Heves Megyei Hírlap, 1990. június (1. évfolyam, 50-75. szám)
1990-06-09 / 57. szám
Hírlap, 1990. június 9., szombat Hírlap-HÉTVÉGE 7. új román divatok Ha a szelek sokak szerint még a régiek is, e képek tanulsága szerint már másféle zászlókat, másféle szoknyákat fújnak. A diktatúra széttörésével Romániába is betörnek az európai újdonságok és divatok, színesítve természetesen némi helyi ízzel és saját vívmányokkal is. A parabolaantennát sokan házilag barkácsolják, a nyugati autók többnyire a legolcsóbb, száztól ezer márkáig terjedő „roncstelepi” kategóriából kerülnek be. De legalább már vannak, s hogy mi lesz később, azt majd meglátjuk. * (Fotó: Koncz János) Falfirkák Kommunistaellenes tüntetés Kétnyelvű feliratok KGST-piac, mint a szabadkereskedelem előfutára Nyugati autó Parabolaantenna Miniszoknya Rágógumi, szappan, cukorka Külföldi újságok, román szexképek A pápuák, a busmanok ás a bantu négerek divatjai Előbb voltak az ékszerek, mint a ruhák — Frizurák, festések, tetoválások az istenek kedvéért — Bronzkori szemcsipeszek — Beszélő színek Talán sehol sem ügyelnek olyan kínos gonddal a test ékesí- tésére, a divatra, mint éppen az alacsony műveltségi fokon álló, primitív népek társadalmában. Ausztrália négerei, Amerika indiánjai, Új-Guinea pápuái, a maláji szigetvilág törzsei, Afrika busmanjai és hottentottái, bantu négerei, hihetetlen egykedvűséggel élik sivárnak tűnő életüket. Hajlékaik, ruháik, eszközeik és fegyvereik úgyszólván ahg változtak az évezredek óta és gyanús ellenszenvvel fogadnak mindent, ami a civilizált világból származik. A „fehérek” jelenléte természetesen nem marad hatás nélkül. Az idők teltével mosódnak a határok, de az őserdők mélyén, a szigetvilágokon élő népek még mindig szigorúan tartják ősi rítusaikat, szokásaikat és nem, vagy alig vesznek tudomást a technika forradalmáról, kultúrájuk javítására sem pazarolják erejükét. Ugyanakkor minden szabad percüket, teljes fantáziájukat a „divatra”, a kozmetikára fordítják, vagyis arra, hogy testük színét, alakját festésekkel, plasztikai műtétekkel megváltoztassák. Kutatók tanúbizonysága szerint a „ vad” népeknek előbb voltak ékszereik, mint ruháik, noha a tollat, szőrt, amit az állatok elhullatnak, mind magukra akasztják. Bámulatos az a művészet, ahogyan kőből, fából, csontból és fémből gyűrűket, karpereceket, csattokat készítenek méghozzá úgy, hogy azok mind művészi, mind használati tárgyként megfeleljenek. Európai orvosok, sebészek figyelték ámulattal azokat a műtéti beavatkozásokat, amelyekkel a fül, orr, ajak és egyéb díszeket a testükön, méginkább a testükbe helyezik, a velük járó fájdalmak kinyilvánítása nélkül. A kérdések kérdése válaszolatlan marad: — A tövissel, tűvel kilyukasztott fül, orrcimpa, egyéb testrész, miért nem kap fertőzést, miért nem okoz súlyos mérgezést? Az arcon lévő szőr csipeszekkel való kigyomlálása hogyan oldható meg infekció nélkül? Kérdések, amelyekre ma sem tudjuk a választ, mint ahogyan arra sem, hogy bizonyos — általunk már régen romlottnak minősített ételek — miért nem okoznak gyomor vagy bélfertőzést? Az bizonyos, hogy a primitív népek ékszerkollekciója szorosan összefüggésben van a vallással, a hittel. Hitük szerint ugyanis az egész világ tele van rontó szellemekkel, démonokkal, akik a test nyílásain hatolnak be az emberbe, mint ahogyan a kígyó bekúszik az alvó ember ágyába, vagy éppen a légy az ember szájába repül... A pápuák, a bantuk vagy a busmanok ezek ellen a gonosz szellemek ellen védekeznek, amikor testük nyílásait elzárják. A primitív népek egyik legfőbb ékessége a haj korona, pontosabban a „pompás” hajkorona. Állítják, hogy egy-egy fekete előkelőség hajkoronája néha évekig is készül kitartó ügyességgel és szorgalommal. — Ahány ház, annyi divat! Ez a mondás természetesen köreikben is érvényes, bár a divat a természethez is alkalmazkodni látszik. Az egyik népnek rövid, göndör, a másiknak hosszú és feszes, a harmadiknak hullámos a haja és nyilván ehhez igazítják a frizurákat is. A Crowindiánoknál az asszonyok rövidre nyírják a hajukat, a férfiak ellenben megnövesztik, nem egyszer derékig, sőt bokáig. Egyben megegyeznek; nevezetesen, hogy frizurájukat óriási gonddal, szakértelemmel és soksok türelemmel készítik el, és ehhez a fodrászművészethez sajátságos eszközöket —fésűket, csattokat, csipeszeket — alkalmaznak. Az afrikai szőrtelenítő csipeszek hasonmása már számos bronzkori lelet közül került elő, igazolva, hogy a szépítőeszközök nem változnak olyan gyakran, mint a frizurák. A gyakran húsz, harminc centiméter magas hajkoronák elkészítéséhez általában állati zsiradékot, illatos olajokat és kenőcsöket használnak, a hajszálak közé színes tollakat, pálcikákat, ágacskákat tolnak. Ezek után jogos a kíváncsi európai ember kérdése: — De akkor hogyan alszanak? Az agyag fejvánkosokat már a kőkorszakból ismeri a tudomány, így az éjszakai „pihenés” a következő módon történik: — ”Alvásnál hátukon, mozdulatlanul fekszenek, frizurájukat hosszú madzaggal a kunyhó mennyezetéhez erősítik, vagy nyakukat egy keskeny, zsámolyszerű alkotmányra teszik, hogy fejük szabadon maradjon..." Nos, hölgyeim és uraim, lássuk azt a dámát, színésznőt, netán bálkirálynőt, aki a frizurájáért ilyen és ennyi áldozatot képes hozni? A szóban forgó népeknél mindez gyakorlat, sőt úgyszólván mindennapos ünnepi cselekedet, és teljesen mindegy, hogy ezek vallási, vagy egyszerűen di- vatindításúak-e. Az epiláció sem modem találmány, sőt a bennszülöttek ősi szépítő szerkentyűje kifejezetten szőrtépésre, szőrtelenítésre szolgál. Alkalmas borotváló eszközök híján az őserdők férfinépe nem vágja, hanem gyomlálja szőrzetét, közismert, hogy az indiánok semmiféle szőrt nem tűrnek az arcukon, kivéve a szemöldöküket. Szerencsére a civilizáció hódítása révén az utóbbiak már rendelkeznek jó minőségű borotvákkal is, így a zokszó nélküli kötelező önkínzás elmarad. Különös, hogy Formóza szigetén divat a bajusz, csakhogy azt inkább az asszonyok viselik, ha másképpen nem, tetovált formában. Az európaiak kíváncsian figyelik, olvassák a „vad” népek életét, szokásait, divatjaikat, sőt a tisztálkodásukat is. Többen azt a következtetést vonják le maguknak, hogy ezek a népek nem szeretnek tisztálkodni. Tévedés! Csakhogy ők másképpen mosdanak, mint mi. Egy híres pápuakutató leírta, hogy a bennszülöttek jót mulatnak a fehér ember tisztálkodásán, amint arcára önti és prüsszögve fújja a vizet. Ők bizony beugranak a folyóba, szagos levelekből kötött csutakkal alaposan ledörzsölik magukat, majd száraz homokkal felitatják a vizes testet, amely később a hőségben lepereg. Ezután következik a kozmetika. A vadon kozmetikája! Tisztára mosott, száraz testüket olajjal, színes agyaggal kenik be, amire körmükkel csíkokat, különböző alakokat rajzolnak. — Esztelen majmolás? Annak tűnhet azok számára, akiknek fogalmuk sincs az ő életükről, szokásaikról. A festésnek ugyanis értelme és jelentősége van. A különböző színek örömet, bánatot, sőt háborút és békét jelentenek. A testfestés a beszéd egyik neme. Az arandák egymás színes testéről — mint mi az újságokból — olvasnak. A nő férj- hezmenetele napján fekete vonalat húz a szemöldöke fölé, erre az egész törzs díszbe vágja magát, orrukba dugják a pálcikáikat, a mulalkirit, illetőleg az ilpirit. A sárga festék azt jelenti, hogy estére tánc lesz, így a törzs számára ez a szín nem más, mint báli meghívó. A maori nők vasfoszfáttal festik kékre arcukat, ajkukat. És a színek! A törzsek kozmetikája fehér ember számára utolérhetetlen színorgia, amelyeknek még az utánzására is képtelenek vagyunk, nem is szólva azok fontos jelentőségéről. Ezek az emberek szavak nélkül is tudnak beszélni, újságok nélkül is tudnak olvasni, noha látszólag naphosz- szat egyebet sem csinálnak, mint önmagukat nevetséges módon cicomázzák. A nagyobb „műtéteknél” jelen van az egész törzs és közösen mormolják: „Rövid a fájdalom, de sokáig tart a dísz.” Sz. /.
