Heves Megyei Hírlap, 1990. június (1. évfolyam, 50-75. szám)
1990-06-09 / 57. szám
Hírlap, 1990. június 9., szombat ___3. A Bagolyvár legendája — A pincék korábbiak a 15. századnál — A tudósok 30 métert tártak fel — Mit rejt a szajlai nagy halom? — Amit a siroki öregek tartanak Attila sírjáról Heves megyei rejtélyek nyomában Változatlanul sok levél, telefon érkezik szerkesztőségünkbe: a múlt titkai után nem kevesen érdeklődnek. Természetes módon azok a fiatalok, akik kezdenek tájékozódni szőkébb és tágabb környezetükben, fogékonyak a história iránt. Miért éppen így vagy úgy keletkezett a község, a város, ahol élünk? Kik fordulhattak meg itt az elmúlt századok viharaiban? Talányosak ezek a kérdések, és az érdeklődőbbek nem érik be azzal, hogy fölteszik önmaguknak ezeket, de gyűjtik településük legendáit, utánanéznek a történeteknek, megismerkednek a helytörténet érdekességeivel. Több ilyen kör alakulásáról értesültünk, örömmel vesszük, ha megkeresnek bennünket soraikkal, kérdéseikkel. Most újra tallózunk legérdekesebb leveleink között, olvasóink újabb rejtélyekről értesülhetnek. Esterházy püspök Eszterházy püspök igen! Az már a legutóbbi részben is kiderült, hogy Eger környéke: Makiár és Andornaktályasok talányt rejteget. Azok, akik szeretik lakóhelyüket, s ismerik a környezetet, azoknak a fejében sokminden megfordul ezzel a tájjal kapcsolatban. Egyik levélírónk így fogalmaz: „A napokban kint jártam a Baglyostetőn. A legmeredekebb oldalon, araszolva haladtam fölfelé. Meglepett a látvány. Négy helyen is friss földhányásokat látok. Újra rohamoznak az alagút- és kincskeresők? Fölérve minden tisztázódott. Négylábú amatőrrégészek hatoltak be hosszan a baglyos testébe. Rókák szállása, búvóhelye van itt. Fenn a dombtetőn szép kilátás nyílik a tájra. Az én falumban ez a Himalája. Lent a völgyben, észak felé, néhány kődobásnyira szülőfalum, Makiár, amely terpeszkedik, nő, duzzad, mint eső után a gomba. Távolban az egri szőlőhegyek látszanak szétszórtan épült apró vityillóikkal. ” Nyilvánvalóan többre kíváncsi az ilyen ember, mint a többi: szeretne a felszín mögé látni: a földrétegek mélyébe, amely rejti az itt élt és az erre elvonult népek nyomait. Ezért is folytatódik így ez az írás: „Megfordulok déli irányba, és hosszan kémlelem az alföldi tájat, mint négy évszázaddal tette valamelyik névtelen harcos ősöm. Nem látom jönni a török sereget. Sehol egy janicsár. Béke van. ” Nem csoda, hogy levélírónk felfedezi azokat a különlegességeket, amelyek szokatlanok ebben a környezetben, s árulkodnak a régmúltról: „Két évvel ezelőtt Makiáron, a Dózsa utcában lebontottak egy öreg házat. Helyére, és az udvari részre ikerházat szándékozott egy polgár a két fiának építeni. Az alapoknál, a pinceásásnál a markológép történelmi adatokat hozott a felszínre. Váratlanul, nagy meglepetésükre egy kisebb és egy nagyobb méretű tömegsírra leltek, azonnal leállt a munka. Értesítették az egri régészeket. Ki is jöttek. Sajnos, a megyei sajtó nem szerzett tudomást ezen dolgokról, így elmaradt az olvasóknak feltűnő, izgalmas tudósítás. Az ilyesfajta cím alatt jelent volna meg: török korabeli tömegsírokat tártak föl Makiáron. A tömegsír újra betemetve, elsimítva. Az építkezni szándékozó polgár lemondott a házépítésről. Kiket rejt ez a két tömegsír? Kiknek a csontjaipor- ladoznak itt? Az előcsatározá- sokban elpusztult makiári lakosok? Eger ostrománál sebet kapott janicsárok, kiket ide hoztak ápolni, és itt hunytak el? Ki tud erre válaszolni?” ígérjük, hogy a továbbiakban minden ilyen érdekességre jobban figyelünk, nem hagyjuk kielégítetlenül olvasóink érdeklődését. Az egri vármúzeum nyugalmazott igazgatója, Bakó Ferenc, a tudományok doktora azért is juttatta el sorait szerkesztőségünkbe, hogy elmondja: a tudomány eddig mit állapított meg a Százrejtekűről. A következőképpen vélekedik: „ Tudjuk, hogy a misztikus nevű építmény sokat foglalkoztatja a környék lakóinak képzeletét, és a néphagyomány olyan nagyméretűnek tulajdonítja, hogy egy másik bejárata a makiári templom alatt lenne. Közölhetem az érdeklődőkkel, hogy a tudományos kutatás már foglalkozott ezzel a kérdéssel, és eddig a következőkre jutottunk. Az andornaki határ nyugati szélén húzódó, Nagy-aszód nevű szőlőhegyen három igen régi pincesor van, és ezek közé illeszkedik be a Százrejtekűpince is. Építésének idejéről csak közvetett adatok vannak, mert a pince falain semmiféle erre utaló jelzést nem találtunk. Van azonban a levéltárban egy 1778-ban rajzolt határtérkép, amely feltünteti ezeket a pincéket olyan megjegyzéssel, hogy „cellaeantiquae”, tehát régi pincék. Ugyanakkor Andornak belterületétől északkeletre, a Rózsahegy alatt még egy pincecsoport van, de ezek felirata csak annyi, hogy „cellae”, azaz nem régiek, a térkép készítésének idején használatosak. ” Ezek után valóban felmerülhet a kérdés, hogy kik és mikor építhették ezeket a különös folyosókat, milyen feltételezésekkel szolgálhatnak a tudomány emberei. Nos, biztos adat még nem áll rendelkezésre, Bakó Ferenc a következőképpen vélekedik erről: „Andornak település- történetéből tudjuk, hogy a falu a 15. és a 18. század dereka között lakatlan volt, a „régi”pincék tehát a 15. századnál korábbiak lehetnek. Készítésük összefügghet azoknak a nyugat-európai vallon, francia, olasz, német szőlőművelőknek a betelepítésével, akik az egri püspök ösztönzésére költöztek a középkorban az Egri-völgybe. Az is lehetséges, hogy a Bükk-hegység alján Miskolctól Sírokig húzódó, puha vulkáni kőzetbe (riolit-tufa) vájt üregekkel együtt az Árpád-korban már itt élő, kabar eredetű magyarok — esetleg szlávok — készítették.” Elég keveset tudunk tehát ezekről a pincékről, s kérdés az is a beérkezett levelek, személyes beszámolók alapján, hogy valóban annyi a hosszuk, mint ameny- nyiről a tudós beszámol: „A Százrejtekű pincéről még annyit, hogy felmérésünk szerint hossza körülbelül 30 méter, több fülkével ugyan, de nem akkora, hogy elérne a makiári templomig. Ennek ellenére tájunk mezőgazda- sági építészetének, történeti emlékeinek egy igen értékes darabja, s érdemes arra, hogy épségben megőrizzük. ” Sokfélét olvashattak már ezeken a hasábokon ezekről a folyosókról, úgy véljük, lassan már ideje, hogy személyes tapasztalatokról is beszámolhassunk. ígérjük, hogy néhány héten belül fényképes riportban adunk számot arról, hogy milyenek is ezek a pincék. Egy másik, de nem kevésbé izgalmas témakörben jelentkezett szerkesztőségünkben az egri Juhász Zoltán. Mint beszámolt róla, a birtokában van egy olyan levél, amely 1949-es keltezésű, és Vadasi Norbert recski tanárnak íródott. A szerzője egyelőre ismeretlen, a címzettnek anyai ágon nagybátyja lehetett. Mégis érdemes a figyelemre, mert olyan feltevéseket tartalmaz, amelyek nagyon meglepőek. Azt az elméletet fejti ki ugyanis, hogy Attila, a hun fejedelem sírja, — amely a történelem egyik legérdekesebb rejtélye —, Heves megyében található. Egyelőre néhány idézet ebből az írásból: „Négy éves voltam, amikor külsőportai szomszédunkkal, Csabai Pál, nyolcvan éven felüli öregapóval megismerkedtem. Az a külsőportai rakodóhely volt a kedvenc játszóhelyem, és remegő félelemmel telített kíváncsisággal vonzott a falu népe által táltosnak tartott öreghez... Nagytudású ember volt, embert, állatot gyógyított, édesapámmal és a papokkal latinul beszélt, amelyet szótárból és gyakorlat útján tanult meg. Engem magához édesgetett, s míg élt, két és fél éven át hun és ősmagyar történetekkel tömte a buksimat. Te Zsultán ide halgass! — kezdte — Atilhu (Attila) meghalt, a főem- bérek kerestek egy nem lakott helyet, hol drága tetemét eltemették. Csaba királyfi, kinek- még anyja élt, a két bátyjáé nem, a mostani Szajla helyén találta meg az alkalmas helyet a csererdők között, kis patak mentén, azon a síkon, amelyet a Tar-lil- na(?), vagyis a Tama folyó csinált magának. Itt letették a drága tetemet, lovát, fegyverét, drágaságait is. A Holdnak háromszori megújulása idején háromszáz rabszolga nagy halmot hordott rá, a mellette lévő hegyről. A rabszolgákra felügyelt a főtáltos fegyveres rabszolgáival. A halom elkészítése után a főtáltos egy fehér és egy fekete lovat áldozott hadúrnak és Ármánynak, itt „dalia” utolsót az „áldoát” kövön. Az akkori öreg szajlaiak áldókőnek nevezték, apának rácfalusi földje mellett feküdt, alatta forrás bugyogott, s ez a rácfalusi kenderáztatókat táplálta.” A félelmetes hun király, Attila 453-ban halt meg. Mai napig nem ismerjük temetésének helyét, a legközkeletűbb Gárdonyi Géza A láthatatlan ember című regényének leírása, amely szerint hármas koporsóban a Tisza medrében helyezték nyugalomra. Az a legenda, amelyet Juhász Zoltán révén ismerhetünk meg, elsősorban helyi szájhagyományok útján maradt fönt, de bizonyára érdemes a figyelemre. Még több izgalmas adatot, fejtegetést tartalmaz, de ezekről legközelebb számolunk be olvasóinknak. Az bizonyos, hogy Eger város történetének egyetlen jeles személyisége sem szerepelt a közelmúltban annyit közszájon, s a lapok hasábjain, mint Eszterházy Károly gróf egri püspöké. De bízvást állíthatjuk, hogy a szakkönyvek lapjairól sem hiányzik e jeles egyházfő neve. Igen ám! De minő formában, minő helyesírásban? Már évek óta figyelem, és azt tapasztalom, hogy a nagy egri püspök nevét leggyakrabban helytelen helyesírással közük, Esterházy formában. Amikor például az egri Bazilikát magyar, német és angol nyelven ismertető munkámat az egyik élenjáró kiadó, a Corvina közreadta, minden szerzői tiltakozásom ellenére „s”-sel írta a püspök családi nevét. De még a Népújság is hol így, hol úgy írta: „s ”-sel, vagy néha-néha „sz”-szel is. Az egri tanárképző főiskola új névváltoztatása kapcsán kialakult választási kampányban is megoszlott a névírás a fenti két variáció között. A második, immár legális választás után felhívtam dr. Orbán Sándor főigazgató úr szíves figyelmét egy utcai beszélgetés során a helyes írásmódra: ESZTERHÁZY és nem ESTERHÁZY. Akkor a főigazgató úr készséggel tájékoztatott, hogy az „s”-sel való írásmód helyességére hívták fel a figyelmét! Ez oly mértékben meggyökeresedett, hogy amikor a második, immár jogerős főiskolai szavazás során a püspök neve került ki győzelmesen, a minisztériumi főhatóság elé, jóváhagyás végett felterjesztett irományban is a „ESTERHÁZY” elnevezést kérték jóváhagyni! S ez a helytelen helyesírási tanácsadás eredménye volt! így azután arra kényszerült a főiskola, hogy névadója írásmódjának helyreigazítását kérje, „ESZTERHÁZY” formában! Én még a régi egri ciszterci gimnáziumban úgy tanultam, hogy a személyneveket úgy kell írni helyesen, ahogy maga az illető is írta. Igaz ugyan, hogy közben csak a Mindenható Úristen a megmondhatója, hogy hányszor változott a helyesírási szabály, de az bizonyos, hogy amennyiben valaki, bárki bármiként is írja KÖVETKEZETESEN a nevét, úgy kell napjainkban is írni. Az Eszterházy Károly egri püsCsurka István író, az MDF elnökségének tagja bejelentette, hogy első képviselői fizetését (27 ezer forintot) felajánlja a Bethlen Gábor-alapítvány számára. Az alapítvány kuratóriuma "Életfa- Kollégium” megjelöléssel külön kezeli ezt az összeget, s kizárólag azon erdélyi fiatalok részesülhetnek belőle, akik Magyarországon folytatják középiskolai tanulmányaikat, ám szüleik Erdélyben maradtak, s a diákok kötelezettséget vállalnak arra, hogy iskolájuk elvégzését követően visszatérnek szülőpök személynév helyesírásmódja felmerült egri szakértő férfiúban is, aki szerint az a helyes a jelen esetben, ahogy a püspök öregségére, élete alkonyán írta. Ezt az illető levéltárilag kívánta tisztázni. Amikor ez a kérdés felmerült, nyomban Görgey Artúr tábornok családnévírása jutott az eszembe. Ő ugyanis katonai tevékenysége alatt következetesen mindig szóvégi „i”-vel írta a nevét, de öregségére — miként fivére egyébként mindig is írta — visszatért az „y”-os formához. Felteszem, hogy netalán ez volt az oka annak, hogy felmerült a „nagy kérdés”: a püspök öregségére miként írta a nevét? Amikor ez a kérdés a Megyei Levéltárba került — jól ismervén a püspök munkásságára vonatkozó forrásanyagot —, 5-6 perc múltán kezünkben volt nemcsak végrendelete, de „co- dicillus”-a, azaz halála előtt röviddel írt pótvégrendelete is: természetesen mindkét esetben ESZ,- TERHÁZY formával. A pótvégrendeletben az öreg püspök bizony már erősen reszkető kézzel, de élete hosszú során gyakorolt módon hitelesítette aláírásával végső akaratát. Magam 18-20 év alatt több száz aláírását láttam levéltári iratokon, okmányokon, és semmi kétségem nem voltaffelől, hogy bárminemű kétség is merülhet fel az egri egyházfő személynevének írásmódja felől. Jelen cikk megírásának az adja meg vitathatatlan apropóját, hogy a városi tanács végrehajtó bizottsága végre-valahára, vissza kívánja állítani a tanárképzőfőiskola és az érseki Bazilika közötti tér régi nevét. Igen ám! De az igazgatási osztály vezetőnője is beleesett a hibába, és a Szabadság tér javasolt új nevéül az ESTERHÁZY teret javasolja. Még jó, hogy időben tették közzé e javaslatot, és nem azután már, midőn legyártatták a helytelen, a rossz írásmódot követő névtáblákat. De a jeles egri egyházfők sorában akad még két másik is, akinek úton-útfélen helytelenül írják a családnevét. No, de arról majd máskor. A tanulság világos és egyértelmű: tessék ilyen és hasonló esetben a levéltárhoz, vagy történészekhez fordulni! Sugár István földjükre, s ott élnek, dolgoznak. Csurka István reméli, hogy felajánlásához mások is csatlakoznak, s a sok kicsi adományból végül is elegendő összeg gyűlik össze ahhoz, hogy minél több arra érdemes erdélyi diákot támogassanak belőle. Az ’’Életfa-Kollégium” számára szánt összegeket a Bethlen Gábor- alapítvány 566-22977 számú csekkszámlájára lehet elküldeni. A számlát kezelő OTP- fiók címe: Budapest, II., Frankel Leó utca 21-23. Továbbra is várjuk leveleiket, jelentkezéseiket, címünk változatlan: 3301 Eger, Pf.: 23. Szívesen látunk minden érdeklődőt, mert úgy véljük, hogy a honi táj szeretete és ismerete gazdagítja az embert, s a kíváncsiság éltető erő. Felhívjuk azonban a figyelmüket, hogy ha valamilyen leletre bukkannak, vagy a véletlen valamilyen felfedezést hoz, önök számára akkor azonnal értesítsék a szakembereket, mivel az így válhat közkinccsé, a tudomány által is elemzetté. S természetesen szóljanak szerkesztőségünknek is, hogy ne maradjon a nyilvánosság előtt se rejtve a múlt felfedezett hagyatéka. Gábor László CcrMJj Mit rejtenek a pincék? A múlt rejté- j lyes sötétje... j (Fotó: Gál I Gábor)
