Heves Megyei Hírlap, 1990. május (1. évfolyam, 24-49. szám)

1990-05-08 / 29. szám

KULTÚRA - KÖZMŰVELŐDÉS Hírlap, 1990. május 8., kedd 4. r— f * n A Eav hét KÉPERNYŐ y ... ELŐTT Vérszegény ötletek Valamirevaló kínálat helyett — magyarázkodás. Ezzel a mon­dattal lehetne minősíteni a tele­víziós programok összeállítóinak cseppet sem dicséretes alapállá­sát. Senkit sem érdekelnek a gaz­dasági nehézségek. Oldják meg azok, akik ezért kapják nem is kis fizetésüket. Lelkizzenek, panaszkodja­nak, de ne a nyilvánosság előtt, hanem egymás közt. Mi nézők csak egyet várunk: épkézláb ajánlatlistát, olyat, amelyből válogathatunk. Ilyesmi azonban nem létezik. Még az a nem sok mű is sablonos, jellegtelen, amelyet külhonból vásárolnak. Kikapcsolódást re­méltünk például a május elsején vetített A halál 5-ig számol című angol bűnügyi produkciótól. Re­ménykedve figyeltük a sztorit, a cselekményt, ám hamarosan rá­döbbentünk, hogy a „rejtély” pár perc alatt megfejthető, a kifejlet világos. Oda is lett a sejtelmes- ség, a borzongató hangulat, a műfaj remekei által törvénysze­rűen kiváltott izgalom. Unatkoz­tunk, bosszankodtunk, füstölög­ve a csigalassú tempó, a „zsibba- dozó” kamera miatt. A nyugdíjasotthon csak lát­szólag dörzsölt orvosának sze­rényke praktikáira, átlátszó trükkjeire kár volt pazarolni a celluloidszalagot. Ilyen vérszegény ötletből soha nem születhet sikerre, tetszésre méltó alkotás. Sajnos, satnyulnak a Napzárta témái is. Ötödikén, szombaton Freud munkásságáról esett szó. Bizonyára nem a nagyközönség­nek szánták ezt a sápatag, a száz­ezrek számára túlontúl szaksze­rűnek tűnő diskurzust. Az „ínyencek”, a lélek titkainak is­merői viszont a közhelyek miatt feszengtek. Összefoglalták szá­mukra mindazt, amiről oly sok­szor hallottak. Tegyük hozzá: még tanulmányaik kezdetén. Okították őket, ám professzori szintű, vitára ingerlő gondola­tokkal egyáltalán nem szembe­sülhettek. Az eredetiség kevesek ritka erénye. Fórumot természe­tesen csak ez érdemelne. Ám, ha nincs, megteszi a másodosztályú agytorna is. Nem szabad azon­ban lejjebb csúsztatni a mércét, mert az effajta megalkuvás az egész ügy komolyságát kérdője­lezi meg. Az említett esetek orvoslást sürgetnek. Méghozzá hatéko­nyát. Határainkon túlról ne vásárol­junk fércmunkákat, idehaza vi­szont csak elmepezsdítő elkép­zeléseket rajtoltassunk. Annál is inkább, mert nem hiányoznak, s ezért fel is lelhetők. Az anyagi bajok is ellensú­lyozhatok a néhány szereplős, azonos helyszínű darabok fel­dolgozásával. Sopánkodás nélküli cseleke­detekre van szükség. Többet te­kintve felfelé. Arra a rozzant lovacskán alig­ha megközelíthető Parnasszus­ra... Pécsi István Új lap a naplóban Üj lap kezdődött a parlamenti naplóban: az új Országgyűlés el­ső ülésszakáról közvetített az el­múlt héten a televízió. Nem olyan volt a légköre, mint amit eddig megszoktunk, sok tenni akarás, lendület sugárzott a hon­atyákból. Megérezhettünk va­lamit, amely némileg rácáfol az eddigi hangulatra, amely rend­szerváltásunkat kísérte. Egy holland újságírónő fogal­mazta meg ezt az érzést legjob­ban, aki könyvet írt Magyaror­szág egy esztendejéről. Hazánk­ba 1989. július 16-a előtt érke­zett, s végigkövette a történése­ket ettől a naptól. Kötetének azt a címet adta: A melankolikus forradalom. Meghökkentő így ez a szókap­csolat, valóban egy riportkötet elejére kívánkozik. Egymásnak ellentmondani látszik a jelző és a jelzett szó: hogyan lehet egy for­radalom melankolikus? Ugyan­is, ha ezt a fogalmat halljuk, ak­kor lelki szemeink előtt lobogó (esetleg középen kivágott) zász­lók, feltépett és barikáddá össze­hordott utcakövek, ropogó fegy­verek és halottak jelennek meg, s természetesen lelkesedő embe­rek. Olyanok, akik a „történelmi igazság” nevében teszik a magu­két, tömek-zúznak és öldököl­nek kardos angyalként. A XIX. század forradalmi romantikája az elmúlt negyven év felkelés- és proletárkultuszával együtt alakí­totta ki ezt a mítoszt a mindent elsöprő áradatról, amely felsza­badítja a tömegeket és az egyes embert. Valóban, kérdezhetnénk együtt Peter Weis nagyszerű Ma­ra/Sade vitadrámájával: „Mit ér a forradalom, ha nincs általános bujálkodalom?” Az érzékek márkija mondja ezt, mert ha nem szabadulhat meg — legalábbis látszólag — ki-ki a saját gyenge­ségeitől és nyomorúságaitól, mi­re is való egy politikai rendszer bukása, amely megtestesít min­den rosszat? Ha a feleségnek megmarad megunt félje, a be­osztottnak utált főnöke, ha a rossz költő nem ír jobb verseket, ha a szíhvak ezután is szürke csíknak látja a szivárványt, akkor mire is jó a nagy társadalmi moz­gás? A rendszerváltás pedig egyre előrehaladottabb, s efféle „bú- csújárós csodák” nem sorakoz­nak: a bénák nem dobj ák el man- kóikat, s a süketek nem hallanak újra. Maguk a színeváltozások sem túl csodálatra méltóak, mi­vel sokszor olyanok hangoztat­ják érdemeiket, akik azelőtt is ezt tették, csak akkor mást kellett előcitálni. A civil kurázsi hőstet­tei voltak igazából veszélyesek, de valójában olyan apró gesztu­sok, hogy kevés rajtuk a dicse­kedni való az általános szürke­ségben. A forradalom más arcát kell megismernünk, azt, amely pél­dául 1640 Angliáját jellemezte: hosszú időre kell megvetnünk az alkotmányos rend alapjait az ál­talános felfordulás helyett. A parlamenti napló új lapjain ilyen történelem íródik, s ezért volt jó nézni ezt az ülésszakot. Lehet, hogy sok bennünk a melankólia, de még több a tenni akarás, a va­lódi változások kívánsága. Nyolcosztályos gimnázium Szegeden A szegedi Radnóti Miklós Gimnázium szeptembertől kí­sérleti jelleggel nyolcosztályos oktatási intézményként műkö­dik. A nyolcosztályos gimnáziu­mi tanterv kidolgozásánál már fi­gyelembe vették egyrészt a vár­ható új érettségi és felvételi rend­szert, másrészt a diákok túlter­heltségének csökkentésére irá­nyuló törekvést. A gimnázium — régi hagyo­mányaihoz híven — kiemelt sze­repet szán az idegen nyelvek ok­tatásának. Már az első osztály­ban az eddiginél magasabb óra­számban tanulnak a fiatalok egy idegen nyelvet. A technika tan­tárgy helyét a kor követelménye­inek megfelelően a számítás- technika veszi át. Új tantárgy lesz az etika, és fakultatív oktatás ke­retében a háztartástan. A heti óraszám az első és a második osztályban 25, s a felsőbb osztá­lyokban sem emelkedik 30 fölé. Pedagógusok és bérek — más szemszögből „Szeptemberben mindenképpen becsengetnek” Nehéz idők járnak mostanában a különböző kulturális intéz­ményekre, s azokra is, akik azokat irányítják. Heves megyében több olyan „ügy" is napvilágot látott, amely felkavarta a köz­véleményt. Az egyik legjelentősebb ezek közül a pedagógusok bérkérdése volt. Mint emlékezetes, március közepén a Pedagó­gus-szakszervezet képviselői a megyei tanácson tiltakozást nyújtottak át, amely elsősorban azt sérelmezi, hogy a bérek el­maradnak az országos átlagtól. De hallgattassák meg a másik fél is, az ősi bölcsesség szerint. Ezért kerestük fel dr. Kovács Já­nost, a megyei művelődési osztály vezetőjét. Kié a felelősség? — A március 22-én átadott til­takozás és bizalmatlansági indít­vány „a helytelenül végrehajtott bérintézkedések ” ügyében egyér­telműen leszögezi a megyei mű­velődési osztály felelősségét. Mennyiben függnek önöktől a pedagógusbérek ? — Abból kell kiindulnunk — mondja dr. Kovács János —, hogy a művelődési osztálynak nincs érdekvédelmi feladata. Szakigazgatási szerv, amely az önkormányzat eszközeivel dol­gozik. Egyébként is, nem mindig a megfelelő mutatókból vonják le a következtetéseket. A peda­gógusok élet- és munkakörül­ményeit nem tükrözi teljes mér­tékben az, hogy az alapbér vagy a pótlékolt alapbér hogyan viszo­nyul az országos átlaghoz. Külö­nösen nem lehet ez alapján meg­ítélni, hogy egy művelődési osz­tály hogyan dolgozik. Vélemé­nyem szerint például az egri pe­dagógusfizetések sokkal jobban függnek a helyi viszonyoktól, mint mondjuk a megyei tanács osztályától. Mi elsősorban abban tudunk segíteni, hogy működő modelleket, jó tapasztalatokat adunk át. — Akkor miért vonják egyér­telműen önöket kérdőre emiatt? — Ki-ki megpróbálja igazolni önnön szerepét ebben a megvál­tozott helyzetben. Nem először volt vitánk a Pedagógus-szak­szervezet megyei apparátusával. Hangsúlyozom, hogy az appará­tusával. Különbözőek az érdeke­ink. Nekünk az a célunk, hogy a dolgok rendben menjenek, ne­kik pedig már az, hogy rámutas­sanak az ellentmondásokra, ha fenn akarnak maradni. Ezért elő­fordulhat, hogy azt, amit kínke­servvel kihajtunk, azt a másik ol­dalon megkontrázzák, hogy az semmi, kevesebb, amit el lehetne várni. Pedig nekünk elsősorban közvetítő szerepünk van. A meg­kapott összegek gyors és igazsá­gos kifizetéséért kell dolgoz­nunk. — A tanárember ezekről a dolgokról keveset tud, legfeljebb panaszkodik — ahogy mostaná­ban szinte mindenki —, hogy vé­kony a boríték. Milyen módon dől el, hogy végül is mennyi lesz az a bizonyos fizetés? — Nagyon sok tényezőtől függ, hogyan alakul ki a bér. Meghatározóak a különböző pénzügyi szervek, a helyi taná­csok, a GAMESZ-ok, s végül az egyes intézmények. Mi még abba sem tudunk beleszólni, hogy az egyes vállalt feladatok és az azo­kért járó jövedelem hogyan aránylanak egymáshoz. Vagy azt sem írhatjuk elő, hogy nagyobb legyen a fizetés megtartóereje. Pedig az iskolák vezetősége so­kat tehetne ezekben a kérdések­ben. Az iskola szabadon gazdál­kodik, s ha mondjuk egy tízezer forint fizetésű pedagógus távo­zik, s helyette hatezer forintos kezdőbérrel vesznek fel valakit, a maradékot szétoszthatják bér­ként. De ha ez bent marad a kasz- szában, akkor elmehet túlórákra vagy helyettesítésekre is. Nincs „zsebből osztás” — Ha jól értelmezem a szava­it, akkor az utóbbi időben mind nagyobb lett a szakszervezetek, s az intézmények felelőssége. — Feltétlenül, hiszen az utób­bi időben sokkal nyilvánosabbak a bértárgyalások és a viták. Min­den ilyen jellegű kérdés pályázat útján dőlt el. Arra is nyílott lehe­tőség, hogy egy-egy iskola be­nyújtsa a bérigényét, ha mond­juk pedagógusai intenzív tanfo­lyamon végeztek, vagy ha valaki doktorátust szerzett a tantestü­letből. Indultak különböző szak­mai programok: a tagozatra is le­hetett támogatást igényelni. Ez már egyáltalán nem „zsebből osztás” volt. — De valószínűleg megma­radt a bizalmatlanság, egy régeb­bi ügyintézési mód emléke... — Bizonyára, pedig sok meg­beszélésen igyekeztünk ezeket a gondokat tisztázni a felelősök­kel, hogy egyformán lássuk a dolgokat. Ráadásul mindenhol arra ösztönöztük a helyi tanácso­kat, hogy tartsák be a megadott normatívákat. Sok minden úgy működik, mint harminc éve — A megyei művelődési osz­tály élén feltűnően sokszor volt vezetőcsere. Ön már elég régóta ül ebben a székben ahhoz, hogy meg tudja ítélni: miért? — Ez az egész terület rendkí­vül érzékeny, ahogy az itt dolgo­zó emberek is. Nagy a feszültség, sok a probléma, másrészt gyak­ran kell nagyon határozott dön­téseket megfogalmazni. Bármi is történjék, szeptemberben min­denképpen becsengetnek, az is­kolákban fűteni, világítani, taní­tani, érettségiztetni kell. Ellent­mondásos az intézmények és a hatalom viszonya is. Az oktatás- i ban azért mindig valóságosabb szabadság volt, mint a közigaz- I gatásban. Nálunk ezért óriási mennyiségben j elentkeztek a kü- J lönböző panaszügyek, igények, j fellebbezések, amelyeket nem * intézhettünk el. Ráadásul sok minden ugyanúgy működik, \ mint harminc éve, pedig egy kor- í szerű szerkezetre volna szükség. ' — Maradjunk ennél az utób- \ binál. Nem túl nehézkes ez a j mostani irányítási modell? — Valóban az, rengeteg az át- J tétel. De nehezen tudnám meg- ! magyarázni, hogy miért is alakult ilyenné. Az életre hívott külön- j böző szervezetek jó célokat szol- ! gáltak volna, de egy idő után ' nem segítettek, hanem maguk is ! különböző igényekkel jelentkez- j tek. Sok folyamatot nem is lehet ’ vezéreim. Például kiszámítani is 1 nehéz, hogy miként alakulnak a pályaválasztási szokások. Ezért van olyan intézményünk, amely j ragyogóan meghúzódik a kö- ; zömbösség árnyékában, s egy : másikat rendkívüli módon sújt- * ják a képzési változások és igé­nyek. S ehhez hozzáfűzném: nem véletlen, hogy a pedagógus- bérek körüli elégedetlenség ép- j pen most jelentkezett. Az utóbbi időben több nemzedék jutott el a zsúfolt óvodából a zsúfolt általá­nos iskolán keresztül a zsúfolt középiskolába. — Ezek szerint nem érte várat­lanul ez a mostani beadvány? — Nem egészen. Mint mond­tam, a szakszervezeti apparátus egy kisebb csoportja nem elége­dett meg a megyei tanács vb vizs­gálatával, amely kimutatta vét­lenségünket. Személyes jellege is van ennek a támadásnak. De a munkám olyan, hogy nem tudok megfelelni minden igénynek egyszerre. Gábor László Matuzsálemi kort ért meg Szorongásos, gondterhelt napjainkban ritka a felszabadult derű néhány pillanata. Ilyen per­cekben részesít ma is Csók Ist­ván, a modern magyar festészet klasszikusa, ha képeivel bárhol találkozunk. A matuzsálemi kort megért Kossuth-dijas, kiváló művész 1865-ben született, a kortárs festészet egyik legvon­zóbb egyénisége, aki nyílegyene­sen felfelé ívelő pályáján mindig ember tudott maradni. A siker, a nemzetközi hír sohasem kábítot­ta el, a művészet szolgálata volt fő célja a haláláig. Az „életöröm­nek, a szív és szellem derűjének és az érzékeknek, e pogány szentháromságnak” volt korsze­rű szószólója minden művében. A falusi molnárgyerek túlára­dó temperamentuma, kirobbanó tehetsége hamar utat kért. Te­hetsége már az akkori képzőmű­vészeti főiskolán, a Mintarajzis- kolában jelentkezett, ahol Szé­kely Bertalan és Lotz Károly nö­vendéke volt. Tudását, mint sok kortársa, a müncheni festőaka­démián fejlesztette tovább. 1880-ban Párizsba utazott, a Ju- lian-akadémiára vették fel. A francia fővárosban ismerke­dett meg az új irányzatokkal, de őt is, mint Kelet-Európából jött kortársait, nem az impresszionis­ták művészete ragadta meg, ha­nem az a csillogó, ezüstszürke derengés, amely Bastien-Lepage képeit jellemezte. Előadása a „fi­nom késői naturalizmus” hatása alatt gyöngyházfényűvé vált, a körvonalak erőteljes hangsúlyo­zásával. Korai remekei, a Krumplihámozók és az Úrva­csora (1890) a Párizsi Szalon nagy aranyérmét, 1894-ben pe­dig Bécsben az állami nagy arany­érmet nyerték el. Ezután ta­nulmányutat tett Itáliában. A ve­lencei festők ragyogó színessége felszabadította, palettája a szá­zadforduló után felélénkült. Ha­zatérve, a nagybányai festőcso­Akt Reggelizőasz­tal porthoz csatlakozott, a népies életkép témáihoz tért vissza. Ek­kor keletkeztek sokác tárgyú ké­pei, melyek felszabadult színes­ségükkel festészetét a Fauve-ok (Vadak) törekvéseihez közelítet­ték. Csaknem egy évtizedre visz- szatért Párizsba. Itt festette 1910-ben saját művészetében és a modem magyar festészetben egyaránt korszakalkotó képét, a Tulipános ládát. Életművének magas színvonalú, bensőséges családi örömöt sugárzó képsora, a Züzü-sorozat az első világhá­ború körül készült, a budapesti lakása ablakából festett, madár­távlatból megörökített utcaké­pekkel együtt. Csók festészetének jelentős vonulatát képezik aktképei. Egészséges érzékiség, a női szép­ség iránti mély hódolat árad ar- tisztikus, színpompás képeiből, melyek a két világháború közti nagypolgárság körében nagy si­kert arattak, virágcsendéleteivel és tájképeivel együtt. Tájképei közt kiemelkedő helyet foglal el a pogány életörömöt sugárzó Amalfi (1937), a Keresztapa reg­gelije (1932) pedig a békevilág egy darabja, búcsú a polgári teg­naptól. Felfedezte a Balatont is, figyelmét lekötötte a fények, pá­rák, színek változó játéka a vízen (Szivárvány a Balaton felett, 1930). 1923-tól 1932-ig a Képzőmű­vészeti Főiskola tanára volt, de képei a Horthy-korszak vezető körei számára túl modernek vol­tak, ezért nyugdíjazták. A felszabadulás után a tiziani korban lévő festő jelentőségéhez méltó elismerésben részesült, Kossuth-dijat, Népköztársasági Érdemrendet kapott. 1949-től 1961-ben bekövetkezett haláláig ő volt a Képző- és Iparművészek Szövetségének elnöke. A koalí­ciós idők viharosan szervezkedő, egymás ellen hadakozó művész­társadalmában megfontoltságá­ért, józan emberségéért a szakma tisztelete és szeretete övezte. Lá­tásának romlása miatt ekkor már alig vette kezébe az ecsetet. Utol­só jelentős műve az 1951-es Bé­ketriptichon. A modem magyar művészet­ben ő képviseli leginkább a fran­ciás szellemet a hazai táj ízeivel átitatva. Megvalósította mun­kásságában azt, amit példaképe­iben Párizsban annyira csodált: „Felismertem az ifjú francia mű­vészgárdát (a Vadak): Matisse, Maurice Denis, van Dongen, Vlaminck, Derain törekvéseit, kik a legmagasabbat a művészet­ben — önmagukat adták”. B. I.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents