Heves Megyei Hírlap, 1990. július (1. évfolyam, 76-101. szám)

1990-07-28 / 99. szám

Hírlap, 1990. július 28., szombat MEGYEI MŰVÉSZETI FÓRUM 7. HELY­SZÍN Anga Mária versei Meditáció Emlékeim köré falak magasodnak, téglarácsszilárd gyeplőbe fognak, átröppentem rajtuk a halált. Záródik a fény, rajta mosódnak a zsályák színei, szelet tapos szárnyával egy madár, nézem, míg előttem pontot ír. Csupa valószínűség és relativitás az érthetetlen rendje. Elmosódnak az irányok. Tájolódom, mint a porban, a nedves szárnyú bogár. Ma a madár Ha a madár fészekre száll, úgy énekel, hogy sirassák. Nehéz kőből rakott fészkén, ha a madár egyszer leszáll, tojást nem rak, s mint a vércse, csak húsra vár. Mégis ha a fészkére szállt, úgy énekel, hogy sirassák. Ott maradtam Valahol ott maradtam. A kopogás előtt. Hallottam, zárva marad az ajtó. Talán fáztam is. Éreztem, partot les bennem egy folyó, vízesésfogantyúján gördül a hajnal, belecsobbannak véresre gázolt pocsolyák, ritkul a káprázat. Zuhannak elém földet szakító, nagy kövek, lépésem elmerülő iszapcuppanásán foltozott marad a csend. Rock and roll Kedves barátom, megvallom neked, igen fáradtságosán készült ez a levél. Sajnálom, hogy már az elején lerántom magamról a leplet, de tudnod kell, hogy nem is akaródzott megírni, mindössze a makacsság ülte­tett le a papírhoz, az, hogy nem bírtam ki, hogy végre ne szólítsalak meg. Azóta motoszkál ez bennem, hogy utoljára ta­lálkoztunk. Biztosan emlékszel rá, tél volt, a sap­kánkat alaposan a szemünkbe húztuk, mindket­tőnkbe belénkkarolt a feleségünk. Már messziről észrevettelek benneteket, s rögtön azon kezde­tem tűnődni, hogy kerülhetnénk el a találkozást, merre lehetne elsurranni. De akkor már nem le­hetett, láttam, hogy neked is feltűnők, talán el is mosolyádtál, egyikünk sem tudott már kitérni. — Szia! — mondtuk aztán szinte egyszerre, ta­lán tettünk egy tétova lépést egymás felé, néztük egymás szemét, amiből gyorsan kiderítettük, hogy nem tudnánk mondani semmi okosat, és azonnal visszabillentünk a normális kerékvágás­ba, mentünk tovább sietve, vissza sem nézve. — Ki volt ez? — kérdezte a feleségem, látható­an rémülten, mintha egy régi szerelmem lennél. — Egy haverom. Valamikor együtt zenéltünk — válaszoltam, és próbáltam elterelni a beszélge­tést rólad. De mit is mondhattam volna olyat ami érde­kes? Hogy olykor megnézett bennünket a közön­ség, sikerünk is volt, apád mégis kitiltott bennün­ket a lakásból, amikor egy hete minden délután versenyt zakatolt a két gitár, s nem volt több sze­rencsénk nálunk sem, ha az iskolában nem volt semmiféle délutáni rendezvény, akkor próbál­hattunk. A koncertjeinket misztikum lengte kö­rül mindig, napokkal előtte már eufórikus lázban égtünk, s annyira önkívületi állapotban léptünk színpadra, hogy a hibáinkat sem vettük észre, mi­ként a közönség sem, már őket sem érdekelte semmi, csak tomboltak, mintha világeseményen vennének részt. Háromszor léptünk fel, aztán te összeszedtél egy csajt, minden próba elmaradt, mert éjjel­nappal együtt voltatok. Eleinte még mentem ve­letek, nem zavarni akartam, csak úgy hittem, hogy egy sört azért megihatunk együtt, aztán lát­tam, hogy olyankor is összebújtok, s amikor egy pillanatra félrehajtom a fejem, szerelmesen sug- dolóztok. Szép lassan elmaradtam, nem találkoz­tam többé veletek, csak téged láttalak néha az órákon, összeröhögtünk egy tanáron — ez volt kapcsolatunk. Te nem kerestél, lassan nekem is akadt más dolgom, még a gitárt is csak ritkán vettem elő, legfeljebb hétvégi házibulikon, ha akadt éppen egy az adott lakásban. Az érettségi banketten már nehezen tudtuk volna kikerülni egymást, a közelemben ültél, lá­nyok nem voltak velünk, csak az osztálytársaink, meg a pedagógusok. Egyszer egy üveg közeledé­sét éreztem a lábamnál, te küldtél házipálinkát, mert teljes joggal úgy gondoltad, hogy az az egy kincstári konyak, amelyet kaptunk, kevés lesz. — Magácskának adhatom a somlói galuská­mat, kisasszony? — fordultam orosztanámőnk- höz, s a választ már meg sem várva melléd tele­pedtem. — Most mi a fene lesz, te hülye, mondd meg, hogy mi a fene lesz? — dörmögtem neked pálin- kaszagú szavakat. — Mi lenne? A rock örök és elpusztíthatatlan — válaszoltad,és iszonyú gúnyosan röhögtél, kedvem lett volna rádbontani az asztalt. — A rock. Igen, a rock az lehet — dünnyög- tem, majd a szemedbe néztem, még akkor is ka- jánkodtál. — Akkor gyere! Elkérjük a fickóktól a gitárokat, és játszunk egyet ezeknek utoljára, utá­na meg elpusztulunk örökre. Megtámadtuk a színpadot, emlékezz, hogy meglepődtek a zenészek, azonnal oda is adták a hangszereiket. — Gyere velünk! — szóltam hátra a dobosnak, és vad rock and rollba kezdtem, a teremben min­denki üvölteni kezdett. Akkor már több mint egy éve nem játszottunk együtt, de ez most egyáltalán nem tűnt fel, egymás szólóit folytattuk, az étte­rem egy merő extázis volt, előbb te vetetted a földre magad, majd én, végül már egy tucatnyi ember hentergett ünneplő ruhájában a színpad előtt, valaki a falhoz vágott egy széket, poharak törtek össze, süteményes tányérokkal cintányé­roztak. — Hagyják abba, hagyják abba! — üvöltött a főnök, de azt nem hallotta senki, csak a szája mozgását láthatta volna, aki esetleg figyel. Ennek ellenére percekig tartott még az őrjöngés, éjfél volt már amikor csuromlucskosan lehempered- tünk a padlóra, és fújtattunk, mint egy óriási pumpa. — Legalább most bírtátok volna ki, hogy nor­málisak legyetek. Reménytelenek vagytok — mondta osztályfőnökünk, és az igazgató úrral együtt távoztak. — Nem baj — röhögtél erre tovább —, a rock örök és elpusztíthatatlan. — Tudod, mit mondok én erre? — kérdeztem. -Azt, hogy hazudsz, vagy legalábbis nem tudsz semmit. Nem látod, hogy itt vagyunk elpusztul­va? — Nem? — ordítottad, és nekem estél, elkap­tad a galéromat, és ráztad, ahogy csak bírtad. — Nem? Én most beverem a képedet, szétverem a fejedet, bele fogsz pusztulni, te szemét! És már özönlöttek is a többiek, hogy lefejtse­nek rólam. Én csak hátráltam, te meg eszelősen jöttél felém, még az osztálytársak karjában is ri- koltoztál, hogy egy állat vagyok, menjek a fené­be, jobb is, hogy most elválunk, mert többé úgy­sem állnál szóba velem. Tudod, mi lett a vége, együtt ébredtünk a strandon a fűben. — Mindjárt nyolc óra — nyújtózkodtál —, húzzunk innen, jön a nép pancsolni. Átmásztunk a kerítésen, nem csillogott a reg­geli napfény gyűrött öltönyünkön, zsebrevágott nyakkendőnkön. — Ne haragudj!- bökted ki —, ezt igazán nem akartam. — Te, ne haragudj! — mormogtam az aszfaltot bámulva —, én voltam a hülye. — Megfogjuk azt a taxit? -kérdezted. — Én gyalog megyek. — Oké. Szia! — És már intettél is az autónak, sietve kezet fogtunk, s a kocsi elrobogott. Valaminek nem lett vége — gondoltam én ak­kor —, egyáltalán nem volt törvényszerű ez a zá­rás, lett volna még mondanivalónk egymásnak. De te elmentél a taxival, néhány perc múlva én is buszra szálltam, s még vége sem lett a nyárnak amikor másik városba költöztem. Hallottam, hogy te is elmentél a Dunántúlra, csak azért írok a szüleid címére, mert gondoltam, hogy néha fel­bukkansz, mint legutóbb télen, amikor mélyen a szemünkbe húztuk a sapkát, a feleségeink be- lénkkaroltak, és sok év eltelt már az érettségink óta. Nem akarom, hogy válaszolj. Csak azt szeret­tem volna, hogy tudd — s emiatt kár is volt ennyit körmölni, elég lett volna egy hatalmas mondatot mázolni a papírra —, hogy tegnap éjszaka, ami­kor meghallgattam egy régi kazettát, eszembe ju­tott amit mondtál: a rock örök és elpusztíthatat­lan. Igazad volt, de ezzel most már nem megyünk semmire. Ölel: Kovács Attila Metro (100x70, olaj) 1985 Húsoskocsi (100x70, olaj) 1985 Kút (100x100, olaj) 1988 (Reprodukció: Perl Márton)

Next

/
Thumbnails
Contents