Heves Megyei Hírlap, 1990. május (1. évfolyam, 24-49. szám)
1990-05-09 / 30. szám
pl • ;/ ' ' /ytvM1 msmmtísá Hírlap 1990. május 9; szerda „Programom: a kisebbségi jogaink védelme...” Hírlap-interjú Csutak István Csíkszeredái képviselőjelölttel — Május 20: ezen a napon várhatóan sok minden eldől Romániában valasztasra készülnék Ismerősök hoznak össze bennünket a Parlament folyosóján. A nemes egyszerűséggel kezet nyújtó fiatalember — képviselőjelölt. A bukaresti parlament egyik honatyai székét „célozta” meg, s most itt, a magyar fővárosban egy kis országgyűlési tanulmányúton van. Romániában május 20-ára írták ki a választásokat, akkor — mondja a beszélgetés elején — várhatóan sok minden eldől. Hiszen az országban ma még minden változóban van. — Igen, képviselőjelölt vagyok... A Romániai Magyar Demokrata Szövetség listáján indulok, mint a Magyar Ifjúsági Szervezetek Szövetségének választmányi tagja. De tagja vagyok az RMDSZ választmányának is a nemrég lezajlott kongresszus óta. Igazi megtiszteltetésnek és feladatnak tartom, hogy indulhatok a választásokon... — Május 20-ig, a választások tervezett napjáig nem sok idő van már hátra. Hol tart ma a kampány? — A romániai választási kampány nem hasonlítható a magyarországihoz — szögezi le a jobb megértés kedvéért. — Egyrészt azért, mert nálunk elég szomorú hagyományai vannak a választási kampánynak, ami kimondottan utcai konfrontációban nyilvánul meg. No, nem a marosvásárhelyi konfrontációra gondolok, hanem a különböző pártok híveinek utcai korteskedéseire... Másrészt, technikai jellegében is más: nagyon rövid az idő, szinte megszervezni sem volt lehetőség a stábokat, nincsenek reklámszakemberek, az ország nyomdatechnikája is nagyon alacsony színvonalú, állandó papírgondokkal küszködünk... Ezek mellett még a stílus sincs meg: a plakátok magukon viselik az elmúlt negyven év szomorú politikai stílusát, elég rosszul megválasztott szlogenek és unalmas sajtópropagandák jellemzik... — A küzdelem lényege általában nem is a technikai lehetőségekben rejlik, mindinkább a tartalomban. Önnek például mit tartalmaz a programja? — Elsősorban a magyar választópolgárok szavazataira számítunk. Elsődleges feladatunk mindenképpen a kisebbségi jogaink védelme, illetve érvényesítése. Ez egy nagyon szép álom, precedensek teremtése arra, mik illetik meg a kisebbséget... Különben egy liberális gazdaságpolitika híve vagyok, ugyanis ezt látom kiútnak számunkra. Olyan földhözragadt elképzeléseink vannak: hogy ha nekem, vagy bárkinek van egy magánvállalkozása, oda fektethesse be a pénzét, ahová akarja. Például a saját pénzemből — nevezetesen Hargita megyében, ahol élek — a „szórványvidéken” egy iskolát fenntarthassunk vagy ilyesmit. Tehát, gazdaságpolitikai téren a programunk nagyon egyszerű és azonos, mert most a gazdasági életbe beleszólásunk gyakorlatilag nincs. Ezért mi a kisebbségi gondokat igyekszünk orvosolni... — Milyen eséllyel lehet indulni a választásokon, s miként tevődik össze a román országgyűlés? — Hasonlóan a magyarhoz, olyan 350 körüli lesz a képviselők száma... Megyénként listákat indítanak, megállapították, hogy egy-egy területre hány szenátori hely jut, illetve hány alsóházi. Ezekre indul a lista, tehát nem személy szerint rám szavaznak, hanem a listára. És itt már folytatódnak a „játékok”, mert az elsők már biztos bejutók, én biztos bejutóként indulok. Amennyiben a választásokat megtartják, mert nagy a nyomás, hogy halasz- szák el későbbre, szóval, ha megtartják, Hargita megyéből én már minden valószínűség szerint bejutok a parlamentbe, második vagyok a listán. — Bízom benne, hogy sikerülni fog... Ám, ez adja a kérdést: mit hasznosítana szívesen a magyar Országgyűlésben tapasztaltakból? — Sok mindent kellene hasznosítani: egyrészt a számítás- technikai berendezések előnyeit, a közvetlen vitalehetőség műszaki feltételeit. Nálunk a parlamentben csak az elnöknek van mikrofonja, aztán van egy az előadói emelvényen, s két-három mozgó mikrofon jut a képviselőknek, akik szinte kitépik egymás kezéből, ha szólni kívánnak. Amit nagyon irigylek az itteni képviselők magatartásából, az a toleranciára való hajlama... A bukaresti Parlamentben nemcsak a magyarok, hanem egyáltalán az egymás iránti toleranciára, megértésre hosszú ideig várni kell még. Ott egészen más „harcmodor” van, tetszik, nem tetszik, az egy balkáni — bizánci, neolatin — stílusú megnyilvánulás, majdnem ölre mennek a szócsaták során... Valószínű hát, hogy nosztalgiával és irigységgel fogok majd ennek a parlamentnek a működésére gondolni, főként az otthoni politikai kultúra hiánya miatt. Egyszerűen meg kell majd tanulnunk vitázni, mert otthon még ezt úgy képzelik el, hogy a dologhoz más ne szólj oruhozzá... Szilvás István Május 15-ig lehet jelentkezni Felvételt hirdet az Állami Balettintézet Az Állami Balettintézet az 1990/91-es tanévre felvételt hirdet olyan 10 éves lány- és 10 éves fiúgyermekek részére, akik a tánchoz kedvet éreznek, és elvégezték az általános iskola első négy osztályát. Az intézet keretében általános és középiskola működik, melynek elvégzése után a tanulók érettségi vizsgát tesznek. Sikeres érettségi vizsga után a növendékek az intézet főiskoláján tanulnak tovább, s kapnak művészi diplomát. A felvételi vizsgára május 15- ig lehet jelentkezni. A vidékiek szülői hozzájárulással, válaszborítékkal és bélyeggel ellátott levélben, a budapestiek személyesen jelentkezhetnek az Állami Balettintézetnél (1061 Budapest, Népköztársaság útja 25.) Az újonnan felvett növendékek számára az intézet diákotthoni elhelyezést csak korlátozott számban tud biztosítani. Az 1990/91. tanévben az intézet önköltséges előkészítő tanfolyamot is indít olyan 8-9 éves budapesti lány- és fiútanulók részére, akik a második, illetve a harmadik osztályt a jelen tanévben elvégzik. Az előkészítő osztály tanulói általános iskolai tanulmányaikat változatlanul a körzeti iskoláikban folytatják tovább. A felvételi vizsgára május 15-ig lehet jelentkezni az Állami Balettintézetnél. (MTI) Bizakodás Úgy hírlik — az egyik programban utaltak is erre —, hazánkban is alakulnak — nyugati példa nyomán — az optimista klubok. Ezekről kérdezték azt a rofesszort, aki elkötelezettje a étségkívül nemes ügynek. Hallgattam a felkészült szakembert, a neves tudóst. Egyetértettem vele abban, hogy négy évtized után olyan időszak következik majd, ahol már — az ő kifejezését használva — nem lesz sötétség délben. Elfogadtam érveit is — többek között —, azt hogy a korábbi érában mindenekelőtt az egyén sérült meg, a személyiség gyotör- tetett, s szerzett olyan kórt, amelyből nem könnyű kigyógyulni. Az elvvel nem is vitatkozom, hiszen az lenne a helyes, ha felfedeznénk a fényt is az életben, de- hát a gyakorlatban ez bizony nehezen megy. Akkor is, ha akadnak olyanok, akik megkísérlik a hitplán- tálást. Ezt tette Király Bela, a szabad Országgyűlés képviselője, az 1956-os forradalom és szabadságharc tevékeny szereplője, nem kis mértékben irányítója. Az április 30-i Első kézből riportalanyaként holnapjainkat pásztázta, megkísérelve azt, hogy valamiféle prognózist adjon. Mind rövid, mind hosszabb távra. Az előbbi periódussal kapcsolatban elmondotta, hogy az erős koalíciós kormány úrrá lehet a bajokon. Hozzátette azonban azt, hogy az új államférfiak legfeljebb csak azt ígérhetik, amit Churchill 1940-ben, azaz megpróbáltatások özönét. Hát ez nem valami szívderítő! Már csak azért sem, mert ezt a népet már annyiszor becsapták, kisemmizték, hogy joggal váija sorsának kedvezőbb alakulását. Azzal ugyan tisztában van, hogy nem a gyönyörfutam vár ra, mégis szeretné, ha terheit legalább némileg csökkentenék azok, akikre ónakaratából voksolt. Szóval csakazértis derűre semmi ok. Legfeljebb az nyújthat némi vigaszt, hogy a távlat ajánlata megnyugtatóbb, hiszen ha áldozatok árán is, de remélhető valamiféle kilábalás. Sajnos csak esztendők múlva. Addig maradnak a divatossá váló csoportok. Ki-ki döntse el, hogy jelentkezik-e. A magam részéről inkább a realisták gárdáját ajánlanám. Aki hozzájuk kötődik, talán nem számíthat ujjongásra, de a festett egekből se csapódik az ingoványos talajra. Mint már annyiszor. Szenvedő anyanyelvűnk Hatodikán délelőtt hat percre ismét azé a Lőrincze Lajosé volt a mikrofon, aki régóta kúzd édes anyanyelvűnk értékeinek megőrzéséért. Lankadatlan harca ma még- inkább sziszifuszinak látszik, mint valaha. Ez egyébként érthető, hiszen mostanság csodabogárnak, két- lábon járó, megtestesült anakronizmusnak minősítik azt, aki há- borog amiatt, hogy szó- és írásbeli kifejezésmódunk elsatnyult, elszürkült, bántóan jellegteleneden, elviselhetetlenül harsány- nyá, iskolázatlanná vált. Tisztában van ezzel, de mint az a pompeji katona akkor is az őrhelyén marad, ha közeleg a vész. Nem zavarja az érdektelenség, a közömbösség, megtorpanás nélkül csinálja azt, amit régebben. Okosan érvel, magyaráz, indokol, megvilágítja a leglényegesebb változások okait. Nem vádaskodik, nem kesereg, csak sorolja megszívlelendő példáit. Ezek kivételnélkül frappánsak, célba találnak, s elgondolkodtatják azokat, akik megsejtik a szavak igazi ízét, a hangulatos jelzők egyedi varázsát, a szellempezsdítQ hasonlatok, metaforák erejét. így, ekként is gyarapszik híveinek pillanatnyilag meg nem túl népes serege. Azt hiszem, ez az amiért kitart, hiszen tudja, hogy lesznek olyanok, akik továbbviszik magvas hagyatékát, akik nemcsak megfogadják intelmeit, hanem, ha szűk kórben is, de csak propagálják azokat. Neki van igaza, ugyanis az átmeneti zűrzavart ezen a fronton is eloszlatja az értelem diadalma, s akkor büszkék lehetnek azok, akik őrizték a lángot. Akármilyen poszton, de tánto- ríthatatlanul. Pécsi István BORISZ JELCIN, A MOSZKVAI LÁZADÓ NAPLÓJA (IV/t) Tűzkeresztség 1931. február elsején születtem Szverdlovszk területén, Ta- litszk járásban, egy Butka nevű faluban, ahol már az őseim is éltek. A földet művelték, gabonát vetettek, szóval, úgy éldegéltek, mint bárki más. Apám ezen a vidéken talált feleséget is: a faluban voltak Jelcinek és Sztariginok, és ez volt anyám vezetékneve. Összeházasodtak, én hamarosan megszülettem, ínint első gyermekük. Anyám elmesélte nekem, hogyan is zajlott a keresztelőm. A járásban csak egy templomocska volt, ennélfogva a pap nagyon sok falut látott el. A születési arány meglehetősen magas volt; havonta csak egyszer keresztelt, ilyenkor aztán a papnak rendkívül intenzív volt a munkanapja: a templom tele volt szülőkkel, gyerekekkel. A keresztelő eléggé kezdetleges módszerekei történt : volt egy dézsa, tele szenteltvízzel, vagyis vízzel, amibe beletettek valamit. A szertartást végző pap fejjel felfelé belelógatta az ordító kisgyerekeket, amint visz- szahúzta, keresztet rajzolt fölé, nevet adott neki, majd bejegyezte a parókia anyakönyvébe. Ekkor, paraszti szokás szerint a szülők megkínálták egy pohárka brazskával, azaz házi sörrel vagy pedig vodkával, ki mivel tudta. Minthogy rám csak a nap második felében került sor, érthető, hogy a pap már alig állt a lábán. Anyám, Klavgyija Vasziljevna, és apám, Nyikolaj Ignatyevics átadtak a papnak. 0 belelógatott a dézsába, de elfelejtett kihúzni, ugyanis valamiről elkezdett vitázni, tárgyalni a hívők egyikével... Szüleim kicsit távolabb álltak a keresztelőkúttól, így rögtön nem is vették észre, hogy mi történik. De amint rádöbbentek, anyám ordítva rohant a kereszte- lőkúthoz, lenyúlt értem, és kihúzott. Lelket vertek belém... Nem akarom azt mondani, hogy mindez sajátos következtetésre vezetett volna a vallással kapcsolatban, erről természetesen nincs szó. Tény azonban, hogy megtörtént ez a különös eset. Egyéb iránt a papot nem nagyon izgatta a dolog. Azt mondta: „Nos, ha ezt a kalandot túlélte, ez azt is jelenti, hogy nagyon szívós. így hát Borisz lesz a neve.” így lettem Borisz Nyikolaje- vics. Nagyon nehéz gyermekkorom volt. Hiányzott az ennivaló, szörnyű éhínség dúlt. A parasztokat erővel kényszerítették a kolhozba, a kulákok likvidálásának időszaka volt. Ezenkívül bandák is garázdálkodtak mifelénk, majdnem mindennap történtek lövöldözések, gyilkosságok, rablások. A szegény emberek életét éltük. Volt egy kis házunk, tehenünk és egy lovunk is, de az hamarosan elpusztult. így, mivel már nem tudtunk semmit az eke elé fogni, beléptünk a kolhozba, akárcsak a többiek. Apám és anyám egyfolytában veszekedtek miattam. Apám a szíjat tartotta a legfőbb nevelési eszköznek, és minden mulasztásomért alaposan megbüntetett. Bármi történt a környéken — valaki megszedte a szomszéd almafáját, megtréfálták az iskola német tanárát, vagy akármi történt — szó nélkül elővette a szíjat. Csendben zajlott minden, csak a mama sírt. ,,Ne nyúlj hozzá!” — kiáltozta. O meg becsukta az ajtót és így szólt: „Feküdj le!” Felhajtottam az ingemet, elhúztam a nadrágomat, lefeküdtem, ő pedig pontosan célzott... Én természetesen összeszorítottam a fogamat, egy hangot sem hallattam, és ez feldühítette. A mama lépett közbe, elvette tőle a szíjat, és odábblökte. Vagyis mindig a mama védett meg. Azt lehet mondani, így teltek a gyermekéveim. Kevés örömmel, és gondolni sem lehetett szórakozásra vagy nyalánkságokra; túlélni, túlélni — ez volt az egyetlen fontos dolog. Az iskolatársaim közül a vállalkozó szellemmel és a makacsságommal tűntem ki, és így, bár különböző iskolákba jártam, az első osztálytól az utolsóig mindig osztályelső voltam. Én és Gorbi Gorbacsowal akkor ismerkedtünk össze, amikor mindketten első titkárok voltunk, ő a sztavropoli határterületi pártbizottságé, én a szverdlovszki területi pártbizottságé. Eleinte csak telefonos ismeretség volt, telefonon érintkeztünk. Többször is alkalom nyílott arra, hogy segítsük egymást. Amikor a párt központi bizottságának titkárává választották, rögtön gratuláltam neki, kezet szorítottam vele. Majd amikor meglátogattam az irodájában, melegen összeölelkeztünk. Jó kapcsolatban voltunk, és nekem úgy tűnik, hogy akkor, a központi bizottság újonc titkáraként Gorbacsov más volt: nyíltabb, őszintébb. Eltökélt szándéka volt, hogy felhozza a mező- gazdaságot, ápolta a kapcsolatot a köztársaságokkal és a területekkel. Ám akkor történt valami, ami talán az elhidegülés kezdetét jelentette köztünk. Szverdlovszkba érkezett a KB bizottsága, amely a mezőgazdaság helyzetét kívánta fölmérni. Akkoriban gyakori volt az ilyesmi. Na már most a bizottság a pozitívumok mellett nem kevés hiányosságot is megállapított, részben valóságos problémákat, részben azonban a jelentés készítői nyilvánvalóan eltúloztak dolgokat. Kis idő múlva Moszkába hívattak. A bizottság jelentésében megállapította, hogy Jelcin elvtárs nem objektiven értékelte a terület hiányosságait, nem fogadta el a bizottság következtetéseit és negatívan nyilatkozott a Központi Bizottság Titkársága által hozott határozatról, ezzel megsértette a pártfegyelmet... és így tovább. Ekkor Gorbacsovot is felkerestem. Úgy fogadott, mintha mi sem történt volna, egy kicsit beszélgettünk, és amikor távozni készültem, rosszallóan kérdezte: „Láttad a jelentést?” „Igen, láttam.” — válaszoltam. „Próbáld meg levonni belőle a tanulságot” — mondta Gorbacsov szárazon. „A határozatból le kell vonni a tanulságot, és mi ezt meg is tesz- szük, a jelentésben megfogalmazott nem objektív tényekből azonban semmiféle következtetést nem tudok levonni.” „Lehet, de mindenesetre vigyázz!” „Egyébként Gorbacsov mindig, mindenkit tegez. Senkit sem ismertem, akit magázott volna. A Politikai Bizottság legidősebb tagjait, mint Gromikót, Scser- bickijt és Vorotnyikovot is tegezte. Nem mondanám, hogy a jól- neveltség hiánya miatt, vagy csupán megszokásból, tény viszont, ha tegeznek valakit, rögtön zavarban érzi magát. Én személy szerint nem szeretem ezt a fajta bánásmódot, bár sohasem tettem szóvá. A bizottság jelentésével kapcsolatos ügynek azonban lett folytatása. A Moszkva* szindróma 1985. április 12-én munkába álltam Moszkvában, mint a Központi Bizottság építésügyi osztályának vezetője. Elszomorított, hogy távoznom kellett Szverd- lovszkból, barátokat és munkatársakat hagytam ott. Ott maradt a nekem oly kedves műszaki főiskola, ahol a termelés titkait tanultam, ahol az első lépéseket tettem az adminisztrációtól a politikai munkáig. Végül is minden oda kötött. Ott nősültem meg, ott lakik a két lányom és az unokám is. És különben is: ötvennégy esztendő nem csekélység. Főleg ahhoz, hogy gyökeresen megváltoztassam az életmódomat és a munkám távlati céljait. Az országban létezik egyfajta Moszkva-szindróma. Meglehetősen egyedülálló módon jelentkezik, a moszkvaiak iránti gyűlölet társul a Moszkvába költözés és a moszkvaivá válás iránti óhajjal. Mindkét érzés teljesen érthető, mivel nem az emberektől, hanem az országban kialakult társadalmi-gazdasági helyzettől függ. Moszkvába külföldiek érkeznek, ezért elengedhetetlen, hogy a főváros vonzó legyen, legalább a külsőségekben: az üzletekből sem az élelmiszer nem hiányozhat, sem azok az áruk, amelyeknek vidéken még a létét is elfelejtettük. A vidékiek tehát Moszkvába mennek, órákig állnak sorban az áruházakban, hogy külföldi csizmát vagy szalámit vegyenek, és haragszanak a moszkvaiakra, mert ők szerencsésebbek, hiszen mindent megkaphatnak. A moszkvaiak vi- < szont a vidéket szidják, hogy elárasztják az üzleteket, emiatt már semmit sem lehet kapni. A vidék mindenképpen Moszkvába akaija küldeni a fiatalokat, még a megaláztatás árán is. Már új szó is van rá, amit tegnap még nem jegyzett a szótár: limitcsik. Ez olyan lányokat és fiúkat jelent, akik csupán azért végeznek bármilyen munkát, hogy néhány év múlva megszerezzék a letelepedés jogát, és teljes értékű moszkvaiakká válhassanak. Amikor az SZKP Központi Bizottságának a Sztárája plos- csagyon levő székházába beléptem, hogy dolgozni kezdjek, semmiféle tiszteletteljes meghatottságot nem éreztem. Jóllehet, ez az épület a hatalom fellegvára, az apparátus erejének központja: innen származnak az elméletek, az utasítások, a kinevezések, a nagyszabású, ámde megvalósíthatatlan tervek, a haladásra való biztatások, a kalandor megoldások és a valóságos bűntettek is. Itt hoztak néhány perc leforgása alatt olyan döntéseket, amelyek később évekig felzaklatták a világot, mint például a szovjet csapatok Afganisztánba küldése. (Folytatjuk)
