Heves Megyei Hírlap, 1990. július (1. évfolyam, 76-101. szám)
1990-07-28 / 99. szám
Hírlap, 1990. július 28., szombat MEGYEI MŰVÉSZETI FÓRUM 7. HELYSZÍN Anga Mária versei Meditáció Emlékeim köré falak magasodnak, téglarácsszilárd gyeplőbe fognak, átröppentem rajtuk a halált. Záródik a fény, rajta mosódnak a zsályák színei, szelet tapos szárnyával egy madár, nézem, míg előttem pontot ír. Csupa valószínűség és relativitás az érthetetlen rendje. Elmosódnak az irányok. Tájolódom, mint a porban, a nedves szárnyú bogár. Ma a madár Ha a madár fészekre száll, úgy énekel, hogy sirassák. Nehéz kőből rakott fészkén, ha a madár egyszer leszáll, tojást nem rak, s mint a vércse, csak húsra vár. Mégis ha a fészkére szállt, úgy énekel, hogy sirassák. Ott maradtam Valahol ott maradtam. A kopogás előtt. Hallottam, zárva marad az ajtó. Talán fáztam is. Éreztem, partot les bennem egy folyó, vízesésfogantyúján gördül a hajnal, belecsobbannak véresre gázolt pocsolyák, ritkul a káprázat. Zuhannak elém földet szakító, nagy kövek, lépésem elmerülő iszapcuppanásán foltozott marad a csend. Rock and roll Kedves barátom, megvallom neked, igen fáradtságosán készült ez a levél. Sajnálom, hogy már az elején lerántom magamról a leplet, de tudnod kell, hogy nem is akaródzott megírni, mindössze a makacsság ültetett le a papírhoz, az, hogy nem bírtam ki, hogy végre ne szólítsalak meg. Azóta motoszkál ez bennem, hogy utoljára találkoztunk. Biztosan emlékszel rá, tél volt, a sapkánkat alaposan a szemünkbe húztuk, mindkettőnkbe belénkkarolt a feleségünk. Már messziről észrevettelek benneteket, s rögtön azon kezdetem tűnődni, hogy kerülhetnénk el a találkozást, merre lehetne elsurranni. De akkor már nem lehetett, láttam, hogy neked is feltűnők, talán el is mosolyádtál, egyikünk sem tudott már kitérni. — Szia! — mondtuk aztán szinte egyszerre, talán tettünk egy tétova lépést egymás felé, néztük egymás szemét, amiből gyorsan kiderítettük, hogy nem tudnánk mondani semmi okosat, és azonnal visszabillentünk a normális kerékvágásba, mentünk tovább sietve, vissza sem nézve. — Ki volt ez? — kérdezte a feleségem, láthatóan rémülten, mintha egy régi szerelmem lennél. — Egy haverom. Valamikor együtt zenéltünk — válaszoltam, és próbáltam elterelni a beszélgetést rólad. De mit is mondhattam volna olyat ami érdekes? Hogy olykor megnézett bennünket a közönség, sikerünk is volt, apád mégis kitiltott bennünket a lakásból, amikor egy hete minden délután versenyt zakatolt a két gitár, s nem volt több szerencsénk nálunk sem, ha az iskolában nem volt semmiféle délutáni rendezvény, akkor próbálhattunk. A koncertjeinket misztikum lengte körül mindig, napokkal előtte már eufórikus lázban égtünk, s annyira önkívületi állapotban léptünk színpadra, hogy a hibáinkat sem vettük észre, miként a közönség sem, már őket sem érdekelte semmi, csak tomboltak, mintha világeseményen vennének részt. Háromszor léptünk fel, aztán te összeszedtél egy csajt, minden próba elmaradt, mert éjjelnappal együtt voltatok. Eleinte még mentem veletek, nem zavarni akartam, csak úgy hittem, hogy egy sört azért megihatunk együtt, aztán láttam, hogy olyankor is összebújtok, s amikor egy pillanatra félrehajtom a fejem, szerelmesen sug- dolóztok. Szép lassan elmaradtam, nem találkoztam többé veletek, csak téged láttalak néha az órákon, összeröhögtünk egy tanáron — ez volt kapcsolatunk. Te nem kerestél, lassan nekem is akadt más dolgom, még a gitárt is csak ritkán vettem elő, legfeljebb hétvégi házibulikon, ha akadt éppen egy az adott lakásban. Az érettségi banketten már nehezen tudtuk volna kikerülni egymást, a közelemben ültél, lányok nem voltak velünk, csak az osztálytársaink, meg a pedagógusok. Egyszer egy üveg közeledését éreztem a lábamnál, te küldtél házipálinkát, mert teljes joggal úgy gondoltad, hogy az az egy kincstári konyak, amelyet kaptunk, kevés lesz. — Magácskának adhatom a somlói galuskámat, kisasszony? — fordultam orosztanámőnk- höz, s a választ már meg sem várva melléd telepedtem. — Most mi a fene lesz, te hülye, mondd meg, hogy mi a fene lesz? — dörmögtem neked pálin- kaszagú szavakat. — Mi lenne? A rock örök és elpusztíthatatlan — válaszoltad,és iszonyú gúnyosan röhögtél, kedvem lett volna rádbontani az asztalt. — A rock. Igen, a rock az lehet — dünnyög- tem, majd a szemedbe néztem, még akkor is ka- jánkodtál. — Akkor gyere! Elkérjük a fickóktól a gitárokat, és játszunk egyet ezeknek utoljára, utána meg elpusztulunk örökre. Megtámadtuk a színpadot, emlékezz, hogy meglepődtek a zenészek, azonnal oda is adták a hangszereiket. — Gyere velünk! — szóltam hátra a dobosnak, és vad rock and rollba kezdtem, a teremben mindenki üvölteni kezdett. Akkor már több mint egy éve nem játszottunk együtt, de ez most egyáltalán nem tűnt fel, egymás szólóit folytattuk, az étterem egy merő extázis volt, előbb te vetetted a földre magad, majd én, végül már egy tucatnyi ember hentergett ünneplő ruhájában a színpad előtt, valaki a falhoz vágott egy széket, poharak törtek össze, süteményes tányérokkal cintányéroztak. — Hagyják abba, hagyják abba! — üvöltött a főnök, de azt nem hallotta senki, csak a szája mozgását láthatta volna, aki esetleg figyel. Ennek ellenére percekig tartott még az őrjöngés, éjfél volt már amikor csuromlucskosan lehempered- tünk a padlóra, és fújtattunk, mint egy óriási pumpa. — Legalább most bírtátok volna ki, hogy normálisak legyetek. Reménytelenek vagytok — mondta osztályfőnökünk, és az igazgató úrral együtt távoztak. — Nem baj — röhögtél erre tovább —, a rock örök és elpusztíthatatlan. — Tudod, mit mondok én erre? — kérdeztem. -Azt, hogy hazudsz, vagy legalábbis nem tudsz semmit. Nem látod, hogy itt vagyunk elpusztulva? — Nem? — ordítottad, és nekem estél, elkaptad a galéromat, és ráztad, ahogy csak bírtad. — Nem? Én most beverem a képedet, szétverem a fejedet, bele fogsz pusztulni, te szemét! És már özönlöttek is a többiek, hogy lefejtsenek rólam. Én csak hátráltam, te meg eszelősen jöttél felém, még az osztálytársak karjában is ri- koltoztál, hogy egy állat vagyok, menjek a fenébe, jobb is, hogy most elválunk, mert többé úgysem állnál szóba velem. Tudod, mi lett a vége, együtt ébredtünk a strandon a fűben. — Mindjárt nyolc óra — nyújtózkodtál —, húzzunk innen, jön a nép pancsolni. Átmásztunk a kerítésen, nem csillogott a reggeli napfény gyűrött öltönyünkön, zsebrevágott nyakkendőnkön. — Ne haragudj!- bökted ki —, ezt igazán nem akartam. — Te, ne haragudj! — mormogtam az aszfaltot bámulva —, én voltam a hülye. — Megfogjuk azt a taxit? -kérdezted. — Én gyalog megyek. — Oké. Szia! — És már intettél is az autónak, sietve kezet fogtunk, s a kocsi elrobogott. Valaminek nem lett vége — gondoltam én akkor —, egyáltalán nem volt törvényszerű ez a zárás, lett volna még mondanivalónk egymásnak. De te elmentél a taxival, néhány perc múlva én is buszra szálltam, s még vége sem lett a nyárnak amikor másik városba költöztem. Hallottam, hogy te is elmentél a Dunántúlra, csak azért írok a szüleid címére, mert gondoltam, hogy néha felbukkansz, mint legutóbb télen, amikor mélyen a szemünkbe húztuk a sapkát, a feleségeink be- lénkkaroltak, és sok év eltelt már az érettségink óta. Nem akarom, hogy válaszolj. Csak azt szerettem volna, hogy tudd — s emiatt kár is volt ennyit körmölni, elég lett volna egy hatalmas mondatot mázolni a papírra —, hogy tegnap éjszaka, amikor meghallgattam egy régi kazettát, eszembe jutott amit mondtál: a rock örök és elpusztíthatatlan. Igazad volt, de ezzel most már nem megyünk semmire. Ölel: Kovács Attila Metro (100x70, olaj) 1985 Húsoskocsi (100x70, olaj) 1985 Kút (100x100, olaj) 1988 (Reprodukció: Perl Márton)
