Heves Megyei Hírlap, 1990. május (1. évfolyam, 24-49. szám)

1990-05-26 / 45. szám

Hírlap, 1990. május 26., szombat 3. Belülről — a „Springer-ügyről” Kiléptünk az ördögi körből Soha annyi szó nem esett a megyei napilapokról, mint mostanában. Azelőtt nem vetett számot iga­zából a közvélemény azzal a különös jogi és politikai helyzettel, amely egyre inkább ellehetetlení­tette munkánkat és életünket. Most viszont, amikor úgy döntöttünk, hogy kilépünk ebből az ördö­gi körből, azonnal a figyelem középpontjába kerültünk. S mivel többnyire nem ismerték valódi ál­lapotainkat, ismeretek nélkül beszélnek erről az elhatározásunkról, még alapfogalmakat sem használnak pontosan az erről véleményt formálók. A megoldás egy formája „Puccsszerűségről” beszél­nek, amely valamilyen központi késztetésre ment végbe, amely­nek mi, vidéken élő újságírók csupán „elszenvedői” lehetünk. Valójában nálunk talán szokatla­nul gyors és határozott döntés volt ez, amelyről nekünk világos álláspontunk van, nem úgy, ahogy néhány újságcikk sejteti. Az a „titoktartási kötelezettség”, amelyet aláírt munkaszerződé­sünk valóban tartalmaz, a piac- gazdálkodás következménye, amely az egyre jobban kialakuló versenyhelyzetre vonatkozik, nem pedig gondolat- és szájzár. Én úgy vélem, hogy más okai vannak annak, hogy kevesen szólaltak meg azok közül, akik ezt az utat választották. Meg­szoktuk már, hogy a rólunk szóló viták is többnyire a fejünk felett, megkérdezésünk nélkül zajlot­tak le sorsunkról. Különösen az 1988-ban kezdődő változásokig volt így, mert többszörös ellenőr­zés és szigorú kézi vezérlés alatt készítettük lapunkat. De a szám­talan társadalmi anomália között csak egy, s nem is a legsúlyosabb volt a mi problémánk. Az összes sajátosságával együtt is csak egy­szerű következmény, a pártálla­mi „puha diktatúra” alkotmá­nyos díszletei eltakarták nyomo­rúságunkat, többszörös aláve­tettségünket. Még az újságíró­társadalom íratlan törvényei sze­rint is csak másodrendűnek szá­mított egy vidéki hírlapíró. Ezért is hallatszik kevésbé azoknak a hangja, akik saját bőrükön érez­ték a válságot, amelyből keresték a kivezető utat. Most a kimondott és kimon­datlan érdekek tüzén fortyognak az indulatok. Ezért nem is tud kellően tájékozódni az, aki elfo­gulatlan képet kíván alkotni a történtekről. Nagyon gyakran csak szólamokat lehet hallani „lapeladásról”, „vagyonátmen- tési kísérletekről”, a „nemzeti vagyon kiárusításáról”, s más ef­félékről. Már ezeken a kifejezé­seken is látszik, hogy miféle ér­zelmi és politikai szempontok alapján értékelik azt, amire el­szántuk magunkat. Ekkora súly alatt nagyon nehéz megfogal­mazni a mi igazságainkat, mert könnyen az efféle fogalmak zú­dulnak ránk. Pedig nem az első hasonló lé­pés a miénk, mivel különböző módon már igyekeztek szerkesz­tőségek megváltoztatni az örö­kül kapott lehetetlen helyzetüket, divatos szóval „legitimizálni” működésüket. Elég, ha csak a Magyar Hírlap, a Heti Világgaz­daság, a Népszabadság, a Ma­gyar Nők Lapja, a Nemzeti Sport, vagy az Üj Ludas Matyi példájára hivatkozom. Számot vetettek a lehetőségeikkel az ott dolgozó kollégák, s az általuk legkedvezőbbnek ítélt megol­dást választották. Mi is ezt tettük. Nem hiszem, hogy többségünk ne gondolta volna át mindennek azdasági, jogi, politikai és er- ölcsi vonatkozásait. Nem meg­fontolás, vívódás nélkül léptünk ki régi lapunktól, lezárva egy korszakot életünkből, s vállal­tunk egy újat. Igen, egy újat vállaltunk, mert téved vagy torzít, tiki azt állítja, hogy a Heves Megyei Hírlap megfelel a volt Népújságnak. Ez ugyanannyit jelent, mintha azt mondaná, hogy az ország, ahol élünk, megfelel az egy évvel ez­előtti Magyarországnak. Meg­győződésem — s ki-ki megbizo­nyosodhat róla —, hogy evolúci­ós úton jutottunk el ahhoz a vál­tozáshoz, hogy szakítsunk a régi lappal, s alapítsunk egy másikat. Nyilvánvalóan hasonlít az előző­re, ahogy mi, akik készítjük, sem bújtunk ki a bőrünkből. Mégis átléptünk egy másik „időszámí­tásba”, de vittük magunkkal vi­táinkat, napi feszültségein­ket is. Természetesen revolúciós úton is végbemehetett volna ez a változás. De ahogyan az ország­ban is megvolt az értelme annak, hogy békés, nagyobb vesztesé­gek nélküli volt az átmenet, úgy nálunk is sok előnnyel járt ez a döntés. A választások után Bá­lint B. András a Magyar Napló­ban hivatkozott egy A kútaga va- elbeszélésre, A pókfonálra. Ér­demes felidézni ezt a történetet: „Buddha őgyeleg a Paradicsom lótusztavának partján, egyszerre megtorpan, s egy nyíláson lepil­lant a Pokol tüzére. A vergődök közt észreveszi Kandalát, a gyil- ■ kos betörőt, akit egykor őszám ü- zött az örök szén védésbe. Eszébe jut, volt a rablónak egyetlen jó cselekedete: bár tehette volna, nem taposott agyon egy pókocs- kát... Buddha megszánja, lebo- csát neki egy pókfonalat: ha tud, hadd menekülj ön. Kandala meg­ragadja a fonál végét, repes az örömtől, így tán mégis a Paradi­csomba juthat. Mászik fölfelé. Reszket, el ne szakadjon a vé­konyka fonál. Félúton járhat, amikor visszatekint, s döbbenten konstatálja, hogy poklos cimbo­rái ott nyomakodnak sorra utá­na. Eszeveszetten rájuk rivall: „Hé, ti bűnözők! Ez a pókfonál az enyém! Ki a fene mondta, hogy rámászhattok? Eresszétek el! Eresszétek el!” S a szál abban a minutában elszakad, visszazu­hannak mindahányon.” A modernizáció elkerülhetetlen Legalább azok a lapok, akik a „pókfonálon” fölfelé igyekeztek, tanúsítottak volna nagyobb ér­deklődést a valódi háttér iránt. De éppen az ellenkezője történt, a legnevesebb támadások éppen abban a Magyar Hírlapban lát­tak nyilvánosságot, amely maga is vitatott körülmények között választott utat magának. Mi egy olyan lehetőséget ragadtunk meg, amelyet azelőtt többször is alkalmaztak különböző kollektí­vák, hogy új lapgazdát találja­nak, vitatható helyzetüket meg­szilárdítsák. Nem az Axel Sprin­ger-Budapest Kft. „találta ki"ezt a megoldást, hanem mi, újságí­rók. S a zűrzavaros állapotok kö­zül ilyen úton-módon igyekez­tünk kikerülni. Ezért nincs igaza annak, aki azt állítja, hogy a háttérben sze­mélyes megfontolások húzód­nak, s azért „álltunk át” a Sprin­gerhez, mert féltettük a bőrünket a hatalmi átrendeződések kö­zött. Annyiban megfelel ez a va­lóságnak, hogy a mi sorsunk ösz- szefonódott a megyei napilapé­val, s veszélyérzetünk felelősség- érzettel társulva késztetett ben­nünket valamilyen állapottisztá­zásra. Ugyanis az ellentmondá­sok miatt néhány héten, hónapon belül felőrlődhetett volna itt az újságkészítés lehetősége. A legegyértelműbben az anyagi, technikai alapok tűntek volna el, s ez még a mi viszonylag fejlett géprendszerű szerkesztőségün­ket is fenyegette. A rohamosan növekvő költségek már az év kö­zepére olyan veszteségekhez ve­zettek volna bennünket, ame­lyek miatt „le kellett volna húzni a rolót.” Mindjobban kiderült, hogy az a fajta elektronikus rendszer, amellyel dolgozunk, egyre több hiba forrása, s az a munkamódszer, amelyet alkal­mazunk, inkább nyeli, mint ter­meli a pénzt. A modernizáció el­kerülhetetlenné vált, mégpedig radikális módon. S mert csak Münchausen báró képes saját hajánál fogva kihúzni magát a mocsárból — másnak ez nemi­gen sikerülhet —, partnert kellett találni ehhez a gyökeres válto­záshoz. Mi a Springer céget vá­lasztottuk. Szükségünk volt rá­juk, ahogy nekik is ránk. S ekkor mások is rájöttek, hogy mi érté­ket jelenthetünk, nemcsak holmi lenézett „vidéki orgánum” a mi­énk, többen azonnal megkon­gatták a vészharangot. De mi is a mi értékünk? A nagy politikai, társadalmi és gaz­dasági átrendeződésben a me­gyei napilapokra jelentős szerep vár: az olvasói szokások vizsgá­lata, s a nyugat-európai példák elemzése mind azt mutatja, hogy a helyi lapok egyre fontosabbá válnak. Ha pedig ilyen küldetést tölthetnek be, akkor miért pusz­tuljanak el? Ha a nagy hullámve­résben „kimúlik” a megyei napi­lap, vajon ki és hogyan képes pó­tolni, s milyen módon? Van-e ar­ra ideje ennek az országnak, hogy kiessen egy ilyen fontos fó­rum, a gazdaság és társadalom fejlesztésének egyik lehetséges segítője, s valamilyen hosszabb verseny után teremtődjön meg újra? Miért így? Lehet, hogy túlbecsülöm fon­tosságunkat, hiszen erre min­denki hajlamos saját küldetésé­vel, felelősségével kapcsolatban. Persze most már a „Springer-ak- cióval” kapcsolatos megjegyzé­sek is megerősítenek ebben a hi­temben. Most már azok is úgy vélekednek, hogy „a magyar tö­megtájékoztatás egyik legfonto­sabb eszközrendszere” ez, akik másod- vagy harmadrendű újsá­goknak tekintették a megyei na­pilapokat. Szükséges volt mindenképpen egy ilyenfajta lépés. A józanab­bak be is látják, hogy külföldi tő­ke, s szervezési tapasztalatok nél­kül nehezen boldogulna a ma­gyarsajtó. De közülük is jó néhá- nyan kifogásolják azt a módot, ahogy ez megtörtént. Részben erkölcsi, részben személyi, rész­ben politikai aggályokat hangoz­tatnak, a jogi háttérrel vajmi ke­vesen néznek szembe. Pedig na­gyon egyszerűen meg lehetne vá­laszolni az alapkérdéseket, ha közös nyelvet beszélnénk. De ehhez az kellene, hogy elfogult­ságok és érdekek nélkül vizsgálja mega véleményalkotó ezt a szitu­ációt. Hogy miért ilyen hirtelen, s miért nem valami másfajta gaz­dasági társulás, esetleg részvény- társaság formájában vágtunk be­le vállalkozásunkba? A megje­lent sajtóközlemények egy jelen­tős része azt érzékelteti, hogy fe­lelőtlenül cselekedtünk, mert küszöbön állt a megoldás, több lap is hangot adott annak a néze­tének, hogy az új Parlament szin­te biztos, hogy első lépéseként államosítja a párttulajdonban lé­vő kiadó vállalatokat. Ebben né­hány politikai állásfoglalás is megerősítette őket, így például Eörsi Mátyásnak, az SZDSZ Ta­nácsa tagjának nyilatkozata, aki ennél azért differenciáltabban közelítette meg ezt a kérdést a Magyar Nemzetben: „Az új Par­lamentnek egyik első intézkedése lesz, hogy érvényt szerezzen a népszavazás határozatainak, és elszámoltassa vagyonával az MSZP-t. Ez után pedig kérdéses, hogy a Szocialista Párt marad-e a tulajdonos.”'Éxthető ez a nagyon óvatos megfogalmazás, mert va­lóban jogilag tisztázatlan helyzet alakult ki. Ha el is számoltatják vagyonával az MSZP-t, akkor is nehéz kérdés, hogy mi legyen az önálló jogi személyekként létező vállalatokkal. Az, ami pofon­egyszerűnek látszik, másik ol­dalról nem is olyan egyértelmű. Nem is szólva arról, hogy tudván tudtuk azt: nemcsak az MSZP „manőverei” következtében hú­zódik el a vagyon e részének álla­mosítása, hanem egyre kevésbé érdeke ez a többi pártnak is. Miért lehettünk volna bizto­sak mi abban a vágyott, a szak­mai érdekvédelmi képviseletek (Nyilvánosság Klub, MÚOSZ) részéről is megfogalmazott álla­potban, hogy „... a megyei lapok a jövőben nem kötődhetnek egyetlen politikai párthoz sem; a szerkesztőségeknek — önálló szellemi műhelyként hiteles tájé­koztatást kell szolgálniuk. A ki­adók állami — vagy állam által felügyelt — vállalatként működ­jenek. ” Az elmúlt egy-két év alatt valóban kialakult egy olyan ön­tudat bennünk, hogy mi egy kü­lön „hatalmi ág” lehetünk, de a jelek sokkal inkább másra mu­tattak. A színfalak mögött már jó néhány politikai erő a fölöttünk való rendelkezésre tört. Lehetnénk „nemzeti médium”-ok? Minél több oldalról megvizs­gáljuk a problémát, annál több ellentmondásra találunk. Na­gyon jól hangzik, hogy legyünk önálló műhelyek, s elkülönült, állami vállalatok a lapkiadók, de milyen is volna ez az állapot? Nem indulna meg akkor a ver­sengés a tulajdonjog felett? Egyáltalán, mi adná meg a hátte­rünket, milyen jogi alapion áll­nánk? Érdemes fellapozni: a ben­nünket közvetlenül érintő 1986. évi II. törvény, közkeletűen a Sajtótörvény nem rendelkezik az újságok tulajdonjogáról. A szo­kásjog, a hatalmi helyzet döntöt­te el, hogy ki parancsol. Egyszerű példa, de talán sok mindent megmagyaráz: a nyolcvanas évek elején minden további nél­kül levetették velünk az újsá­gunk fejlécéről a megyei taná­csot, majd az MSZMP megyei lapja lettünk, mindenfajta jogi aktus nélkül Maga az újság soha nem is volt jogi személy, csak az alapítót lehet kibogarászni, amely a magyar törvénykezés szerint kitüntetett szerepet je­lent. Hallgatólagosan állami és társadalmi tulajdon voltunk, másrészről pedig a párt vállala­táé, lebegtünk ég és föld között, mint Mohamed koporsója. Többször is zászlóra tűzték piersze a kiadók, rajtuk keresztül (bár ez jogilag jórészt értelmez­hetetlen) a megyei lapiok államo­sítását. Mi is gyűjtöttünk aláírá­sokat ezért, s közben már keres­tük a lehetőséget arra, hogy ha megtörténik az állami vállalattá átalakulás, akkor bevonhassuk azt a külföldi működötökét, amelyre elengedhetetlen szüksé­günk volt. Tárgyaltunk is több nyugati cég képviselőjével. Ám ez a váltás egyre húzódott. Mint már említettem, csak részben az MSZP húzódozása miatt, a téma más okból is lekerült a napirend­ről. Egyszerűen elvesztette fon­tosságát. Mindenki belátta, hogy a megyékben is versenyhelyzet alakult ki, s az eddigi megyei na­pilapok mellett megjelennek másfajták is. így végképp értel­mét vesztette, hogy bennünket "nemzeti médiumként”tisztelje­nek, s valami olyan különös „táncrendet” találjanak ki irá­nyításunkra, mint a televíziónál, vagy a rádiónál. Egyébként is a nemzeti médium fogalma első­sorban a hiánygazdaság velejá­rója, mert ha lenne több televízi­ócsatornánk, vagy megszámlál­hatatlan rádióadónk, bizony ott sem lenne szükség ilyen különb­ségtételre. A nyomtatott sajtó esetében piedig különösen a piaci törvényeknek, magyarán az ol­vasóknak kell eldönteniök, hogy mit vesznek meg. Egy modern európai újság lehetősége Amikor sorsdöntő lépésünket megtettük, azt hiszem, nem az váltotta ki a legnagyobb felhör­dülést, hogy kollektiven elsza­kadtunk a sok huzavona közt is — ki tudja meddig — MSZP-tu- lajdonú kiadó hivataltól, s egy másfajta lap alapítására szántuk el magunkat. Sokkal inkább az, hogy feltárult a lehetőség előt­tünk egy modem európai újság készítésére. Sokféle érdek met­széspontjában álltunk. A követ­kező időszakban — e döntés nél­kül — következett volna csendes vegetálásunk, esetleg jel nélküli kimúlásunk. Ez nyilvánvalóan elégedettséggel töltötte volna el a konkurens lapiokat, például az új helyzetben a helyüket mind kevésbé találó „független” újsá­gokat, vagy a vidéken egyre több előfizetőt vesztő országos napi­lapokat. Nem is szólva a mono­polhelyzetűkkel mindjobban él­ni kívánó nyomdákról, amelyek többször kísérletet tettek „beke­belezésünkre”, azon a sanyarú technikai színvonalon konzer­válva a lapielóállítást, amilyen az elmúlt évek során kialakult. Az előbbiek felháborodott fiúsok­kal igyekeztek és igyekeznek bennünket „eláztatni”, az utób­biak piedig rámenősen próbálták érvényesíteni akaratukat. Ez az akarat vonatkozott újabb „meg- pumpolásunkra” éppúgy, mint esetleges beolvasztásunkra. Igen, valóban sietős volt ez a megoldás számunkra. Sietős, mert egyre kevésbé hihettünk valamiféle külső megoldásban. Ezért aztán egyértelmű volt dön­tésünk, amellyel az Axel Sprin- ger-Budap>est Kft. mellett hatá­roztunk. Mert változó gazdasági, politikai, társadalmi helyzetünk­ben nagyon nehezen alakul ki valamiféle stabilitás, a huzavo­nából semmiképp sem kerülhet­tünk ki megfelelő módon. Hivat­koznak piersze arra is, hogy csak hét lap vállalta ezt, a többiek nem. Érdemes lenne azt is végig­nézni, hogy azoknak a lapoknak a vezetői milyen más megoldáso­kat kerestek, s számoltak-e a szerkesztőség és az olvasók érde­keivel? Jó néhány cifra dolog ki­derülne arról, hogy miféle üzleti vállalkozások, kft.-k alakultak. Mi úgy láttuk —s ez meggyő­ződésünk —, hogy egy világcég üzleti politikájában, hírnevében meg lehet bízni Olyan garanciát jelent ez, amelyet pillanatnyilag semmi sem pótol. Az eddigi, po­litikailag túldimenzionált lapké­szítés helyett egy szolgáltató, ol­(Gál Gábor illusztrációja) vasócentrikus újságot készíthe­tünk, politikailag valóban füg­getlenül. Olyan szervezési ta­pasztalatokra számíthatunk, amelyek nemcsak a szerkesztő­ségi munkát alakíthatják át, ha­nem a sajtó hátterét is: a nyomta­tást és a lapterjesztést. Eddig „a farok csóválta a kutyát”, nem az újságkészítés állt a középpont­ban. Most lehetőség nyílik a for­dulatra. Jó néhányan azt is szóvá te­szik, hogy kiszolgáltatottá vál­tunk, mivel munkaszerződése­ink „hevenyészettek”. Én ezt egészen másként látom: azelőtt személyes szerződéseink nem is voltak, csupán kollektivek, s ki voltunk szolgáltatva nem jogsze­rű gazdáink kénye-kedvenek. Most, hogy átléptük a Rubikont, személyre szóló szerződést kö­töttünk, s érdekvédelmi szerve­zetekkel való tárgyalások során alakul ki kollektív szerződésünk. A munkajognak ezek sokkal in­kább megfelelnek, mint bármi­kor annak előtte, hiszen a főszer­kesztőtől kezdve a gyakornokig mindenki ki volt szolgáltatva a hatalom szeszélyeinek. Nem lezárt folyamat ez. Ré­szesei lettünk egy olyan „lapszö­vetségnek”, amely komoly kihí­vást jelenthet a magyar sajtón belül. Nem monopolszervezet ez, mert a megyei lapiok döntő többsége más utat jár. Az újságí­rók az új viszonyrendszerben sem védtelenek, sót sokkal vé­dettebbek vagyunk, mint valaha. Az újonnan alapított lap ügyei­be, saját helyzetünk alakításába jelentős a beleszólásunk. Mi ezt a „pókfonalat” találtuk megfele­lőnek, amely kivisz abból a hely­zetből, amelybe az előző korszak taszított bennünket. Gábor László

Next

/
Thumbnails
Contents