Heves Megyei Hírlap, 1990. június (1. évfolyam, 50-75. szám)
1990-06-23 / 69. szám
1990. június 23., szombat Hírlap-hétvége 7. Úr napi körmenet 1990. június 17-én Költők és balsorsok Kölcsey és Wesselényi barátsága az országgyűlésben kovácsolódott — Áldozat a Himnuszért — Nemes Tompa Mihály, a sárbogárdi segédtanító Igaz a mondás, amely szerint minél magasabb csúcsra kapaszkodik föl az ember, annál távolabbra tekint. Az idők távolsága immár történelemmé ková- csolódik, és mind a személyiségek, mind a velük kapcsolatos események a reájuk rakódd sallangoktól megtisztulva, a maguk valóságában állanak előttünk. Ezúttal két — egymással ugyan össze nem mérhető — férfiút mutatunk be kedves olvasóinknak, akiknek életkülönbözőségük csupán egy ponton közös: mindketten költők. A Himnusz költője, Kölcsey Ferenc, és Tompa Mihály, a virágregék nagy poétája másként, más és más körülmények között élték le életüket, a „balsors” vállalásától azonban egyikük sem menekülhetett. Ezúttal mélyebbre ásunk egy kicsit az olvasókönyvekben foglaltaknál, és korabeli, pikantériákkal, sőt eddig talán nyomda- festéket is alig látott érdekességekkel szolgálunk. Kölcsey Ferenc és Wesselényi Miklós báró fegyverbarátsága az 1832 — 36 évi országgyűlésen kovácsolódott. A zsibói báró, az ellenzék vezére, Kölcsey — mint Szatmár vármegye egyik követe —, az ellenzék egyik nagy hatású szónoka volt. Wesselényi csodálta Kölcseyt, úgy hallgatta szavait, mintha maga lett volna a küzdelemre termett erő, amely barátja szónoklataiból felé áradt. Kölcseyt a felismert hazafiúi kötelesség kényszerítő hatalma ragadta ki borongó ábrándjai közül, hogya küzdő felek közé álljon. Naplója tanúsítja, hogy milyen komoly lelkiismeret-vizsgá- lattal vetett számot önmagával, amikor a megnyílt küzdőtéren úgy érezte, hogy élete csúcsára érkezett. Mi volt Kölcsey mögött? A szülői ház melege nélkül töltött gyermekkor, a szenvedésre kiválasztott szomorú lélek magánya, az ifjú férfi első küzdelmei, amelyre gyakran meg nem értés és félreértés volt a válasz. Ezt vitte magával az akkori országgyűlésre a Himnusz költője, a lánglelkű szónok. Kortársai, a korabeli lapok megilletődve számoltak be arról a megrázó hatásról, amikor Kölcsey, az egyik szemére világtalan, tekintetét végighordozta a képviselőkön, a parlament termén. Lobogó lélekkel harcolt, ha a magyar nyelv ügyéről, vagy a jobbágyságot emberi sorba emelni hivatott örökváltságról beszélt, miközben bámulatos önfegyelemmel szorította vissza cicerói körmondatokba font mondandóját, elkerülendő még a sértegetés látszatát is. Két évvel később, miután Szatmár vármegyében a maradiak kerekedtek felül, így az örök- váltság ügyében is, Kölcsey a Karok és Rendek előtt elmondta önérzetes, kemény és visszavonhatatlan búcsúbeszédét. Az országgyűlést erre a napra felfüggesztették, és az országgyűlési ifjúság a költő kiválását gyászként értékelte. Kölcsey elbúcsúzott Pozsonytól. Ezt az összeomlást soha el nem feledte, kiheverni nem tudta, rövid három éve alatt, amit még élni engedett neki a sorsa, alig hagyta el Csekét, birtokát és családját. Magába temetkezet- ten búsongott hazája szomorú sorsán. Élete utolsó napjait a lá- zítással és felségárulással vádolt Wesselényi védelmének az előkészítésével töltötte, s közben „szép Erdély barna fürtű lányának”, korán elvesztett édesanyjának az emlékét idézte fel a pusztulásra ítélt haza komor képe mellé. — Költő még nem ragyogott kétségbeesettebben a halálba! — írták róla. Amikor a honfi és harcostárs, Wesselényi báró hírül vette Kölcsey halálhírét, ezekkel a szavakkal fojtotta el feltörő zokogását: „Nem közénk való volt!” Az első megrendülésnek ezen tompán konduló szavai a Himnusz költőjének talán a legmélyebb jellemzését foglalták magukba... * A sors nem egyforma életutat jelöl ki számunkra, még akkor sem, ha a kor, amelyben élünk, erre lehetőséget nyújthatna. A lelki alkat, a vagyoni helyzet, a társadalmi hovatartozás merőben változtatja meg az életutat, még akkor is, ha két nemes, költői szívről van szó. A virágregék nagy poétája, Tompa Mihály egész iskolai pályája alatt a sárospataki öreg kollégium megbecsült növendéke volt. Méltán keltett feltűnést a főiskola tanárai és diákjai körében, hogy 1837-ben váratlanul félbeszakította tanulmányait, és húszévesen beállt a Fehér megyei Sárbogárdra segédtanítónak. Természetesen senki sem nyugodott bele a derék ifjú távozásába, és tudakolni kezdték, hogy gyors elhatározásának mi az oka. Tompa Mihály közismerten — hasonlóan a Himnusz költőjéhez — érzékeny lelkű, befelé forduló egyéniségű volt, és elmesélte legközelebbi barátainak, hogy hamar távozásának két igazi oka volt. Az egyik a rettenetes szegénység, amelyen tanítóskodással akart némileg enyhíteni, a másik — a legfontosabb — a Csorna Mihály tanár úrtól elszenvedett megbántás és igazságtalan testi fenyítés. Az osztály ifjú poétája ugyanis valamiféle diák- csínytevésbe került bele, amiért az említett tanárától jókora pofonokat kapott. — E megszégyenítés után el kellett tűnnöm Patakról! — írta egyik közeli barátjának. így került Sárbogárdra, a református rektor mellé kántornak, vagy amint akkor nevezték: praeceptornak. Követte tehát Arany János útját, aki annak idején ugyanezt tette Kisújszálláson. A sárospataki diák egy esztendőt töltött el állásában, és némileg bizony lendített rajta a segédtanítói jövedelem. Egyik életrajzírója erről így számol be: „Rendes kókvia. Ötven váltó forint. Könyv nélkül tanuló leánygyermektől egy váltó forint. Olvasó és ábécés leánykától harminc váltó krajcár. í A fiúk a rektornak fizettek.) A temetésért 30, a búcsúztatásért egy forint és harminc krajcár a járandóság. Ezeken kívül j ár még tíz font f agy- gyú és tíz forint útiköltség.” Mindezekért kötelessége volt a keze alá adott kisebb gyermekeket tanítani, és a templomban énekelni. Hamar eltelt az egy év, enyhült a nyomor, felejtődött a megbántás is, és szükség volt az elbocsátólevélre, amelyet a sárbogárdi lelkész és a gondnok írtak alá és nyomtak a derék ifjú kezébe. Felkutattuk az írást: „Ezen levelünket mutató becsületes ifjú Nemes Tompa Mihály a legközelebb lefolyt esztendőben, kisebb iskolás gyermekeinknek tanítására a sárospataki Anyaiskolából egy esztendőre kihívattatván. Minekutána ezen esztendejét méltóképpen kitöltötte, dicséretére bevégezte, tanulmányainak további folytatása végett a tisztelt Anyaiskolába visszaengedtetik. Mi így tehát ötét elbocsátjuk, Istentől néki boldog és szerencsés előmenetelt tiszta szívből kívánunk. Sárbo- gárdon március 13-án, 1839. So- mody István Ref. Prédikátor, Mészöly Dienes Fő Curátor.” Ki gondolta volna még akkor, amikor a pataki diák a nyomor és a megaláztatás elől távolra menekült, hogy néhány év múltán személyében egy olyan magyar költő bukkan fel, aki ésszel és szívvel küzd a zsarnokság, az elnyomás ellen, saját népének boldogulásáért. Költeményeit József Attilához hasonlóan azóta is — nem középiskolás fokon — egy nemzet tanulja... j
