Heves Megyei Hírlap, 1990. június (1. évfolyam, 50-75. szám)

1990-06-07 / 55. szám

Hírlap

1990.

csütörtök

Mág Bertalan:

Egy éjszaka története

10. rész

Bobák László amatőr festő kiállítása

Ő

rnagy úr, kérem — szólt Palágyi Magost meglátva —, mikor mehetek haza?

— Azt sem tudom, hogy én saját magam mikor tudok hazamenni — válaszolta Magos, amikor kopogtak. A főnöke nyitott be.

— Akarok veled beszélni, gyere velem.

Amint főnöke szobájában leültek, a titkárnő máris hozta a gőzölgő feketét. Rágyújtottak.

— Jó úton jársz — mondta a főnök, miközben mélyet szippantott a cigarettából.

— Ezt nem értem egészen, főnök.

— Néhány perccel ezelőtt telefonáltak a nyomszakértők, hogy a leadott sáros cipők nyomai azonosak azzal a mintával, amit a kerítés távolabbi részénél felvettek. A rajta levő száraz sáranyagot most vizsgálják. A lábnyom mellett levő földmintán a laboránsok most dolgoznak.

— Főnök — pattant fel a helyéről Magos —, határtalanul megkönnyebbültem. Nagy örömöt szereztél, hogy ezt közölted velem. Köszönöm. így már másképp folytathatom Palágyinak és a lánynak a kikérdezését.

— Remélem, most, hogy valamelyest megnyugodtál, nem óhajtasz a rendőri igazolványodtól megválni.

— Én? — tárta szét a két kezét Magos, mint aki ilyen képtelenséget soha az életében nem hallott. — Csak még jobban ragaszkodom hozzá.

— Jó, jó. Mondd, mi lesz Kosa Endrével, aki még mindig őrizetben van?

Aki levelezőlapra ragasztva a számokat összegyűjtve beküldi címünkre (3301 Eger, Pf.: 23.), az részt vesz a Hírlap könyvsorsolásán. A levelezőlapra írják rá: Minikrimi.

— Ha Palágyival és Varga Katalinnal sikerül az igazsághoz vezető útra jutnunk, akkor Kósa Endrét, mint őrizetest még ma elbocsátom. — Aztán óriás léptekkel sietett Palágyihoz.

— Maga, Palágyi úr, azt állította — ült le és gyújtott rá — előző beszélgetésünk idején, hogy este érkezett Varga Katalin Mohai úti lakására, ahol megvacsoráztak. így van?

— Igen, így, őrnagy úr.

— Nos, ami a hazaérkezését és a vacsorázást illeti, azt nem kétlem. De az már nem felel meg az igazságnak, hogy 9 és 10 óra között lefeküdtek, majd egymás mellett aludtak reggelig. Felébredve pedig teát, vajas kenyeret reggeliztek. Meg kell mondjam, Varga Katalin nem úgy nyilatkozott, mint maga. Valószínűleg nem egyeztették össze eléggé elmondandó hazugságaikat. Márpedig, Palágyi úr, ha két ember nem nyilatkozik azonos módon, nem ugyanazt mondják, amiben megállapodtak, akkor a következtetés csak az lehet, hogy mindketten hazudnak. A közmondás szerint a hazug embert hamarabb utolérik, mint a sánta kutyát. Úgy néz ki, hogy kezd ez a mondás bebizonyosodni. Érti, Palágyi úr?

— A közmondást hogyne érteném, de én nem csináltam semmi olyasmit, ami a sánta kutyával kapcsolatba hozható.

— Nem? No, akkor válaszoljon nekem arra: mit is reggeliztek azon a reggelen az eltávozása előtt Katalinnal?

— Teát és vajas kenyeret.

— Ez is hazugság. De csak folytassa, majd csak észbekap. A bizonyítékok súlya alatt hamarosan össze fog roskadni, Palágyi úr.

— Milyen bizonyítékokról beszél az őrnagy úr? — hangja már nélkülözte az eddig jellemző magabiztosságot, és szája szöglete is megrándult.

— Csak türelem, Palágyi úr,

meg fogom mondani, sőt meg is fogom mutatni.

— Mit akar az őrnagy úr nekem megmutatni? — ezt kérdezte a hirtelen megszelídült Palágyi— A butasága maradványait akarom megmutatni, amiről eddig összevissza hazudott. A maga művezető kollégája, Almási Géza meghalt, mert embertelen kegyetlenséggel megölték. Gáti József műszerész annak ellenére, hogy halálos ütéseket kapott, szerencsére még él, az orvosok szerint eszméletre fog térni, és akkor bizonyára lesz egy pár kérdése magához.

— Mit kérdezne meg tőlem, őrnagy úr — kérdezte nagyon halkan —, hiszen én őt nem is láttam.

— Tudja, ezzel a kérdésével megpróbál engem elég ügyetlenül félrevezetni. Most is hazudik! Hiszen maga fedezte fel a gyilkosságot; maga ment az irodához azzal, hogy ott ég a villany; maga fedezte fel az ott fekvő, véres fejű Gáti műszerészt. Továbbá! Ott volt, amikor Al- másit és Gátit elszállították, amikor csak éppen az történt, hogy szegények más-más helyre érkeztek; Almási az Orvostani Intézetbe, Gáti pedig az agysebészetre. És ez a különbség fogja bizonyítani majd a gyilkos személyét.

Immár úgy látszott, mintha Palágyinak a lába alól kicsúszott volna a talaj. Ingatta a derekát, le-fel jártatta a szemét, és tán anélkül, hogy tudott volna róla, megkérdezte: — Hát aki ott kint feküdt véresen, akit én halottnak véltem, az él?

— Bizony él, Palágyi úr, és azt hiszem, ez lesz a maga veszte.

— Az én vesztem?

És ekkor az eddig nagyjából magabiztos ember felállt, topor- zékolt, és eltorzult arccal kiáltotta: — Mit akarnak tőlem?! Én nem csináltam semmit!

— Ha semmit nem csinált, Pa- '

lágyi úr, akkor rövidesen hazamegy. Most pedig azt ajánlom, üljön vissza^ és ne ordítozzon!

Magos érezte, hogy ez az ember kátyúba jutott, és hogy körülbelül 80 százalékban majd mindent tud róla. Éppen ezért kiszólt egy másik kollégának, aki besietett, és Némethtel közösen megbilincselte Palágyit

— Miért bilincselnek meg, őrnagy úr?

— Hogy egészségesen, sértetlenül térjen haza, és nehogy előtte valamilyen szamárságot kövessen el.

Kinyílt az ajtó, és az egyik nyomozó kihívta Magost. Bementek a szemben levő szobába, ahol ott állt a laboratórium vezetője. — Minden tökéletesen sikerült — közölte mosolyogva.

Ekkor már hárman-négyen is beszállingóztak, és egyre derűsebben hallgatták a laboratórium vezetőjének részletes beszámolóját munkájuk sokoldalúságáról. A laborfőnök így folytatta:

— Nos, a sáros cipőn levő sár- maradványok azonosak a vállalat kerítésénél talált földmintával. A vizsgálat nehezebbik része még ezután következett, de az is sikerült.

Amikor idáig jutott, Magosban is kezdett felengedni a bizonytalanság.

— Ugyanis — folytatta a laboratórium vezetője — a két pénztárcán levő szennyeződés is emberi vértől ered. Ez ugyan csak tíz százalékig támasztja alá Palágyi-Béla bűnösségét. Ellenben a nadrágja alsó részén és a zakó uj- jainak végén talált vémyomok a megölt Almási Géza vérével száz százalékig megegyeznek.

Ezt a „csattanót” hatalmas csend követte. Csak álltak egymásra bámulva, szótlanul.

(Folytatjuk)

Június 9-éig látható a hevesi Művelődési Központban Bobák László amatőr festő tárlata. A művész már hosszabb ideje a fővárosban él, de lélekben sohasem szakadt el az alföldi tájtól, a Jászságtól. 1950-ben született Jászárokszálláson, itt töltötte gyermekéveit. Festészete is ebből a talajból táplálkozik. Alkotásaiban ennek a tájnak a jellegzetes formavilágát, sajátos hangulatát igyekszik megragadni. Képein az alföldi ember sajátos

életterét, a tanyavilágot próbálja megörökíteni a következő nemzedékek számára. Igyekszik megmenteni azt a letűnoben lévő világot, aminek pusztulása immár szinte megállíthatatlan. Eltűnnek a régi utcák, házak, lebontják a tanyákat, kivágják a fákat, szennyeződnek a vizek. „Az ember azt a természetet teszi tönkre, aminek évszázadokon keresztül a megélhetést, az életet köszönhette, de ami nélkül élni ezután sem lehet” — vallja életfilozófiájában.

Az istenek a fejükre estek

Gods Must be Crazy. Az istenek bolondok kell, hogy legyenek. Az eredeti címmel, ezzel a keserű megállapítással, paradox igazsággal, azt hiszem, kevesen szállnak vitába. Legalábbis nem, ha megtekintik ezt a filmet.

A Kalahári-sivatag egyszerű, békeszerető népe, a busmanok szemében az odacsöppent, arra tévedt fehér emberek csodálatos adottságokkal, képességekkel vannak felruházva. Repülnek, mint a madarak, csöves szerszámaikkal életük kockáztatása nélkül, biztos távolból végeznek a rájuk acsarkodó fenevadakkal. Játékszereikkel szélsebesen száguldoznak, ismeretlen nyomokat hagyva a forró homokban. Láthatóan semmiben sem szenvednek hiányt. De... A mindenhatók mégis egymásra vadásznak, egymás csodamasináit rongálják.

Jamie Uyssokadik témáját találta meg a végtelen homoktengerben. A természetrajzi filmek földrajzi és biológiai ismeretterjesztését élménnyé ötvözte a bő, fordulatos, szórakoztató humorral.

Az istenek a fejükre estek második része mélységes szeretettel ábrázolja a természet szinte még érintetlen világát, s az ott élő bennszülötteket. Ugyanakkor szkeptikus iróniával szemléli az odavető- dött fehér embert, aki bármit cselekszik, feje tetejére állítja az időtlen idők óta talpán álló világot, és megfeledkezik arról, hogy visszafordítsa azt.

Két busman kisgyerek felmászik egy vizet szállító kamionra, amelyik egyszerre elindul. A két fekete lurkó kényszerutazásában az ismeretlen okozta megszeppenést gyorsan felváltja a korukból fakadó játékos felfedezési vágy. Egy New York-i kutatónő friss lovagja társaságában rövid repülőútra indul, majd kényszerleszállást hajt végre, 300 mérföldre a legközelebbi településtől. Miközben nem sokkal odébb két katona, egy fehér kubai és egy fekete dél-afrikai élénk világnézeti viták közepette foglyul ejti egymást.

A főhősre, a bennszülött férfire vár, hogy az elrontott világot megjavítsa, az eltévedteket, az eszüket vesztett fehér isteneket a helyes irányba igazítsa.

A film újdonság, mivel túllép a naivan lelkendező természetkultuszon. Felszabadultan, a maga valóságában ábrázolja a sivatag világát, nem szégyellj benne felfedezni a gyarlóságot. Nem szenteknek, hanem olykor csak csetlő-botló, hús-vér alakoknak festi az ott élőket, akik csak abban különböznek a fehér bőrűektől, hogy nekik még közük van a háborítatlan természethez. Másrészt, mindenféle sallang, túllihegés nélkül képes tömören és szellemesen szólni a civilizáció problémáiról, amelyek a pusztában menthetetlenül nevetségessé válnak. Ha hiányzik az a közeg, amelyben nap mint nap élnek és mozognak, fogalmaikat használják, védtelenné, elveszetté válnak.

Molnár Zsolt

Az Állatmeséket... most újra sikerrel lehet játszani...

Beszélgetés a marosvásárhelyi bábszínház vezetőjével

Lelkes és zajos ünnepléssel fogadták Budapesten a pártok képviselői Smaranda Enache-t, a Marosvásárhelyi Állami Bábszínház vezetőjét. Az igazgatónő Konrád György írótól, a Nemzetközi PEN- klub elnökétől vette át a díszelőadáson a fővárosban a Maecenas- díjat, s az ezzel járó 100 ezer forintot, amelyet szinte azonnal felajánlott közérdekű célokra, a marosvásárhelyi „Pro Europa” Ligának. Egerben három napot töltött a társulat. Ez alkalomból készítettünk interjút Enache asszonnyal.

— Magyarországon On hamarabb vált ismertté, mint a társulata. A tévé Panoráma című műsorában tett januári nyilatkozatával az egész magyar nemzet rokonszenvét kivívta.

— Valóban, nagyon kellemes volt a budapesti ünneplés. Annál is inkább, mivel a társulatunk 1976 óta nem járt külföldön. Magyarországon pedig 41 év óta először vagyunk hivatalosan. Korábban, a hetvenes években már Indiában, Jordániában is megfordult az együttes, és más országokban is jártunk: Bulgáriában, Pakisztánban, a lengyeleknél.

— Tehát, negyvenegy esztendős a bábszínház. Mióta vezeti?

— 1981 -tői dolgozom itt. Először a társulat irodalmi titkára voltam, Magyarországon ez a dramaturg munkájának felel meg. ’83 óta vagyok igazgató. Ez a legnagyobb gazdasági krízis időszakának kezdete is. A dotáció jelentős mértékben lecsökkent. A két tagozatnak (a románnak és a magyarnak) évente mintegy 900 előadást kellett produkálnia. S mindezt 24 színészszel.

— Ha jól számolom, ez még abban az esetben is napi három előadást jelent, ha szünet nélkül dolgoznak.

— Persze, belekalkulálva a vakációt is, sokszor naponta hatszor kellett színpadra lépniük a

művészeknek. Ebben a hosszú periódusban háromszor-négy- szer túlteljesítették az „alapnormájukat” a színészeink, mégis alig lehetett biztosítani a fixfize- tésüket. Igen rossz körülmények között, hidegben, rozoga buszban jártuk a vidéket, s fűtetlen művelődési házakban játszottunk. Mégis szívesen csinálták, nehéz körülmények között is. Tudva azt, hogy a falusi gyermekek számára ez mennyit jelent, hiszen tévé, mozi híján szinte ez volt az egyetlen szórakozásuk. Az elmúlt tíz évben egyetlen előadást sem függesztettünk fel hiányzás vagy más hasonló ok miatt. Még az utóbbi évben is megmaradtunk csökkenő létszám mellett. Pedig nagyon sokan eljöttek Magyarországra is. De átvészeltük ezt az időszakot, amennyire lehetett, még növeltük a ritmust. Nagy a konkurencia is. Romániában mintegy húsz bábszínház van. Nagyváradon, Kolozsváron és Marosvásárhelyen pedig magyar társulat is működik.

— Változott-e valamit a helyzetük a forradalom után?

— Most a költségvetésünk 65 százalékát a Művelődési Minisztérium fedezi. Tehát gazdaságilag javultak a körülményeink. Eddig csak 15 százalékot kaptunk. Az évi 900 előadásból a színészeink jó, ha a fizetésük 50 százalékát meg tudták keresni. A

másik felét valahogyan „összehoztuk” a helyi vállalatok támogatásából, propagandamunkából.

— Ahogy szavaiból kitűnik, a színházigazgatás jelentős részben a körülmények megteremtéséből áll. Voltak, vannak-e más, politikai természetű nehézségei?

— A bábszínházunk magyar társulatként indult. A román tagozat 1963-ban jött létre. Ez azt is jelenti, hogy a színészek, a rendezők külön vannak, csak gazdaságilag tartozik össze a két tagozat. Az ilyen intézményekben — nemcsak nálunk, máshol is — természetes, hogy adódtak feszültségek. Ez politikailag „így volt elképzelve”. Máshol például a hivatalos információk nyelve is a román volt. Nálunk ezt kizártuk. A magyar tagozaton magyarul beszéltek. A közös gyűléseken természetesen románul.

— Ön szintén beszéli a magyart. Mi ennek a háttere?

— A családom román. Anyai részről valamelyik dédnagya- pám magyar volt. De ez elég távoli kapcsolat. A magyar nyelvet gyerekkoromban tanultam meg. Marosvásárhelyi vagyok, a családban és a környezetemben is mindenki tudott magyarul. Ez nálunk fordítva is így van: a magyar családok még jobban tudnak románul, mint mi az ő nyelvükön. Bukarestben francia — magyar szakot végeztem, ezenkívül 1970-ben jártam Debrecenben (a külföldiek számára szervezett nyári egyetemen), ahol használtam a nyelvet. Magyarul olvasok, rádiót hallgatok...

— ír is a nyelvünkön? Mármint színdarabot?

— Azt azért nem próbálom, a helyesírásban nem vagyok egészen biztos. Tavaly írtam egy bábjátékot, Állatmesék, állati mesék címmel. Ezt be is mutattuk. Ez tulajdonképpen egy allegória volt az akkori társadalmi helyzetről. Klasszikus állatmesékből indultam ki. A történet lényege, hogy a szamár, a felesége és a fia uralkodik. Ezt 1989 májusában betiltották. Kész volt az előadás, a román tagozat mutatta volna be. Ez volt az egyetlen bábelőadás, amit betiltottak egész Romániában, hosszú idő óta. A decemberi események után aztán műsorra tűztük. Csakhogy akkor afféle relikviának tűnt. Most újra sikeresen lehet játszani.

— Romániában rendkívül összetett a helyzet. Milyen távlatai vannak a magyar bábjátszásnak, s mire számíthat az önök színháza?

— A társulatunk jelentősen megcsappant, kevesen maradtak, sok az idős művész. Antal Pál rendezőnk (aki a Magyarországon bemutatott produkciót is készítette) ’49 óta dolgozik nálunk. Ugyancsak régi tagunk Haller József, a díszlettervezőnk. Az utánpótlásra egyre nagyobb szükség van. A képzés sem megoldott. Négyen-öten maradtak, akik át tudják adni tapasztalataikat a fiataloknak.

— Nincs főiskola, amelyik ezt vállalná?

— Szeretnénk meggyőzni a felsőbb hatóságot, hogy a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolán képezzenek bábszínészeket is. Úgy néz ki, hogy jövőre talán már magyar rendezőket tanítanak. Távlatokban talán van lehetősége annak is, hogy ott tanuljanak a bábosok.

— És a további távlatok?

— Jó dolog az is, hogy most már turnézhatunk, utazhatunk külföldre. Ez a színészeket ösztönzi.

— S a színház falain túl mi várható?

— A román értelmiség az elmúlt esztendőkben halkan visz- szavonult. Nálunk nagy szégyen volt, ha valaki direkt politizált. Most részt veszünk a társadalmi életben, de ez számunkra annyira új. Az az érzésem, hogy a ro-. mán értelmiség hajlandó elfogadni és magáévá tenni az európai gondolatot. Még van két év türelmi idő a következő választásokig. S most jó is, hogy a Front került hatalomra. Az átmenet nagyon nehéz lesz. Ezalatt, remélem, az értelmiség politikailag is megerősödik.

— Magyarországon milyen tapasztalatokat szereztek, s milyen kapcsolatokat kötöttek?

— Először is szeretettel várjuk Erdélyben a budapesti és az egri bábszínházát. Személy szerint is szorgalmazom, hogy a bukaresti és a budapesti társulat közötti kapcsolat létrejöjjön. A tapasztalatom pedig az, hogy a budapesti bábszínháznak sokkal jobb lehetőségei vannak az egriekhez képest. Sajnos, itt Egerben nincs megfelelő bábszínpad. Ez az oka, hogy a Maeterlinck-darabot nem tudtuk bemutatni. Vagyis féltünk a kompromisszumtól. A továbbiakban is szeretnénk megőrizni a barátságot, nemcsak kölcsönös látogatásokkal, a produkciók cseréjével, hanem jó lenne, ha innen Egerből jönnének hozzánk rendezők, díszlet- tervezők vagy műhelyesek, és fordítva. Ez itt most elkezdődött... Jámbor Ildikó

(Fotó: Gál Gábor) I