Heves Megyei Hírlap, 1990. június (1. évfolyam, 50-75. szám)

1990-06-09 / 57. szám

1990. június 9-, szombat

Hírlap

5

( Színházi sarok

Gáspár Imola: .Áyííjlócli

falusi ember

vagyok”

Mária szerepében a Mózesben

(Fotó: Gál Gábor)

Amikor márciusban Maros- vásárhelyen a hórát járta a leitatott tömeg, a színésznő is ott volt a téren. Nem érzett félelmet, vakmerőén ment egyre közelebb a táncosokhoz, hogy végül már karnyújtásnyira voltak. Azután két-három napig ült a lakásában, mert a házuk kapuját behegesztették, hogy ne törhessen be a csőcselék. Akkor nem félt.

— Mi történhetik? Legfeljebb bejönnek és agyonütnek. Ügy éreztem, valahogy felettük állok. Később jött ki a sokk hatása. Elmentem az orvoshoz, aki azt

mondta, súlyos depresszió.

* * *

Gáspár Imola a marosvásárhelyi társulat színésznője. Júliusban lesz harmincöt éves. A egri vendégjáték mindkét darabjában láthatta a közönség, az Éjjeli menedékhelyben Nasztyát, a Mózesben Máriát játszotta.

Reggel kilenckor találkozunk, napszemüvegben érkezik, ez azt jelenti, hogy fáradt. Nyugodtan, összeszedetten beszél, néha beleremeg a keze. Úgy képzelem, vannak végletes hangulatai is, de most nyilatkozik.

— Ugye nem politizálunk?— kérdezi mindjárt a beszélgetés elején. — Nem akarom, hogy félremagyarázzák a szavaimat. Most megpróbáljuk elfelejteni a sérelmeinket, és úgy élni, hogy legalább elviseljük egymást. Persze nem lehet, nem tudom elfelejteni. Ebbe tönkre lehet menni. De erősnek tudom magam, és a legjobb gyógyszer számomra a munka. Ha nem próbálok, az rettenetes. Egyedülálló, független vagyok, a szabadidőmben is úgy foglalom el magam, hogy azzal jobb színész legyek. Megtanultam énekelni, megtanultam szteppelni.

— Három évet a sepsiszentgyörgyi társulatnál töltöttem, ötöt a temesvárinál, ez a harmadik évadom Marosvásárhelyen. Nekem mindegy, hogy hol élek, az a lényeg, a színház hol van. Temesváron volt egy rendezőnő, Klein Magdaléna, akinek sokat köszönhetek. Megtanított arra, hogy a színház elsősorban igazi játék. Nem nehéz testi munka, és nem is az, hogy fontoskodunk és okosakat beszélünk. Tőle kaptam egy kis önbizalmat is, mert az nekem egyszerűen nincsen. A mai napig gátlásos vagyok.

— Erdélyben egészen más magyar színésznek lenni, mint Magyarországon. Színházszerető nép az erdélyi, jönnek a magyar szó miatt. Rengeteget tájolunk, volt olyan, hogy három hónapig egyetlen szabadnapom sem volt. Falun este kilenc lesz, mire megfejnek, ellátják az állatokat, aztán átöltöznek, és tízkor kezdődhet az előadás.

— Én tulajdonképpen nyújtó- di falusi ember vagyok. Kézdivá- sárhely mellett, Nyújtódon laknak a szüleim, ma is akkor mondom, hogy hazamegyek, ha hozzájuk megyek. A lakásom az csak egy lakás, olyan, mint egy szálloda. Vágyom az otthonra, meg családra. Nem halok meg úgy, hogy ne legyen egy gyerekem.

* * *

— Amikor megkaptam a Mózesben Máriát, először hozzá se tudtam fogni. Máriát ugyanis megerőszakolják és megőrül. Azt tudtam, hogy az őrülteket nem úgy kell játszani, hogy az ember grimaszokat vág. Hóna- pokigjártam a bolondokházába, hogy megismerjem őket. Egy Kati nevű lánnyal össze is barátkoztam. Őt még az épület előtti

parkba sem engedték ki, mert mindig megszökött. Egyszer megkért, hogy vigyem ki, fel akarja hívni az anyját. Megbeszéltük, hogy tíz perc múlva találkozunk. Letelt az idő, nem jött, féltem, hátha baj lesz. Utánamentem, ott állt a fülke mellett, és azt mondta: — Hiszen megígértem neked...

— Násztya is nagyon kedves nekem. Tiszta ember, sebezhető, vágyakozik a szeretetre, és nem kapja meg. De mégiscsak egy kurva. Ki kellett mennie az utcára, hogy megkeresse a falat kenyeret. Jó sok kurvát játsztam már, azt mondják, ilyen az alkatom, de belül egészen más vagyok. Tudom, milyen érzés vágyni a szeretetre, amit nem kapsz meg. Ez az, amit a színpad nyújthat: látod azt, hogy több száz ember szeret. Éttől függetlenül persze nagyon magányos lehetsz. Kell néha az egyedüllét, de nem úgy, ahogy én élek, mert az néha kín. A színész, ha igazán jó akar lenni a hivatásában, nem oszthatja meg az idejét és az energiáját. Nem lehet úgy csinálni, hogy nézzem az órámat, mikor lesz már vége, mert a gyereknek enni kell adni. Kegyetlen dolog a színház.

— Nem az úgynevezett nagy szerepek az emlékezetesek számomra, nem egy Elvira, vagy Lady Milford. A egyik kedvencem például a Liliomfi cselédlánya volt, összesen két mondattal. Ilyenekkel: „Leányasszony, a rántás odaég”. Irigylem a karakterfigurákat is, amiket nem rám osztanak. A Csongor és Tündében legszívesebben Mirigyet, a boszorkányt játszanám. Nagyon szeretek csúnya lenni a színpadon.

Olyan jó elbújni egy szerep mögött.

Palágyi Edit

A Hírlap-stúdióban írták

Hír a Gárdonyi Gimnáziumból: HAJMERESZTŐ!

Azoknak az olvasóknak, akik a cím olvasása után valamiféle botrányt szimatolnak iskolánk berkeiben, csalódást kell hogy okozzak

A HAJMERESZTŐ ugyanis egy — a III/C osztály tanulói és osztályfőnökük által létrehozott — újság. Jelenlétünkkel 1989 novembere óta keserítjük a diákokat és tanárainkat. Anyagi bázissal sem indulásunkkor, sem most nem rendelkezünk; az előfizetők tábora tart a süllyesztő fölött.

„Pusztán a magunk és barátaink örömére csináljuk az újságot” — eme hitvallás fogalmazódott meg bennünk annak idején.

Nyomdai technika hiányában az olvasóknak be kell érniük jómagam kézírásával, s a teijesztés

sem tartozik erényeink közé. Ezekben a nehéz időkben két szponzor — a Hungária Biztosító papírral és a HMMV fénymásolási lehetőséggel — biztosítja a működésünkhöz szükséges feltételeket.

Célunk, hogy otthonosabbá tegyük az iskolai életet, s kilábaljunk a szürke hétköznapok egyhangúságából.

Olvasótáborunk az elsősök, osztálytársaink és a tanári kar egy részére korlátozódik, ami elég szomorú, tekintettel a többiek közömbösségére. Eddig — kéthetente — 12 számunk jelent meg, több-kevesebb sikerrel, Több, mert aki olvassa a Hajmeresztőt, remélem, élményt jelent neki, kevesebb pedig azért, mert nem tudtuk elérni, hogy mindenkinek közös ügyévé váljon. Nagyobb érdeklődést vártunk diáktársaink s tanítóink részéről; ezek szerint nemigen érdeklik őket mindennapjaink.

Nálunk nincs cenzúra, így bárki, aki kedvet érez, fölkereshet bennünket írásaival, ötleteivel,

Í

)ersze csak a jóízlés határain beül.

Munkánkból osztályfőnökünk — Nagy Sándor — felelős kiadó minőségben veszi ki a részét, míg Pintér István, Wernigg Róbert, Lénárd Levente szerkesztőként és Geml József kan- katúráival jegyzi az újságot.

Tervünk, hogy érettségiig folytatjuk tevékenységünket, hisz egy újságra minden iskolának nagy szüksége van...(?) Farkas Nándor főszerkesztő

r HÁROM áütKCfü FUTAM

Kézirat madárral

Találkozás a szenátorral

A szenátor gépkocsival jött, én gyalog.

Álltam már vagy három perce a járda szélén toporogva, néztem, ahogy vakítóan csillog a napfény a zebracsíkokon. Reggel volt, álmosan hunyorogtam, nem verset írni készültem, hanem átjutni a túloldalra. Az autók azonban csak jöttek, hömpölyögtek, kövér sofőrök nem vettek tudomást rólam, állami rendszámú Ladák kipufogógőzét szívtam.

És akkor érkezett a szenátor.

Szívemnek kedves képviselő ő, magam is rá voksoltam mindkétszer, de ennek ellenére kikapott. Ám, hogy mégsem érdemtelen a bizalomra, nyomban kitűnt, hiszen már messziről lassított, barátságosan mosolygott, majd széles kézmozdulattal jelezte: szabad az út, mehetek!

Megdöntöttem törzsemet a képviselő előtt, vidáman nekivágtam a zebrának, s nem volt bennem kétség, hogy a következő ciklusban is csak őt kell támogatnom, hiszen lám, mindent megtesz a választópolgáraiért, még reggel is szavatolja, hogy időben munkába érünk.

— Éljen a parlamentarizmus! — kiabált a lelkem, de csak rövid ideig, mert egyszer csak nagyot hőköltem, ugyanis az ellenkező irányból száguldó motoros majdnem elütött.

A költő a park árnyas fái alatt üldögélt egy pádon és szerelmeseket sugdosott titkos kedvese fülébe.

— Hallgasd a madarak énekét- mondta és kipiszkált egy apró levelet a gyönyörű teremtés hajából.

— írtam megint — folytatta aztán. — Hozzád írtam, rólad költöttem. Úgy érzem, egész szerelmünk benne van, gyorsan szökellő őzikéhez hasonlítalak.

A kedves tartózkodóan ült, meztelen bokáját ki-kiemelte cipőcskéjéből, fejét ide-oda forgatta, vajon ki látja meg légyottjukat, ahol az úrilány és a lompos poéta randevúzik.

— Olvasd el, Karolina — búgta a költő. — Vagy talán felolvasom neked. — És már kezdte is volna betűzni a költeményt az erdő tisztásairól, fáiról, virágairól, az őzikéről és a hangyákról.

— Csitt! — szólt rá Karolina. — Nézd, mennyi madár csivitel, milyen gyönyörű az énekük!

Valóban rengeteg énekesmadár tanyázott arra. Egyikük éppen feléjük repkedett, s jókorát pottyantott a kiterített kéziratra.

Karolina egész teste nevetett. Először volt jókedve a találkozásuk óta.

A plakátfirkáló

Láttam a plakátfirkálót, alig volt haja.

Pedig a plakátfirkáló nem volt öregember, hajhagymáival

sem mutatkoztak gondok, ő egész egyszerűen felkereste a fodrászt és nullás géppel lenyí- ratta az egész sörényét.

Tetszett nekem a plakátfirkáló. Egyáltalán nem titkolózott, nem az éj leple alatt dolgozott, hanem kedd délután hat óra tájban, amikor a buszmegállóban rajta kívül igen sokan várták a tizenkettest.

A tizenkettes nem jött, így barátunk elővette a tollát — volt neki, akármilyen meglepő — és módszeresen besatírozta a három vigyorgó SZDSZ-politikus minden második fogát. Ezután végigtekintett művén, jót vigyorgott ő is, bár az ő mosolyát nem zavarta foghíj.

Nem hiszem, hogy tettének politikai okai voltak. A plakátfirkáló bizonyosan nem MDF- es, vagy MSZP-s, a plakátfirkáló egyszerűen unatkozott abban a megállóban, s mivel nem volt nála sem könyv, sem újság, s jóllehet morfondírozásra érdemes gondolata sem akadt, nekiesett egy régről ottfelejtett plakátnak. Nem szólt rá senki, nem láthattunk hetekkel ezelőttről ismerős jeleneteket, senki nem üvöltözött, hogy ezek tisztátalan eszközök, hol marad az esélyegyenlőség, meg ilyenek. Ügyet sem vetett rá a buszmegálló népe.

Hiszen megjött a busz, s a pártviszályokra mostanra közömbössé vált lakosság elindult a belváros irányába.

Kovács Attila

Rózsaszentmártoni mostohagyerekek, avagy...

Hatan — kétszáz ellen?

Kaptunk egy fénymásolt beadványt, amelyet eredetileg a rózsaszentmártoni községi tanácsnak címeztek.

„Mi, Rózsaszentmárton és környékén élő fiatalok hallottuk, hogy a NOSZTALGIA presszóban a discótbe akarják záratni. A mi igényünk az, hogy ilyen kulturált körülmények között tudjunk szórakozni. Amennyiben a helyi tanács ehhez nem járul hozzá, úgy a fiatalok érdekeit képviselő magasabb fórumhoz fordulunk. A mi szórakozási igényeinket Rózseszentmártonban csak ez a vendéglátóegység tudja kielégíteni, ezért védjük.

Kérjük Önöket, ne vegyék el tőlünk! — továbbá az iránt is kéréssel fordulunk még Önökhöz, hogy a péntek-szombati napokon a szóban forgó vendéglátó egységben a discó megtartását 24 óráig szíveskedjenek engedélyezni, minden külön engedély nélkül.

Megértésüket és intézkedésüket előre is köszönjük” — majd következik több mint kétszáz, olvasható aláírás.

„NOSZTALGIA”

A presszó a falu elején van. A kapuján lakat, szerencsére nincs rákattintva, a kutya is csak valahonnan hátulról ugat, így be merek menni. A helyiségben tataroznak, valami nagy kupac mellett ülünk le beszélgetni a tulajdonossal, Pólyák Jánossal.

— Pestről kerültünk ide, tavaly nyáron. Úgy vettem meg a házat, hogy a presszóra, a diszkóra, mindenre megvolt az engedély. Tavaly nyáron már bőszen ment itt a zene, érdekes, akkor nem volt hangos? Azóta beljebb, a kertek felé alakítottunk ki egy helyiséget, külön a tánchoz, az előtérben csak üldögélni lehet, a hangfalak is hátra kerültek...nem értem a feljelentés lényegét, engem, ugyanis feljelentettek. Szomszédok. Na nem mindegyik. A jobb oldali, meg ketten szembúi. Három család csupán, de a feljelentésben hat aláírás szerepel, férj-feleség, naná, merne itt valaki a páijának ellentmondani. A jobb oldali szomszédnak az a baja, hogy a sörösüvegek átrepülnek az ő udvarára. Építtettem egy kerítést, azért, hogy ne legyen ebből vita — erre rám uszította a tanácsot, hogy van-e a kerítésre építési engedélyem. Szemközt, Mari néni azt panaszolja, hogy a férje szívbeteg, nem tud aludni. A Mari

néni férje éjjeliőr... — hát ilyen furcsaságok vannak ebben az ügyben, nem lehet tudni, hogy irigységből, dacból üldöznek, vagy tényleg, komolyan zavarjuk őket.

— Most tataroznak. Ez átmeneti állapot, vagy hosszabb időre bezár a diszkó?

— A jövő héten már szeretnénk kinyitni. Nekünk muszáj működtetni a diszkót, enélkül szedhetnénk a sátorfánkat, és mehetnénk máshová, mint az előző tulajdonos. Bár itt nem az én érdekeim a fontosak. Megkeresett a Fidesz itteni csoportja, hogy miben tudnának segíteni. Elhiszi, hogy nem én szerveztem az aláírásgyűjtést? Több, mint száz gyerek pénteken és szombaton itt talál magának szórakozási lehetőséget. Arról sem tehetek, hogy a kultúrházban nem érzik jól magukat. De úgy látszik, a falunak nem érdeke, hogy a fiatalok itt maradjanak. A tanácsi határozat szerint 10 óráig tarthatom csak a diszkót. Nevetséges...tízkor kezdenek el táncolni...

A tehénistálló mellé nem tehetik!

Beszélek két, nem haragos szomszédasszonnyal. Nagy Fere ncné és Morvái Gyuláné azt mondja, őket cseppet sem zavarja a közvetlen mellettük működő „dizsi”. Bent, a lakásban nem is lehet a zajt hallani, és ugye az ember általában szobában, ágyban szokott aludni — néhány kivételtől eltekintve — nem pedig az út szélén. Örülhetnének a faluban, hogy a gyerekek „szem előtt vannak”, nem járnak át Apcra, Petőfibányára, a diszkó pedig egy másik utcában ugyanúgy zavarna egyeseket. A tehén- istálló mellé nem telepíthetik át (igaz, hogy ott legalább nem lennének „láb alatt ...), egy kis türelmet igazán megérdemelnének a fiatalok.

Mari néni (Bozsik Elemérné) egyike a feljelentőknek. Beljebb invitál: „gyere be édeském, elmondom en neked az egészet...” Idősebb asszony, a félje valóban szívbeteg, valóban éjjeliőr — de időnként diszkónapokon van a szabadnapja.

— Örületes, ahogy itt viselkednek a fiatalok. Káromkodnak, de olyan csúnyán, aranyoskám, hogy még te is belepirulnál. Ordítás, vonyítás, ajtocsapko- dás, valamelyik nap meg három sörösüveget törtek el a kerítésen.

Hát köteles vagyok én ezt elviselni? Mondtam a szomszédnak: „Janikám, mi nem akarunk haragot, csak vedd már halkabbra azt a zenét!” — hát azt hiszed édeském, hogy lejjebb vette? Azt se tudom megérteni, miért nem jó a fiataloknak a kultúrház, jó nagy terme van, ott is lehet táncolni. Igaz, hogy a kultúrban nem mérnek szeszt, ott nem lehet ilyen otrombán lerészegedni.

A nyitva tartás szabályait megszegte

A tanácsházán Láng Jánosné elnök és Komendáné Nagy Márta vb-titkár kissé bizalmatlanul fogad. Az elnökasszony még a fénymásolt példányt is elkéri (közben eltűnődöm: az eredetit nekik címezték, talán nem kapták meg?) — és a papíron hosszasan böngészi: melyik a helybéli gyerek. Egyébiránt készségesnek és segítőnek mutatkoznak. Dehogyis akaiják ők bezáratni a diszkót, különben sincs már engedélyezésijoguk — viszont a tulajdonos minden alkalommal köteles bejelenteni, hogy mettől meddig tartja a diszkót. Pólyák János ezt állítólag elmulasztotta. A körzeti megbízott meg ezt észrevette. És feljelentette. Feljelentésből egyébként bőven van már diszkó-ügyben náluk. A szomszédok a hatvani rendőrségen feljelentették a rózsaszentmártoni tanácsot, amiért nem intézkedtek sürgősen. Ha még idevesszük a körzeti megbízott feljelentését — akkor az minimum öt beadvány.

Abban végül is egyetértenek, hogy diszkó kell. Itt, a faluban. A botrányt nem is a helybéli fiatalok csinálják, Apcról jár ide egy harmincfős társaság, velük nem mer ujjat húzni senki. Elkelne, hogy a körzeti megbízott többször látogasson ki: a „beengedő fiú” még egyszer sem látta, dehát különben honnan tudná a rendőr, hogy meddig van nyitva a presszó — ha nem járt volna ott?

Esetleg lehet egy megoldás. Megmagyarázni a fiataloknak, hogy a diszkó rossz, a diszkó káros, a diszkó hangos, a diszkóból repülnek a sörösüvegek. A diszkó egyébként sem szolgálja a szellemi, az esztétikai épülést. És ha nekik mégis erre van igényük, akkor bennük van a hiba...

Doros Judit