Heves Megyei Hírlap, 1990. június (1. évfolyam, 50-75. szám)

1990-06-30 / 75. szám

1990. június 30., szombat Hírlap 5. A legfőbb ellenség: önmagunk vagy mások ismételgetése Beszélgetés Illés György operatőrrel Illés Györgyöt, a magyar operatőrök doyenjét aligha kell be­mutatni a hazai és a külföldi filmbarátoknak, hiszen az 1914- ben Egerben született, Kossuth-dijas kiváló művész munkái önmagukért beszélnek. Ő fotografálta — sok-sok egyéb alkotás mellett — a Budapesti tavasz, a Ház a sziklák alatt, a Pacsirta, a Hűsz óra, a Civil a pályán című filmeket. Most abból az alka­lomból beszélgettünk vele, hogy a Színház- és Filmművészeti Főiskola illetékes szerve őt javasolta az intézmény rektorának. — Nos, egy meglehetősen bo­nyolult kérdésről van szó — mondja —, hiszen bizonyára ön is olvasta az újságokban azokat a cikkeket, amelyeket a főiskola diákjainak kezdeményezései in­dítottak el. A kedélyek viszony­lag hamar megnyugodtak, s ki­alakult egy konszenzus a diák­ság, a tanárok, illetve az intéz­mény vezetése között. Ennek eredményeként Kazimir Károly, a volt rektor javaslatot tett egy össztanári értekezlet összehívá­sára azzal a céllal, hogy itt dönt­senek egy olyan bizottság felállí­tásáról, amelyik a rektornak — aki időközben lemondott — segít befejezni ezt a tanévet, illetve előkészíteni az újat. Emellett pe­dig javaslatot tesz az új rektor sze­mélyére. A diákok is készítettek jelölést, s ez került az említett ér­tekezlet elé. Nos, utóbbin meg­választottak tizenöt tanárt, akik — kvázi — a rektori bizottság tagjai. E szervben — amelynek jómagam is a tagja vagyok — nagy viták voltak. Különféle ne­vek forogtak a rektorsággal kap­csolatban, s miután senki sem tudta vállalni ezt az egyéb elfog­laltságai miatt, engem kértek meg erre. Annyit közöltem, hogy ezt csak rövid ideig — afféle át­menetként — szeretném csinálni. Erre két okom is van: egyfelől már meglehetősen koros öregúr vagyok, másfelől pedig úgy vé­lem, hogy a rektornak olyan színházi, stb. szakembernek kell lennie, aki képes jól áttekinteni a színház valamennyi területével összefüggő tananyagot. — Említette, hogy a főiskola életéről az utóbbi időszakban jó­szerivel csak afféle hangzatos új­ságcikkek jelentek meg. Ezekben szó esett diáklázadásról, elége­detlenségről. Nézete szerint hol keresendő a problémák forrása? — Egészen biztos vagyok ab­ban, hogy a feszültségeket az egész országot jellemző politikai „átállás” szülte. S szerepet ját­szott a hallgatókban meglévő újí­tási vágy is. ők olyan oktatást szeretnének, amely tulajdonkép­pen egy mesteriskola, vagyis ahol az egyes osztályokat meste­rek vezetik, akik végigkísérik a diákokat a négy év során. Ez tel­jesen indokolt kívánság. Mert tényleg jó, ha olyan személyek tanítják őket, akikre felnéznek, akikben megbíznak, akiket tud­nak emberi, művészi és egyéb szempontból követni. Ez persze nem új gondolat, hiszen mind a film-, mind a színházi szakon olyan mesterek oktattak eddig is, akik a szakterületükön a legkivá­lóbbak. Én — aki meglehetősen jól ismerem a nagyvilág filmfőis­koláit — felelősségem tudatában kijelenthetem, hogy a mi intéz­ményünknek eddig is az volt a fő erőssége, hogy olyan gyakorló szakemberek vezették az osztá­lyokat, akik a mesterségükben a legjobbak. Szemben a nyugati — és bizonyos értelemben a kelet­európai — ilyen iskolákkal, ahol ezért vagy azért kikopott embe­rek működnek. —» Ha hinni lehet a lexikonok­nak, ön 1949-től tanít a főisko­lán, sőt az operatőri tanszék veze­tője is. Abból, hogy több mint négy évtizede neveli a fiatalokat, arra következtetek, szereti ezt csi­nálni... — Ha történetében nézzük e munkámat, akkor borzasztó iz­galmas dolgokra bukkanhatunk. Mert 1949-ben rám nem kisebb feladat várt, mint az operatőri szak létrehozása. Előtte volt ugyan egy filmrendezői szak — ez Balázs Béla és Radványi Géza nevéhez fűződik —, de ők azt is szerették volna, hogy külön ké­pezzünk operatőröket. Akkori­ban ehhez semmiféle szakanyag nem állt rendelkezésre sem itt­hon, sem külföldön. Az volt a leckém, hogy kialakítsak egy olyan tananyagot, amely az ok­tatás alapja lehet. Ergo: a nullá­ról kellett indulni. Sokat töp­rengtem azon, egyáltalán milyen irányba kellene menni. Tehát egy olyan gondolkodási rendszer megteremtésére is szükség volt, amely az oktatás alapját adta. A leglényegesebbnek azt véltem, hogy ne elsősorban a szakmai eszközök használatát sulykoljuk — noha ez is fontos —, hanem alakítsunk ki a gyerekekben egy gondolkodási rendszert, amely alkalmassá teszi őket a befoga­dásra. Tehát ha találkozik egy forgatókönyvvel, amelyet neki kell megvalósítania, akkor azt maradéktalanul megértse, és olyan módon próbálja meg a sa­ját gondolataival továbbfejlesz­teni, hogy csakis annak az egy alapanyagnak keresse meg és ta­lálja meg a formáját. Abból in­dultam ki, hogy a tartalom és a forma egységet alkot. S úgy vél­tem, ha mindezt sikerül elérni, akkor megszabadulhatnak a leg­nagyobb ellenségtől, attól, hogy önmagukat vagy másokat ismé­telgessék... — Kicsit meg is előzött, mert pontosan azt akartam megkér­dezni, mi a titka az ön által meg­teremtett operatőri iskolának. Mert az tény, hogy a magyar ope­ratőröknek óriási hírük van a vi­lágban... — Azt hiszem, mindez az el­mondottaknak köszönhető. Mert a kamerának, az objektív- nek, a fénynek, az időnek — vagy­is annak az eszköztárnak, ami a rendelkezésünkre áll — az emlí­tett célt kell szolgálnia, s nekem tartalmilag kell a mű megvalósu­lását, a színészt, a rendezőt min­den eszközömmel segíteni. — Kanyarodjunk vissza a főis­kolához... Nézete szerint milyen változások szükségeltetnek? — Nos, a bizottságban már megállapodtunk különböző idő­pontokról, amelyek révén foko­zatosan létrehozhatjuk azt az ok­tatási rendszert — mert ez is a gyerekek kívánságai között sze­repelt —, amelyik több gyakorla­ti munkát ad számukra. Ezért ar­ra gondoltunk — persze úgy, hogy az elmélet ne szenvedjen csorbát, annak mélysége meg­maradjon —, hogy nem minden elméleti tantárgy lesz kötelező, hanem elég lesz egyes szeminári­umok meghallgatása, konzultá­ció a tanárral, stb. A vizsga azon­ban kötelező lesz. Szóval ki kell dolgoznunk egy ökonomikusabb időbeosztást, s így a szakmai gya­korlatra is több óra marad. — Azt mondta, mestereknek kell oktatniuk. Ez feltételezi a ta­nári kar összetételének módosu­lását is... — Bizonyos mértékig ez való­ban így lesz, hiszen természetes­nek tartom, hogy az időközben felnövekedett új generáció tagja­inak is lehetőséget kell teremteni a tanítási munkába való bekap­csolódásra. A negyvenegy esz­tendő során az a tapasztalatom, hogy nem csupán a hallgatókat kell nagyon gondosan nevelni, hanem a leendő tanárokat is. — Befejezésül arra lennék kí­váncsi, dolgozik-e mostanában valamilyen filmen, avagy a főis­kolai dolgok felemésztik a teljes idejét? — Tervezünk egy filmet, ami­nek a forgatását valószínűleg ok­tóberben kezdjük majd el. Sza­badjon azonban egy másik témá­ról szólnom... Az idén március­ban ugyanis megalakítottuk a Magyar Operatőrök Társaságát — ennek mintái Nyugaton már régóta léteznek —, amely volta­képpen egy szakmai, érdekvé­delmi csoportosulás. Összesen száz-egynéhányan vagyunk. Szükség van az érdekeink védel­mére, hiszen a televízió meg a vi­deo szinte átvette a világot ezen a téren, s rendkívül sokan akad­nak, akik — hogy úgy mondjam — kotnyeleskednek. Emellett szeretnénk tapasztalatcserére küldeni fiatal operatőröket kü­lönféle helyekre, stb., stb. A ter­veink készen állnak... — Nos, hadd kívánjak mind ehhez, mind pedig a főiskolai munkájához sok sikert, valamint jó egészséget... — Köszönöm, én pedig — mi­vel egri vagyok — csak annyit te­szek hozzá, hogy mindig nagy szeretettel gondolok kedves szü­lővárosomra... Sárhegyi István A gazdagok tovább érnek Tavaly is megtartotta első he­lyét a leggazdagabb országok rangsorában Svájc, ahol az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem évi 27.260 dollár. A Világbank jelentése szerint a második he­lyen Japán (21.040), a harmadik helyen Norvégia (20.010) a ne­gyediken az USA (19.780), az ötödiken Svédország áll (19.150) dollárral. Meglepő, hogy Finnország megelőzte az NSZK-t, ami szinte példa nélküli gyors felzárkózásra utal. Hasonló a helyzet Norvégia esetében is. A legszegényebbek­nél — Mozambik, Etiópia, Bhu­tán, Csád, Tanzánia — az egy la­kosra jutó nemzeti jövedelem kétszáz dollár alatt van évente. A Világbank statisztikái szerint a leghosszabb életre, 78 évre a ja­pánok számíthatnák, és csak egy évvel marad el emögött a svájci, a norvég és a svéd várható élettar­tam. A legszegényebb országok­ban ennél huszonöt-harminc év­vel rövidebb ideig élnek az em­berek. (Reuter) Olcsóbb a telefon — de nem nálunk! A telekommunikáció közismerten az egyik legsikeresebb üzleti ág, különösen a nemzetközi hírközlés. Itt ugyanis az elmúlt öt évben a va­donatúj technológiák bevezetése révén drasztikusan csökkennek a költségek. Mindennek következménye, hogy az USA-beli ATT tele­fontársaság az idén igen jelentősen, 10 — 25 százalékkal csökkenti a nemzetközi és belföldi telefonhívások diját. Mindenekelőtt a magán- személyeket és a kisebb társaságokat kívánják az alacsonyabb tari­fákkal megnyerni. A legnagyobb árzuhanás azoknál az automaták ál­tal lebonyolított nemzetközi beszélgetéseknél lesz, ahol a kezelősze­mélyzet — a karbantartókat leszámítva — végleg eltűnt. (Reuter) Csökkenni fog a járatsűrűség Mennyibe kerülnek majd a repülőutak az NDK-ba? Frankfurtba például 19 ezer forint A Malév minisztériumi vagy kormánydöntésre vár arról, hogy július 1-je, a német valutaunió életbe lépése után milyen tarifa- rendszert alkalmazzon az NDK- ba induló járataira. Az MTI in­formációja szerint jelenleg csak annyi bizonyos, hogy június 30- ig még változatlan áron árusítják a repülőjegyeket azokra az utak­ra, amelyet az utasok legkésőbb július 8-áig megkezdenek. A jelenlegi árakat a volt szo­cialista országok között még ér­vényben lévő, úgynevezett EAPT tarifarendszer szerint ál­lapították meg, amely a Szovjet­unióban alkalmazott repülőútá- rakhoz alkalmazkodik. A Malév ugyanakkor tagja a Polgári Légi­közlekedési Vállalatok Nemzet­közi Szövetségének (IATA), amelyben konvertibilis az elszá­molás. Jelenleg a Malév heti 47 jára­tot közlekedtet az NDK-ba, s ha­sonló számú járata van az Inter- flugnak is Magyarországra. (Egyébként nem nehéz megjó­solni, hogy ez a járatsűrűség a jö­vőben csökkenni fog.) Most még 2396 forintért árusítják a repülő­jegyeket Berlinbe, de könnyen lehet, hogy aki július elseje, illet­ve nyolcadika után utazik, annak már ennél jóval többe fog kerül­ni. Összehasonlításul: egy repü­lőjegy Frankfurtba 19 ezer fo­rintba kerül. (MTI) Hol szállt meg valójában Petőfi Egerben? Minden egri barátom és isme­rősöm őszinte örömmel vette a Hírlap közlését, mely szerint egy remek domborművű alkotással kívánják megjelölni azt a házat, ahol Petőfi Sándor Tárkányi Bé­lánál megszállt, vendégeskedett. A kis újságközlemény szerint Pe­tőfi a mai rendőrség helyén állott — magyarán, Tárkányi kanonok által lakott egyemeletes — ház­ban vendégeskedett Tárkányi Bélánál. Ennek a híradásnak csupán egyetlen hibája van: nem felel meg a valóságnak, nem fedi a té­nyeket! Ez annál is inkább bosz- szantó, mivel Petőfi egri látoga­tásának gazdag irodalma van, mely híradások fő forrása Tár­kányi kispaptársa, Zalár József, a nevezetes esemény minden mozzanatának jelenvolt szem- és fültanúja. Csak itt jegyzem meg, hogy mindkettőjüknek kispap korukban eredetileg szlovák ne­vük volt: Tárkányié eredetileg Viperina József, Zaláré pedig Hízli. A döntést hozóknak nem kel­lett volna egyebet tenniök, mint fellapozni Hatvány Lajos: „így élt Petőfi” című, alapvetően hite­les és eredeti forrásközlő munká­jának megfelelő részleteit. — De lássuk hát, mi is a valóság ebben az új Petőfi-ügyben? Petőfi, miután harmadszori kísérlete is, hogy a színészi pá­lyán arasson babért, zátonyra fu­tott, 1843 novemberében bete­gesen, elnyűtt ruházatban Deb­recenben húzta meg magát a te­átrum jegyszedőjénél. Bár Pákh Albert és Bajza József is segítette valamelyest anyagilag, de a ke­serves téli hónapok lassú múlá­sával, elege lévén a fűtetlen szo­bából, a gyatra kosztolásból, ver­sei legjavát egy kis füzetkébe má­solva, útrakelt Pest felé, hogy ott kiadót találjon költeményeinek. Debrecenből a nagy árvíz miatt Tiszafüred helyett csak Tokajnál kelhetett át a Tiszán, s onnan út­ját egyenesen nyugat felé vette, így érkezett meg Andornakra, ahol nyilván egy részére szállást adó parasztnál született meg a híres, négystrófás Eger alatt cí­mű verse. 1844. február egyik délután­ján — miként Zalár emlékezik vissza —, „a tél végén hófergete­ges zordon időben ” „egy kis gal­lérköpenyben ’’üres zsebbel, éhe­sen jut el a Líceum sarkára, s ott PájerAntalhotiéte felől érdeklő­dik. Megtudva azt, hogy ő már Makiáron van (plébános), Tár­kányi után tudakozódik. A kész­séges tájékoztatás nyomán útját a papneveldének, a szeminári­umnak veszi. De sajnálatára a portás rossz hírrel fogadja: Tár­kányi nincs otthon. így hát kér egy kis papírszeletet, és levelet kanyarít részére: „Tisztelt Ba­rátom! (Ha meg nem sértem e címmel.) Többször kerestem önt, de nem találhattam honn. Hol­nap reggel hét óra tájban eljövök. Igen örülni fogok önt megismer­hetni, bárjöttömnek más indoka is van. Igen megszorultam (hol­nap bővebben elbeszélem), ad­dig legyen ön szíves nekem útra- valót szerezni, mellyel Pestig el­mehetek. Ne ütközzék meg e qua­si parancsoló hangon, de, bár nagy szükségben vagyok, nem koldulok. Holnap mindenről bő­vebben, addig isten önnel. Petőfi Sándor”. Mellékesen mondom el, hogy Tárkányi becses emlékként meg­őrizte Petőfi e cédulácskáját, és 1870-ben, a rövid ideig Egerben elemi iskoláskodott Reményi Edének, az akkor már világhírű hegedűművésznek ajándékozta egy egri útja során. Másnap sietve fel is kereste a szemináriumot, ahol három szép napot töltött a lelkes kispapok körében. A Tárkányi szobájában szállásolták el, s mindig akadt jó néhány szeminarista körülötte. Zalártól tudjuk, aki abban az időben maga is papnövendék volt, hogy Petőfi a szokatlan papi környezetben alaposan feszeng­ve érezte magát. S most jön a tervezett emlék­tábla egyik bakija: bizony, Petőfi egri látogatása során Tárkányi még csak felszentelés előtt álló papnövendék volt, hiszen csak 1844. július 15-én szentelte fel ál­dozópappá Rajner püspök. S eb­ből az alkalomból vette fel hiva­talosan is a Viperina József név helyett a Tárkányi Béla nevet. A relief tervezett helyén állott ház már Tárkányi kanonoki háza volt. Egyébként 1868 pünkösd­jén lett kanonok! Jól működő irodalmi kör vi­rágzott abban az időben a komor falak között. Tárkányi elsősor­ban e kör „kandidátus írói”-t ér­tesítette Petőfi érkezéséről, akik egyikének-másikának nem egy írása látott napvilágot a lapok hasábjain. „ITT VAN PETŐ­FI!” — harsogták a máskor halk szavú kispapok, s népes csopor­tokban keresték fel a papnevelde vendégét. „Mindenképpen azon voltak, hogy jól találja, s otthont érezze magát, — emlékszik vissza Zalár. — De eleinte kissé nehezen ment a barátkozás, szaggatott volt a konverzió. Egyrészt Petőfi az ő beteges kinézésű sápadt ké­pével, s a tél ellen nem eléggé vé­dekező öltözetében nagyon kevés beszédűnek, minden bizalmas­kodástól idegennek, s hogy úgy mondjam: ridegen szerénynek mutatta magát...” De rövidesen felmelegedett a hangulat, sőt „midőn az étterembe bevezették, s ott... a legnagyobb figyelem és tisztelet fogadta őt, láthatólag kellemes hatással volt reá. Asz­taltársasága mindent elkövetett, hogy a társalgás a kellő kerékvá­gásba jusson. Tréfás, víg beszéd­nek nem volt hiánya. Az egri bi­kavér pohara is megcsendült, az irodalomról való beszélgetés pe­dig olyan szín vonalon állt, mely a versei iránt való lelkesedést am­bíciójához méltónak tüntethette fel előtte... A vele beszélőkkel farkasszemet kész nézni. Majd büszkén tekint körül az étterem­ben. Egyikkel-másikkal vitába bocsátkozik... Villámokat lö­vellnek szét lelkesült szemei...” Zalár a tanú hitelességével to­vább emlékezik a jeles esemé­nyekre: „Azután elkezdte szaval­ni költeményeit oly hatással, hogy úgy csak maga a költőjük szavalhat, ...általános és mérté­ket alig ismerő lett iránta a lelke­sedés. Ivás közben ”című ver­sét úgy adta elő, hogy „nagy hű­séggel utánoz részeg embert”. Harsogó kacagással telt meg az öreg szeminárium ebédlője. Pe­tőfi minden költeményét könyv nélkül tudta. „ így folytak az órák szavalással, s bizalmas, hol ko­moly, hol tréfás beszélgetések­kel. Már akkor megvolt benne az a tekintélyt nem ismerő s egyéni vélemény, ha személyesnek tet­szett is a senkinek és semminek alá nem rendelő bátor önállóság, aminek később annyi jelét adta. Több nevezetes íróról és költőről meglehetősen kíméletlenül nyi­latkozott. De egyről mindig a leg­nagyobb tisztelettel szólott. Ez az egy Vörösmarty volt...” Háromnapos egri papnevel­déi tartózkodása alatt csak két helyet látogatott meg: a várat és a Líceumot. Utolsó nap délutánján írta Pe­tőfi híressé vált versét: az EGRI HANGOK-at. S e remekművet a szerző először az egri kispa- poknak szavalta el, ők voltak el­ső élvezői versének. „A harmadik nap Petőfi már nyugtalan volt, mindenképpen menni akart. Nem lehetett tartóz­tatni. El volt határozva, hogy másnap indulni fog. ” S valóban útra is kelt Pest felé a vidáman, meleg, fűtött szobában, jóllakot- tan az egri papnevelő intézetben vendégeskedett Petőfi. S csak nagyon-nagyon keve­sen tudják még az egri polgárok közül is, hogy a nagy költő szüle­tésének 100. évfordulója alkal­mából a szeminárium első eme­letén, a részére szállást adó Tár- kányi-féle szoba mellett a folyo­són fekete márvány emléktáblát helyeztek el. íme, a szövege: „1823-1923 ITT ÍRTA AZ EGRI KISPA­POK BARÁTI-KÖRÉBEN PETŐFI SÁNDOR AZ EGRI HAN­GOKAT. 1844. ÉV FEBRUÁR HÓ 19. NAPJÁN.” Nincs tehát másütt helye a szép Petőfi-reliefnek, mint a Foglár utcai öreg szeminárium utcai homlokzatán — hogy azt min­denki láthassa, ha már a 67 éve elhelyezett emléktáblát a nagy- közönség nem láthatja. Én biztos vagyok benne, hogy az Egri Hit- tudományi Főiskola főtisztelen­dő rektora nem gördít akadályt e szép és lélekemelő megemléke­zés elé. Sugár István

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents