Heves Megyei Hírlap, 1990. július (1. évfolyam, 76-101. szám)
1990-07-14 / 87. szám
Hírlap, 1990. július 14., szombat Hírlap-hétvége 7. Adj Ideákat az időnek! Kerényi Károly és Gulyás Pál levelezése Időszerű a levelezés közzététele annak a Gulyás Pál-féle gondolatnak a jegyében, amely Kerényi Károlyt is „mélyen érinti”. „Adj Ideákat az időnek”. Két ilyen ideát is adhat ez a kötet koránknak: a szó legnemesebb értelmében vett barátság és a levelezés nagyszerűségének az újrafelfedezését. Száké Ágnes Kevesen értették és becsülték ügy Gulyás Pál lírájának mítoszi aspirációját, mint Kerényi Károly. A dokumentumok sokat- mondóan illusztrálják hajlamaik egymásra találását, szellemi törekvéseik rokonságát és kölcsönösségét. Barátságuk és együttműködésük 1938 legvégén kezdődött. Személyesen ez év november 30-a és december 4-e között ismerték meg egymást, amikor Gulyás Pál Németh Lászlóék budapesti otthonában vendégeskedett. A Debrecenbe hazatérő költő csakhamar levélben kereste föl Kerényit. Az arra kapott válasz nyitja meg itt közreadott levelezésük Gulyás Pál haláláig meg nem szakadó folyamatát. Találkozásuk közvetlen előzménye, hogy Gulyást 1938 áprilisában az Ady Társaság ügyvezető elnökévé választották. Ehhez kapcsolódó műhelyszervező munkájában mindenekelőtt Németh László és Kerényi Károly — a népi írók és a Sziget-mozgalom — támogatására számított. Többszörös határhelyzetben szövődött ez a barátság. Hátterében ott zajlott a második világháború, Kerényiben ekkor érlelődött meg az emigrálás gondolata, Gulyás Pál pedig már a halál partszegélyein járt. A levelek kálváriájukról éppen úgy beszámolnak, mint példamutató emberi helytállásukról: a közösen épített és védelmezett „sziget” — Kerényi szavaival — a „süllyedő lét szép és tiszta emléke”. A Kerényi-leveleket a Petőfi Irodalmi Múzeum Gulyás-hagyatékában őrzik. Ugyanott található az összes többi dokumentum, amelyekre a jegyzetekben hivatkozom. A néhány megmaradt — itt mindig külön megjelölt — Gulyás-levél lelőhelyéről, a legszükségesebb — az előszót is érintő — összefüggésekről a jegyzetek informálnak. A levelek keltezését egységesítettem, szövegüket — az idegen nevek írásmódján kívül — mai helyesírásunk szerint közlöm. Itt köszönöm meg Kerényi Magdának és a Gulyás-családnak a munkámhoz nyújtott segítséget, a publikálás engedélyezését. Gulyás Klárának azt is, hogy betekinthettem a Gulyás — Németh levelezés sajtó alá rendezett kéziratába és az ahhoz Mer- va Máriával együtt készített jegyzetekbe. Lisztóczky László * * * Kerényi Károly levele Ascona, „Sogno”, 1943. VII. 17. Kedves Pali, régóta nem hallottam hírt felőled. Remélem, nem azért, mintha legutóbbi levelemet rossz néven vetted volna. De tudom, hogy onnan hazulról Svájcot nagyobb távolságban érzik az emberek maguktól, mint én Magyarországot, s azokat, akiket otthon barátaimnak tartok, innen. S úgy látszik, Bázel is közelebb van Debrecenhez, mint Debrecen Bázelhez. Legalábbis úgy tűnt nekem, hogy Bázelben többet beszéltek a Debrecenből odavárt magyar lektorról, mint amennyit ezzel Debrecenben törődtek. Ismered-e azt a Néme- dit, akiről szó van? S milyennek tartod? De most fontosabb ügyben írok. Egy neves bázeli könyvkiadó, Benno Schwabe, „Europäische Reihe” címen sorozatot indított, amelybe európai jelentőségű új magyar klasszikust is felvenne. Amikor legutóbbi bázeli előadásom alkalmával erre vonatkozó kéréssel hozzám fordult, Adyt ajánlottam. Nem pusztán költeményekről van szó, hanem legfőképp olyan prózáról, amely eszmélkedést indít és a jövőbe világít. Ilyen prózája Adynak tudtommal eddig még össze nem gyűjtött újságcikkei között van. Révész néhány megdöbbentő részletet idéz. A könyv eszméje azóta a kiadónál topább fejlődött, s a sajtó alá rendezésről egy Zürichben élő magyar pszichológushölgy- gyel, dr. Jacobi Jolánnal tárgyaltak, ő viszont segítségért hozzám fordult. Neki itt anyag nem áll rendelkezésére, azt tehát össze kellene gyűjteni. A németre való fordításról ő gondoskodna, de természetesen már az összegyűjtés is kellőképp honorálódna. Úgy gondoltam, hogy ez az Ady emlékét és hatását, s egyúttal a magyar szellem megismerését szolgáló feladat olyan, amelyre — ítéleted szerint — vagy Magadnak, vagy az Ady Társaságnak kellene vállalkozni. Jacobi- nénak mindenesetre a Te címedet adom meg, és arra kérlek, ha Hozzád fordul, méltasd gyors válaszodra. A t anyag mennyiségéről s minden egyébről ő majd részletesen ír. Ha költeményt is felvesztek, csak a von Hoch-féle fordítások állják meg a külföldi mértéket. Őt tulajdonképpen Turcsányi Tivadarnak hívják, s levéllel vagy személyesen Lauffer könyvkereskedésében található a Váci utcában. Azt remélem, hogy ez a levelem a Bocskay-telepen talál meg, Németh Laci közelében. Róla sincs semmi hírem elutazásom óta. Az utolsó előtti napon telefonon beszéltem vele. Legutóbb, amikor Magdi írt Ellának, pár sort fűztem a levélhez, és legújabb munkái iránt érdeklődtem. Nem jelent volna meg semmi tőle a könyvnapon? Egy könyvet, amelyet akkor elkapkodtak, szerzője már elküldött nekem. Noszogasd meg egy kissé Lacit, ha szükség volna rá. Még mindig azok közé a kevés számú írók közé tartozik, akiket olvasok. És másik még olvasott auktorom, Gulyás Pál? Tőle sem jelent meg semmi? Ha a levélen hivatali állásomat megadjátok (Kulturberater der Königl. Ungarischen Gesandtschaft in Bem), bármit simán és gyorsan küldhették. A szellem állása odahaza? Nem óhajtasz jól bevált pesszimizmusom ellen küzdeni? Lacinak a debreceni egyetemmel szemben kezdettől fogva nagyobb tartózkodást ajánlottam volna, ha kifejezetten is tudni akarta volna azt, amit úgyis sejtett: hogy mit jelent hallgatásom. A magam helyzetét idekint úgy képzelem: engem mércének állítottak ide, hogy ami van még az emberi Európából, lemérje rajtam a magyar szellem magasságát. Ehhez elég itt alkotnom, s hallgatnom hazafelé. Itt a legszínvonalasabb napilapban s a vezető folyóiratban kérnek cikket tőlem (s kapnak persze), s megértem azt, amit Szegeden nem: a zürichi diákság kérésére az egyetem auditórium maximumában kellett előadást tartanom. Téma: A szellem. A szellemi élet lesz a tárgya azoknak az előadásoknak is, amelyeket augusztus végén a leysini szanatóriumban üdülő diákoknak tartok. Egy zürichi diáktól indult ki a gondolata. A dolgom, amit mind a derék svájciak adnak, s mind a magam közvetlen alkotási igényének is megfelel, több, mint amennyi otthon — kivéve még talán a nagy természettudósokat — magyar egyetemi tanárnak valaha volt. S még a Dél és az Alpesek atmoszférájánál is többet jelent az embereké. Nem is a magas szellemi színvonal a fontos, hanem az a méregtelenség, amelyben — kivéve itt — régóta nem volt részem. Sokat írhatnék erről s a nagy cédrusról a kertben, a magnóliákról és a cryptomeriákról, amelyek az óriás fenyőkkel itt találkoznak. Szőlővirágzás s a szentjánosbogarak nászának idején érkeztünk ide, s azóta a második teliholdat bámuljuk az Itáliába nyúló tó felett. Talán majd írok még mindezekről. Mindig virágzik valami — s köztük hölgyeim virágzanak. Magdival együtt üdvözlünk Benneteket, s üdvözöljük Laciékat is - szeretettel Károly * * * Gulyás Pál Asconába küldött levele: Debrecen, 1943. IX. 10. Kedves Károly, még a múlt hónap elején egy nagy levelet írtam Hozzád Ditróról — próza és vers. Közben beteg lettem, az vagyok már másfél éve. Állandó vérzés, — gyengülés. Most bemegyek a klinikára, vizsgálatra. A levelet még nem fejezhettem be, — elvi levél. Üzenet a porból. Bocskay-kert és Debrecen közt összevissza keringvén, a levél valami iratcsomóba belekeveredett. 1/2 9-re a klinikán kell lennem, most 8 óra, reggel. Talán néhány nap múlva kiderül vérem állandó „centrifugációja”... Szeretettel köszönt: Pali Dedikálva küldeni fogom „Az Alföld csendjében” c. verskötetemet! Itt még csend van... Vasárnap volt Elmúlt az éjszaka. A férfi ezt alig érzékelte: csapkodó széllel, viharfelhőkkel terhesen érkezett a hajnal. Az álmatlan, töprengő hosszú éjjeli óra, az előző este elszívott húsz cigaretta még inkább elcsigázta. Két citromot is megevett, csak úgy, héjastul, felkari- kázva, de a hűvös zuhany sem hozott felfrissülést. Unottan ült be kocsijába, s ahogy fogytak a kilométerek, agyában pergette az aznapi teendőket, sorra vette a telefonokat, tárgyalásokat. Már több mint egy éve, hogy megtörtént. Tudta, nincs visszaút, ezúttal végleges a szakítás. De Anna szelíd mosolyát, szőke selyemhaját nem lehet feledni. A görög tengerpart forró homokja, ahogy felesége hozzászalad, föléje hajol... a csókja sós a víztől, barnára sült bőrén még nem száradtak meg a vízcseppek. A hazatérés után egy kis lámpafényű estén Anna fölbontott egy üveg vörösbort, törökülésbe vetette szép hosszú lábait, s kibökte Andrásnak, beszélgetni akar. Hangja hideg volt, józan és tárgyilagos. Véget kell vetni az egésznek — magyarázta —, belefáradt az évekbe, miket együtt töltöttek. Szabadságot akar, önállóságot. Szeretne elrepülni, mint ősszel a fecskék. A férfi forgatta kezében a poharat — agya zakatolt. — Biztosan van valakije, eddig ő nem volt elég erős támasza. Vagy túlságosan rátelepedett az idők során, hisz legszívesebben mindig maga mellett akarta tudni. Ha Annának munkája volt, el kellett mennie, benne fölébredt az önemésztő féltékenység. Nem tudta már magába fojtani, s jöttek az alaptalan gyanúsítgatások, veszekedések, sebzett elfordulások. András kiitta a vörösbort — most nem hozott enyhülést —, vad kétségbeesésbe zuhant. Nem, egyszerűen nem lehet! Hiszen még itt ül vele szemben a felesége, még utoljára talán visz- szakaphatja. És amit életében sosem tett, könyörgött, megalázkodott, elveszítette minden emberi tartását... Csak egy utolsó lehetőséget kért még — „Úristen, úgy érzem magam, mint egy halálra ítélt... de hát annak is teljesítik utolsó kívánságát!” — s nézte-nézte a nő szemét. A kék szemek hűvösek, nyugodtak maradtak, a hang szenvedély nélküli. Anna szavai végérvényesek voltak: „Nem. Nem csinálom tovább. Két napot kérek, azalatt megbeszéljük a piszkos anyagiakat, mi lesz a tiéd, mi marad nekem.” A férfi alatt megsüllyedt a báránybőrös fotel. Aztán még aznap este csigalassúsággal, merev mozdulatokkal összecsomagolt. Saját ruháin kívül mindent otthagyott, másnap, vasárnap felment a domboldali házba, öreg barátjához, Orbánhoz. Az nem kérdezett semmit — mintha csak nyitott könyv lett volna előtte, ami az utóbbi időben történt —, a kocsiból kiemelte a két koffert, felvitte a manzárdra. A félig kész, puszta ház még ridegséget lehelt, de Orbán kitöltött két kupica eperpálinkát, kolbászt sütött. Szólni is alig szóltak, az egyik úgysem tudta volna kiadni magából a friss, maró keserűséget, a másik jobbnak látta nem faggatózni. „Nálam mindig itthon vagy — búcsúzott lefekvés előtt az öreg —, de ne hagyd el magad, előbb-utóbb keress megoldást.” András hétfőn kora reggel már az irodájában volt, nézte- nézte a néma telefont, kétszer is a kagylón volt a keze, aztán mégsem tárcsázott... Gépiesen, pontosan dolgozott, de felejteni képtelen volt. Ahogy múltak a hosszúra nyúlt hetek, a sápadt köd szürkére festette a város házfalait. A sötét őszben ő csak Orbán otthonában lelt némi megnyugvást. Az öreget kemény fából faragták, negyvenévi tanítás után jóformán egymaga építette föl a domboldali lakot, messze a város zajától. Esténként, amikor kiültek a teraszra, mesélt, mesélt Andrásnak. Régi tanítványairól, a hitről, költők verssorait idézte — tövig szívott cigarettacsikkjei halomba gyűltek a hamutartóban. Sokszor kiballagtak az erdőbe, és ha sütött a Hold, órákon át ültek moccanatlan a vaddisznólesen. András szótlan lett, emberkerülő. S rá kellett jönnie, egyetlen társa az öreg maradt. Sokszor egyedül is nekivágott úttalan utaknak, a kopaszodó fák sűrűjében, vitte- vitte a lába, de gondolataiban egyre csak az Orbántól hallott verssor kavargott: „Barátaim egyenkint elhagytak... Akiket szerettem, megtagadtak.” Egy este az öreg azzal fogadta: nem bírta már tovább tétlenül nézni, hogy zuhan-zuhan a semmibe ez az ember, aki valaha életerős volt, pár hónapja zsebkendője négy sarkában is el tudta volna hordani a hegyet. „Elmentem Annához — mondta száraz hangon —, szebb, mint valaha. Nem akar rólad semmit sem tudni, kérdezni se kérdezte, hogy élsz. Ezt a naplót otthagytad, most visszaküldi...” A férfiból iszonyú erővel tört fel a düh. Maga is megrémült tőle, hogy egyáltalán így tud üvöl- teni. Ha nem kapaszkodik két kézzel az asztal szélébe, hogy uj- jai is elfehérednek, tán nekiront az öreg tanítónak. Hát már benne is csalódik, pont ő szakítja fel a sebeket újra?! És egyáltalán, minek avatkozik a dolgába — csak vágta, vágta a másik fejéhez keserű sértéseit. Aznap este elmaradt a gyertyafényes beszélgetés, Orbán hallgatott, amaz meg a naplóval a kezében fölment a lépcsőn, a szobájába. Leroskadt a sivár heverőre, s mint aki örömét leli abban, hogy saját fájdalmát fokozza, fellapozta a zöld fedelű füzetet. A régi közös kirándulások, utazások szálkás betűkkel, dátum szerint leírva. Egyre különösen emlékezett. Egy vasárnapra, mikor gombát szedni indultak, vitték magukkal bozontos szőrű, zsemleszínű kutyájukat is. Alig tudtak mozdulni tőle, az megkergült a szabadságtól... bolondos, kedves állat. Amikor reggel fölcihelődött, Orbánt nem találta a konyhában. Bevágta hát magát a kocsiba, útnak indult. Munka után már vacsorával várta az öreg, mintha semmi sem történt volna. Hol, merre járt, András nem is kérdezte, csak sápadtságára figyelt föl. A szombatot a ház körüli munkákkal töltötték — alig-alig váltottak csak szót. András este megnézte a Híradót, olvasott, nehezen jött álom a szemére. Vasárnap reggelre megnyugodott, szívét fölmelegítette valami, s letrappolt a lépcsőn, hogy igazi férfibocsánatot kéijen. A konyha üres volt, benyitott hát a földszinti szoba ajtaján. Orbán sápadt-mereven feküdt az ágyon, szemüvege orrára csúszva, a kinyitott könyv a földön hevert... „Szívroham” — állapította meg az orvos, amikor kiállította a halotti bizonyítványt. A férfi, agyában a halál fémes csengésével, intézkedett a temetésről, mint aki álmában jár, dobta az utolsó rögöt a koporsóra. Pár nap múlva kapta kézhez a hivatalos értesítést. Az öreg tanító örökül hagyta rá a házat. Csupán ekkor indultak meg szeméből a férfikönnyek, végigfolytak arcán, le egészen a viaszosvá- szonnal bontott asztalra. Csak motyogta, motyogta maga elé: piszok vasárnapok... szemét vasárnapok... gyilkos vasárnapok... Mikes Márta
