Heves Megyei Hírlap, 1990. május (1. évfolyam, 24-49. szám)
1990-05-26 / 45. szám
Hírlap, I515HI. május 26., szombat Virtuóz orgonajátékos volt Zsasskovszky Endre emlékezete 1824. január 21-én született az Árva megyei Alsókubinban. Apja 12 éves korábán a váci kegyesrendi gimnáziumba vitte tanulni, ahol idősebb testvére, Ferenc is tanult. A gimnázium négy osztályát Kassán végezte a Do- mokos-rendi szerzeteseknél. A középiskola ötödik és hatodik osztályát Magyaróváron járta ki. Innen 1841-ben Egerbe jött bölcseleti, illetve jogászhallgatónak. Már ekkor mint zongorista, részt vett Pyrker érsek kamaraestélyein. Zenekari kisegítő volt a Főszékesegyházban, s díjtalanul közreműködött a színházi előadásokon. 1947-ben a Főszékesegyház orgonistája lett, ettől kezdve élete elválaszthatatlan az egyházi zenétől. 1949 decemberétől hivatásos orgonistaként dolgozott a főtemplomban, egészen haláláig. 1851-ben Prágába ment-orgona- és zeneszerzési tanulmányokat folytatni. Hazajóvetele után a tanítóképzőhöz nevezték ki előbb pót-, majd rendes énekzene tanárnak. Ezt a munkát is haláláig ellátta. 1853-ban a főkáptalan megbízásából tanulmányozta Európa híres orgonáit. Tapasztalatai alapján a székesegyházban Mó- ser Lajos salzburgi származású orgonaépítő új orgonát készített, aki Egerben telepedett le. Az új orgonát 1864. október 20-án adták át. 1857 és 1860 között a cisztercita főgimnáziumban „műéneket” is tanított. 1863-ban nagy megtiszteltetés érte. Ferenc testvére javaslatára a Főszékesegyházban megkapta a másodkamagyi címet. Az 1860-as években egy papokból és világi tanárokból álló dalárdának volt több éven keresztül a vezetője. Az öccsével munkában együtt töltött évtizedek alatt több közös művet alkotott, amelyek közül különösen kiemelkedő az 1855- ben megjelent „Katolikus Énektár” és az 1880-ban közreadott „Gyakorlati orgonász”. Zsasskovszky Endrét virtuóz orgonajátéka, jeles szerzeményei külföldön is ismertté tették. 1853-ban tiszteletbeli tagjává választotta a Prágai Egyházi Zeneegylet, 1867-ben a Római Szent Cecília Zeneakadémia fogadta soraiba. Még 1859-ben tagja lett a Salzburgi Mozarte- umnak. 1872-ben a londoni világkiállításon Zsasskovszky Ferenccel együtt írott zeneműveiért díszoklevelet kapott. 1879-ben pedig a párizsi világkiállításon részesültek együtt közös díszoklevélben. 1882. május 15-én hunyt el, életének 58. évében, viszonylag fiatalon. Földi maradványait május 17-én hántolták el a hatvani temetőben, nagy részvét mellett. Öccsével közösen írt egyházzenei műveiket még hosszú évtizedeken keresztül használták az iskolai kántorok, és világi tárgyú zeneszámaikat pedig különféle együttesek tűzték műsorukra. Szecskó Károly Szigetelés nélkül is könnyen szállítható Napenergiából Izrael legnagyobb tudományos kutatóintézetében, a Weiz- mann Intézetben most próbálják ki azt az új kísérleti berendezést, amely a napenergia hasznosításával vegyi energiát hoz létre. Az egyesült államokbeli kutatók tervezte berendezés napkollektorban nátriumfémet párologtat el. A nátriumgőzt azután egy vegyi reaktorba vezetik, s ott az—lecsapódva—hőt ad le. Ez a hő a reaktorban a metánt és a — vegyi energia szén-dioxidot tiszta hidrogénné és szén-monoxiddá bontja fel. E két utóbbi gáz szobahőmérsékleten, a vezeték különlegesebben hatékony szigetelése nélkül is könnyen szállítható, s együttes energiatartalmuk jóval nagyobb, mint a kiindulási anyagoké. Ott, ahol az így megkötött energiát fel akarják használni, a hidrogént és a szen-monoxidot eltüzelik. Ezáltal jóval több hőenergiához jutnak, mintha a folyamat kiindulási anyagát, a metánt égetnék els' Hallgattassák meg a másik fél is — Bizonyítsák be, hogy nem Petőfi csontváza Bargjizíni utózöngék 1989. július közepe óta — ki- sebb-nagyobb megszakításokkal — a magyar hírközlő szerveknek szinte állandó témája a Bargu- zinban folytatott ásatás, amelynek során a 7-es számú sírban talált csontvázat a helyszínen dolgozó két amerikai, egy szovjet és egy magyar antropológus nagy valószínűséggel Petőfi Sándor földi maradványaival azonosított, azzal a megkötéssel, hogy további, minden irányból történő megközelítéssel folyó kutatásokra van szükség a végső szó kimondásához. Magam, aki a csoport szakmai vezetője voltam, egyetlenegye szer írtam le előzetes véleményemet a Magyar Nemzet 1989. július 31-i számában. Ezt követően pedig kétszer volt alkalmam — repülőtérről berángatva — egy- egy, vitának nem nevezhető televíziós szereplésre. így a nagyközönség — az ígéretek ellenére — csak eddigi kutatásai eredményét veszélyben látó személyek, a kutatásból kimaradt intézmények, sértett professzorok, hozzá nem értő újságírók dühödt, önmérsékletet nélkülöző kirohanásaiból és ötlethiányban szenvedő karikaturisták és kabarészerzők otromba vicceiből tájékozódhatott. Miért? Mert a diktatórikus állampárt által irányított, s „jól bevált” módszer most is működik. Tiltakozásom és többszöri kérésem ellenére mindig csak , az egyik fél kapott publicitást. Éppen ezért szükségesnek tartom a nagyközönség tájékoztatását — a másik fél szemszögéből. Mi történt 1989 júliusa óta? Kérésünkre — ami nem talált meghallgatásra —, majd felsőbb utasításra az Akadémia összeállított egy bizottságot, amely januárban végre hajlandó volt kiutazni Moszkvába, megvizsgálni a kérdéses csontvázat. Mit tett az Akadémiai Bizottság? 1. Szóbeli és írásbeli tájékoztatásunk ellenére olyan szakértőket választott ki, akik előzetes személyi ellentétek miatt elfogultsággal vádolhatok. Ennek ellenére — az ügy érdekében — hajlandó voltam együttműködni a bizottsággal. 2. Megállapodásunkat — miszerint eredményeinket kölcsönösen megbeszélve együtt publikáljuk — nem tartottak be. 3. Az általunk végzett vizsgálati anyagból — például a röntgenfelvételekből, amelyeket Moszkvában készítettek — az ígéretek ellenére nem kaptunk. Mi minden eddigi vizsgálati eredményt — már amit módunkban volt elvégezni — átadtunk a bizottságnak. 4. A helyszínen dolgozó szakemberek emberi tisztességét és tudományos szakértelmet az „Akadémia” tekintélyével nyo- matékosítva kétségbe vonták, és részeredményekről tájékoztatták a sajtót, a másik fél véleményének meghallgatása nélkül. 5. Ugyanez a sajtó a mi véleményünket — szóbeli és írásbeli kérésünk ellenére — nem közölte. Csak nem irányított még mindig a sajtó?! 6. Azzal, hogy a csontváz jelenleg Moszkvában a Tudományos Akadémia Régészeti Intézetében van, megakadályozzák, hogy elfogulatlan, független szakértők vizsgálatokat végezzenek, pedig ez lenne etikus, és mindnyájunk közös érdeke. A televízióban és a sajtóban elhangzott bizottsági jelentéssel nem értek egyet a következők miatt: 1. A bizottság tagjai belekaptak egy, általam is leírt olyan jellegbe, nevezetesen, hogy a medencecsont mutat nőies jellegeket is. Ám Ashley Montagu és William M. Bass (1987) tankönyve nyomán jómagam is úgy vélem, hogy „a medencénél gyakran szerepelnek az ellenkező nem ismérvei, ezért a medence önmagábann sohasem elegendő a nem meghatározásához”, és az ebben az esetben is előforduló úgynevezett sulcus praeauricula- ris is mindkét nemnél előfordulhat. 2. Egy vézna, gracilis férfi csontvázának méretei természetszerűleg alatta maradnak úgy az akkori, mint egy mai átlagos férfi metrikus jellegeinek. Ez azt jelenti, ha tíz méretet vesznek fel, akkor „gyengén nő”, ha ötve- net, akkor már „nagy valószínűséggel nő”. Különösen akkor, ha figyelmen kívül hagyják az egyébként nagyon is férfias jellegeket (lábszárcsontok alakja és mérete, állkapocsszeglet, csecsnyúlvány, stb.). 3. A koponya kapacitása csak egyéb jellegekkel együtt mond valamit, hiszen egy kis termetű férfinak a feje is általában kicsi. Anatole France-nak az agyvelő- súlya 1030 gramm volt — de senki sem állította, hogy nem volt homo sapiens, és főleg, hogy nem volt férfi. A Petőfi Sándor egyéni alkatára és testi jellegzetességeire utaló jegyeket (jellegzetes koponyáját, annak a dagu- errel való hasonlatosságát, a bal felső szemfogát, bal sípcsontjának ferdeségét, stb.) a bizottság nem vizsgálta, sőt figyelmen kívül hagyta. 4. A kémiai vizsgálatok lehetőségéről a bizottság vezetője nyilatkozta, hogy csak helyszíni kontrollanyag esetében használhatók. Ennek ellenére, hazai csontmintákhoz viszonyítva vontak le következtetéseket, megcáfolva önmagukat is. Az úgynevezett citrátvizsgálat használhatóságáról 1974-ben közöltem összefoglaló cikket a stockholmi OSSA című folyóiratban. Igen jó eredményeket kapunk e módszer felhasználásával akkor, ha egy temetőn és azonos koron belül, azonos körülmények között lévő csontokat vizsgálunk, illetve hasonlítunk össze. Például egy római kori temető tíz férfi - és tíz női csontvázának citráttar- talma eligazítást ad egy kis töredékcsont nemének meghatározásához, de csak ha a minta ugyanabból a temetőből való, és ha a kérdéses egyén szenvedett bizonyos betegségben. Érthetőbben: egy tyúktojásról eldönteni azt, hogy nagy vagy kicsi, viszonyítás kérdése; attól függ, hogy galambtojáshoz vagy strucctojáshoz hasonlítom. Arról már nem is beszélve, hogy olyan helyen, ahol hét hónapig fagyott a talaj, sokkal tovább megmarad a csontok szervesanyag-, így citráttartalma is, mint a hazai lebomlási körülmények között. Vonatkozik ez minden egyéb, így az abszolút korra vonatkozó kémiai meghatározásokra is. Tigyi József alelnöktől megrovást kaptam, hogy nem jól csomagoltam a csontokat. Nem tudom, hogy az alelnök úr hány ásatáson vett részt, és hány csontot csomagolt eddig; vélhetően egyet sem. A barguzini sóderes, vizes talajból kivett csont nedves volt. Ha ezt nem tesszük papírvattába és úgy nejlonzacskóba, a közel negyven fok melegben szétdurranna, mint egy friss kerámia, ha hirtelen megszárítják, így csomagolva és hűvös helyen tartva viszont semmilyen károsodás nem érte a csontot. Természetesen nem évekre csomagoltuk így, azt hittük, fürgébb lesz a vizsgálatokat illetően az Akadémia. Összefoglalva: a munka zöme még előttünk van, koránt sincs lezárva az ügy. Folynak a csontkémiai vizsgálatok külföldön (ők nem olyan gyorsak, mint a bizottság), es a levéltári kutatások a helyszínen. Érthetetlen volt az a pánikszerű sietség, ahogy a választások napján, de még az eredményhirdetés előtt, három hónap múlva tálalták az egy-két évre tervezett vizsgálataik eredményeit a bizottság tagjai. Hogy a végső szót kimondjuk az ügyben, indulatoktól mentes, higgadt kutatásokra van szükség. Addig, amíg számomra és kollégáim számara hitelt érdemlően be nem bizonyítják, hogy ez a csontváz nem lehetett Petőfi Sándoré, kitartunk eddigi véleményünk mellett, természetesen fenntartva a tudományos kutatásoknál mindig fennálló tévedés jogát. Ezt és a korrekt együttműködést elvárom másoktól is. Ezúttal kérem a sajtót, hogy illően, súlyának megfelelő stílusban próbáljon tájékoztatni, és ne csak az egyik fél véleményét adja közre. Ez már sajtóetikai kérdés is. Dr. Kiszely István (Átvéve a Mai Nap 1990. május 8-i számából) Szeresd felebarátodat — Előbb mínusz 20 — 30 fokra hűtik le... mindenki szeme láttára Egy zsúfolt baseball-stadion közönségének szeme láttára lett egymásé a minap két kanadai fiatal Torontóban. Intimnek aligha nevezhető együttletük hátterében egy félreértés állt. Az édes ketteshez szobát béreltek a torontói baseball-stadion szállodájában. A hotelt arra tervezték, hogy a vendégek szobáikból, karosszekekben elheverve, a legnagyobb kényelemben élvezhessék a mérkőzést. A szálló beleépült a lelátóba, tágas ablakai éppen a játéktérre néznek. Az esetünkben szereplő ifjú párt nem a baseball izgalmai vonzották, hanem másféle izgalmak hajtották a stadion szállójába. (Rejtély, hogy miért éppen egy ilyen zajos helyet választottak a beteljesüléshez.) Mindenesetre azt hitték, hogy szobájuk foncsorozott ablakain csak kilátni lehet, kívülről belátni azonban nem. Nem feszélyezte tehát őket — mert nem tudtak róla —, hogy a nézőközönség együttérzően szurkol páros mutatványuk sikeréért. Á helyi Kék Szajkók és a seattle-i Tengerészek (a két mérkőző csapat) játékosai vették csak igazán rossz néven a dolgot, mert az ő szikrázó küzdelmükkel a kutya sem törődött: a váratlan ingyenlátványosságot mindenki többre becsülte. Száraz kenyérből friss Japánban olyan berendezést fejlesztettek ki, amelyben a régi kenyér újra ropogóssá, „frisse’’ válik. Főrészei: egy gyorsfagyasztó és egy fölengedtető s nedvesítő kamra. Az elsőben a száraz kenyeret gyorsan mínusz 20 — 30 C-fokra hűtik le. Amikor azután kiveszik belőle, öt-tíz percre belehelyezik abba a másik kamrába, amelynek levegőjét előzőleg 80 — 100 C-fokra hevítették fel, s amelyből kis nyomású gőzzel több mint 80 százalékos relatív páratartalmat hoztak létre. Ez az öt-tíz perc elegendő arra, hogy a kenyer fölmelegedjék, s elvesztett nedvességtartalma pótlódjon. Ezután a meleg kamrából eltávolítják a felforrósodott levegőt, s a hűtőszekrényből tíz-húsz másodpercen át hideg levegőt hívatnak bele, hogy az megszilárdítsa a kenyér felszínét. Ha ennél hosszabb ideig juttatunk rá hideg levegőt, még a kemény héjú kenyérfajták is ugyanolyanná válnak, mint amikor kisütötték őket. A berendezést szállodáknak, stb. szánják, de tervezik annak egy olyan — kisebb — változatát is, amely a háztartásokban teszi frissé a régen megvásárolt kenyeret. Hona és Sándor Bodó kiállítása A Budapesti Történelmi Múzeum a múzeumi világnap alkalmából nyitotta meg Ilona és Sándor Bodó amerikai magyar művészek retrospektív kiállítását a Budavári Palota E-épületében. A tárlatot Donald B. Kursch, az USA magyarországi nagykövetségének megbízott ügyvivője nyitotta meg. A kiállítás szeptember 2-ig tart nyitva. Képünkön: A Buda felszabadítása című mű látható
