Heves Megyei Hírlap, 1990. június (1. évfolyam, 50-75. szám)
1990-06-12 / 59. szám
4. | n ' ' Hírlap 1990. június 12kedd-----------— ■""l'—1,'—M—«81——1—^——u . Mág Bertalan: Egy éjszaka története 13. rész V égül is megsokallva az eredménytelen párbeszédet, Magos hatalmasat ütött öklével az asztalra. — Kérem, normális maga egyáltalán, vagy bolond? — kiáltotta türelmét vesztve. — Mert ha az utóbbi, megvizsgáltatom orvosokkal. A fenébe is! Hát mi az úristennek véd egy megátalkodott gyilkost, akivel talán már soha nem fog találkozni. — Miért nem? — nézett rémülten a lány. — Azért, mert Palágyi örökre börtönre ítéltette saját magát. — És most hol van? — Akaija látni? — Szeretném. Magos előrement és kitárta egy távolabbi szoba ajtaját. Németh karonfogva követte a lánynyal. A sötét folyosóról Katalin távolabbról ugyan, de meglátta Palágyit. Magos behúzta az ajtót. — Tessék, most láthatta, ahogyan ígértem, szeretett vőlegényét. A lány szó nélkül összerogyott a folyosón, ketten is csak nehezen tudták visszacipelni a szobába. A gyors orvosi segítség nyomán azonban Varga Katalin perceken belül magához tért. — Nincs semmi baj, csak kisebbfajta ájulás — szólt az orvos és távozott. A pohár vizet, amit Németh Aki levelezőlapra ragasztva a számokat összegyűjtve beküldi címünkre (3301 Eger, Pf.: 23.), az részt vesz a Hírlap könyvsorsolásán. A levelezőlapra írják rá: Minikrimi. 13. hozott a számára, a lány mohón megitta. Ekkor vették észre, hogy nemcsak az arcát, nyakát, de még a keze fejét is kiverte a veríték. — No, most már elhiszi? — szólt hozzá Magos —, hogy Béla is itt van? — Sajnos, igen. De nagyon szeretném tudni, miért van itt? Mert amikor az őrnagy úr említette, hogy embert ölt, én ezt nem is fogtam fel, és őszintén szólva nem is hittem el ezt a borzalmat róla, és most sem hiszem. — Nem is egyet, Katalin! Értse meg már végre! Nem egy embert ölt meg — harsogta Magos —, hanem kettőt! Talán a második, ha óriási szerencséje van, életben marad. — Én semmiről sem tudok. Erről nekem Béla nem beszélt. — Azt gondolom, hogy az emberöléseit elhallgatta. De azt megmondta, hogy mihez tartsa magát, ha netán megkérdezik? — Lehet, hogy mondott valamit, de én nem figyeltem oda. — Mikor mondta ezt a valamit? — Elég korán reggel. Még sötét volt, amikor ébredezni kezdtem. — Mi zavarta meg az ébredésében? Mitől, mi miatt ébredt fel korábban? — Nem emlékszem, hogy az ajtó vagy talán a szekrény nyikorgását hallottam-e, mert én még szundikáltam. Csak a kis- lámpa égett. Félálmomban nem tudtam, hogy vetkőzik-e, vagy öltözik. Arra emlékszem, hogy amikor már kinyílt a szemem, nagyjából fel volt öltözve, és akkor azt kérdeztem, hogy te már felébredtél? Hová sietsz, hiszen még ki sem világosodott. Erre ő azt felelte nekem, hogy: „tudom, de ma sok a munkám”. — Aztán mi történt? — Azt mondtam, váljon, csinálok reggelit. Gyorsan magamra kaptam a piros köntösömet, teát készítettem, kenyeret pirítottam, mert azt így szeretjük, bezsíroztam és mind a ketten — én ugyan még álmosan — megreggeliztünk. Nem néztem az órára, így nem tudtam, hány óra lehetett. Sietek, mondta ő. De hiszen meg se borotválkoztál, mondtam, hogy még visszatartsam. Nem baj, majd este, ha hazajövök, válaszolta, aztán megcsókolt és elsietett. — Mondja, Katalin, ha netán gyereke születne, tegyük fel Pa- lágyitól, és aztán megtudná, hogy az apja gyilkos, majdnem két embert ölt meg, mit mondana később a gyerekének? Megmondaná, fiam az apád gyilkos volt? Vagy mit gondol, hogyan viselné el a gyerek az iskolában, ha azt kiabáínák utána, hogy ő az, akinek az apja kettős gyilkosságot követett el. — Jaj, istenem, őrnagy úr, ezt nem bírnám ki, inkább öngyilkos lennék. Kérem, nagyon kérem, ne beszéljen nekem ilyesmit — sírt fel és minden porcikájában remegett amikor folytatta: — Tetszik tudni, milyen örömet jelentett nekem, amikor megtudtam, hogy másállapotba kerültem tőle? — Másállapotba!? Az istenit! Hát ezt miért nem mondta eddig. És mióta terhes? — Két hónapja. — Most hogyan érzi magát? — Törődöm is én azzal, mert ha igaz, amit az őrnagy úr mondott, akkor mindenképpen már estik meghalni szeretnék. — Ugyan, ugyan, szamárságokat beszél. Magos intézkedésére Németh a lányt azonnal az orvosi rendelőbe kísérte, ahonnan fél óra elteltével az orvossal együtt tértek vissza. A doktor igazolta a nő terhességét. — Dokikám, ilyen állapotban lehet vele továbbra is beszélni? — kérdezte Magos. — Tudod, most döbbent rá arra, amit eddig tagadott, nevezetesen, hogy alibit igazolt annak a gyilkosnak, akitől teherbe esett. — Hát ezt nem könnyű tudomásul venni, ez bizony alaposan megrázhatta. No de ilyen esetben, ha akaija, mert orvosilag még nem késő, nem kell megszülnie a gyereket. — Köszönöm, dokikám — kísérte az ajtóig az orvost. A továbbiakban csetjdes hangon beszélt a nővel. — Katalin, nem akarom tovább zaklatni, de magának is jobb lesz, ha megszabadul a szorongásaitól, gátlásaitól. Ha bevallja az igazat, a lelkiismerete, higgye el, megnyugszik. Szeretném, ha felfogná, mi ketten a kollégámmal, csakis jót akarunk magának. Ismeije el, hogy ezúttal nagy butaságot csinált. — Belátom. Tetszik tudni, én alig voltam 18 éves és teljesen ártatlan, amikor megismertem. Mindent elhittem neki. És itt a rendőrségen, jó későn, kezdek rádöbbenni arra, hogy mekkorát tévedtem. Nem lehet ilyen csalódást egyszerűen tudomásul venni. Remélem, átvészelem ezt majd valahogy, ha nem, hát belepusztulok. És most tessék kérdezni, őrnagy úr, amire tudok, arra az igazat fogom válaszolni. (Folytatjuk) Egy hét. . . A KÉPERNYŐ ELŐTT Az elmúlt évtizedekben — azt hiszem felesleges bizonygatni a politikai indítékot — meglehetősen fanyalogva illett méltatni az Amerikából postázott produkciókat. Olvashattuk — számos helyütt — azt, hogy az alkotók kizárólag az üzleti sikert tartják fontosnak, hogy bevált fogásokat vetnek hadba, s egyáltalán nem törekednek valamiféle gondolati mag kidomborítására. Meg kell vallani, hogy ezt a szózuhatagot néhányan komolyan vették. Mindenekelőtt azért, mert az USA-beli filmgyártás kétségkívül előszeretettel használta a kissé megkopott kliséket, s csak ritkán mondott le a csakazértis hepiendről. A jóhi- szeműek azonban később rádöbbentek, hogy a fércmunkák idehaza is ütemesen születnek. A különbség csak annyi, hogy amott a pénzszerzés vágya szabta meg az irányt, nálunk viszont a túlontúl szolgaian értelmezett alkalmazkodás, félsz motiválta az egyes stábok tagjait. Arról is meggyőződhettünk, hogy az óceánon túl olyan remekek is felbukkantak, amelyek világszerte egyöntetű elismerést váltottak ki. Ebbe a körbe sorolható az elmúlt hét szombat estéjén vetített, A leghosszabb nap is. Tekinthető ez örökzöld receptnek is. Kellett hozzá egy épkézláb, fordulatos cselekményű históriai töltésű regény. Erről Corné- lius Ryan gondoskodott, felidézve a nevezetes 1944-es normandiai partraszállás hitelességükkel megigéző epizódjait. Akadtak olyan szakmabeliek, akik e mozzanatokat képi nyelvre fordították. A különböző figurákat alakító sztárok könnyen boldogultak, ugyanis valósághű szerepeket vállaltak. A néző — s ez így lesz évtizedek múlva is — elégedett lehet, hiszen nemcsak történelmi ismereteit gyarapítja, hanem az is tudatosul benne, hogy a kisember sorsa miként ötvöződik a megrendítő változások törvényszerű parancsolataihoz. Előrelendítve, sebezve, megtépázva, semmibe véve, felemelve, letaszítva. S nem hiányzik a máskor any- nyira keresett megtisztulás sem, az a megszívlelendő tanulság, hogy értelmetlen, bár heroikusnak tűnő áldozatok helyett okosabb lenne tiszaviráglétünk minden percét színnel, fénnyel, melegséggel tölteni, hogy az utolsó intés előtt ne azzal váljunk: Vékony a tarsoly, sovány az iszák. Pécsi István Hangverseny a Bazilikában A barátság kötelékében Az Esslingeni Filharmóniai Kórust a Megyei Művelődési Központ hívta meg erre a hangversenyre, mert az Egri Szimfonikus Zenekar az elmúlt évben élvezte Esslingen város vendégszeretetét. Az elmúlt hétfőn este, a Bazilikában az Esslingeni Vegyeskar és az Egri Szimfonikus Zenekar Haydn Paukenmesséjét (Üstdob-miséjét) és Bruckner Te Deumát szólaltatta meg. Haydnnek ez a miséje a jozefinista évtized után keletkezett, amikor a Monarchia megszabadult szabadkőműves szellemű uralkodójától. Haydn a szabaddá nyíló esztendőkben írta nagyszabású miséit, ezek közül való a Paukenmesse is. Ma is a revelá- ció erejével hat, ahogyan Haydn a szövegből kiemeli, magasba tartja azokat, a hittételeket tartalmazó szövegrészeket, amelyek egyben a liturgia által is hangsúlyozott misztériumok. Talán a szent szövegek egyik leglégiesebb, legszebb metaforáját járja körül dallamaival, elmélke- désszerűen megújuló lüktetéseivel, ahogy a Glóriában az Agnus Dei, qui tollispeccata mundi-t— Isten Báránya, aki elveszed a világ bűneit — feldolgozza, ezer árnyalatát adva a misztériumnak, amit át kell élnünk. És nemcsak a zene hatására. Az isteni Jóság és Irgalom odáig ment, hogy Fiát áldozta az emberiségért. Az Áldozat, az Engesztelő- dés, a Bűn és a Bocsánat csodálatos gondolatvilága, együttese kavarog itt nagyszerű harmóniákban. És mintha csak a Credo megfelelő részei tartalmilag és zeneileg is visszafelelnének — crucifixus est, etiam pro nobis, megfeszíttetett miértünk is — visszahangoznának a Gloria Agnus Dei-jére, az emberben keletkező érzelmekkel. Mert végül is a zene az érzelmeket, a szenvedélyeket, az ész tartományán túli, inkább a hit, a sejtések által megközelíthető valóságokat kutatja, keresi ki az embertársak számára. Joseph Haydn, a nagy bécsi mester diadalittas hite, mámoros vallomástétele ez az üst- dob-mise, ahol ez a hangszer nem egy helyen valóban uralkodó helyzetben szólal meg. Anton Bruckner csaknem egy századdal későbbi műve, a Te Deum, egy egészen más korszak más lelkiállapotából, egészen más hangulati és lélektani hatásokra indítóan nagy mű. A Te Deum, az Isten dicsérete, a középkori szöveg sokakat megtanított arra, hogyan kell a kor nyelvén elmondani a hitben és átélésben fogant gondolatokat. Mindazt, amit az emberi esendőség, az alázat és a gyarlóság mondat el egyesekkel és közösségekkel. Az imádság, mint ez a himnusz is, korok gyakorlatának megfelelően váltakozó érzelmi töltéseket hoz létre az emberekben. Gondoljunk csak Kodály Te Deumá- ra, vessük egybe Brucknerrel, a XIX. század utolsó évtizedeinek monarchiabeli és európai konstellációjával és kitetszik: a századvég Európája keveset sejtett mindarról, amit majd nekünk, ebben a században nyomorúságos korszakunkban végig kell élnünk. És míg a Te Deum magabiztos, hódolattal teljes vallomását hallgatjuk, elgondolkodhatunk, mennyire ránk férne már egy kis nyugalom, és a békének az a fensége, amely ezekből a nagyszerű alkotásokból árad felénk. A barátság kötelékéből hullott ki ez a hangverseny az egri zenebarátok elé. És túl a zenén, az énekesek és a hangszeres zenészek áldozatkészségén, ezt a hallott szférát, ezt a bennünk lábrakapó, megújulni kész, vagy megszületni serkentett szellemiséget ünnepeljük most. Túl azon, hogy a közreműködők kvalitásairól megfeledkeznénk. Helmuth Grämlich, az esslingeniek karmestere dirigált. A két alkotást szigorú fegyelemmel vezette elő és mert mindkét szerző a diadalmas hitet, az Isten dicsőségét kívánta szolgálni, ő sem hagyta figyelmen kívül a mondanivaló nyilvánvalóan hangsúlyos elemeit. És hogy mennyire emeli egy-egy- gondolatsor, esetleg érzelmi kitárulkozás ünnepélyességét a szólisták közreműködése, azt itt is bizonyították Szabóki Tünde, Annetraut Flitz, Pataki Antal és Ambrus Ákos. Az Egri Szimfonikus Zenekarnak nemcsak a közreműködés miatt jár köszönet, hanem azért is, mert ilyen kedves és értékes barátságra tettek szert, és hogy ezt a hangversenyt közösen megteremtették. Farkas András Nyugi, nyugi! (MTI Külföldi Képszerkesztőség) Meccset nézni Megint eltelt négy év, és ezt onnan lehet észrevenni, hogy újra itt a labdarúgó-világbajnokság. Ismét ott ülünk a televízió előtt, ki tudja hány milliomod magunkkal, s lessük a labda útját. A földkerekség számtalan lakásában egyszerre szólalnak meg a készülékek, amikor felhangzik a bíró nyitó sípsza va. Ez valamiféle világőrület, amely ilyenkor jobbára a férfiakat sújtja. Többnyire ugyanis ők ülnek dülledt szemmel, hangoskodva, a külső szemlélő számára érthetetlenül gesztikulálva a vibráló képernyő előtt, hogy aztán mintegy varázsütésre egyszerre ugorjának föl a fotelből, amikor a hálóban táncol a labda. Ha egy földönkívüli lény szemlélne bennünket ilyenkor, talán arra gondolna, hogy valamiféle mágikus szertartásról lehet szó. Nem mondhatom másként, csak úgy, hogy valami csillagjövevény lehet, mert egyébként nehezen lehetne elképzelni, hogy akad olyan ember, aki nem szerezne tudomást erről a rendkívüli eseményről. Könnyen előfordulhat ugyanis még az is, hogy az őserdőből azért jön elő a civilizációt keresve a legvadabb törzs főnöke, hogy egy nagyobb szállítmány banánt küldjön a kameruni válogatottnak. Egyszóval mi, férfiak nézzük a televíziót. S persze ez egyfajta kollektív lázadás is a női elnyomás ellen, hiszen mindig érkezik egy-egy olyan hír a világbajnokságok idején, hogy egy elkeseredett férfitársunk az ablakon keresztül hajította ki a feleségét, aki a másik csatornát akarta nézni. S aztán emelt fővel vonult a börtönbe, mert tudta, hogy ott biztosan figyelemmel kísérheti a találkozókat. Hiába, nagy dolog a foci. S a hét eleji sportkabaréban ennek az őrületnek egy másik vonatkozásáról is szólt Garas Dezső és Kern András. Mert azért is szeretjük ezt a játékot, mert kiszámítható, egymásra utaltak a résztvevők, mégis az egyéniségek éltetik és viszik győzelemre az együttest. Ilyen értelemben beszéltek most az „Antall-gyön- gyéről”. A válogatott neve a Régi idők focija című film történetéből jött elő. Valahogy így szeretnénk megélni az életet, a politikát, mert így minden egyszerűbb, és érthetőbb volna. No, persze ne menjünk túlságosan bele ezekbe a párhuzamokba, mert a mostani világbajnokság döntőjébe a magyarok még csak be se kerültek, labdába se rúgnak Olaszországban. Meglehet ennek a jelképes értelme, de egyelőre ne foglalkozzunk ezzel, mert igazság szerint a következő világbajnokságra és világkiállításra kell készülnünk. Majd meglátjuk, hogy hogy válnak be a mostani összeállítások. S még egy haszna van a mostani egy hónapos fociőrületnek: most mindenki valóban a „civil társadalommal” foglalkozik, s talán még a kabaré is ritkábban veszi elő a politikusokat. Ez a szélcsend bizony segítheti az edzést, s az előkészületi mérkőzéseket. Gábor László
