Heves Megyei Hírlap, 1990. június (1. évfolyam, 50-75. szám)
1990-06-09 / 57. szám
Emberhalál Mondják, a nők két dolog érdekében képesek megtenni mindent a világon: azért, hogy legyen gyerekük, meg azért, hogy ne legyen. Sokan közülük tálán éppen az utóbbi miatt nem fogadják kitörő örömmel, hogy hazánkban — mint híre ment — készül az abortusztörvény, s hogy ez a jogszabály — legalábbis egyesek erről suttognak — szigorúbb lesz, mint a kérdéskört ma szabályozó minisztertanácsi rendelet. E feltételezés ésszerűnek tűnik, ugyanis manapság egyre inkább hallat(hat)ják a hangjukat azok, akik ellenzik a terhességmegszakítást. A viták fellángoltak, s ez jelzi: a vélemények erősen megoszlanak. Adatok és javallatok Az 1974-es népesedéspolitika (azóta történtek változások, de nem számottevőek) a művi vetéléseket is szabályozta. Egyfelől szigorította a terhességmegszakítás szociális javallatait, másfelől tágította az orvosiak körét. Az előbbiek közé sorolta a következőket: ha a nő nem él házasságban; ha a 35. életévét betöltötte; ha három vagy több gyermeke van, illetve szülése volt; ha a terhesnek vagy házastársának nincs saját tulajdonú, beköltözhető lakása, illetve önálló bérlakása; ha a terhesség bűncselekmény következménye. Az utóbbinál említi azokat az eseteket, amikor: a terhesség vérfertőzés következménye; a terhességmegszakítás az anya életének védelmét szolgálja; a születendő gyermeknél a várható súlyos, hatékonyan nem kezelhető ártalom kockázata 10 százalék vagy annál nagyobb; a terhesség a méhbe helyezhető fogamzás- gátló eszközök használata mellett következett be. Z.-né magyar — orosz szakos tanárnő két művi vetélésen esett át. Az első alkalommal a 24. évében járt. — A kisfiam csupán három hónapos volt — meséli —, ráadásul csípőficamgyanús, ezért szíjak között élt, ami nekem sem jelentett kis megpróbáltatást. Önálló lakásunk nem lévén, a nagymamámnál laktunk, egy I erősen leromlott ház aprócska szobájában. Gondolja el, a férjem, a baba, meg én — kilenc négyzetméteren. Ráadásul a férjem, aki színházban dolgozott, j éjjelente járt haza. Ez a kisebbik I baj volt, de igencsak bohém élet- i módot folytatott, a fizetése rendszeresen elúszott, s az adósságait I is a gyesből próbáltuk fizetni. i Emellett lépten-nyomon szóvá I tette, hogy a terhesség alatt nagyon meghíztam, s folyton össze- nasonlítgatott a színházbeli csi- 1 nos kolléganőivel. , — Szóval nem volt lakás, anyagilag is rosszul álltak, s a házasságuk sem volt stabil. Ekkor lett újra terhes? — Igen. Nagyon szerettem volna még egy gyereket, főleg így, hogy a korkülönbség ne lev gyen jelentős közöttük. Éjszakákon at töprengtem, s a bizottság elé is sírva mentem. A féljem először ellenezte a dolgot — bár érezte, hogy a kapcsolatunk már nem az igazi —, végül beleegyezett. A történteket a mai napig életem legnagyobb ballépésének tartom. A fiamnak szüksége lett volna testvérre. Meg kellett volna szülnöm... Hogy a művi abortusz nem jelentéktelen kérdés, azt az adatok egyértelműen igazolják. Hazánkban 1969-ben került sor a legtöbb terhességmegszakításra (206 ezer 817), utána csökkenést lehetett megfigyelni egészen 1981-ig (78 ezer 421), azt követően ismét növekedést (1984:82 ezer 191; 1986:83 ezer 586). Az elmúlt évben már a 90 ezres határt értük el. Különösen akkor riasztóak a számok, ha tudjuk, hogy például 1986-ban csak 128 ezer 204 élveszülés történt. De akkor is, ha látjuk, hogy ugyanebben az esztendőben az összes művi vetélés 11,4 százaléka (ez több mint 9500 eset) a tizenévesek korosztályában fordult elő. Személyiség, de védtelen ' A fentebbiek ismeretében nem csodálkozhatunk azon, hogy egyre többen vetik el a terhességmegszakítás létjogosultságát. Mások viszont azzal érvel- neK, hogy a jelenlegi társadalmi, gazdasági, szociális viszonyok nem teszik lehetővé drákói rendszabályok bevezetését. Ennek alátámasztására hozzák fel azt a tudott tényt, miszerint a gyerme- ke(ke)t nevelő családok életszínvonala — azonos jövedelmi pozíciók mellett — jóval alacsonyabb, mint a gyermekteleneké. A nők ezzel szemben úgy vélik, ismételten a férfiak akarnak helyettük dönteni, noha az, hogy megtartják-e a születendő gyermket, avagy sem, csakis rájuk tartozik. A művi abortusz mellett kardoskodók sokáig azt hozták fel „mentségül” — s ma is vannak ilyen hangok —, hogy a magzat nem önálló személyiség, így jogai sincsenek. A Magzatvédő Társaság — amint az a rádió 168 óra című műsorából kiderült — ezzel ellentétes állásponton van, akárcsak a katolikus egyház, amely a terhességmegszakítást a magzati élet ellen elkövetett, minősített bűntettnek tartja. A KANONOK: - A katolikus egyház minden életet véd. A megfogamzott élet is élet, a magzat már ember, akinek jogai vannak. Mindenekelőtt az élethez van joga. S hogy miért véljük minősített bűntettnek a művi vetélést? Mert olyan valaki ellen vétenek, aki képtelen a védekezésre. A SZULESZ-NOGYO- GYÁSZ: — A megtermékenyített petesejt önálló életre képes szervezet. A szedercsíra tíz nap múlva önállóan termel hormont. A szívműködés már három-négy hetes korban kimutatható. A 12 hetes magzatnak mindene megvan, ami csak egy embernek kell. Ez azért fontos, mert az az időhatár, amikor még végrehajtjuk az abortuszt. Ha mindezeket figyelembe vesszük, jogosnak tűnik a megállapítás: bizonyos értelemben gyilkosok vagyunk. A magzat vedtelen, nem képes megmondani, hogy öljék meg vagy hozzák világra. Europa országait vizsgálva azt kell látnunk, hogy hazánk rendkívül rossz helyet foglal el a művi vetélések arányát illetően. Ezen nem lehet vitatkozni, ám a mostani állapot létrejöttének okain már annál inkább. Vannak, akik a kényszerítő körülményeket sorolják, mások a nők és férfiak felelőtlen magatartását említik, megint mások a túlzásba vitt emancipációt. A KANONOK: - Nem drasztikus intézkedések szükséf esek, de valamit tenni kell, ez izonyos. Akik az életkörülmények rosszabbodására hivatkoznak, azok elfeledik, hogy a kevésbé tehetős családoknak van több gyermekük. Ez lényeges, mert — nézetem szerint — a mélyben nem szociális problémák húzódnak meg. Inkább arról van szó, hogy létrejött egy káros pszichózis. Népünk általában is fel az áldozatvállalástól, így a gyermekvállalástól is. Határozott véleményem, hogy a mai Magyarországon gyermekellenes magatartás uralkodik. — Igazolni lehet ezt valamivel? — Olyasmit mondok, ami látszólag lényegtelen, de csak látszólag, mert az említett pszichózisból megmutat valamit. Nos, valamikor nem terhességről beszéltek, hanem áldott állapotról, gyermekáldásról. Ma az anyák terhesek, s valamiképpen a gyermeket is tehernek érezzük. El kellene érni, hogy mind az egyes emberek, mind pedig a társadalom újra áldásnak tartsa a gyermekvárást, illetve -születést. Mint ahogyan az Ószövetségben a zsidóság, ahol a gyermek Isten áldása volt. A SZÜLÉSZ-NŐGYÓGYÁSZ: Talán nem túlzás azt kijelenteni, hogy a magyar ember — hivatalos álláspont ide, ilyen-olyan fokú terror oda — mindenkor Nyugat-orientált volt. Igaz viszont, hogy többnyire csak az életszínvonalat, a jólétet irigyeltük, a kevésbé örömteli dolgokat már nem. S — sajnos — a gyermekszeretetet sem vettük át. Ez óriási baj. Az okok kutatásánál ne feledkezzünk meg arról, hogy a testi fejlődéstől elmarad a szellemi érés. Ez részint magyarázza, miért kerül oly sok tizenéves az abortuszbizottságok elé. — A terhességmegszakítás orvosi javallatait maradéktalanul elfogadhatjuk-e ? — Igen, kivéve azt, amikor okként az szerepel, hogy a terhesség a méhbe helyezhető fogamzásgátló eszközök használata mellett következik be. Eddig senki sem bizonyította, hoßy ez rendellenességhez vezet. Sót, inkább az bizonyított, hogy nem. — Végignéztem, hogy hogyan oszlottak meg a terhességmegszakítások javallatai 1980 és 1986 között. A házasságonkívü- liség, az előző szülészeti események, illetve az önálló lakás hiánya — mint indok — csak kismértékben mutat változást. A nő előrehaladott életkora miatti művi abortuszok száma azonban 1980-ban „csupán” 5 ezer volt, 1986-ban már 20 ezer, azaz évről évre emelkedett. Vajon miért? — Biztosat nem állíthatok, de úgy hiszem, ez az életszínvonal csökkenésével függ össze. Sokan attól félnek, nem képesek olyan körülmények között felnevelni a gyereküket, mint ahogyan az ideális lenne. Azt tapasztalom, hogy azokat a gyerekeket, akiket korábban megszültek volna, ma már nem hozzák világra. Tudom, a nők azt mondják, a döntést rájuk kell bízni. Arról azonban hajlamosak „nagyvonalúan” elfelejtkezni, hogy nem kizárólag jogaik vannak, hanem súlyos kötelességeik is. Bűn és bűnhődés Feltételezhető, hogy hazánkban a terhességmegszakításokkal kapcsolatos rendelkezések nem nélkülöztek bizonyos politikumot sem. Mert ezek is segítettek azt bizonyítani, hogy lám csak, milyen nagy szabadság is dúl kis országunkban, milyen komoly szintet ért el az emanci- áció, milyen komoly hatalom érült a nők kezébe. Akik így gondolkodtak, aligha számoltak döntésük következményeivel. S ha számoltak is, azt, hogy mire jutottak, nem szívesen hangoz- tättäk A KANONOK: - A katolikus egyház felfogása szerint a vétek magában hordozza a következményét is, tehát nincs bűn büntetés nélkül. A születendő gyermekek megölésével az élet ellen vétkezünk. Mondhatunk, amit akarunk, fogy a magyarság. Magyarázhatunk, de íme, a büntetés nem marad el. Sok millió gyermeket pusztítottunk el az abortusszal. Ez nagyobb tragédia, mint Mohács. Észre kell venni, hogy itt valami súlyos, jóvátehetetlen történik! Az abortuszkérdés szabados kezelése ezernyi téren negatívan hat visz- sza a társadalomra... A veszélyek valóban nagyok. S hogy népességcsökkento té- nyezo-e az abortusz? Némelyek szerint feltétlenül, mások szerint nem. Ha felületesen gondoljuk végig a dolgot, hajlamosak lehetünk azonnal igent mondani, noha adatokkal ennek ellenkezőjét is igazolni lehet. Mert amikor hazánkban a legnagyobb volt a művi vetélések száma, akkor a magyarság gyarapodott, amikor meg amaz csökkent, természetes fogyást lehetett regisztrálni. De nemigen érdemes a számokkal bűvészkedni, hiszen anélkül is akadnak bajok jócskán. A SZÜLÉSZ-NŐGYÓGYÁSZ: — A terhességmegszakítások súlyos következményeit — ki tudja, miért? — nem hangsúlyozzuk eléggé, holott ez komoly visszatartó erő lehetne. Jómagam 1971 óta 5 ezer meddő házaspárt vizsgáltam. S amikor elkészítettem az anamnézisüket — azaz feltérképeztem a múltjukat —, megállapítottam, hogy nagyon sok nőnél előzményként szerepel a művi vetélés. Ismétlem, azt, hogy valaki emiatt örökre meddővé válhat, nem mondjuk annyiszor, mint kellene. — Milyen nagy a kockázat? — A tizennyolc éven aluliak esetében: 13 százalékuk soha többénem lesz terhes. Az idősebbeknél ez a szám 4 — 5 százalék. Éppen ezért roppant veszélyes, amikor tizenévesek kérik a magzat elvevését. Ráadásul a többség úgy jön hozzánk, hogy még nincs gyermeke. S bár az orvos sokszor megkísérli, hogy rávegye az illetőt elhatározása megmasí- tására, zömmel nem jár sikerrel. A nők ilyenkor már nagyon elszántak. — Úgy tudom, a művi abortuszok többségét a klasszikus méh - nyaktágításos és „kikaparásos” módszerrel végzik, míg a korszerűbb —például a vákuumaspirá- ciós — eljárások csak lassan terjednek. Ez mennyiben fontos? — Kétségtelen, az utóbbi megoldásnak nincs annyi veszélye a későbbi terhesség szempontjából, de ez csekélyke vigasz. Mert — s ez afféle végső következtetés — a természetet nem lehet megerőszakolni. Azaz lehetni lehet, csak nem következmények nélkül. Utóbbi vagv fizikai, vagy lelki, vagy mindkettő. A nők zöme — ahogy láttam — depressziós állapotba kerül, s ez meg a jobbik eset... „Látjuk a karját, a lábát...” Gyors és hathatós intézkedéseket nagyon sokan sürgetnek. Orvosok, egyházi emberek és mások követelik a határozott cselekvést. De hogy mit kellene tenni, arra nehezebb válaszolni. Már csak azért is, mert sok lány és asszony vélekedik úgy: szülessen bármilyen megoldás, az csak hátrányos lehet a számukra. A mémöknő 38 esztendős volt, amikor teherbe esett. Elvált volt, barátja pedig — a születendő gyermek apja — nős. Egyikük sem akarta vállalni a gyereket, így egyértelmű volt: el kell vetetni. S bár a nő habozott egy ideig, de — mivel nem kívánt már-mar felnőtt fia mellett afféle lányanyaként szülni — végül az abortusz mellett döntött. Máig úgy tartja, az ügy nem viselte meg, felelős módon határozott. Éppen ezért tiltakozik mindenfajta szigorítás ellen, s azzal is tisztában van, véleményével nincsen egyedül. A KANONOK: — Mivel a jelenlegi helyzetet — mint mondtam — a káros pszichózisra vezetem vissza, ezért a megoldást olyan közhangulat kialakításában látom, amelyben a társadalom szívesen fogadja a születendő gyermekeket. Meggyőződésem, hogy ezért sokat tenet a tömegkommunikáció. Többet kellene ími-szólni a sokgyermekes családokról, a gyermekekkel járó boldogságról. Manapság majd mindig arról hallunk, hogy milyen óriási áldozatvállalás gyermeket szülni és felnevelni. — S mit tehet az egyház? — Mi mondjuk a magunkét, de a nézeteinkért általában a vádlottak padjára ültetnek bennünket. Eddig jórészt a gúnyolódások céltáblái voltunk. Beszélhettünk, senki sem figyelt ránk. Talán most máshogy lesz. De ha nem támogatnak bennünket sokfelől, olyan szépen is szónokolhatunk, mint Demoszthe- nész, értelme mégsem lesz. Ettől függetlenül optimista vagyok, de — ujfent mondom — össze kell fognunk. Direkt megoldásoknak nincs helyük. Egy radikális abortusztörvény nem lehet célravezető, hiszen azt ki lehet játszani. A SZÜLÉSZ-NŐGYÓGYÁSZ: — Meggyőződésem, hogy első terhesség esetén nem lehetünk liberálisak, azt a gyermeket meg kell szülni, nincs pardon. Szükség lenne továbbá — az absztinens életmód érdekében — egészségügyi felvilágosító munkára. E téren az egyház sokat tehet. Nélkülözhetetlenek lennének kiváló fogamzásgátlók is. Tudom, ez nem egyezik az egyház álláspontjával, de orvosként csak ezt mondhatom. Ha mégis bekövetkezett a terhesség, olyan kíméletes eljárások kellenek, amelyek lehetővé teszik az újbóli terhességet. S végül kívánatos lenne, hogy mód nyíljon a nők „önkezelesére”, azaz arra, hogy ha valaki észreveszi, teherbe esett, önmaga léphessen „akcióba”. Vannak már ilyen jyógysze- rek, de vannak ellenzői is, mégpedig nem kevesen. Bizonyára sokan nem osztják a nézetemet, de akkor is úgy vélem: utóbbira meg kellene teremteni a jogi és az etikai lehetőséget... — Tudom, nem könnyű válaszolni, mégis megkérdezem: önök, mint orvosok, hogyan élnek meg egy-egy ilyen beavatkozást? — Korábban már mondtam, bizonyos értelemben gyilkosok is vagyunk. Nézze, amikor a művi abortusz a terhesség 10 — 12. hetében történik, az orvos látja, hogy embert húz ki. Látjuk a karját, a lábát, stb. Ha durván akarok fogalmazni, azt mondom: sok-sok élet a szemünk láttára megy a vödörbe... Sárhegyi István (Fotó: Gál Gábor) Hírlap, 15>90. június 9., szombat
