Heves Megyei Hírlap, 1990. május (1. évfolyam, 24-49. szám)
1990-05-30 / 48. szám
30., szerda 1990. Fura feddés A főnök a helyi vezetőkkel tanácskozott, amikor Magos odaért hozzá: — Valamit közölnék veled. — Gyere — válaszolt azonnal a főnöke, és kimentek a folyosóra. — Miről van szó? — És most ha lehet, nagyon rövid időre itt hagynám ezt a darázsfészket. — Hagyjad, de siess vissza! Magos beugrott a kocsiba, s kiszaladt Erzsébetre, Palágyi Béla lakására. Megviseltnek, koránál jóval idősebbnek látta Palágyinét. Bemutatkozott az asszonynak, aki készségesen beengedte, és azonnal hozzáfűzte kesernyésen: — Palágyi Bélának egyelőre még én vagyok a felesége. Ön, mint mondta, a rendőrségtől jött, netán azért, mert történt vele valami baj? Aki levelezőlapra ragasztva a számokat összegyűjtve beküldi címünkre (3300 Eger, Pf.: 23.), az részt vesz a Hírlap könyvsorsolásán. A levelezőlapra írják rá: Minikrimi. — Nem, asszonyom. Én csupán a férjére vonatkozóan szeretnék néhány kérdésre választ kapni. Először is azt kérdezném, mikor ment el ma reggel a férje munkába? — Erre a legjobb szándékkal sem válaszolhatok, őrnagy űr. — Miért? — Mert — legyintett Palágyiné — ő tőlem már közel két éve elment. Azóta egyszer sem aludt itthon. Ritkán látogat haza, és a fizetéséből is csak annyit ad, ami törvényesen jár a két gyerek után. Többet egy fillérrel sem. — Ezek szerint felborult a családi életük? — Itt már családi életről beszélni sem lehet. Állítólag van valami fiatal szeretője. Mondják, minden idejét azzal tölti, na meg a pénzét is vele költi el. Talán együtt is laknak. Engem nemegyszer megfenyegetett, hogy beadja a válópert. Hogy őszinte legyek, túlzottan nem ijesztett meg, csak hát kérem szépen, itt van ez a két gyerek, szépek, egészségesek, okosak, a fiú kilenc-, a kislány hétéves... — állt fel az asszony, és résnyire kinyitotta a mellettük levő szoba ajtaját. Magos látta, hogy a másik szobában két kis szőke gyerek egymáshoz közel hajolva dominóval játszik. — Tudja, őrnagy úr — sírta el magát Palágyiné —, engem ez a két szép gyerekem tart életben. Ha ők nem lennének, már rég befejeztem volna földi tengődé- semet. A tengődés, állapította meg Magos, a lakáson nem vehető észre, a kétszobás lakás ragyogott a tisztaságtól, a gyerekek is ápoltaknak, gondozottaknak tűntek. Míg Magos ezen tűnődött, az asszonyból hirtelen kitört a két éve felgyülemlett keserűség: — Micsoda lelke lehet az ilyen gazembernek, akit egyáltalán nem érdekel, hogy mi van a két gyerekével. Pedig ezek nap mint nap azt kérdezgetik tőlem, hogy mikor jön haza az apuka. Mindig hazudok nekik valamit, mert nincs bátorságom megmondani, hogy soha többet. — Aztán csendesebben, higgadtabban megkérdezte: — Érdekelne, őrnagy úr, mi az oka, hogy felkeresett? — Szerettem volna a férjéről, a családi életükről informálódni. Én öntől, asszonyom, többet is megtudtam, mint amit akartam. Ám az érdekelne, hogy miért nem fordult a férje viselkedésével kapcsolatban a főnökéhez? — Mert nem akartam neki ártani, mindazok ellenére sem, amit önnek elmondtam. A panaszommal csak rontottam volna, attól ugyan nem változott volna meg. Hiszen ő semmire sem értékelte a rendes, tiszta otthonát, a feleségét, a két gyerekét. Úgy gondoltam, nem ő az első férj, akinek szeretője van, de azért — ha szív nélkül is — gondoskodik a családjáról. — Ismeri a szeretőjét? — Nem, őrnagy úr, sohasem láttam. Másoktól tudtam meg mindent, de ő maga sem tagadta le, amikor szóba hoztam. — Nagyon szépen köszönöm a tájékoztatását asszonyom, annál is inkább, mert látom, hogy kérdéseim mennyire felzaklatták önt. (Folytatjuk) Régóta érdekelnek a rádiós újítások. Mindenekelőtt azért, mert — másokkal együtt — rájöttem, hogy az itt tevékenykedő kollégák nem öncélúan, nem a látványosság, a csakazértis csinnadratta kedvéért változtatnak, hanem a hatékonyabb szolgálat, az eredményesebb, a frissebb tájékoztatás végett rajtoltatják különböző elképzeléseiket. Ez a szemlélet jellemzi az Esti Krónika stábját is. A munkatársak úgy vélték, hogy a szűkszavú blokkhoz érdemes csatlakoztatni, ötvözni egy olyan egységet, amely néhány kérdést alaposabban elemez. Nos, a tipp bevált. Aki fukarkodik az idővel, megelégszik a szerényebb ajánlattal, aki azonban türelmesebb, gyarapítani szeretné ismereteit, továbbra is a készülék mellett marad. Szerencsére nem is csalódik, még akkor sem, ha némelyik program kissé felborzolja az idegeit, kilendíti gonddal őrzött nyugalmából. Ekként kavart fel a Hegedűs Andráshajdani rákosista miniszterelnökkel készített, nem feleslegesen terjedelmes beszélgetés. Nem az mérgesített fel, hogy a sztálinizmus egykori élharcosa mossa magát, abban bízva, hogy az a kellemetlenül éktelenkedő és kétkedővé vedlett ex-állam- férfiú lekezelően, valamiféle nem létezőpiedesztálra telepedve ítélte el a mai újságíró-társadalmat, mondván, hogy a jelen zsurnalisztái máris hajbókolnak az új hatalomnak, s kizárólag arra törekszenek, hogy — akárcsak korábban — érdemeket szerezzenek, s ne csapódjanak messze attól a bizonyos húsosfazéktól. Hát ezt mindnyájunk nevében visszautasítom. Ez aztán csúsztatás a javából! Különösképp nem fogadhatom el attól az embertől, akitől az ötvenes években olyan messzire esett az emberség, mint Makó Jeruzsálemtől, aki azon a hatalmi sakktáblán még parasztoknak sem tekintette a toliforgatókat, akinek különösképp tudnia kellett, hogy 1948-tól a pöffeszkedő rezsim még anyagilag sem dotálta azokat, akiktől vak engedelmességet követelt. Egyébként a helyzet később sem módosult lényegesen. Ebben a táborban is voltak, vannak és lesznek karrieristák, jellemtelenek, dörzsölködők. Azt azonban határozottan kijelentem: hogy a többség nem ilyen. S még egy, Juszticia szerepkörére ne vállalkozzon az, aki a humánum iskolájában talán még az ábécét sem sajátította el. A színház, a képzelet és a gyerekek... Bizonyosan volt idő, amikor a felnőttek, ahelyett, hogy a gyermekeiket szigorúan ácsolt padokba ültették volna, inkább eljátszották nekik mindazt, amit a világról tudni kell. Példának okáért azt, hogy hogyan kell lelőni a vadat, meg azt is, miként kell megtermelni a gabonát, legyőzni az ellenséget, és így tovább. Ez a mimetikus test- és jelbeszéd tökéletesen alkalmas volt az ismeretek átadására, ha úgy vesszük, „tanításra”. Mit mondjak, az évezredek folyamán ehhez képest csak visszafejlődtünk. Manapság egyre kevesebb, hivatása szerint a kicsinyek okítására rendeltetett felnőttnek jut eszébe, hogy a gyermekek értelmét és képzeletét ekként formálja. Látszólag sokkal egyszerűbb leültetni egy könyv mellé a nebulókat, vagy vége- hossza nincs előadásokba, dek- lamálásokba fogni. (Persze önmagában nem, de más módszerekkel együtt ez is lehet hatékony.) Ám aki veszi a fáradságot, és tanítva játszik, az. játszva tanít. Néhányon vannak ilyenek. Azok a pedagógusok például, akikkel a megyei gyermekszínjátszó fesztiválon találkoztam április 28- án, a Megyei Művelődési Központban. Eredetileg tizenegy előadást hirdetett a műsorfüzet, végül is hét lett belőle. (Három csoport az utolsó pillanatban visszamondta a fellépést.) Öt együttes lépett színre, két társulat kétszer is. Valamennyi társulat szereplése bizonyította: színházzal nevelni nem csak jó játék csupán, hanem kihagyhatatlan nevelési lehetőség. Valamennyi produkció mást- mást bizonyított. Többségük ennek az álh'tásnak az igazságát. Egy „előadás” pedig azt: avatatlan kezekben bármilyen csodaszer (esetünkben a színjáték) méreg is lehet. Először szóljunk arról az örömről, amely az egri Szivárvány Színpad valamennyi tagját áthatotta. Dr. Loboczkyné Hár- sasi Ibolya balladákat vitt színre. Szerelem címmel mutatták be az egyiket, A fogoly katona címmel a másikat. A magyar nyelv szépsége, a komor történetek érzelmi tisztasága és gazdagsága, az együttes kulturált mozgás, az autentikus dalok örömet okoztak a nézőknek s játszóknak egyaránt. A siroki Paff Színpad Shakespe- are-színjátéka és költői tisztaságú balladafeldolgozása e mellett az öröm mellett még azt is bizonyította: könnyebb ott híveket szerezni a színészettel, a művészettel való nevelésnek, ahol ennek hagyományai vannak. Gyerekek és felnőttek könnyen kaphatók a szépre. A siroki iskolában pedig ez már így volt évekkel ezelőtt is. Rajnavölgyi Vilmos tanár ráadásul tehetséges rendező is. Aztán a színészettel nemcsak okosan tanítani, de csodákat művelni is lehet: fegyelemre, illemre szoktatni a rakoncátlanokat. A nehezen engedelmeske- dők beszédét ép artikulációvá csiszolni. Úgy, mint az egri Gyermekváros Csibészke színjátszókörének vezetője, Ónodi Éva is tette. A gyerekek a játékban egymáshoz is közelebb kerültek. Az igazi csoda azonban az, amivel Tóthné Bankó Márta próbálkozott. Kis csapata, a Kalamajka együttes — valamennyien kisegítő iskolások — Az aranyszőrű bárány meséjét adták elő, pontosan, nagy lelkesedéssel. Rend volt a színpadon, s önbecsülés a gyerekekben. Mi, nézők azt is csak később tudtuk meg, hogy a játszók milyen hátrányokat küzdöttek le, míg idáig jutottak. Az előadásból ez ugyanis nem látszott. Lesz olyan időszak a hazai anyanyelvi nevelésben, amikor nekünk, újságíróknak, nézőknek (szakembereknek és laikusoknak) sem kell rácsodálkoznunk egy-egy ilyen nevelői teljesítményre. A színházzal, zenével, képzőművészettel, egyáltalán a művészetekkel való emberformálás természetes lesz. Lesz olyan időszak, amikor a gyermekek és felnőttek világlátását nem bezárni akaqák az arra hivatottak. Amikor a képzeletet nem gúzsba kötik, hanem szabadon hagyják szárnyalni. Ezt minél többeknek meg kénepróbálni! Jámbor Ildikó Az aranyszőrű bárány (a gyöngyösi Kalamajka színjátszóinak műsora) (Fotó: Gál Gábor) A nemzet egészsége: a nemzet jövője A nemzet egészsége, a nemzet jövője elnevezéssel 15-90 másodperc hosszúságú reklám-, illetve sport-video-pályázatot hirdet a Nemzeti Egészségvédelmi Intézet. Pályázni lehet ötletekkel, szinopszisokkal, kidolgozott forgatókönyvekkel, egy-ót gépelt oldalnyi teljedelemben. Témakörök lehetnek: az AIDS, a dohányzás, az alkohol, a drog elleni küzdelem, a természetgyógyásza^ az egészséges életmód es táplálkozás, anya- és csecsemővedelem, a szerelmi kultúra. Pályázhatnak intézmények, alkotócsoportok, magánszemélyek. Pályadíj kategóriánként ÍO-IO ezer forint. A pályamunkák beküldési határideje 1990. július 31. A jeligés pályázatokat — amelyekhez mellékelni kell a pályázó nevét, címét, telefonszámát — a Népjóléti Minisztérium, NEVI — Propaganda Csoport címén várják (Budapest, Postafiók l.,136l.). vérvörös szín majd csak megfakul. Miért is zsörtölődnék, amikor az effajta hipózás napjainkban is megszokott. Egyébként is mérlegeljen a történelem, a higgadt utókor. Az előtt az ítélőszék előtt úgy sincs sumákolás, handabanda, sóder- zuhatag. Akkor azonban mégis felhorkantam, amikor a szociológussá S ha már itt tartunk, akkor inkább azt javasolnám neki, hogy leendő könyveiben inkább múltját boncolgassa, s konkrétumok regimentjét sorakoztassa fel a totalitárius diktatúra természetrajzáról. Ezzel mindeddig adós maradt. Reméljük, nem véglegesen. S ha így lesz, akkor hálásak leszünk. De csak ezért. Megrázó sztori S következzék most a legutóbbi Vasárnapi Újság megkapó története arról a katonatisztről, aki az 1956-os forradalom és szabadságharc hívévé szegődött, akit emiatt halálra kerestek. Ki is végezték volna, ha meg nem szökik, ha nincs olyan felesége, aki otthonukban rejti el. Egy olyan odúban, ahol éppen elfért, ahova fény se jutott be, ahonnan hat esztendeig csak pár alkalommal jött elő, hogy tisztálkodjék. Mekkora bátorsága lehetett annak az asszonynak, hogy elviselte a zaklatást, s „megbarátkozott” a veszéllyel. Ekkora erőt csak a minden akadályt legyőző szeretet kölcsönöz. Mi tagadás: megkönnyeztem ezt a nemes kiállást, ezt a ritka áldozatot. S valahányszor eszembe jut, elfeledem — legalábbis magvas percekre — az előbb említett politikust, akit erre a felső iskolára nem íratott be az élet. Kárára... Pécsi István Mitios Az egyik első nagyobb csalódásom az volt gyerekkoromban, amikor Gojkó Miticset megláttam barna pulóverben, egy keletnémet tévéjátékban. Pedig én nagyon szerettem Gojkó Miticset. Állandóan szurkoltam neki a televízió előtt, amikor izmos, félmeztelen felsőtesttel, lobogó hajában tollal, a nyakában valódi medvefoggal szökellt fától fáig. Ez a Gojkó Mitics nem ismert lehetetlent. Kér- hetetlenül elűzte a betolakodókat az apacsok földjéről, és saját törzsének árulói is a kínzócölöpön végezték jóvoltából. Gojkó Mitics maga volt az erő, a példakép. A játszótéren megannyi Gojkó Miticsek voltunk, kezünkkel ütöttük a szánkat, és üvöltve rohangáltunk a hinták között. De hála istennek, soha nem éreztük, hogy nem vagyunk olyanok, mint ő, mi nem is igazságot osztunk, csak csépeljük egymást ész nélkül a „Fűre lépni tilos” tábla mellett. Persze, akkor még szentül hittük, hogy megszólalásig hasonlítunk rá, a Nusi néni trafikjában vett műanyag fejdísz ugyanolyan, mint az ő sastolla, és a fémkulcs sem akármi a nyakunkban. De egy álmos hétköznap délutánján, amikor anyukám nem engedett le a játszótérre, mert tintával harci díszeket firkáltam a hasamra, szomorú gubbasztásomban megnéztem azt a bizonyos keletnémet filmet. Jó kis film volt, szerettem az ilyeneket, lakótelepen játszódtak, és ugyanolyan emberek voltak a főszereplői, mint a szomszédaink. A műszak elején elmentek dolgozni a gyárba, kiizzadták a lelkűket, ott meg jól kibabráltak velük; több munkáért nem kaptak több bért, a főnökök packáztak velük — egyszóval rém igazságtalan volt a helyzet, ezt még alig tízévesen is láttam. És akkor jött Gojkó Mitics, barna pulóverben. Hurrá — gondoltam —, talán csak most kezdődik az igazi film, mindjárt ledobja magáról azt a göncöt, tollat tűz a fejébe, és látni fogjuk, hogy a medvefog még ilyenkor is a nyakában lóg, és a francba küldi az egész szocialista termelőüzemi bürokráciát az apacsok földjéről. Ezzel szemben Gojkó Mitics karikás szemekkel belenézett a kamerába, és rágyújtott, ahogy az egy harmincas éveinek elején járó mérnökhöz illik. Bánatosan együttérzett a munkásokkal, idegesen igazgatta magán a barna pulóvert, és mindenkit biztosított arról, hogy ha szót kap, feltár minden visz- szásságot a szakszervezeti értekezleten. Ezután Wartburgjával a szerelméhez hajtott, s réveteg szemekkel, diszkréten magáévá tette, úgy, ahogy az délutáni filmekben engedélyezett volt. Ebben a pillanatban megállt egy nemzedék egészséges személyiségfejlődése. Gojkó Mitics nem csapott szét, nem verte be to- mahawkkal a gyárigazgató fejét, nem skalpolta meg a párttitkárt, nem kötötte kínzócölöphöz a szak- szervezeti bizalmit, és még csak mellékesen sem küzdött le egy bölényt. Gojkó Mitics kielégülten vodkázott barna pulóverében a barátnőjénél, majd minden bizonnyal még éjfél előtt hazawartburgo- zott a családjához. Gojkó Mitics megszűnt indiánfőnök lenni, kiderült róla, hogy egy nyavalyás színész. A többiek persze nem látták a filmet, így tovább játszottunk indiánosdit a ház előtt; a bokrok gallyaival a kisebbekre támadtunk. Az Abba együttes feltűnéséig mindenkinek Gojkó Mitics maradt a példaképe, és nagyon sok idő eltelt, amíg a mostani barna pulóveremet megkaptam. i Kovács Attila
