Heves Megyei Hírlap, 1990. június (1. évfolyam, 50-75. szám)
1990-06-16 / 63. szám
8. MEGYEI MŰVÉSZETI FÓRUM 1990. június 16., szombat Havas András: Reggeli közben Olykor és főleg reggeli közben eszembe jutnak a meg sem született dalok két tojásos szendvics után de még a tea előtt dallamtalan történeteket sosem volt hangokat dúdolok És csak egy sóhaj a végén a sajt — bevégezetlen desszert — és megbocsátás az édes mélyvörös málnadzsem Vagy inkább — málnalekvár vagy inkább valami más Biborszihű Asszonánc Szerelem a kulcsot úgy szorítom mintha minden ezen múlna Hiába, szöveg hej, barátom: hiába próbálom itt versbe — rímekbe szedni a lényeget, csak rossz és dallamtalan próza, ömlesztett szöveg a vége egy jó értelemben vett bocsánat (magamnak) „elnézés” csak lényegtelen fogalmazvány a semmi közé, keretbe zárt levél legalább (bárcsak) a formája erőltetné azt a könnyű és kicsi illúziót — első látásra visszabólintana akár a húgom, aki nem volt — emlék igaz, alkalomadtán mikor adódik néhány suta perc alkalom, hogy most aztán itt van — itt vagyok, s a végére mégis kikerekedik a vers: rímrendszer, sorok — most aztán itt vagyok most aztán itt van most aztán itt van most aztán itt vagyok — és ez kész — Sarkadi Péter grafikái Plútó (50x70 szita) Fúriák (50x70 szita) Paris (50x70 szita) (Szántó György reprodukciói) Helyiérték —helyi érték... A matematika régről ismeri a helyiérték fogalmát. Mi, mintha az utóbbi évtizedekben elfeledkeztünk volna róla. Vagy fel se fogtuk, nem is ismertük. Egy vízfejű konglomerátum, a főváros köré szerveződött országban, a kulturális cselekvés helyi értékét kevesen méltányolták. Képzőművészet, irodalom, zene? Aki a vidéki- séget választotta, egyszersmind vállalta a kirekesztettséget, a perifériára szorultságot. Tálán most másképpen lesz. A szabadon szerveződő gazdaság alapot teremt a vidéki léthez. (!?) Reménykedjünk^ két kézen megszámolhatónál több vidéki műhely szerveződik, s rangot kap végre a helyi cselekvés a művészetben. Az eddiginél nagyobb figyelmet. Kéthetenként megjelenő összeállításunk a Hely- Szín a Heves megyei alkotókat, az itt élő, innen származó ide kötődő képzőművészeket, írástudókat (vagy egyelőre még írogatókat) szeretné megismertetni az olvasókkal. (A beküldött kéziratokat megőrizzük, és nem küldjük vissza). A szerkesztő, Jámbor Ildikó az olvasók megértését és támogatását kéri. A Hely-Szín egyelőre tér és lehetőség... A mi dolgunk, hogy legyen helyiértéke. Városunk szerb-magyar poétája Vitkovics Mihály (1778-1829) ■ Majd kétszáz esztendő elmúltával végre hazaérkezett, hazaérkezhetett szülőházába Vitkovics Mihály. Nem egészen úgy, ahogyan gondoltuk, ahogy szerettük volna, s ahogy megérdemelné. Hogy a „rác templom” alatt megbúvó egykori kies hajlék, a „rác parókia” későbarokk atmoszférája a Vitkovicsok négy nemzedékének emlékét őrizze, mindenekelőtt a költőét, aki — maradandóan — két náció: a szerb és a magyar históriába is beírta nevét. Rangját a magyar irodalomban egy Kazinczy Ferenc, a szerb literatúrában egy Lukiján Musicki hitelesítette. Mindkettő a klasszika winckel- manni, goethei elkötelezettje volt. Az akkor legmodernebb irányzat híve. Nem csoda hát, ha a jeles tanítvány és költőbarát is — literátori pályáját — ebben a szellemben kezdte. Első, nyomtatásban is megjelent ódái éppúgy ezt tanúsítják, miként az 1817-es szép kötet, a Vitkovics Mihály versei és meséji. Az meg csak természetes, hogy a kor egyéb áramlatait és törekvéseit követve, a szentimentalizmussal, majd a népiességgel is elkötelezte magát. Előbbinek lenyomatát megtaláljuk verseiben s prózájában egyaránt, míg az utóbbiak maradandó példái a magyar népdalok ritmusát követő és azok formakészletét integráló költeményei. És persze a műfordítások: a szerb népipoézist magyarul megszólaltató Vitkovics- átköltések, amelyek ihletője nemcsak a szerb hősi énekeknek (junacke pesme) a Vitkovics- családban is élő hangulatisága volt, hanem Kazinczy emlékezetes, eddigi tudásunk szerint első magyar kísérlete a „szerbus ma- nier”-ral. Sajátos módon ez is a klasszika eredménye volt, hiszen a Hasanaginica Kazincyt dicsérő magyar textusa Goethe német átköltése alapján készült. Az persze már a nyiladozó magyar romantikának köszönhető, hogy Vitkovics számára — az 1810-es évek derekától — az Európát ámulatba ejtő Vük Karadzic-féle szerb népdalgyűjtemény kínálta a fordítandó versanyagot. Vitkovics emlékét szülővárosában felidézve nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy ez a sajátos, a két nyelvűség (a szerb és a magyar) jegyében fogant poé- zis mily mélyen gyökerezik a szülőváros szellemi és társadalmi közegében. Irodalomtörténeti értékű levelezése, lírájának számtalan, valós értékeket hordozó darabja s nem utolsó sorban prózája tanúsítják: a költő és a regényíró számára a szülőváros kínálta az életmű egészét meghatározó élményanyagot. A szülői ház s az akkor nem kis létszámú szerb kolóni példaadó- an őrizte a Balkán déli tájairól hozott családi, nemzeti és szellemi hagyományokat. A szerb szellemi kultúra élő valóság volt s nemcsak annak népi ága, hanem a pravoszláviához kötődő is. Jeles napokon, de egyébkor is felhangzottak a házban a hősök emlékét idéző szerb népdalok, a templomi szertartások pedig az ortodox keresztény liturgia dallamvilágával gazdagította a gyermek Vitkovics érzelmi és szellemi világát. Arról pedig ő maga vallott — szerb íróként —, hogy mit jelentett számára a Dositej Abradovic barátságát megáénak tudó apa, a lelkész Vitkovics Péter bizánci válási kultúrát, szerb néphagyományt és a felvilágosodás nézeteit vállaló személyiségű Es mit adott a város a gyermek és ifjú Vitkovicsnak? Mindenekelőtt a magyar nyelv színvilágának, gazdaságának szellemi ajándékát. Itt volt kisdiák, az egykori „dömés barát”, Horváth Özséb tanítványa, majd jurátus a püspöki lyceum falai között — elnyerve professzorának, Pápay Sámuelnek dicséretét és barátságát. Ez utóbbi kapcsolat életreszólónak bizonyult, évtizedek múltán is ily bensőségesen vallott róla: „Méltán emlékeztetsz vissza a barátságnak pesti ünnepére; méltán az egri boldog egy- beköttetésünkre... Tőled, mint tanítómtól, hallottam, Egerben, hogy nehéz lelni már olyan tárgyat, melyről az írók nem írtak volna; és ezért, ha különös eredetit nem szülhetünk, inkább fordítsunk anyai nyelvünkre a szépírókból.” Az egri iskolai és a jogászévek élményei mellett meghatározóak voltak számára a hétköznapok eseményei is: míg az otthon a szerb nemzeti tudat, s az anyanyelv őrzésére serkentette, a város a barátság s a szerelem élményével ajándékozta meg, de az egri népélet, a hajdani hóstyala- kó szőlőmunkások világának, dalainak és nyelvének ismeretével is. Olyan valóságanyag volt ez együttesen, amely a költészet és a széppróza iránt egyaránt érdeklődő fiatalember számára az alkotómunka forrása lett. Itt ismerte meg a regényében sokat emlegetett Szedliczky Imrét, Makó Pált és Abaffy Bertalant (együtt jogászkodott velük), s itt lobbant szerelemre a principálisának, Dékány Andrásnak házával szemben lakó szép Bemáth Lidi iránt, kinek alakját ugyancsak levélregényében örökítette meg... Évek elmúltával, távol a szülőváros tájaitól érthető nosztalgiával és melegséggel emlékezik versben is a szűkebb hazáról: Csendes Eger, boldog magyarok helye, életet adtál, Hálaadásom ezért mint fizetem le neked? A haza szent nyelvén, anyatejjel mellyre tanítál, Front versben buzgón egy ne- felejtset adok. Az 1803 őszén Budára távozó Vitkovicsot szép ügyvédi karrier várta, később pedig az a szellemi közeg, amely a magyar klasszika, majd a romantika bölcsőjét ringatta. A Kazinczy nyelv- és stílusújító törekvéseit vállaló Vitkovics, Horváth István és Szemere Pál (a széphalmi mester híres „pesti triásza”) egyébként állt csatasorba Dayka Gábor és Berzsenyi Dániel verseinek kiadása mellett, költőnk pedig — 1812- től — pesti házában adott otthont az írók társas összejöveteleinek. Megfordult nála a kor valameny- nyi számottevő poétája, szépírója, szerkesztője, a Pesten és Budán lakók éppúgy, mint az alkalomszerűen vidékről Pest-Budára utazók. Virág Benedek és Berzsenyi Dániel éppoly szívesen látott vendég volt, mint Kölcsey Ferenc, Vörösmarty Mihály és Kisfaludy Károly, hogy csak a legnagyobbakat említsük. Országos érdekű lett az egykori Kereszt utcai (ma Veres Pálné utca) ház, ahonnét levelek mentek az ország minden tájára, ahol írók éltek, Széphalomtól Nikláig, s ahová jöttek a válaszok is, a Ka- zinczyé, Berzsenyié, Kölcseyé s megannyi más író, irodalombarát korrespondenciájának darabjai. S igazgtalanok lennénk, ha nem említenénk meg Vitko- vics „irodalmi szalonjának” szerb vonatkozásait, hisz a Budán kiadott Serbs ke le topisi (a mai Európa legrégibb folyóiratainak egyike!) számára itt írta szerb nyelvű cikkeit, mint ahogy itt születtek a szerb literatúrát gazdagító művei is. És 1829. szeptember 29-én „délelőtti 11 órakor” itt „végezte pályáját”. Halála előtt írta az alábbi sorokat: „...én, ki örökké élni mindég kívántam, mint az árnyék hamar és semmi leszek: — És ha írásaim által tovább, mint véltem, emlékezetben lesz nevem — annyi, mint az árnyék, melly a napnak felköszön átsüté- se alatt — a távúi lévő hegyeken keresztül bukkanó s örökre eltűnik”. Hála Isten! emléke megmaradt... Lőkös István
