Heves Megyei Hírlap, 1990. június (1. évfolyam, 50-75. szám)
1990-06-16 / 63. szám
„ Hallatlan esélyekkel ajándékozott meg bennünket a sors” 1990. június 16., szombat m *>VHírlap 3. Beszélgetés Szőcs Gézával, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség főtitkárával A Romániai Magyar Demokrata Szövetség nagyváradi kongresszusán főtitkárául választotta Szőcs Géza költőt. A 36 esztendős poéta nem akármilyen életpályát futott be: diktatűraellenes fellépései, tiltakozásai következtében üldözötté vált Romániában, majd 1986-tól külföldön élt. Több helyen is tanúvallomást tett közössége sorsáról, így az amerikai szenátusban is. Nemrégiben Egerben járt, s mint a romániai választások során a második legnagyobb ottani politikai erő egyik vezetője, népe helyzetéről szólt egy író-olvasó találkozón. Gondolatmenete szerves és megkapó volt: szerinte elsősorban az anyaországban kell felmutatni a példát ahhoz, hogy segíthessünk a környező országokban élő magyarokon. Amikor beszélgettünk vele, először mégsem ezekről a sorskérdésekről faggattuk, hanem egyéni vállalásáról, személyiségéről. Vállaltam a konfrontációt — Néhány év távoliét után az RMDSZ vezetőjéül választotta. Váratlanul érte-e ez a megbízatás, készült-e politikai pályára? — A váradi döntés, mely szerint az RMDSZ főtitkárává lettem, nem ért váratlanul. Már január óta meglehetősen intenzíven és kitartóan hívtak haza. Akkoriban még nem politikai szerepkörbe, hanem szellemibe: szerkesszek újságot, adjak elő egyetemen, egyáltalán menjek haza. Ahogy a helyzet kritiku- sabbá vált, erősödtek azok a hangok, amelyek azt mondták: szükség van énrám. Ha tárgyilagosan szemlélem a dolgot, nem arról van szó, hogy a szervező- készségem hiányzik a romániai magyarságnak. Olyan emberek is szükségesek az RMDSZ vezetőségébe, akik sok külföldi kapcsolattal rendelkeznek, láttak már világot, s bizonyos tekintetben képzettebbek — helyzetüknél fogva —, mint akik végig Romániában éltek a diktatúra évei alatt, amikor megfosztották az embereket a tájékozódás, a képzés és a szakmai fejlődés lehetőségétől. — Eza megbízatás nyilvánvalóan annak is szólt, hogy mint az Ellenpontok című szamizdat szerkesztője, szembekerült a Ce- ausescu-rezsimmel.. — Igen, tudták rólam, hogy nyűt konfrontációt vállaltam. Ezt, mint előzményt magáévá tette az RMDSZ, amely nyíltan és kategorikusan az állami erőszak ellen akar fordulni. Hozzá kell még tenni, hogy március közepén eldöntöttem, és nyilvánosságra is hoztam, hogy haza készülök. Március végén elindult Romániából a menekültek újabb tömege, s velem azt is akarták példázni, hogy kívánatos és létezik egy ellenmozgás is. Akad, aki nem elmenekül, hanem hazatelepedik. A lelki és a szellemi szabadság — Ön nem a megszokott hangvételt képviseli az erdélyi magyar irodalomban. Költészete nem hagyományőrző, hanem újszerű, útkereső. Ez az esztétikai minőség hogyan találkozott közéleti szerepvállalásaival? — Ha egy fiatal tollforgató papírra vet néhány olyan szót, amely a bevett gondolati sztereotípiák tagadása, egy új fogalom- és képzetrendszer felé tapogatózás, akkor kilép a megszokott normarendszerből. Egy olyan úton indul el, amelyen, ha következetesen végigmegy, arra ébred, hogy szembekerül az egész diktatúrával. Odáig jut el, hogy leszámol minden béklyóval és bilinccsel, ami az ember életét korlátozza. Az első szabad metafora a lelki szabadság igénylése volt, a szamizdat kiadvány szerkesztése pedig a szellem szabadságáé. A kettő összefügg, s így vezet egyik a másikhoz. Nem biztos, hogy ezt az utat mindenki végigjárja, sokan megállnak, eltévednek. — Ez a következetesség nagyon ritka. Az Ön számára valóban ilyen egyszerűnek tűnt ez a lépés az esztétikai tagadástól a politikai tiltakozásig? — A verseim valóban az esztétikai tagadásra épülnek. Sokak számára még most is nehezen megemészthetők. De a tagadás mindig a továbblépés igénye is, nem puszta negáció, hanem igenlés is. így fonódnak össze a különböző minőségek. Az életem eseményei valóban olyan következetességet mutatnak, amely a szabadság igénylésének, s az ezért kockázatot vállalásnak a jegyében alakult ki. De nem is ez a kulcskérdés, hogy én milyen voltam, hanem az, hogy közösségem milyennek látja az életemet. Biztos lehettem volna sokkal keményebb is, eljuthattam volna a fegyveres ellenállásig. Az Isten tudja, lehet, hogy az lett volna helyes az adott pillanatban, ha a szembenállás erőszakosabb formáját választom. Nem érzem úgy, hogy életem rendkívüli. Szerintem logikusan alakult mostanáig. De sokaknak nem adatott meg, hogy látványosabb formában szegüljenek szembe a diktatúrával. Az ő szemükben én olyan személynek tűntem, akiben ezért bízni lehet. — Ha nincs lehetősége arra, hogy külföldre távozzon, akkor más ember lett volna? — Én otthon is szabad voltam. Igaz, 4-5 évig úgy éltem, mint egy fogoly — sokszor szó szerint is. De az alatt is szabadnak éreztem magam, mert számomra ez a fogalom nem szó szerinti mozgási vagy cselekvési szabadságot jelent, hanem az akaratét. Történelmi kihívás — Az RMDSZ 600 ezer bejegyzett taggal rendelkező szervezet, s több, mint kétmilliós kisebbséget képvisel. Hogyan éli meg azt az óriási felelősséget, amelyet most Önre ruháztak? — A helyzet nem átláthatatlan, s tennivalóink is átláthatóak. Csak nem biztos, hogy meg is valósíthatóak. Rengeteg nehézséget kell leküzdenünk ahhoz, hogy megfeleljünk ennek a történelmi esélynek, amely történelmi kihívás is. Én úgy látom, hogy akkor lehetek igazából hasznára ennek a közösségnek, ha olyan kérdésekben is, amelyekben nem vagyok szakértő, sikerül megtalálnom azokat az embereket, akik független gondolkodásúak, s értik a szakmájukat. A hozzáértés és a politikai következetesség — én úgy hiszem — a két minőség, amely garanciája lehet az értelmes országépítő munkának. Az ilyen stábok létrehozására minden lehetőség megvan. Ami pedig a parlamentáris elképzeléseinket, s hosszú távú politikai stratégiánkat illeti, annak kialakításához igazából nincs rám szükség. Legutóbb a sepsiszentgyörgyi ülésünkön a vezetőségünk megtárgyalta a választások utáni helyzetet. Meglepően egységesen szólaltak fel, azonos megfontolások alapján nyilatkoztak meg az ottlévők. Ez egészen rendkívüli élmény volt. Főleg azért, mert mindez egybevágott az én nézeteimmel, amelyeket pedig még nem is ismertettem. Egymástól függetlenül jutottunk azonos következtetésekre. A szervezetnek nem is volt szüksége arra, hogy szellemi vezetők adjanak tanácsot, hogy mit kéne tenni. A feladatok maguktól körvonalazódtak. Remélem is, hogy nem lesz olyan helyzet, amikor konfliktusra kerülhet sor a vezetőség és a szélesebb tagság között. — Említette, hogy március vége óta sok magyar menekült el Erdélyből. Hogyan értékeli a jelenlegi helyzetet, lehiggadhat- nak-e a kedélyek? — Azt hiszem, az a tény, hogy a marosvásárhelyi konfliktus nem ismétlődött meg máshol, meggyőzi azokat is előbb-utóbb, akikben a menekülési ösztön felülkerekedett minden más megfontoláson. Nem indokolt, nem érdemes és főként nem erkölcsös elmenekülni most. Senki sem tagadhatja, hogy hallatlan esélyekkel ajándékozott meg a sors bennünket. Olyanokkal, amelyekről nem sokkal ezelőtt még senki sem álmodott közülünk. A legmerészebb követelések, amelyek Erdélyben születtek, sem jutottak el a megvalósult eredmények töredékéig sem. Ez persze a történelmi helyzet változásával függ össze. Mert annak idején sem Király Károly, sem az Ellenpontok, sem Tőkés László nem szállt síkra azért, hogy a szocializmus monolitikus tömbje szűnjön meg Romániában, s legyen többpártrendszer, a magyarok pedig etnikai alapon szervezhessenek egy parlamenti pártot. Ez olyan abszurdan hangzott volna, hogy nem is gondolt rá senki. De a sort még folytathatnám. S úgy vélem, végül a jogszerűség felülkerekedik. (Fotó: Gál Gábor) A mesterségesen szított feszültségek — Ha helytálló is, amit elmondott, nagyon sok feladatuk lehet még. Ha az erdélyi magyarság helyzetéről beszélünk, akár az anyaországban, akár Romániában, legtöbbször az érzelmi szempontok az uralkodóak. Gondolom, most következik az objektív felmérés, a helyzetértékelés, a szívós munka... — Ezzel egyetértek. Valóban a szívós munka következik. — Mégis, hogyan látja a jövőt, nem fog-e visszatérő nemzetiségi összecsapásokba torkollni ez a mostani zűrzavaros helyzet? — Szerintem rövid ideig tartó zűrzavar, politikai és gazdasági káosz után a maga természetes mivolta szerint rendeződnek el az egyes elemek a román társadalomban és gazdaságban. A mesterséges struktúra fölrobbant és összeomlott. Egyes elemei összevissza keresik a helyüket és a kapcsolódási lehetőségeiket. Új szerkezet van kialakulóban, s ez iszonyú lassú folyamat. Különösen, ha az első fázison túljutunk, s elérünk odáig, hogy a gazdasági érdek, amelyet eddig száműztek Romániából, érvényesülni fog. Ez magával hozza a mesterségesen szított feszültségek lecsökkenését. Ekkor már kínálkoznak bizonyos felemelkedési lehetőségek a magyarság számára is, hiszen a gazdálkodással és a környezetépítéssel foglalkozhatunk. S a románok figyelme is inkább ezekre a kérdésekre helyeződik át, remélem döntően. Gábor László Mennyiért spriccel a tűzoltó? Most, hogy kiderült, a tűzoltóság is használja a vizet (igazi meglepetés!), egyes helyeken megfogalmazódott az igény: fizessen a tűzoltóság is vízdjjat a felhasználás arányában. Ugyanúgy, mint a többi fogyasztó. Állítólag már kaptak is néhol számlát a helyi vízművektől: rendezzék a cehhet záros határidőn belül. Világos — nálunk piac van, a víz pedig áru. Nem spriccelhetünk bele a világba csak úgy felelőtlenül, mint eddig. Atkos terv- gazdaságban elvileg az is előfordulhatott, hogy a tűzoltó, miután eloltotta a lángokat, a sugárcsövet az ég fele irányította, mire a vízpermet betakarta a napsugarakat. — Szivárvány... — mondogatták ilyenkor meghatottan a tűzoltók —, a víz pedig csak folyt, csak folyt. A pocsékolás ténye hálózta be az országot, de ennek mostan vége. Jön a számla, hogy ennyit, meg ennyit tetszettek spriccelni. Mese nincs. Már a fogyasztás mérésével van egy kis gond. Hogyan lehetséges pontosan kimutatni, mennyi vízzel fékezték meg a tüzet, hány liter oltotta el Janka néni lángoló nagyszobáját, mivelhogy bekapcsolva hagyta a vasalót... Talán vízórát kellene szerelni minden sugárcsőre. Talán. De ki fizesse a számlát? A tűzoltóság, vagy akinél a tűz van? — Ennyi most elég lesz kedveskéim — mondaná Janka néni a vízórára pillantva —, jelenleg nincs több pénzem... Az persze nem számítana, hogy momentán a tűz meg nem volna eloltva, csak az számítana, hány köbméter víz fogyott, és ki mennyit szán (mennyije volna) a lángok megfékezésere. Ám még ekkor is adódna egy kis probléma. A szakemberektől tudom, hogy a tűz eloltásához pontosan annyi víz szükséges, szóval pont annyi, amennyi azt a tüzet eloltja. Se több, se kevesebb. A fogyasztást tehát lehet mérni, viszont attól még nem kell kevesebb víz egy akcióhoz. Mondhatnánk úgy is, hogy a piaci viszonyok nem befolyásolják a lángok hőmérsékletének csökkenését: megy úgy is, hogy csupán közgazdasági szempontok alapján egy adott tűz nem alszik ki. Ahhoz leginkább víz kell. Esetleg hab. Ma még nem tudni pontosan, végül is miben egyeznek meg az illetékesek, a tűzoltók, a vízügyesek és a többiek. Azaz, hogy ki és hogyan mélje a fogyasztást, és ki fizesse a számlát. Előfordulhat, hogy a végén bezárják „a veszteséges” tűzoltóságokat is, akkor nyomban megoldódik ez a kérdés is. És akkor nem lesz több spriccelés; de nem lesz szivárvány sem. Havas András Az országban először A boltos is több nyelven beszél Új szakközépiskola, integrált kereskedőképzés Gyöngyösön Átírják az egyik gyöngyösi tanintézet tábláját. Ősztől már így nevezik az oktatási intézményt: Kereskedelmi Szakközépiskola és Kereskedelmi- Vendéglátóipari Szakmunkásképző. A Katona József utcában változik, bővül, színesedik a nevelés profilja, megvalósul itt is az integráció. Nemrégiben Magyari Kálmánná igazgatóval beszélgettünk a már hosszabb ideje tartó törekvésekről. — A szakmát sem elkerülő szerkezeti átalakulás sarkallt bennünket, amikor elhatároztuk, hogy mindennapi munkánkban egy kicsit szakítunk a megszokottabbal, megpróbálunk jobban igazodni az élethez, a valós szükségletekhez — mondta. — Igyekezetünk szerencsére találkozott a tárca szándékával, megértett, támogatott minket a megyei tanács művelődési, illetve kereskedelmi osztálya is. Minisztériumi, területi segítséggel így az elmúlt hónapokban sikerült előkészítenünk azt a kísérletet, amivel szűkebb hazánk ismét magára vonhatja az érdeklődést. Heves az országban első lesz, ahol a vendéglátó mellett a kereskedelmi képzésben is helyet kap az integrációs forma. — Mit jelent ez, közelebbről? — Az idén induló új hét első osztályunkból négy tanul majd másképpen, mint eddig. Ez utóbbiak párhuzamosan haladnak egymás mellett az első két esztendőben. Az eddigi 7-8 helyett már csak a három jelentősebb ágban, az élelmiszer — vegyi áruk, a ruházat és az iparcikkek területén gyarapítják alapvető ismereteiket, amikről féléves vizsgákon be is számolnak majd. További újdonság, hogy az iparcikkek témakörében a számítás- technikai áruk eladását is megtanulják a negyedik évfolyamon. A második év végén a társaság két ágra szakad: elválnak a szakmunkásképzősök és a szakközépiskolások. A szakmunkásjelöltek a választott szak valamelyikében mélyednek el jobban, az érettségire készülők pedig a magasabb végzettséghez szükséges egyéb tudnivalók elsajátításával is próbálkoznak. Közben mindannyian intenzívebben barátkoznak egy-egy idegen nyelvvel, nevezetesen az angollal vagy a némettel. Ha pedig kedvük van hozzá, s legalább 12 fős csapat összejön: természetesen a már ismertebb oroszban is tovább haladhatnak. Az a cél, hogy a választott nyelvben mindenki eljusson az alapfokú vizsgáig, a negyedévesek pedig a középfokúhoz is közel kerüljenek. Üj szakmunkásaink a „szabadulás” után egyrészt elhelyezkedhetnek az elképzelt pályán, másrészt levelező úton a szakközépiskola harmadik évfolyamán folytathatják tovább a tanulmányaikat. Első ízben már szakmát is kapó érettségizettjeink szintén dolgozhatnak a kereskedelemben, a felsőoktatásba, szakirányú főiskolára kerülhetnek, illetve itt maradhatnak nálunk az ötödik évre is. Az ötödikben magasabb óraszámban, heti tíz órában tanulják az idegen nyelvet, így eljuthatnak a középfokú vizsgáig, emellett ügynöki képesítést kapnak, a reklám-propaganda területén szereznek jártasságot, megismerik a legkorszerűbb ügyvitelt. Egyszóval, megtanulhatják mindazt, ami egy kereskedelmi egység vezetőjének, vállalkozónak szükséges. — Az iskola körülményei, lehetőségei megfelelnek már mindezeknek? — Többé-kevésbé... Ahogyan tudtuk, megerősítettük nevelői gárdánkat, a szűkösnek bizonyuló oktatási épületünk szomszédságában, a szakmaközi bizottság székházától további négy tantermet béreltünk már eddig is. Ötödéveseink számára többi között speciális gazdaságföldrajz tanítására is felkészültünk, s szakmai kirándulások, tanulmányutak szervezésével, áruházi láncok felkeresésével iparkodunk módot teremteni a minél szélesebb, alaposabb gyakorlati tapasztalatok megszerzésére. Nincs még nyelvi laborunk, de valamiféle egyszerűbb nyelvtermi csoportot mindenképpen biztosíthatunk diákjainknak, s ehhez a helyi TIT, valamint az egri főiskola egyaránt a segítségét ígérte. Nagy gondunk, hogy a középiskolákat tanulónként megillető 39 ezer forint helyett mi csak huszonkettőt kapunk az államtól. A tanácsi költségvetés — miért, miért nem? — mostohábban kezel minket, mint más megyékben, városokban, de nem veszítjük a kedvünket. Igyekszünk úgy gazdálkodni a sokkal kevesebb pénzből is — bár kínos, kellemetlen, de ha szükséges, olykor „koldulunk”, keressük az egyéb támogatókat —, hogy természetesen ne csak az integrált képzésben résztvevők számára, hanem 700 körüli diákunk mindegyikére jusson belőle. Sőt, a csaknem ugyanennyi felnőtt oktatása is újra meg újra sikerüljön. Persze, jobban örülnénk — könnyebben haladhatnánk — ha legalább az „úttörő” kísérletünkre való tekintettel jóval méltányosabb elbírálás alá esnénk az anyagi javak elosztásakor, s belátható időn belül iskolaépületünk viszonylag még új szárnyán emeletráépítéssel bővíthetnénk tantermeink számát. Bízzunk benne, hogy megérik ezt is. Gyom Gyula
