Heves Megyei Hírlap, 1990. június (1. évfolyam, 50-75. szám)
1990-06-16 / 63. szám
4. o# 1990. június 16szombat V égre eljutottunk odáig, hogy már ott tartottam, Al- mási megkérdezte tőlem, mivel akarom bizonyítani, hogy az igazgató nyugati ügynök. Elmagyaráztam, hogy ez milyen egyszerű. Megszerezzük a pénztár páncélszekrényéből a rajzokat, az iratokat, és ezzel leleplezzük az igazgatót. Erre megint jött a kétkedése, hogy és ha az igazgató nem ott tartja az anyagot? Ott tartja, erősítgettem neki, nekem van valakim, aki ezt pontosan tudja. — Végül is meggyőzte Almási Gézát? — Persze. Különösen, amikor megemlítettem, hogy ha sikerül, legalább 25 — 25 ezer forint jutalmat kapunk fejenként. Ez már tetszett neki, mondta is kedélyesen, hogy a pénzjutalom a legjobbkor jönne neki. Nemcsak a pénzjutalom, hanem a magasabb beosztás és az ezzel járó fizetés- emelés sem kutya — buzdítottam. Azért még mindig aggályoskodott egy keveset, mert azt mondta, hogy jó, jó, de hogy akarom, hogy ez sikerüljön. Aki levelezőlapra ragasztva a számokat összegyűjtve beküldi címünkre (330 Eger, Pf.: 23.), az részt vesz a Hírlap könyvsorsolásán. A levelezőlapra írják rá: Minikrimi. — És maga mit mondott erre? — kínálta meg újabb cigarettával Palágyit Magos. — Elmagyaráztam, hogy miképpen készítsük el a hegesztőapparátust, a hozzá való kellékeket, meg hogy szükségünk van egy oxigénpalackra is. Mikor ezt mind felsoroltam, akkor kérdezte meg tőlem, hogy tudok-e közelebbit az ügynöknek, mármint a külföldi szakértőnek az érkezéséről. Rávágtam, mint jól értesült, hogy a távirat szerint két nap múlva jön. Ennélfogva holnap éjszaka mindenképp megszerezzük az anyagot, amivel lebuktatjuk az igazgatót. — És aztán? — kérdezte Magos. — Elmondtam neki, hogy este 11 órakor az üzem területén hol várom. A többi valóban simán ment. Addigra már elő volt készítve az oxigénpalack és a hegesztéshez szükséges kellék, amiről ő előzetesen gondoskodott. Ezeket ketten felvittük az emeleti pénztár előterébe. A feljárati ajtó kulcsa, amit már előkészítettem, nálam volt. Kinyitottam az ajtót, visszasiettem, és bezártam belülről az ajtót. Éjszaka volt, sötét volt, senki sem látott minket. Kinyitottam a pénztár ajtaját, és a páncélszekrény mellé helyeztük a hegesztőpisztolyt és az oxigénpalackot. Megpróbáltam legelőször a nálam levő kulcsokkal kinyitni a kasszát, de nem sikerült. — És miért nem próbálta az igazgató íróasztalában megkeresni a páncélszekrény kulcsát? — Próbáltam én, nem is egyszer. Úgy gondoltam, ha megtalálom, másolatot készítek róla. Néhányszor ezt a módszert alkalmaztam. Többször hamis kulcsokkal jutottam be az igazgató szobájába, de egyetlen fiókjában sem találtam meg a páncél kulcsait. Vagy máshová tette, vagy magánál tartotta. — Na és a pénztáros? — Tudtommal a pénztáros a saját kulcsát mindig magánál hordta. Hogy hivatal után is ezt tette, az valószínű, mert az ő körzetében is mindenütt kerestem, de olyan kulcsot, ami kasszához illett volna, nem találtam. — Ott tartottunk, hogy bejutottak a pénztárba. — Igen, őrnagy úr. Hozzátenném, ha sikerül megtalálnom az igazgatónál a kassza kulcsát, akkor én magam egyedül cselekszem. — Miért? — Mert így a pénz feletti osz- tozás gondolata még csak fel sem merült volna bennem. — Ez lett volna az a pénz, amit Varga Katalinnak említett? Amivel a később felmerülő beruházásaikat, beszerzéseiket fedezhetik, és biztosíthatják gond nélküli jövőjüket? — Igen, ez az igazság. — Hogyan kezdték el a kassza kinyitását, Palágyi úr? — Én először is behúztam az elsötétítő függönyt, és halkan leeresztettem az ablakredőnyt. — Mondja tovább! — Almási ezalatt fejére tette a védősisakot, előkészítette a hegesztést. Mikor már a kesztyű is rajta volt a kezén, és a gumikötényt is magára rakta, halkan megmagyaráztam neki, hol kezdje az olvasztást. — Hol akarta, hogy Almási kezdje? — A zár környékén. Az én kezemben pedig volt néhány acéltű, amivel a zár belső szerkezetének a rugóit akartam elpiszkálni, ha a hegesztés átolvasztotta volna a páncélkassza ajtaját. — Na és? — Lassan kezdett feltüzesed- ni a megjelölt hely, de nem olvadt fel a vastag páncél. Ekkor odaszóltam Almásinak: „Erősítsd az oxigént!” Ő megpróbálta fokozni a tűzerőt, de ez sem segített. Egyre idegesebbek lettünk, de azért folyt a hegesztés. Én közben lesiettem a bejárati ajtóig, és felvittem magammal egy háromszögletű feszítővasfélét arra gondolva, hogy ha a kasszát megfordítjuk, talán hátulról vagy oldalról könnyebben sikerül átégetni a falat. Megpróbáltuk ezt a módszert is, csakhogy észrevettük, hogy a hegesztőpisztoly egyre kevesebb tüzet ereszt, és rájöttünk, hogy szép lassan kezd az oxigén is fogyni. Ez azt jelentette, hogy nem oxigénnel teli palackot vittünk a pénztárhoz, hanem egy olyat, amiben már eleve kevesebb oxigén volt. Most mi lesz velünk, néztünk egymásra tanácstalanul. Erre én nagyon idegesen azt mondtam, hogy egy másik palackra lenne szükség. Az lehetetlen, szólt Almási, nem lehet egy másikat úgy idehozni, hogy az üzemrészben dolgozók észre ne vegyék, nincsen ehhez már időnk, késő van. Hirtelen magamban — folytatta Palágyi — elképzeltem sikertelenségünk következményeit, és csakis a legrosszabbra gondoltam. — És mit tett? — Azt, amit az őrnagy úr jó előre szinte szó szerint elmondott. — Vagyis? — Rémületemben a hosszú feszítővassal súlyos ütéseket mértem Almási fejére. A vér- fröccsenések nyilván akkor kerülhettek a ruhámra, a zakóm uj- jaira. Azt hiszem, addigra már teljesen megbolondultam, elvesztettem a fejem. — Ez valóban igaz, Palágyi úr, csak nem múlt időben. Mit csinált ezután? — Azt tudtam, hogy Almási halott. Úgy ahogy volt, izgalmamban mindent otthagyva iparkodtam mennél hamarabb eltűnni a pénztárból. Amikor kinyitottam az ajtót, a lejáratnál hirtelen szembetalálkoztam Gáti József műszerésszel. Hogyhogy ilyen korán, művezető úr? — kérdezte tőlem Gáti. És hozzátette: „Azért jöttem, mert úgy vettem észre, hogy a leeresztett redőnyön át fény szűrődik ki”. Kissé megfordult az ajtó felé, én pedig a kezemben levő vasrúddal hatalmasakat ütöttem a fejére. Gáti elvágódott, és úgy emlékszem, hogy akkor ütöttem még egy utolsót a fejére. Azt hittem, ő is meghalt, és igyekeztem menekülni. A nálam levő vasru- dat a közeli bokorba dobtam, és az épülettől távolabb a rossz kerítésen át, abbana cipőben, amit tetszett mutatni, menekültem haza, a Mohai útra. Amikor beléptem a lakásba, csak a kislám- pát gyújtottam meg. Kati megfordult az ágyban, de nem ébredt fel. Gyorsan átöltöztem, azt is pontosan úgy tettem, ahogy már előzőleg elmondta. — Mi történt ezután? — Kati csak akkor ébredt fel, amikor a másik ruha és cipő már rajtam volt. Felkelt, készített reggelit, ettem valamicskét, és siettem vissza. — Nyilván azért, hogy felfedezhesse a maga által elkövetett gaztettet, gyilkosságot? Igaz? — Igaz, őrnagy úr. Nem sikerült. A felelősség egyes-egyedül engem terhel. — Hát persze, hogy magát, hiszen a társát agyonverte, aki bedőlt a balga, ügyefogyott kiagyalt provokációjának. — Tessék mondani, Gáti József valóban él? — Olyannyira, Palágyi barátom, hogy rövidesen szembe fognak nézni egymással. — Nekem már úgyis mindegy minden, őrnagy úr. — Magának igen, de Almási Gézának két árva gyereke maradt, és majdnem ez történt Gátival is, akinek négy kisfia van. A maga kettőjét nem említem, hiszen azok már jó ideje apa nélkül vannak. Még valamit, Palágyi úr! Mi történt volna, ha sikerül a kasszát kinyitni, és a benne levő mintegy kétmilliót megszerezni? — Valószínűleg akkor is meg kellett volna ölnöm Almási Gézát, mert rájött volna, hogy az egész kémkedési mese hazugság volt, és ő a pénzen nem osztozkodott volna. Egyébként az osztozkodás nem is volt szándékomban. — Ezek szerint, Almási Géza mindenképpen halálra volt ítélve? — Igen, őrnagy úr. (Vége) sül néhány évvel ezelőtt befészkelte közénk magát a legfőbb ellenség. Jáva szigetéről, kóborló rajok hozták magukkal az atkát. Két évvel ezelőtt iszonyatos pusztítást végeztek hirtelen, hetek alatt. A leggondosabb, legalaposabb védekezés ellenére is hatvan család odaveszett a tanyánkon. A szerencsétlenség sokunkat sújtott. Kiderült, hogy a védelemre használt füstölőcsík nagyon kevés hatóanyagot tartalmazott. A méhészek igazságot kereső kálváriájáról dr. ViczeErnokönyvet is írt, amely felér egy izgalmas krimivel... * — A propolisznak mostanában nincs olyan keletje, pedig a szervezetre igen jótékony hatású, fontos gyógyszeralapanyag is. A virágport sokan termelik és kedvelik, hiszen vitaminokban igen gazdag. Méhméreg gyűjtésével kevesen foglalkoznak, és csupán külföldi irodalom áll rendelkezésükre. Áramütéssel arra kényszerítik az állatokat, hogy öltsék ki fullánkjukat, és adják ki mérgüket. Mesés összegeket emlegetnek néhány dekáért. A méreg egyes alkotórészei hasonlítanak a viperáéhoz, meg a kobráéhoz. Reumára, idegfájdalomra használják. A legtöbb méhész — köztük mi is — azért dolgozik, hogy mézhez jusson. Amióta megalaÉlnek örömtelen, dolgoznak szüntelen... A béke szigetén olykorfelboly dúl a méhraj A méhek lakásai katonás rendben sorakoznak, hívogatón csalogatnak a völgybe. A vándortanyán ketten dolgoznak, egy asszony, meg egy férfi. Leereszkedünk a dombon, a gazda azonban megálljt int. Csak óvatosan! Begyűjtési időben a váratlan vendég riadalmat kelthet. Okosabb, ha kalapos védőhálót húzunk a fejünkre. A zsongó kaptárvárosba bebocsátást kérünk. Őszinte érdeklődésünkre megnyílik előttünk a „birodalom”, ahol évezredek óta szigorú fegyelem, példamutató rend és olykor kegyetlen törvény uralkodik. Fényképezőgépünkkel szinte észrevétlen hatoltunk be a legrejtettebb zugokba is. A kalauzunk csendes, szerény ember, de nem szűkölködik a szavakban, ha „munkatársairól” faggatjuk. Szakmáját kiválóan ismerő, igazi méhész az egri Somogyi József. — Nézzék csak! A kaptár kapujában munkások sürgölődnek. Némelyik begörbíti bársonyosan barna testét, és szárnyát sebesen rezegted. Szellőztet. Friss levegőt hajt a bentlévők- nek. Ezek pedig az őrök. Fejjel fordulnak kifelé, „felfegyverkezve”, szemben fogadják a betolakodókat. Gyerekkoromban szerettem meg őket. A szomolyai kántortanítónak is ez volt a szenvedélye. Gyakran segítettem neki, s közben megfigyeltem a méhek viselkedését és szokásait. Ellestem, hogyan gyűjtögetnek, mit tesznek beteg társaikkal. Virágról virágra röppenve mélyen bebújnak a széttárt szirmokba, s mintha örülnének vagy játszanának, meghemperegnek benne. Dús szőrbundájukról villámgyorsan lekefélik a sárga port, és a lábukra csomózzák. Egy percig sem lazsálnak, csak ősszel térnek nyugovóra. A méhész azonban ekkor sem tétlenkedik, hetente eteti őket, vigyáz rájuk, hogy senki és semmi ne zavarja telelésüket. Tavasszal aztán a méhcsaládban újra megindul az élet... — Sokat vándorolunk, ami felér egy költözködéssel. Az idén a Nyírség akácosaiban kértünk letelepedést, de jártunk már Zalában is. Csak engedéllyel pakolhatjuk le ládáinkat, és ott-tartóz- kodásunkat be kell jelenteni a helyi tanácsnak, sőt a környező üzemeknek is. Ha a virág potyog, és mint a hó, fehéren borítja be a talajt, tudjuk, „barátaink” jól dolgoztak, szedhetjük a sátorfánkat, kutathatunk újabb lelőhelyek után. Jó legelőket keresünk, de egyre kevesebb az olyan terep, ahol a méhek egész évben gyűjtögethetnek. Kár lenne tagadnunk, a vegyszeres gyomirtás, a fakitermelés mérhetetlen károkat okoz a természetben. Rövid idő alatt nagy területen pusztul ki a vadon élő növényzet. Kölcsönös érdek tehát, hogy a méhész és a növényvédő szakember jó kapcsolatban legyen. Nagyon fontos, hogy időben értesüljünk a permetezésről, és lehetőleg olyan szereket használjanak, amelyek kímélik a családokat. A méhészet legnagyobb jelentősége végtére is a kultúrnövények megporzásában van, ezt mindenkinek tudnia kellene... * — A sikeres esztendőt — sok egyéb mellett — nagymértékben befolyásolja az időjárás. Az akác rügyei az idén megfáztak, sok helyütt megfagytak. A tavasszal beköszöntött hűvös, esős idő csökkentette a hordási napok számát, a zápor kimosta a virág- kelyhekből a nektárt. Jó eredményre ezért az idén nem számíthatunk. Van tehát elég gondja, izgalma a méhésznek, ráadákult az egyesületünk, nem vagyunk kiszolgáltatva a Hungaro- nektárnak. Eddig ugyanis ők szabták — kedvük szerint — az árakat. Új partnert kerestünk és találtunk. A Merifera Kft. ajánlata számunkra sokkal kedvezőbb, megszűnt a Hungaronek- tár monopolhelyzete. Az akácméz ma a legkeresettebb, mert tiszta, csillogó a színe, nem kristályosodik, bár tápértéke megegyezik a többi virágmézzel. Néhány évtizeddel ezelőtt rengeteg akácmagot adtunk el Kínának, ahol csodálatos, bő termést hozó erdőt telepítettek azóta. A világpiacon az egyik legnagyobb konkurensünk... * — Nem olcsó szenvedély ez, de biztos vagyok benne, hogy egyikünk sem a gyors meggazdagodás reményében kezdett hozzá. Aki viszont belekóstol, és hajlandó pénzét, szabadidejét áldozni érte, nem tud szabadulni tőle. Sokat dolgozunk ugyan a feleségemmel, de itt a természetben csendet, békét, nyugalmat találunk. A méhek társadalma példamutató. Mindenki tudja és teljesíti feladatát. A kaptárban nincs köztük egy se, amelyik éhen halna, vagy dúskálna a javakban. És ha valamelyikük már nincs hasznára a családnak — itt elsősorban a herékre gondolok —, elűzik, többé nem engedik vissza. Kegyetlenül hangzik, de így van. Hányszor megfigyeltük, ahogy beteg társaikkal bánnak. Becipelik őket az erdőbe, messze a fészektől, hogy tetemükkel ne szennyezzék azt. Az idősek pedig, ha érzik, hogy közeleg a vég, elrepülnek, és soha nem térnek vissza. Sőtér Kálmán méhésznél szebben és igazabban a költő sem írhatott volna róluk: ”A méhek születnek önkéntelen, élnek örömtelen, dolgoznak szüntelen, meghalnak jutalmazatlanul, és elvegyülnek a föld porával nyomtalanul. ” Lejegyezte: Szüle Rita Fényképezte: Gál Gábor
