Heves Megyei Hírlap, 1990. május (1. évfolyam, 24-49. szám)
1990-05-30 / 48. szám
Hírlap, 1990. május 30., szerda Hírlap 3. Harmincmillió forint — adósságként Nyílik még a sz Enyhén szólva is csúfosnak nevezhető az a kudarc, amelyet a Magyarországi Szociáldemokrata Párt szenvedett el az ország- gyűlési képviselői választásokon. A vereséget mégsem síri csend követi, hiszen szinte nap mint nap újabb botrányok pattannak ki a szervezet háza táján. A választási fiaskó okairól, a napjainkban is érzékelhető konfliktusok eredetéről kérdeztük Tarjányi Gyulát, az MSZDP országos vezetőségének tagját. — Tudjuk, hogy önök nagy reményekkel indultak, Petrasovits Anna például a harmadik helyre várta a pártját, mások meg azt mondták, ha a szocdemek semmit sem tesznek, akkor is kapnak tíz százalékot. Ön reálisnak ítél- te-e meg ezeket a jóslatokat? — Nem. Jómagam hatszázalékos eredményre számítottam. Noha a közvélemény-kutatási adatok nem sok jóval biztattak bennünket, egy felmérés mégis optimizmusra adott okot, mert az akkor megkérdezett szavazó- polgárok 37 százaléka úgy nyilatkozott, hogy a szociáldemokrácia az, ami meghatározó lehet az ország jövőjét illetően. S úgy véltem, egy erőteljes jó kampánya nyal a még ingadozókat is magunk mellé tudjuk állítani. — Hát, ez nem így történt. Minek tudható be a sikertelenség? — Nézze, a politikai közeg, a hangulat nem volt kedvező számunkra. Az emberek jó része a szociáldemokráciát az állampárt, illetve a kommunizmus afféle szinonimájaként képzelte el. A baloldal eleve gyanús volt, hogy a történelmi múltról — az 1948-as egyesülésről — már ne is beszéljünk. Végig fölröppentek álhírek egy esetleges újabb paktumról. Okként lehet megemlíteni, hogy nem sikerült elhitetnünk a szavazókkal, hogy valóban szociáldemokrata párt vagyunk. Az elnöknő és a köréje tömörülök úgy hitték, ezt nem kell bizonyítani, holott szükséges lett volna. Tehát a politikai palettán nem harcoltuk ki a helyünket. S szólni kell még a párton belüli vitákról, villongásokról, a szakadásokról, stb. Ezt tetézte az elhibázott kampány. — Ez kinek vagy kiknek tudható be? — Mivel nem voltak tapasztalataink és szakembereink, így a külföldi testvérpártoktól kértünk segítséget. Egy svájci választási „szakember” vezette az ügyeket, s tanácsadóként működött még egy francia kampányiroda. Mindezt Petrasovits Anna kérte. Nos, ezek a külföldiek javasolták, hogy a „hadjáratot” egy személyre építsük: az elnökasszonyra. Csakhogy ők nemigen ismerték a magyarországi viszonyokat, ennélfogva rengeteg hiba becsúszott. Röviden elmondom, mikre is gondolok... Nem lett volna szabad csupán Petra- sovitsra koncentrálni, ráadásul ennek kivitelezése is rosszul sült el. Hol ilyen, hol meg olyan képet igyekeztek kialakítani az elnöknőről, s ez visszatetszést keltett az emberekben. A plakátjaink és a szlogenjeink sem voltak megfelelőek. Elhangzottak aztán felelőtlen ígérgetések, amelyeknek senki nem dőlt be. Már csak azért sem, mert úgy tűnt, mintha ez egy egyszemélyes párt lenne, amelynek nincsenek, vagy alig-alig vannak szakemberei. Összevissza csapkodtunk, a koncepciónak még jelei sem mutatkoztak. Egyik pillanatban az állampárt szakszervezeteivel ko- kettáltunk, a másikban szociálli- berálisnak hirdettük magunkat. Az egyik nap a Fidesszel és az SZDSZ-szel képzeltünk el szövetséget, a másik nap a kereszténydemokratákkal és a kisgazdákkal. Mindezek következtében potenciális partnereink szemében éppúgy komolytalanokká váltunk, mint a választókéban. — A Független Szociáldemokrata Párt szerint az MSZDP kudarca a következő tényeknek „köszönhető”: a vezetőség nem szociáldemokrata elveket és értékeket követett; a dolgozók és a szakszervezetek érdekvédelmét csak utólag, a kampány végén hangsúlyozták; az antidemokra- tikusan választott vezetőség erkölcsileg és politikailag nem megfelelő emberekből állt; az MSZDP-nek nem volt átfogó programja, gyakorta változtatta irányvonalát, s jobbra tolódott. Egyetért-e ezekkel a megállapításokkal? — Vegyük sorra... Ma egyetlen pártot sem lehet hazánkban teljes egészében szociáldemokratának tartani, de mindegyikben vannak olyanok, akik ízig- vérig szocdemek, s olyanok is, akik számításból azok, avagy olyanok, akik teljesen más elveket vallanak. A második kitétellel tökéletesen egyetértek, s — sajnos — a harmadikban is van igazság. Mentségünkre szóljon, hogy — roppant nehéz időszak után — egy nem könnyű helyzetben lévő pártnak kellett vezetőséget választania. Az élet azt mutatja, hogy nem mindenki bizonyult alkalmasnak. De — úgy gondolom — ilyesmi előfordulhat, mégpedig a tapasztalatlanságból adódóan. S azt sem szabad elfeledni, hogy akik választottak, azok ezt jóhiszeműen tették. Az irányvonal folytonos módosításáról már szóltam, az ezzel összefüggő vélekedést osztom is, de a jobbratolódással kapcsolatosat nem. Többek között azért sem, mert a mai Magyarországon még nem tisztázódott a jobb és a bal fogalma, ilyenformán azt sem lehet megmondani, hogy mihez képest csúsztunk jobbra. Átfogó programunk valóban nem volt jó darabig, de nem hiszem, hogy ez döntő kérdés lenne, ugyanis említhetnék olyan pártot, akinek szintén nem volt — sőt, nincs is —, mégis komoly szerepe van az új Parlamentben. — Neszépítgessük a dolgot: az MSZDP berkein belül ma sincs nyugalom. Vajon miért? — így igaz, nincs béke, de hogyan is lehetne, ha az elnöknőnk és „udvartartása” — enyhén szólva — antidemokratikus módszereket alkalmazva, továbbra is a megkezdett — és rossznak bizonyult — úton jár. Mi, akik ezt látjuk, nem maradhatunk szótlanok és tétlenek, mert számunkra nem közömbös, hogy mi hogyan képviseljük a szociáldemokrata eszmét itthon és a nagyvilágban. Erkölcsi kötelességünk, hogy mindent megtegyünk a párt átalakításáért, hiszen a jelenlegi szervezet nem képes összefogni azokat, akik ezeket az értékeket vallják magukénak. S — valljuk be őszintén — a mai vezetőinkkel már se idehaza, sem pedig külföldön nem vagyunk szalonképesek. — Önök cselekedtek is, hiszen azonnali és feltétel nélküli lemondásra szólították fel Petrasovits Annát. Ám aligha hiszem, hogy ő ennek eleget tesz... — Valóban nem akar lemondani, mert van benne egy korlátlan hatalomvágy, amit nem ismertünk fel időben. Emellett képtelen elviselni a vereséget. Ha nem sikerül demokratikus eszközökkel félreállítani, jobb belátásra bírni, akkor sokan otthagyjuk a pártot, hiszen mi nem a pártvezetés, hanem a szociáldemokrácia apostolaivá szegődtünk. Mi az ő módszereiket nem tudjuk, de nem is akarjuk alkalmazni, mert azok méltatlanok a párthoz is, az eszméhez is. — Időnként fel-felröppennek maffiaszerű megoldásokkal kapcsolatos hírek is. Gondolok itt gépkocsifeltörésre, megfélemlítésre és megverettetésre. Vagy ezek csak pletykák? — Nehéz erről véleményt mondani, de ilyesmik megtörténhettek, sőt — sajnos — valószínűleg meg is történtek. Ezek is ékesen bizonyítják a vezetés totális alkalmatlanságát. — Egyesek arról suttognak, hogy anyagi téren is komoly problémák vannak... — Tudomásom szerint jelenleg harmincmillió forintra rúg az az összeg, amellyel most tartozunk ide-oda. Hogy ezt miből fogjuk visszafizetni, arról fogalmam sincs. Az elnökasszony és a stábja abban reménykedett, hogy egy sikeres választás után a külföldi testvérpártok majd fedezik a költségeinket. A fiaskó után más lett a helyzet, s most ez a harmincmillió ott van a vezetés nyakán. Már pusztán emiatt is le kellene vonniuk a konzekvenciát, de erre képtelenek. Akiknek az adósai vagyunk, azok — úgy tűnik — futhatnak a pénzük után... — Mit kellene tenni annak érdekében, hogy kimásszanak abból a gödörből, amelyben jelenleg vannak? — Lényeges a vezetőség lecserélése, a fentebb említett hibák kiküszöbölése. A párt potenciális vezetőrétegét kellene visszanyerni, például a Bihariféle csapatot. Tehát azokat a gondolkodókat, akik képesek kidolgozni egy komoly programot. Nélkülözhetetlen továbbá az erők összefogása, az egyesülés a független, valamint a Takács Imre-féle szociáldemokrata párttal, illetve az együttműködés a független szakszervezetekkel. Más út nincs. — Személy szerint optimista- e? Lát-e reményt arra, hogy nyílik még idehaza a szocdem-ró- zsa? — Igen, de csak akkor, ha a vezetés — Petrasovits Annával az élen — távozik. Ha ez elmarad, a káosz tovább növekszik majd... Sárhegyi István Óvatos a japán pénzvilág Jó néhány japán bank tervezi, hogy irodát nyit Kelet-Európá- ban, pénzt azonban csak keveset ajánlanak fel. A szigetországban az az álláspont alakult ki, hogy a komolyabb hitelekig „még éveknek kell eltelniük”. A japán bankárok szerint a szabadpiaci viszonyok még korántsem jellemzőek e térségre, de mindenesetre még nem vertek elég mély gyökereket. A tartósnak ítélt politikai bizonytalanság és a hitelinformációk hiánya is akadályozza a japán tőke beáramlását. Bankárok szerint először olyan vállalkozásokat fognak finanszírozni, amelyekben japán cégek is közvetlenül érdekeltek. Japán egyébként eddig 16 milliárd dollárt kölcsönzött Kelet- Európának és a Szovjetuniónak, és ezzel a háttérrel egyelőre nem akar többet kockáztatni, hiszen megeshet velük, hogy a politikai reformok nem a tervek szerint valósulnak meg. A japánok ezzel kapcsolatban nyilvánvalóan a dél-amerikai eset megismétlődésétől félnek, attól tartanak, hogy a térség országai kollektív fizetésképtelenséget jelenthet* nek be. Figyelemre méltó az a vélemény, amely szerint egyes bankárok szívesebben kölcsönöztek Kelet-Európának addig, amíg az erős Szovjetunió állt a hátuk mögött. Nem mindenki örül az új visontai bekötőútnak — Közvetlenül a ház mellett járnak majd a többtonnás teherautók Támfallal, vagy anélkül...? Visonta, Petőfi u. 63. „Eddig lesz az út” — mutatja Tóth Zoltán (Fotó: Gál Gábor) Nemegyszer jelent már meg lapunkban híradás arról, hogy építik az új visontai bekötőutat. A Közúti Igazgatóság egri létesítményi főmérnökségének tájékoztatása szerint a szakaszon őszig forgalomelterelés lesz; tehát körülbelül addig tartanak a munkálatok. Tóth Zoltán viszont — aki Vi- sontán, a Petőfi utca 63. szám alatt lakik — nem örül az útépítésnek. 1987-ben vásárolta meg a faluban azt a házat, amelyben családjával ma is él. Nemsokára kiderült, hogy új bekötőút készül, amely a községen, egyebek között a Petőfi utcán halad majd át. Még abban az évben megtörtént a lakás (nem hivatalos) állagfelvétele is. Tóth Zoltánt ezután hívatták a visontai tanácsra, megbeszélni az úttal kapcsolatos problémákat. A dologhoz hozzátartozik, hogy a fiatalember időközben megtudta: az út, amelyen többtonnás teherautók járnak majd, közvetlenül a háza mellett fog elvezetni, úgy, hogy az előkertjét eltúrják, és szinte kiszedik a földet a ház alól. Érthető hát, hogy a tanácson tartott megbeszélésen kérte a támfaltervet, amely azonban nem volt kész. „Elfelejtették megcsinálni” — mondta a községi tanács vb-tit- kára. Ezt követően a visontai tanács felkért egy tervezőt, aki csinált egy tervet, amelyet — mert nem volt hivatalos — Tóth Zoltán nem fogadott el. Inkább a megyei tanácshoz fordult segítségért, és ki is jött onnan a helyszínre egy főelőadó. Látogatása után elrendelték a felértékelést (a községi tanács úgy nyilatkozott, megveszi a lakást), ami megtörtént, amúgy ránézésre. Tóth Zoltán ebbe persze nem nyugodott bele, pontosan megmérte a szobák, a telek nagyságát, és bizony igen nagy különbségek mutatkoztak az általa számolt és a tanácsi „értékelő” által kihozott 450 ezer forintos végösszeg között. A fentebb már említett vb-tit- kár ekkor közölte, hogy mégiscsak támfal lesz, s a tervek készítését az Öt-Vasút Tervező Vállalat vállalta el. Rövidesen szólt is Tóthnak, hogy megjött a terv, Egerben van, átnézésre. Tóth Zoltán végül Ábasáron, az ottani tanácson láthatta a rajzokat — amelyeken nem szerepelt, hogy mekkora támfal kell, illetve menynyibe kerül majd a munka. Beszélgetésünk idején, 1990 májusában még mindig nem volt használható támfalterv. Tóthék próbáltak cserelakást kérni, azonban erre nincs lehetőség. Az útépítők, akik már a Petőfi utcában dolgoznak, nem árulták el, hogy mikor érnek a 63-as számú házhoz, Tóth Zoltán pedig attól tart, egyszer munkából hazajövet fedezi fel, hogy eltűnt az élőkért, elszedték a földet. így van ezzel a Petőfi utca 69-ben Valiskó Béla is, aki szintén nem tudja, hogy mikor kerül sorra a kerítése, amelyet — hogy az út elférjen — egészen a ház falához kell behelyezni. ő már a gyöngyösi ügyvédi munkaközösségnél is járt jogi segítségért, ott azonban azt mondták neki, hogy a tanáccsal nem húznak ujjat. * Az üggyel kapcsolatban természetesen felkerestük a visontai tanács vb-titkárát, Molnár Nándort is, aki igen messziről, a hajdan elképzelt, de soha meg nem valósult Új-Visontától indítva végül is eljutott a lényeghez. Hosszúra nyúlt társalgásunkat sajnos nem tolmácsolhatjuk igazán élethűen, mert a beszélgetés közben jegyzetelni nem volt szabad, annyi azonban közölhető: van megfelelő terv, amelyet a tanács műszaki előadójánál bárki megtekinthet, illetve amíg nincs megegyezés a panaszosok és a tanács között, addig senki sem túrja el a kerítést, az előkertet, addig ott nem építik az utat. E találkozás után egy héttel volt még egy (telefon-)beszélge- tésünk Molnár Nándorral, aki ezúttal azt mondta el, hogy a Közúti Igazgatóság elkészítette a támfaltervre vonatkozó árajánlatot, amelynek alapján remélhetőleg mielőbb létrejön a megállapodás az ügyben érintettek között. Itt az ideje! Rénes Marcell Kinek éri meg? Soha sem tudtam eldönteni, miért éri meg nekünk az, ha a tőkés kereskedőknek vagy vállalkozóknak fillérekért elpotyázzuk a magyar munkások szaktudását, a magyar termékek sorát. Például tetszenek tudni mennyiért adunk egy liter bort a nyugatnémet vevőnek? Tessék megkapaszkodni. Hetven-nyolcvan pfenigért literenként. Ha ezt átszámítom forintra, akkor a legjobb esetben 36-38 forintot kapok érte. Tetszenek tudni, hogy az ugyanilyen fajtájú és minőségű bornak mennyi a literje a mi boltjainkban? A hét decis palack ára hatvan forintnál kezdődik. Mármost mi következik ebből? Az a puszta tény, hogy mi elkótyavetyéljük a hegy levét, ha azért NSZK-márkával fizetnek. Arról már nem is beszélve, hogy „odaát” a nekünk fizetett árnak a tízszeresét is elkérik és megfizetik érte. Az a „kinti” üzlet a valódi jó üzlet. Amit pedig mi kötünk a tőkés kerskedővel, azt még üzletnek sem volna szabad nevezni. Csak ennyit érnénk? Csak ennyit értenénk a mesterséghez? Nem hiszem. Minket kihasználnak, mert jól tudják az ottaniak, hogy nagyon híján vagyunk a nyugati valutának. Nagyon kell nekünk az NSZK-márka, és mert nagyon nagy szükségünk van rá, „megfizetünk” érte. Hja, a kényszer az nagy úr. Sajnos. És miután az üzletben sem barátság, sem szerelem nincs, még jó darabig ki leszünk szolgáltatva azoknak, akiknek mi kínáljuk megvételre a portékánkat. Ebből viszont nem árt egy nagyon fontos tanulságot levonni. Mégpedig: olyan árut kell előállítanunk, ami mindenben megfelel a világpiac igényeinek. Azt majd meg is fizetik rendesen. Ilyen egyszerű ez. (-ár) Európa felé? Takács István freskóitól — a református templomba igyekszem. A barokk áradás remekei után az egyszerű, hófehérre meszelt kálvinista templomba. Aztán menet közben lábaim — mintegy saját döntésükre — leállnak. A falon olvasható szöveg parancsolja nekik. A legalább fél méter magas, fekete festékkel mázolt betűk láttán. Olvasom a szöveget: ’’Dögöljetek meg, rohadt kommunisták!” Egerben már beindult az idegenforgalom, tehát százan, ezren olvassák a járókelők e szavakat. Híve vagyok a szabad véleménynyilvánításnak. De ilyen formában?... Valóban Európába, Európa felé tartunk? Kiss Gyula
