Heves Megyei Hírlap, 1990. május (1. évfolyam, 24-49. szám)
1990-05-05 / 27. szám
Hírlap, 1990. május 5., szombat GAZDASÁG - TÁRSADALOM 3. Tudni kell veszíteni Meghirdettek egy vezetői állást. Volt már ugyan gazdája, de a rend — vagy a módi? — nem tekinthetett el a nyilvános pályázattól. A régi főnök, ha tisztességgel, általános megelégedésre töltötte is be a posztot, puszta hiúsága miatt sem tehetett mást, mint hogy próbálkozik. Annak rendje és módja szerint indult hát a kényszerű versenyben. S természetesen: nyert. Övé maradt a dicsőség. Könnyű dolga volt, hiszen minden mellette szólt. Olyannyira sikeresen végezte a dolgát hosszú időn át, hogy nem csak a városban, hanem az egész megyében, sőt országosan ismertté vált eredményeivel. A törekvéseivel, módszereivel, teljesítményeivel példálóztak. Fogalom lett a neve, mestersége, riválisa egyszerűen nem akadhatott. Még az igazán demokratikussá tett kinevezések korában sem. Vetélkedni azonban, természetesen mertek vele többen is. Mindenekelőtt a közvetlen helyettese. Noha nyomába sem léphetett mesterének, jogosítványa azért akadt, hogy ki meijen állni. S mert voltaképpen kies kis hazánkban nagy úr a papír, senki semmi kivetnivalót nem talált ebben. Meg nem mosolyogták, el nem ítélték az ambiciózus munkatársat, hagyták, hogy kockára tegye a szerencséjét. Hangsúlyozni sem kell, hogy a pech alaposan fölbosszantotta a versengésben alulmaradt derék pályázót, s nyilvánvalóan nem hagyta ennyiben vereségét, kudarcát. Áskálódni kezdett legott győztes főnöke ellen, úgyszólván a legfondorlatosabban folytatta, amit elkezdett. Álarc, névtelen levél nélkül is meglehetősen jellemtelen hadakozásba fogott. Nyílt telefonon előbb azt jelentette be a legilletékesebbnek vélt helyen, hogy állásában megerősített jeles kollégájának beosztottai valamennyien elégedetlenek a döntéssel, s amíg a helyzet nem változik, sztrájkba lépnek mind. Aztán, hogy kiderült, semmi alapja nincs a hírnek, a személyzet határozottan ragaszkodik első számú vezetőjéhez, kitalált mást. A kétségkívüli egység megbontására elhíresztelte a munkatársak között, hogy a pályázat olyannyira tisztelt nyertese, jómódjában már a tetőt is árulja a dolgozók feje fölül. Cáfolták ezt is, de azóta sem nyugszik. Harag, gyűlölet tüzeli egyre. Úgy tűnik, esze ágában sincs, hogy feladja a küzdelmet, még ha belegebed is. Egyetlen párviadalról szól a történet, amely ki tudja mikor ér véget — de sajnos, korántsem páratlan. Bizonyos, hogy megesett másutt is, talán még ugyanabban a városban sem egyedülálló. Sajnos, korántsem az utolsó. Bizonyos, hogy van vagy lesz hasonló. Mert a vereséget tanult, okosnak, műveltnek vélt és tartott emberek is nehezen tudják elviselni. A harag, bosszú nem ismer határt, lehetetlent. Sokan teljességgel megbocsáthatatlannak tartják, ha felülmúlják őket, elhúznak mellettük, netalán „rájuk vernek egy kört” vagy többet is. Jóllehet, egy-egy vereség lehet kellemetlen, fájdalmas, gyötrel- mes — semmiképpen sem érthetetlen, megmagyarázhatatlan, jellemtelen áskálódásra, ádáz és kíméletlen tusára biztató. Tudni kell veszíteni nemcsak a sportban, hanem a gazdasági és a politikai életben egyaránt. Semmi értelme vitatni a gyöngébb, silányabb teljesítményt, értéket fölülmúlót. A nagyobb tudás, képesség, eredmény, szimpátia önmaga helyett beszél. Ha sikerei, emberi tulajdonságai alapján elismernek, tisztelnek, szeretnek egy-egy vezetőt, milyen okból törhetne bárki is a helyére — s éppen mostanában? Szép erény a törekvés — de annál visszatetszőbb a féktelen törte- tés. Nem csak sajnálatos, hamem megvető is az önkritika hiánya, kiváltképpen a vezetői tisztekben. Mivel a beosztottak hosszú sora, végsősoron pedig az adott egész szervezet vallhatja kárát. Kétségtelen veszteség már az alaptalan, ostoba csatározás is, s még inkább, ha netalán mázlista a gyengébb hadakozó, valahogy a lehetetlennek lát- szót is megnyeri. Maradjunk hát inkább a realitásoknál. Próbáljuk betartani azokat a bizonyos játékszabályokat. S akkor is, ha olykor igen nehéz. Mert csakis így lehet könnyebb az élet — minden városban és faluban. Gyóni Gyula A nap... Mert ugye az elején a semmiből kezdünk érezni, érzékelni egy napot, s az már tudatosan (ösztönei ősi megismétlésével) süt ránk déli lángolással. Úgy, hogy ne is érezzünk mást, betölti érzékelésünk, majd cseppnyi gondolataink minden idejét, s terét. Tehát van ez a nap. Nincs járása. Nem kel föl, nem nyugszik. Vonzása erős, távolodásra nincs is lehetőség. Zsarnoksága érzelmi tömegéből fakad, elfogadásának gravitációs tere tehetetlenségünkből. Egyfelől süt: glóbusz- nyi létünk első szakaszában mi forgunk csupán. Felhők tollászkodnak közénk, mi érezzük földagyú zsarnokságunkkal, így a villámokat, az esőt. A természet a mi természetünk — érlelődő gondolatainkkal —, törvényeink önös törvények, miközben a nap: öntörvényű. Persze érzi, s olykor csak sejti, s akarja is az esőt, felhőt, vülá- mokat. Szférikus ereje azonban megbonthatatlan. Miatta áll visz- sza a rend, a csillagközi béke, nem tudja, csak teljesíti saját napságát. S bennünk nő, burjánzik, egzotikus tájakat, helyzeteket teremt a vegetáció. Azt gondoljuk, hogy földrészeinket, tengereinket, hegycsúcsainkat, vízmélységeinket magunk alakítjuk. Lehetőségeink végtelenjének sorjázása közben csak néha pislantunk rá. No persze ott van, látjuk. Tágul terünk, szemünk, sokfelől sokfelé kutat, s lehetőségünk is van: kisebbnek látjuk. S életünk normális menetében létrejön tragédiánk alapja: sugarai elhanyagolhatóak lesznek, s ezt nem mondjuk meg neki. Egyszerű a jelenség: ő ott marad, mi távolodunk. Időnket az új, s új világ leköti, néha felnézünk rá (napünnep, napnap, stb.), a kezdetekre gondolunk önbe-,s őtbecsapóan. De ekkor már visszavonhatatlanul, végérvényesen úgy látjuk, hogy kisebbsége objektív. Hogy kopik, hogy veszít a fényéből, hogy a korábbi felhők már szeplők az ő arcán, hogy reszketni is tud odafönn. De a legrosszabb az, hogy duhaj nagyföldségünkben úgy gondoljuk: néha mi adhatunk neki fényt, energiát, hogy sugározni tudjon. Mit gondolhat eközben ő odafönn? Naptudósok, s nappá váló tudósok is csak találgathatják, „ne ítélj a látszat képeiből, ha mindent értesz, akkor vagy a kezdet elején”. Talán fázni kezd? Talán várja, hogy mondják, amit tud: te vagy a nap? Talán rádöbben a megnőtt, s visszafordíthatatlan távolság iszonyúságára? Talán megpróbál önámító kis naprakétákat lövöldözni vélten ismert, valójában kiszámíthatatlanná vált földje, földjei felé? Esetleg tüzeit grillsütőnek, kandalótűzhelynek, ér- zelemgyorsforralónak, bizton- ságradiátomak álcázza? Sohasem tudjuk meg. Mert minden kiszámítható, csak az egy nem: és nap csak egy van! S miközben elfogadjuk, s tudjuk ezt, még egyetlen dologtól rettegünk csupán. Az első pillanat, az első idők megismétlésétől. Attól, ami a kezdeti távolságot, a kezdeti lángolás érzését visszaadja. Amikor a horizont teljességét megint ő, a nap süti át. Sugarai nem adnak lehetőséget szemünknek, agyunknak, létünknek más befogadására. A tér, a távolság ismét szűk lesz. Hazatértünk, ismét földgyerekek lettünk. S innentől már magunkban kell hordanunk őt. A Napot, az Egyetlent. KakukJenő Mátrafüredi távlatok. Fiulc flax* cjpcIoIjcíi. Tosevits Miklós szakoktató, és a tanítványok:Jenei Gábor és Gyet- vai Zsolt (Fotó: Perl Márton) A mátrafüredi iskola IV.A-sai Vadász László osztályfőnökkel: Ez a négy év nem volt fenékig tejfel! Négy esztendeje, hogy az egri Dobó gimnázium kebeléből kivált az erdészeti szakközépiskola, s egyesülve a szakmunkásképzővel Mátrafüreden tágas, új épületet, s gyakorlóteret kaptak. S ami a legfontosabbá diákok a Mátra tövében, hegyek között, már a szakmával való ismerkedés legeslegelején abban a közegben vannak, ahol - ha jól választottak- egész életüket fogják eltölteni: az erdőben. Milyen a közérzetük? Simon László igazgató szerint a képzés- távlatai igen jók: (Ő maga egyébként egy esztendeje még a MÉM-ben dolgozott, s megvan az áttekintése az erdőgazdálkodás egészére.) Már ebben a tanévben becsempészték az oktatásba a plusz szakmát adó tanfolyamokat. (A harmadikos szakmunkások például letették a faipari gépkezelői vizsgát) A technikumi osztályban már heti kétszer két órában németet tanulhatnak a leendő erdészek (ezt további heti két órával még szeretnék „megfejel- ni”).A tervek szerint az erdésztechnikusok képzése öt esztendeig tart, melynek végén- ideális esetben- nyelvvizsgát is tennének középfokon. Mindent összevetve: az igazgató nemcsak szavakban bizakodó, s nemcsak a falakon belül szeretne rendet, otthonosságot, építgeti az iskola külső kapcsolatait is. A gyöngyösi Berze gimnáziummal, a kereskedelmi szak- középiskolával elsősorban a lánytanulók miatt fontos az együttműködés.A szórakozás, művelődés alkalmaira őket hívják meg. (Ez sem elhanyagolandó!) Ám a szakmai együttműködés a csehszlovákiai Liptóújvár iskolájával,s a -tervek szerint- osztrák, német tanintézményekkel, már szélesíti tanárok-tanulók látókörét. Simon Lászlót optimizmussal tölti el az is: a helybeli vállalatok, intézmények készségesek a támogatásban. Az Észak- Magyar- országi Erdőgazdaság, az ÉRTI ( Erdészeti Tudományos Intézet), az ÉRDÉRT gyöngyösi üzeme, a markazi, a gyöngyöspatai tsz, Az Erdészeti Szakközép és Szakiskola Mátrafüreden hogy csak néhányat említsünk a „munkaadó” cégek közül — melyek besegítenek a gyakorlati képzésbe. Nem hagyva ki a helybeli tanácsot, amely a régi szakmunkásképző épületét adta át az iskolának. Ami a bizakodáson túl van? Az intézményvezető így fogalmaz: — Szeretnénk javítani műszaki felszereltségünket. Itt helyben kialakítani egy minden tekintetben felszerelt gyakorlati oktatási központot. S komoly lépéseket tenni a gépészképzés felé. Nem mindenpapi lehetőség számunkra az, hogy üdülőkörzetben vagyunk. Nyáron vendéglátásra is alkalmas az iskola. Miért ne élnénk vele ? S ha devizát hoz, az se baj. Ebből olyan beruházásokat finanszírozhatnánk, amelyek a munkakultúrát szolgálják. S miért ne lehetne itt egy sportcentrum? Remek síelési lehetőségeket kínál a táj. Itt, európai léptékű környezetet tudnánk kialakítani. Az igazgató dédelgetett tervét is megosztja velem:- Itt épülhetne a füvek és fák panteonja!- mutat a környező vidékre. Ez, a tájba illeszkedő különleges épület lenne, afféle múzeum. S mivel az iskola „arcához” az is hozzátartozik, hogy neve legyen, már választottak: Vadas Jenőnek(a temesvári erdészeti technikum első két tanórára. Sok a Szabolcsból érkezett diák, akik a szép hivatás ígéretével jöttek ide. Nem szűkölködik az iskola élsportolókban. Az intézmény gépműhelyén látszik, van perspektívája a sokoldalú gyakorlati oktatásnak. Sok a tennivaló is. A kollégiumot rövid idő alatt „lelakták” (Ha komolyan veszik az idegenforgalmi terveket, ráfér a felújítás. A fiúk az erdőben magányosak. Még sok minden hiányzik. (Csak bízhatunk benne: lesz olyan időszak, amikor nem félkészen indítják az új iskolákat). Ami a mátrafüredi szakképzésben történik lehet egy sikertörténet kezdete is. Az indulás nem volt zökkenők nélküli. De az egy másik rendszer oktatáspolitikájának lenyomata volt. Mi lesz ezután? Vadász László tanár kifelé mutat a nagy üvegablakon túl, oda, ahol az erdő kezdődik: — Nekem a folytonosság kezdete az a nyírfa ott, amelyet a kollegáimmal együtt ültettünk..S már lassan eléri a többit, (jámbor) Simon László igazgató:Le- het, hogy egyszer nemzetközi fakitermelő bajnokságot rendezünk itt. Dániában már jártam favágó versenyen. igazgatójának) nevét szeretnék felvenni, valahogy így: Vadas Jenő Erdészeti Középiskola és Továbbképző Központ. Ezek tehát a felvázolt távlatok. S mit tükröz a jelen? ”-A lányok favágóknak néznek bennünket; ” — A szakmai szertár felszereltsége nulla volt. Mi gyűjtöttük össze.” ”A szakmai tárgyak után fő tantárgy az orosz. A németet csak szakkörben tanulhatjuk.”- ilyesféléket mondanak a negyedikesek, amikor négyszemközt maradunk. S Még hozzáfűzik: „Tessék csak megkérdezni, hányán fognak továbbtanulni a szakmában?” Kiderül egy osztályból csak öten-hatan pályáznak Sopronba az egyetemre. Vadász László erdőmérnök tanár az osztályfőnök belátásra int.Veszem észre, hogy érzékeny pontja a formálódó tantestület önérzetének, ha a Dobóból való „kiszakadást” hozom szóba. — Lerágott csont — mondják. Ne azt nézzük mi volt, hanem azt is, hová tartunk. Bekkukantok egy
