük azonban már elindította az új hivatás ébredését, s ha kitartunk ebben a keresztény élet megújulását feltételező állhatatosságban, akkor ennek meglesz a gyümölcse. Az emberi élet rendeltetése — Többször is elhangzott felelős egyházi személyiségek szá(Fotó: Szántó György) jából, hogy hazánk válságát elsősorban erkölcsinek ítélik meg, ezért a megoldást is elsősorban a lelki, erkölcsi megújulásban látják. Ön szerint milyen módon lehetne társadalmunk életét teljesebbé, egészségesebbé tenni? — Meggyőződésem szerint erkölcsöt csak örökkévalóságot elfogadó világnézetre lehet építeni. Mert csupán a földi élet keretében olyan erkölcsi rendszert, amely minden jót személy szerint megjutalmaz, és minden rosszat személy szerint várható büntetéssel távoltart, nem lehet alkotni. Ezért a mi szemléletünk szerint annak a krisztusi örök életre nevelő életformának elfogadása jelent csak erkölcsi megújulást, amely kétezer esztendeje tudja Európát és a világot egy tökéletesebb jövendő felé irányítani. Az erkölcs az emberi élet rendeltetésének megfelelő magatartás, ami értékessé tesz. Ebben a világban, amelyben a fizikai törvények, s az életnek a törvényei az egész mindenségben egységesek, az ember számára is egységes rendeltetés létezik. Ennek a szolgálata tesz erkölcsössé vagy jóvá. Ezeknek az erkölcsi törvényeknek megismerése világnézeti kérdés. Az dönti el ugyanis, hogy az ember mit tart élete rendeltetésének, céljának és értelmének. Az ezekhez való ragaszkodás nem önálló tettekből áll, hanem egy gyakorlat által megszerzett jellembéli és lelki szilárdságból, amely a legkülönbözőbb helyzetekben helyesen ítéli meg a dolgokat: mit kell ítéletben megfogalmaznia, szavakban elmondania, és tettekben megvalósítania. Ez máról holnapra nem megy. Ez éppen olyan, mint az emberi életre való felkészítés, amely a huszadik században minimum húsz évet jelent. Ezért egy ilyen erkölcsi biztonságot egy egész országnak egy nemzedéken belül lehet elérnie. Erre az igényes munkára — mint 2000 év során mindig — az egyház szíwel-lé- lekkel vállalkozik. Ha ezt elfogadja az ország, akkor az a javát szolgába. — Érsek úr, végül is a hit elfogadására gondol, vagy arra az etikus magatartásra, amely sugározza magából mindazt, amit elmondott? — Nehéz erre válaszolni, mert hit nélkül nincs sugárzó magatartás. De ha valaki nem is válik hívővé, de tudomásul veszi, hogy ezer esztendőn át eredményesen szolgálta a keresztény erkölcsi- ség az ország javát, és csak azért adja a gyermekét a keresztény hitoktatás és az erkölcsi nevelés útjára, s próbál maga is csatlakozni, biztosan hozzájárul az ország erkölcsi megújulásához. Nagyobb, mint az apostolok idejében — Azért tettem fel az előző kérdést, mert sokan elfordultak a hittől, vagy nem is ismerték meg azt. Végül is csak egy kisebbségre támaszkodhat az egyház a társadalomban, noha annak teljes megújulására szükség volna... — Hitetlenség mindig volt a világon. Az elmúlt negyven év során valóban sokan elvesztették a hitüket, vagy legalábbis a hitben való biztonságérzetüket. De megmaradt egy elkötelezett kisebbség, sőt meggyőződésében meg is szilárdult, életvitelében hatékonynak bizonyult. Ezért el tudja látni a feladatot, amely már annyiszor a történelemben — sőt magában az üdvösségtörténetben — mindig a megújulásnak a forrása és gyökere volt. És tény, hogy ez a kisebbség, amely kitartott a meggyőződése, s a Krisztust követő életforma mellett, mégiscsak nagyobb, mint a tizenkét apostol idejében született egyház, amely annak idején el mert indulni a világ meghódítására. — Az egyház nem könnyű körülmények között, de elhivatottsága tudatában lát feladata megvalósításához. Működéséhez adottak-e a külső feltételek? — Az egyház csak ott tud működni, ahol engedik. Ragaszkodunk a jövendő nemzedék keresztény informálása és a keresztény életre való nevelése érdekében az iskolához. A társadalomban pedig szeretnénk elfoglalni helyünket, számarányunk és meggyőződésünk mértéke szerint. Még a tömegtájékoztatásban is. — A hitoktatás körüli vitákban néhányon felidézték az állam és az egyház összefonódásának veszélyét. Ön hogy ítéli meg ezt a kérdést? — Az egyház a közhatalomban nem kíván részt venni, de a társadalomban igen. A közhatalmat a társadalom választja meg, s annak kötelessége, hogy társadalom igényei szerint gyakorolja hatalmát. Tehát, ha a társadalom keresztény része megkívánja azt, hogy a társadalom közoktatási, szociális és kulturális tevékenységében érvényesüljön a keresztény eszme, akkor ezt az államnak nem lehet megakadályoznia. Sót, a társadalmi rend és működőképesség érdekében beszedett adókból ezt a keresztény egyházi tevékenységet is támogatni köteles, különben nem érdemli meg azoknak a választóknak a bizalmát, akik kezébe adták a hatalmat. — Azt hiszem, ezt az álláspontot a hitoktatásra is lehet vonatkoztatni... — Annyit kell még ehhez hozzáfűzni, hogy elhangzott olyan elképzelés is, hogy kötelező tantárgyként bevezetik az összehasonlító vallástörténetet. Ez tulajdonképpen a kötelező nihilista világnézet tanítása lenne Magyarországon. Ebben pedig keresztény ember a saját gyermekét nem akarja részesíteni. — Sokfélét lehetett hallani e kérdéskörről. Végül is mi az elfogadott, megvalósításra váró elképzelés? — Megállapodás végül is nem történt. Egy közös nyilatkozatot hozott nyilvánosságra a Művelődési Minisztérium és az egyházak. Ennek az érvényét még nem vonták kétségbe. Újabban hallottunk bizonyos változásokról híreket, de lényegében ennek szellemében készülünk fel az elkövetkező tanévre. Eger megújult szerepe — Az előző elképzelések és tervek miként válhatnak valóra, az ország egyötödét magában foglaló egyházmegyében milyen konkrét lépésekre számíthatunk a jövőben? — A szerzetesrendek nem mondtak le arról, hogy hajdani intézményeiket egykor átvegyék, és hatékonyan vezessék. Hogy ez mikor váÚk valóra, az a szerzetesrendek tagjainak életrevalóságától, az új jelentkezők arányától, és természetesen azoktól az anyagi feltételektől függ, amelyeket az egyház szeretne maga számára megteremteni azzal, hogy az intézményeit, épületeit, amelyek működéséhez szükségesek, visszakéri, s Vagy saját erőből, vagy a világegyház támogatásával újjáépíti. — Egyre több katolikus szervezet alakul újjá. így például már hallottunk hírt a Katolikus Legényegyletről, a keresztény orvosok vagy a pedagógusok egyesületéről. Mi az álláspontja ezekkel kapcsolatban? — Ezek azért jöttek létre, mert a keresztények létrehozták azokat. Ha az igény él az elkötelezett keresztény emberek lelkében, akkor ezek az egyesületek létrejönnek, hatékonnyá válnak a magyar társadalomban. Ezt sem erőltetni, sem megakadályozni nem lehet. — Eger jelentős katolikus egyházi központ. Ezt az elmúlt évtizedek alatt sokszor figyelmen kívül akarták hagyni, szándékosan elfelejtették. Visszanyerheti-e régi fényét, szellemi kisugárzását Magyarország jelentős részére, s vonzerejét az egész Európára? — Eger ezer éve egyházmegyei központ. Szent István-ala- pította egyházmegye központja, s ezt a szerepet ez idő alatt — leszámítva a legviszontagságosabb történelmi korszakokat — töretlenül gyakorolta. Ez a szerep megújulhat egy megújult Magyarországon. De hogy milyen mértékben válik ismét hatékony- nyá, arra vonatkozóan az itt élő emberek kulturális tevékenysége, keresztény elkötelezettsége fogja megadni a választ. Jövendölésre vállalkozni felelőtlenség. — Éppen egy esztendő múlva a magyar katolikus egyház életében jelentős esemény várható. A Szentatya hazánkba látogat. Mit jelent ez az esemény? — Lelkipásztori látogatásra jön Magyarországra. Hivatásánál fogva ennek célja az itt élő keresztények hitének, elkötelezett életének megerősítése. Kifejezésre próbálja juttatni az egyház egész világot átfogó közösségének súlyát és jelentőségét. Bízom benne, hogy ez új lendületet ad annak a keresztényi és európai megújulásnak, amelyet ő maga Európa minden népe számára sürgetett az „újraevangelizáció” programjában. Megalkuvás nélkül — Engedje meg, hogy személyes jellegű kérdéssel zárjuk a beszélgetést. Ön számára Szent István napja kétszeres ünnep, hiszen az István nevet nyerte a ke- resztségben. Ezért bizonyára védőszentje lelki, emberi tulajdonságai példaként állnak Ön előtt. Ezen az ünnepen a budapesti Szent István-bazilikában mond szentbeszédet. Milyen gondolatokkal készül erre? — Keresztény vagyok és magyar. Külön öröm, hogy magyar szent nevét viselem. A szüleim egész életemre őt választották védőszentemül. A többi között ebből is következik, hogy mindig itt akartam maradni, ebben az országban. Annak a Szent Istvánnak a példája nyomán, aki nem futott meg a reá váró feladat és hivatás elől onnét, ahová a Gondviselés állította. Amit Szent István nyomán az eddigi életem minden állomáshelyén magától értetődőnek tekintettem, az elsősorban az igazsághoz, a meggyőződéshez és az elkötelezettséghez való hűség volt. Azoknak, akiknek Szent Istvánról bármikor beszélek, az lesz az egyik alapvető mondanivalóm, hogy megalkuvás nélkül az ember számára legbiztosabb és legi- gazabb utat vállalják hivatásuk és életük feladatainak teljesítésében. Másrészt pedig Szent István, aki szavaiban és tetteiben mindig egyet tudott fölmutatni az ő népe számára, minket is arra kötelez, hogy a megismert meggyőződéséhez igazítsuk tetteinket — vallott világnézetünket életünk illusztrálja —, sose kelljen szégyenkezni amiatt, hogy szavaink és tetteink között bárki is eltérést bizonyíthat ránk. Harmadszor pedig Szent Istvánnak az élete önmagán belül maradandó eredménynek az ígéretét sem hordozta magában. De meggyőződése alapján bízott a Gondviselésben, aki minden emberi magvetést — hajót és igazat vet el — hozzásegít az aratáshoz. Tehát mi is azzal a jó szándékkal végezzük a keresztény életet megújító munkánkat — s kell, hogy minél többen ezt tegyük —, hogy ha már nem is éljük meg, utódaink számára az gazdag termést hozzon. — Köszönjük a beszélgetést! Gábor László
